Róbert Katalin: Keresd az igazit! (Lélekfény 1.)

Abercrombie után úgy gondoltam, feltétlenül szükségem van valami nagyon másra. Eredetileg nyálasat akartam, de az nem volt kéznél, gondoltam, akkor csapassuk ezt. Sosem olvastam még Róbert Katalintól, és ez pesze mindig lutri, de szerelem a téma, mi baj lehet?
Hát, most mit mondjak, csöbörből vörödbe. Kicsit más élmény volt, mert szinte egy ültő helyemben végigolvastam, viszont itt az érzelmi sivárság helyett egy sunyin rám telepedő mély depressziót kaptam. 

Karakterek
Ugyanis az összes nézőpontkarakter már az első oldalakon is olyan mélyen van, hogy nem egészen értettem, hova lehet ezt még fokozni. És tényleg nem is nagyon lehetett, vagy hát nekem az volt a benyomásom, hogy már a legelején mindannyian elértek a "szar az élet" hozzáállásnak ahhoz a részéhez, amikor már őket sem lehetett meglepni vele, hogy tényleg szar, vagy hogy lehet még szarabb. Próbálják a legjobbat kihozni belőle, de igazából az elején pont ugyanannyira szenvednek, mint a végén, csak más miatt. Legalábbis ha azt vesszük szenvedésnek, hogy állandóan félnek, pozitív gondolataik pedig csak nyomokban vannak, azokat is gyorsan elhessegetik, mondván, tilos. 
Milo mintha rég beletörődött volna, hogy az élete rossz döntések sorozata, mert mindig meghozza őket, és aztán mindig szív miattuk. Jóindulatú gyerek, csak szerencsétlen végig fuldoklik a történések közepette. Lapátol izomból, hogy ne merüljön el, de elég kilátástalannak tűnik a dolog. Tartok tőle, hogy előbb-utóbb elkapják és hülyére verik, és ha nem menti meg valaki, el is fog patkolni. 
Elina cuki, bátor, tényleg odateszi magát, ami a kényelmes és normális élete után azért nem rossz teljesítmény. Az elfogadás és az igazságért kiállás egészséges keverékét hozza, pacsi. Annak pedig külön örülök, hogy a pasijával nem vergődnek, hanem ők tényleg tudják, hogy együtt akarnak lenni. 
Deniel meg annyira rejtélyes, hogy még én sem tudom eldönteni, hogy most akkor vele mi van. Kivárok. 
A mellékszereplőkről egyelőre elég egyértelműnek tűnik, hogy "jók" vagy "rosszak", szóval nincsenek túldimenzionálva, de azért élvezhetők. 

Sztori
Őszintén? Én úgy szerettem volna meglepődni valamin...!
Na jó, ez így kicsit félrevezető, mert bőven vannak rejtélyek, meg kérdőjelek, de gyakorlatilag minden fontosabb történést előre lehet látni, legalábbis jóval előbb, mint hogy a karakterek észrevennék, hogy mi a helyzet. Ami megmozgatja a fantáziát, az inkább a világ, nem a sztori.
Úgy egyébként izgalmas, kellően összetett a helyzet, lehet szurkolni, hogy mindenkinek megoldódjanak a kínjai, meg gondolom, majd a megoldásért is meg kell dolgozniuk (sorozatnyitó kötet ugye), élvezetes volt olvasni. De nem tehetek róla, hiányérzetem van. Az egyik problémám ugye a kiszámíthatósága, a másik pedig ironikus módon az egyetlen pont, ahol viszont tényleg meglepődtem: a vége. 
Merthogy semmi nem oldódott meg. Ez olyan szintű függővég, hogy szerintem eleve készen volt az egész sorozat, csak túl hosszú lett volna egy regénynek, úgyhogy találomra elvágták valahol. Pont ott, ahol mindenkinek sokkal rosszabb az élete, mint az elején volt. Még másnap is arra ébredtem hajnalok hajnalán, hogy mi van már velük, haladjunk tovább. Kicseszés. 
Egyelőre egyébként úgy tűnik, hogy itt nem a karakterek egyéni boldogsága lesz a lényeg, hanem a kis világuk sorsa, mert ezen a téren legalább haladtunk valamit előre is. Az alaphangulatot figyelembe véve azt is megkockáztatom, hogy mind meghalnak a sorozat végén (kéz a kézben, természetesen), viszont közben valahogy helyreteszik az értelmetlen szabályokat, amik nyomorúságossá tették az életüket. Szóval per pillanat nem fogadnék nagy összegekben egy rendes happy endre.

Világ
Ez vitte el a hátán az egészet, nagyon kreatív a világ, sok lehetőséget rejt, és még több titkot. Nem részletezem nagyon, mert aki idetévedt, az gondolom, legalább a fülszöveget látta, a többi meg spoiler, de röviden: fura vallás, vagány tetkók, előre elrendelt sorsok, tiltott szerelmek. Mindez egy szigeten, ami annyira el van zárva a többiektől, hogy senki se ki, se be. 
Az mondjuk kicsit fura, hogy itt konkrétan minden tilos, ami jó, legalábbis a főhősöknek. Ha kicsit is boldog lennél, vagy csak használod a józan paraszti eszedet, akkor vagy megölnek, vagy kitaszítanak. Mélyen sötét a hangulat, annak ellenére, hogy minden a szerelem meg a boldogság körül forog, és elvileg idillinek kellene lennie mindennek. Nagyon kicsavart helyzet. 
Mindenesetre érdekel, hogy hogyan is alakult ki ez a faramuci zárt világ az értelmetlen tiltásokkal, meg a szomszédos néppel. Ha másért nem, ezért biztosan tovább fogom olvasni a sorozatot, tömény depresszió ide vagy oda.

Stílus
Az elnevezések nekem itt-ott mesterkéltnek tűnnek, kezdve a Napésholddal, folytatva minden angolszásznak hangzó név fonetikus írásmódjával, de lehet, hogy csak öregszem. Meg lehetett szokni, csak fura. Amúgy teljesen gördülékeny szöveg, jól tolerálható mennyiségű hangulatteremtő leírással; olvastatja magát, észre se veszed, és lemegy akár egyben is, mert nehéz kiszakadni az állandó feszültségből. 
Ja, humor az nincsen. De hogy semmi. Lehet, hogy az is tilos...? 

Romantika/erotika
Kicsit nekem súlytalannak tűnik. Minden ekörül forog, és mégis, valahogy nem komolyan vehetőek számomra az akadályok, nem tudok mit kezdeni a kis belső vergődéseikkel. Szerintem simán csak dugnia kellene mindenkinek, aztán éljenek boldogan a tengeren túl, amíg meg nem halnak. De persze az egész könyv nem létezne, ha ezt meglépik már az elején. 
Úgy egyébként nagyon érzékletes, amikor a karakterek éppen nem dugnak, meg sóvárognak egymás után, ilyen szinten nincs vele baj. Csak valahogy izé. Pont a szerelem legjobb része hiányzik, amikor egyszerűen csak belemerülnek az érzésbe, és boldogok. Mindig, de tényleg minden rohadt pillanatban ott van a háttérben a vészvillogó, hogy TILOS, és ezek jó gyerekek, és érdekli őket (többnyire). Így annyira nem akarnám beleélni magam a helyzetükbe. 

Szóval mit mondjak, nem estem hanyatt tőle. Bár könnyen lehet, hogy érdemes gyököt vonni a véleményemből, mert most ez a tömény szenvedés pont nem hiányzott kiüresedett lelkecskémnek. Bocsi a szájhúzogatásért, eskü nem a vámpírpornó miatt van  a folytatást majd igyekszem jobb hangulatban letolni, hátha. 
Tehát, most próbálok objektív véleményt alkotni: 
Aki szokványos romantikus regényt várt, az esélyes, hogy csalódni fog. Aki egy érdekes világot, meg rejtélyeket, az odáig lesz érte. 

Nekem meg adjatok már valami csillámrózsaszín nyálat gusztustalanul vattacukros happy enddel, könyörgöm! 

On Sai: Vágymágusok 1. - Álruhában

Nagyon régóta vártam ezt a könyvet, mert már amikor először hallottam a koncepcióról, akkor sem tudtam elképzelni, hogy ez tényleg működhet. Vágymágusok címmel YA, azt mégis hogy? Aztán megegyeztem magammal, hogy biztos el lesz mosva ez a szex-dolog, kislányosra, hogy hát végülis ott van, de nem ez a lényeg, mert miért lenne egy YA-ban a szex a lényeg, ugye, és főleg hogyan. 
Hát, hogy is mondjam... Szeretnék őszintén gratulálni a beteg ötlet kitűnő megvalósításához, sosem hittem volna, hogy meg lehet írni egy cuki kamaszpornót 300 oldal flörtölésből. Mondjuk annak azért elég vad, el tudom képzelni, hogy egyeseknél kiveri a biztosítékot, de technilailag amúgy egy 17 éves életébe minden simán belefér, talán csak a vége van kicsit elszállva. 

Oké, oké. Nagyon el van szállva. Igazából az egész regény egy Calderon szintű agymenés, csak a nemesünk nem egy felnőtt kardozós férfi, hanem egy fiatal mágus nő. 

Sztori

Főhősünk, Rianna egy férfiruhába kényszerült 17 éves kanos grófkisasszony. Rendes nőnek túl férfias, férfinak túl nőies, cserébe végtelenül jóindulatú, ugyanakkor határozott és okos is, aki amúgy minden problémát igyekszik rendes nemesi szűzlány módjára rendezni, általában sikerrel. Szegénynek amúgy csak kb. ötször hangzik el a neve az egész könyvben, mert mindenki azt hiszi, hogy ő a saját ikertestvére, Roan. A női mágusokra nem sok jó vár ebben a világban, úgyhogy miután összekeverik őket, Rianna kénytelen a testvére szerepét játszani, és túlélni egy máguskatona-kiképzőtáborban, vagy mi a fenében. ("Férfiak! Élő, fingó, disznó vicceket mesélő férfiak!") Itt aztán szegény rengeteget szenved, már csak azért is, mert az ő mágiája alapvetően tök mást tud, mint a férfiaké, többek között például vonzza a srácokat, meg egyáltalán, 17 éves csajként bedobják a tesztoszterontengerbe, szóval nem egyszerű, na. Pláne, hogy aztán meg is akarják ölni hébe-hóba, meg az emberi kapcsolata is elég bonyolultak tudnak lenni így látszólag melegként (mert annyira nem jó színész, hogy ne nézze meg az izmos férfitesteket). Lesz egy kis nyomozás is, szövetségek, félreértések, szóval pezseg a sztori, bár tény, hogy a hangsúly talán kissé el van tolódva egy felhúzott kamaszlány ízlésének megfelelően. (Ha jól emlékszem, nekem a 18. életévem telt hasonló hangulatban... Történtek dolgok is, de hát a pasik azok pasik :D) Mindenesetre szépen össze van fonva ez a két szál, egy pillantig nem unalmas vagy egysíkú. A folytatást pedig kifejezetten várom, noha lehet sejteni, hogy mi lesz a fő gond, és a megoldása. 

Világ

Izgalmas, egyedi, kidolgozott, ahogy megszoktuk; én mondjuk igényelnék róla még több infót, de gondolom, ahhoz meg kell várnom a következő részeket. 

A legfőbb érdekesség ugye a mágia maga, ami egészen mássá formálta az - egyébként középkori hangulatú - világot, mint a miénk. Azon mondjuk fennakadtam, hogy húsz oldal se kellett ahhoz, hogy eljussunk az isteni maghoz, ami aláhullott az égből, hogy megszülessen a mágia. Ilyen beteg sztorit utoljára a The Magicians sorozatban láttam, ott az okozott galibát, hogy - spoiler - az egyik isten beleszart a mágia forrásába. Hát itt meg egy másik rárecskázott egy kis mágiát a világra. Köszi. Őszintén, nem tudtam, mi hiányzott eddig az életemből, de ez van, az isteni testnedvek és végtermékek egyszerűen minden sztorit feldobnak. 

A mágiarendszer elég érdekes, nincs túlmagyarázva, de a maga módján logikus, hiszen a természet mágiája elég önálló életet él, tehát nagyjából azt csinál, amihez éppen kedve van. Tulajdonképpen egy külön karakter szerepét tölti be, aki hol segít, hol hátráltat, de megfelelő érvekkel meggyőzhető. 

Stílus

Szép, több leírással, mint ami az eddigi On Sai könyvekben összesen volt. Nem vészesen sok azért így sem, viszont a karakterhez és a különleges világhoz nagyon illik. 

A szokásos eredeti kifejezéseinket is megkapjuk, ezúttal - hálisten - teljesen ismerős szavakről van szó, csak furcsa jelentéssel; ez hol tetszett, hol nem. A szőlőindát pl. nem tudtam hova tenni, a gyümölcsoltás viszont elég szép kifejezés arra, hogy a mágusok össze-vissza kefélnek, megsegítve a gyermektelen családokat egy-egy mágusbabával. Milyen önfeláldozók... :) 
A korhatáros jelenetek egyébként abszolút finoman vannak megoldva, már ha azt nem nézzük, hogy Rianna aztán tényleg fűre-fára beindul, és elég sűrűn találja magát nagyon abszurd jelenetekben. De a tálalás maga egészen szolid. 

Ami a humort illeti, most éppen nem röhögtem fel hangosan semmin, talán azért, mert az egésznek van egy ilyen alaphangulata. Ez egy jópofa, de szürreális agymenés, igazán csak akkor néz nagyot az ember, ha hátralép kettőt, és rájön, hogy valójában itt mik történnek. Beteg, de a legjobb értelemben :) 

Romantika/erotika

Először is le kell szögeznem: én annyira, de annyira sajnáltam minden srácot, hogy ezek Rianna mágiája miatt mind azt hiszik, hogy melegek... :D Talán csak Ras-t nem sikerül megingatni szilárd heteroszexuálisságában; Lidércet nem tudom, őt szerintem simán csak nem érdekli az se, ha kiderül, hogy biszexuális. Amúgy ha pasit kéne választani, akkor Ras-t stoppolnám. Róla nem sokat tudunk meg igazából, de rém szimpatikus, a végletekig segítőkész és önfeláldozó (hehe... hehehehe :D), rendkívül magabiztos, és hát ő az egyetlen érettebb karakter terítéken. Sorry, öreg vagyok már, a 17 évesek nekem lassan pedofília :) 

Lidérc egy kicsit vad természetű, és elég nehéz elérni, hogy ne akarja megölni az ember lányát, de hát azt tudjuk, hogy a Szivárgó Sötétség sorozat Késese ihlette, szóval nem is vártam mást. Meg van ugye Mort, akinek jó a segge, meg gyanúsan viselkedik. Rianna mágiája pedig mindennel és mindenkivel össze akar fektetni a lányt, így szegény hol egyikkel, hol másikkal (hol pedig különféle hézkönapi tárgyakkal) keveredik félreérthető helyzetekbe, konkrétan úgy pattog közöttük, mint vasgolyó a flippergépben. Rendkívül hálás vagyok érte, hogy ez pusztán a testi vonzalomról szól, és nincs semmi érzelmi vergődés mögötte. Sőt, a romantikát igazából még csak sejtjük, szóval nagyon kíváncsi vagyok, hova fog kifutni ez a dolog, és főleg mikor. 

A végén aztán bevillant a Calderon 2. kapcsolódó jelenete, ahol tangó volt a nemszex, itt meg körtét aszalunk - na ott ledobta az agyam a szíjat, hogy köszi, ez most egy kicsit sok a tradicionálisabb (értsd: testi kontaktuson alapuló, körteléfröcsögés-mentes) szexhez szokott lelkemnek... :D 

A lényeg annyi, hogy kamaszkor fölött is teljesen élvezhető és cuki, de csak hogy tisztázzuk: a maga YA-s, direkt történéseket és leírásokat nélkülöző módján tele van erotikával. Ha valakinek esetleg a címből nem lett volna elég egyértelmű... :) Emellett van egy megismerésre váró világunk, egy háborúnk, lassan éhinségünk is, egy rakás máguskatonánk, nemesek, hercegek, kivételezés minden szinten, szóval véletlenül sem egyszerű a helyzet. Nekem jobban bejött, mint az Apa, randizhatok...?, már csak azért is, mert szeretem a sorozatokat, több mélységet lehet pakolni a történetbe és a karakterekbe is. 
Várom a folytatást :)

+ Kedvenc mondat (mert nem hittem a szememnek, hogy szegény csaj egy tál kajára nem tud úgy ránézni, hogy ne szexet lásson):

"Finom illat uralkodott, a fatálakon láttam, a vacsora sűrű húsos-zöldséges ragu, amiben répák és sóskalevelek csavarodtak szerelmesen egymásra."

Sarah J. Maas - A hajnal tornya / Tower of Dawn (Üvegtrón 6.)

Ez a könyv is elég sokáig hevert a polcomon, azon egyszerű oknál fogva, hogy az eddigiektől eltérően Chaol a főszereplője. Chaol meg nem a szívem csücske. Nem őszinte, magába forduló, depresszióra hajlamos karakter, akinek ugyan volt egy pár érdekes megmozdulása az eddigi részekben, de valahogy nem lopta be magát a szívembe semmilyen formában. Igazából mindig az volt az érdekesebb, ahogy rá reagálnak a többiek. A másik két nézőpontkarakter, Yrene (a novellákból lehet ismerős) és Nesryn szintén nem tettek rám mély benyomást, szóval nem siettem elővenni a könyvet. Nemrégiben viszont két másikat is kénytelen voltam félbehagyni (az egyik Nalini, a másik pedig egy ősrégi sci-fi, Bankstől a Sötét háttér előtt, amit Marci próbál lenyomni a torkomon, de megakadt), és Maas még így is jobb választásnak tűnt, mint azokat folytatni, úgyhogy csak nekiestem. 

Nem akarom részleteiben kivesézni, hiszen Maasról tudjuk, amit tudni kell (aki nem, az meg ne egy hatodik résszel akarja megismerni), inkább azt emelem ki, ami szerintem más, mint eddig. 

Részemről elég nagyokat pislogtam az elején. Sem Chaolnak, sem Nesrynnek nincs igazán egyedi hangja, és valamiért mindkettejüknek baromi fontosak a ruházatok meg az építészet. Aelinnek ezt elnéztem, mert ő királyi vér, meg mindig pénzes volt, de itt úgy tűnik, mintha csak a leírások kedvéért érdekelné a karaktereket, hogy nekünk meglegyen a megszokott hangulatunk. Persze, bele lehet magyarázni, ha nagyon akarjuk, de nekem akkor is furcsa volt, és mellesleg unalmas is. 

Egyébként ahogy vártam, rettentő depressziós és negatív mindenki, és kivételesen nincs egyetlen felvágott nyelvű karakter se, hogy humorizálással oldja a feszültséget, csak tocsogunk az önsajnálatban és a világvége-hangulatban. Konkrétan semmilyen szellemes megnyilvánulással nem találkozunk kb. az első száz oldalon, csak akkor csillan fel némi humor, amikor Yrene meg Chaol elkezdik egymást ugratni. De mondjuk attól sem estem hanyatt. 

Az új közeg is kicsit sok volt nekem, pontosabban a tálalása. A szomszéd kontinensen járunk, ami ugye nagyon más, ráadásul minden mellékszereplő idegen, szóval mindent és mindenkit az első fejezetek gyorstalpalóján kellene megismernünk és megjegyeznünk, ami nekem baromira nem ment. A kagán gyerekei először teljesen megzavartak, hogy most akkor ki kicsoda - egyáltalán ki milyen nemű, mert az se volt tiszta először -, miért felelős, mennyire para, satöbbi. A belső hatalmi harcaik meg abszolút nem illenek bele a fejlett, modern gondolkodású világukba, az kifejezetten irritált. Az öröklés azért nem olyan bonyolult dolog, meg amúgy nem is olyan fontos, hogy állandóan áskálódni kelljen, meg pláne gyilkolni családon belül. Szóval furcsa volt. 

Nem tudom, ki gondolta volna, vagy ki nem, de én mondjuk nem lepődtem meg azon, hogy már megint azért történik meg egy egész könyvnyi konfliktus, mert Chaol hazudik, elhallgat dolgokat. Na, ezért utálom a srácot. Ha egy világhódító démonhadsereg ellen akar embereket kérni, akkor ugyan mondja már el, hogy mi az istennel állnak szemben. Egyrészt az esélyei is jobbak, ha betojik a kagán, hogy ő is el lesz taposva, másrészt meg... Most őszintén, mit csinált volna, ha az első kérésre megkapja a sereget? Odafelé félúton mondta volna nekik, hogy bocs, srácok, de amúgy nem is emberekkel kell megküzdeni, viszont most már nem lehet visszafordulni? Vagy ezt mégis hogy gondolta? Értem, hogy így nagyon drámaian jött ki a vége, de akkor is logikátlannak érzem. Egy szerencse, hogy a karakter jellemhibájába tökéletesen megmagyarázza a dolgot, és nem tudom csak az írónőt hibáztatni érte. 
Az viszont nagyon tetszik, hogy a regény elején fogalmunk sincs, hogy ki kivel fog kavarni. Eddig Aelin ugyan váltogatta a partnereit, de minden részben elég gyorsan letisztázódott, hogy ki lesz az aktuális pasija. Itt viszont az elején csak abból tudtam tippelgetni, hogy kinek hány választási lehetősége van, ha feltételezzük, hogy mindenki össze fog jönni valakivel, de ugye ez sem biztos. Egy pont után persze ez is nyilvánvaló lesz, és mindenki megkapja az idilli nagy szerelmét, ahogy illik. Bár Chaolék szarban lesznek, ha Maas továbbra is életszerűen akarja kezelni a párkapcsolatokat, és neadjisten később szétmennek, miközben meg össze vannak kötve egy életre. Na, az legalább vicces lenne. 
Az utolsó százötven oldalért végső soron megérte elolvasni, ott azért volt olyan infó, hogy leültem bazmegolni. Illetve nagyon remélem, hogy a kagán gyerekeit viszontlátjuk később nézőpontkarakterként, mert voltak köztük érdekesek. Őszintén szólva ebben a részben is el tudtam volna viselni őket, hogy végre valakiben legyen élet is. Nagyon mély volt ez a történet, lelkizős, meg döntéshozós, meg szenvedős, szóval nekem egy kicsit töményre sikerült. 

Mivel a sorozat amúgy marha jó, nyilván eszembe nem jutott volna kihagyni ezt a részt, illetve mint információ, elég hasznos volt, szóval semmiképpen nem nevezném felesleges időtöltésnek. De azért Chaolt továbbra sem kedvelem. 

Ja, és el ne felejtsem, mert az előző véleményeim után azt hiszem, fontos kiemelni: a fordítás nagyságrendekkel jobbra sikerült, mint az előző részeké - köszönhetően annak, hogy lecserélték a fordítót. Halleluja, végre hagynak olvasni! Köszönöm!

Bessenyei Gábor - Az első csók és egyéb démonok

Egy dolgot le kell szögeznem, mielőtt rátérnék a tartalomra: a borítónak az égvilágon semmi köze a könyvhöz. Nem értem, miért, mert adta magát a téma, rá lehetett volna tenni a srácot, a srácot a csajjal/csajokkal, a kutyát, okkult szimbólumokat - de nem, rózsa meg valami kémiaórát idéző rácsminta lett, aminek semmi köze a regényhez. Nem értem, ki gondolta, hogy ez így jó lesz, mert én a kép alapján a 30+-os kiégett vénlányokat mondanám célcsoportnak, akik megunták a Romana meg a hasonló tucatregényeket. Szóval ne a borító alapján ítéljetek.

A könyvig magáig egyébként úgy jutottam el, hogy egy ideje követem Bessenyei Gábor youtube-csatornáját, ami annak ellenére is meglepően szórakoztató, hogy eddig semmit nem olvastam tőle, hiszen alapvetően jóval fiatalabb korosztálynak írt, ifjúsági kalandregényben utazott, vagy mi a frászban. Szóval amikor megláttam, hogy végre írt valamit, ami minimum kamaszoknak való, elég gyorsan rárepültem. 
Már csak azért is, mert meglepően sokmindent ötvöz ez a regény, amihez nekem közöm van: főállásban kutyázok, tehát a szellemkutya teljesen passzolt, az ezós életbe is belemásztam anno, a fiúk lelkivilága meg mindig is érdekelt, szóval egy férfi által megírt kamasz fiú szemszöge nagyon is vonzónak tűnt. 

És hát az a helyzet, hogy nem tudok belekötni. Biztos lehetne, ha éppen nem lennék félhalott (erről majd később), de igazából az elején egy-két durva félregépelésen kívül semmin nem huzigáltam a szemöldökömet, csak olvastam, amíg el nem fogyott. Egy felesleges sor nincs benne (oké, pár bekezdést reflexből átugrottam, amikor jobban érdekelt a párbeszéd folyása, aztán visszaolvastam, mert mégis érdekesnek tűnt), az emberi kapcsolatok gyönyörűek, a karakterek egyediek és hihetőek. Nem is esik jól karakternek hívni őket, mert akár élő személyek is lehetnének mind. A rejtély szépen össze van rakva, és amúgy egy idő után tényleg para a hangulata. Nem azon a módon, hogy utána hetekig visítva kelljen menekülni a pókoktól, csak simán rád telepszik tőle egy nyomottság. Na persze azért van közte lazítós rész bőven, meg vicces öregasszonyok, miegyebek, de tényleg nem egy rózasszín andalgás. 
Mondjuk a fiúk lelkivilágából sok újat nem tudtam meg, de megkaptam már (dicséretképpen), hogy nem is vagyok igazi nő, talán ezért :D Viszont kifejezetten tetszettek a srácok egymás közötti interakciói, egy-két jól elhelyezett káromkodás is befigyelt az életszerűség jegyében, meg úgy általában, tetszik az egésznek a hangulata. Valahogy üdítő, hogy nem tocsogunk a lányos érzelmekben, nincs idegesítő és felesleges szenvedés, érzelmi önsanyargatás. Patrik mindent végigrág gyorsan, dönt és cselekszik, és úgy általában hamar rövidre zárja az érzelmi zűrjeit, nem akar bennük úszkálni napokig, hetekig. Vagy legalábbis nem látványosan. 
A szerelmi szál alakulása is teljesen életszerű, utáltam volna, ha (spoiler, jelöld ki, ha érdekel) annak is happy end a vége. Amúgy cukik a csajok, nincs ármánykodás, nincs palánkon átbaszás, nincsenek vérciki szenvedések, komolyan tetszik. Egyszerűen felszabadító, hogy nincs minden annak alárendelve, hogy legyen epikus, és nagy, és földbe döngölő, és egyáltalán. A fő történetszál van annyira erős, hogy mást már ne kelljen eltúlozni benne. Arról - márhogy a fő szálról, a misztikus vonulatról - egyébként nem is beszélek sokat, legyen meglepi. Engem meglepett, tényleg keményre sikerült, nem erre számítottam egy 15+ ajánlású Vörös pöttyös regénytől. 

Egy szó mint száz, ez egy tuti könyv lett. Aki szereti a laza gimis-koleszos életet, a misztikumot, a feszültséget, meg értékeli a jól ábrázolt, érdekes emberi kapcsolatokat (kamaszfejjel, nyilván), az most szerezze meg, nem fog csalódni. 

És egy személyes extra (aki olvasta, az majd érti): elég para volt, hogy aznap, amikor elkezdtem olvasni, durva szédüléssel indítottam, konkrétan ülni se tudtam egész délelőtt, mert húszpercenként el akartam ájulni és le kellett feküdnöm. Aztán a kutyám is rákezdett, állandóan ugatta a semmit, bent is, kint is; kussban volt az utca mind a tíz kutyája, ez meg ordított a szellemekre. Nem f**stam össze magam komoly felnőtt nő létemre, áh :D Volt itthon még két olvasásra váró könyv, de nem, nekem pont ez kellett. Nem mintha megbántam volna, de azért párszor meg kellett ráznom a fejemet, hogy nem, ez csak fikció, a kutya meg csak simán nem volt ma sétálni, azért pörög :D 

Sarah J. Maas - Az orgyilkos pengéje és más történetek

Nem egyben olvastam végig, mert megmondom őszintén, annyira nem volt izgalmas. Illetve inkább mozgalmas. Sokkal kisebb ívű és lassabb folyású történetek ezek, és ugye a legtöbb eseményt már legalább utalás szintjén ismerjük a könyvekből. Éppen ezért az első két történetre már csak nyomokban emlékszem, a benyomásaim főleg a 3-5. sztorira vonatkoznak.

A fő csapásirány Celaena és Sam tragikusan rövid kapcsolata, amit ha nem is az elejétől nézhetünk végig, de onnantól, hogy nem feltétlenül akarja Celaena megölni a srácot. Nekem itt is kicsit hirtelen volt a váltás az utálat és a nagy szerelem között, de hát kamaszok, na, megesik. :)  

Ettől függetlenül nem csak natúr romantika ez az öt történet; a második például a nemsokára magyarul is megjelenő Tower of Dawn (A hajnal tornya lesz, ha minden igaz) egyik karakterét mutatja be, a harmadikban pedig benézhetünk a Csendes Orgyilkosok közé is, amit speciel kifejezetten élveztem, habár egy kicsit zavaróan idilli környezet volt. A szerelmi szál mellett tulajdonképpen közelről láthatjuk, hogy hogyan jutott el Celaena a kalózokkal cseszekedéstől Távolvégig, és mit is jelentett neki pontosan Sam, vagy akár Arobynn. 

Technikailag semmi újat nem tudunk meg a könyvből, úgyhogy mondanám, hogy kihagyható darab - ha nem lennének benne olyan gyöngyszemek, mint amikor (spoiler) tök mellékesen belefut a csaj Dorianbe és Chaolba egy rövid jelenet erejéig (nincs így kimondva, és ha jól tudom, ők sem emlékeznek erre a találkozásra később, de nehéz benézni), és ha nem éreznénk át utána fájdalmasan mélyen, hogy miért is őrjöng úgy Celaena, amikor Chaolt elrabolják. Az az ámokfutás enélkül is elég erős volt, a második kedvenc jelenetem az egész sorozatban, de ha legközelebb olvasom, tuti, hogy bőgni fogok. Arobynnt pedig ha eddig egy kicsit is sajnáltuk volna, mert nem tűnt elég köcsögnek a halálhoz, hát ezek után biztosan nem fogjuk. 

Kicsit idegesített egyébként Celaena, nagyon látszik, hogy itt még ő kamasz, közelében nincs annak az egészen érett felnőtt nőnek, akit az Üvegtrón sorozatban egyébként olvashatunk. 17 éves, arrogáns, önző, nem őszinte (mondjuk ez később sem tartozik a legfőbb erényei közé, de az életét tekintve nehéz neki felróni), sőt, kimondottan vért izzad, hogy nehogy kiderüljön, hogy vannak érzései. Épp emiatt itt értjük meg igazán, hogy mitől nőtt fel, mitől érett meg, láthatjuk, hogy mi minden nem törte össze, és hogy milyen erős is ő valójában, hogy a legreménytelenebb helyzetben is képes volt - kis segítséggel - kapaszkodót találni, és nem összeomlani. De azért közben marha idegesítő, hogy teljesen átlátszó módon basszák át a fejét, és nem veszi észre, mert nagyon gyerek* még. Egy gyerek, aki gyilkol. 

Igen, talán ezért nem tudok őszintén haragudni Celaenára, amiért hülye, vagyis inkább gyermekien naiv, mert ennek fényében látjuk igazán az ő tragédiáját, hogy mennyi szarba belevitte Arobynn, és mennyire fiatalon. Hogy itt van egy átlagos lány, akinek ugyanolyan átlagos gondolatai és vágyai vannak, mint bármelyik korabeli kamasznak, és közben mégis abból építi fel önmagát, hogy embereket öl. Mert igen, itt látjuk őt munka közben, nem csak azt a kellemes oldalát kapjuk, amikor gyilkolás helyett menti a király szerint nem kívánatos elemeket, hanem tényleg meghalnak emberek a keze által, ártatlan, sőt, jó emberek is. Sarah ebben a könyvben keményen kimaxolta ezt a "szívassuk a karaktereket"-dolgot. 

Szóval ennek a kötetnek nem az a célja, hogy a történetével lepjen meg minket, pedig Maas abban azért elég erős. Sokkal előbb átlátunk mindent, mint Celaena, a többi könyv miatt is, de egyébként is. Minden átbaszás világos és nyilvánvaló, és ő nem látja; nem láthatja, mert fiatal még és hinni akar abban, hogy a világ jó, hogy a szerelem mindent legyőz, hogy Arobynn nem egy feldarabolni való köcsög. Én nem utáltam eléggé azt a csávót a többi könyv alapján, de most már csodálkozom, hogy eddig húzta élve.

Szóval aki élvezi az Üvegtrón lelkizős oldalát, az azért vegye kézbe ezt is előbb-utóbb. Megéri. Én meg betervezek magamnak egy újraolvasást, mert ennek fényében biztos, hogy egészen más élmény lesz. 

*Elnézést a 17 évesektől, én tuti megsértődtem volna a helyükben, ha akkor legyerekeznek, de így 30 fölött már merek ilyen erős szavakat használni :) 

Sarah J. Maas - Viharok birodalma (Üvegtrón 5.)

Még mielőtt rátérünk a könyve, mint irodalmi alkotásra, pár szót sajnos pazarolnom kell erre az istentelen mértékben összegányolt kivitelezésre. Alapvetően nagyon szeretem a kiadót - gondolom, ez a kritikák összetételéből kitűnik -, de ez most kiverte a biztosítékot.

A branding betört Erileába: Lángpajzs 600!

Ezennel szeretném felkérni a KMK-t, hogy szíveskedjen olyan munkatársaknak adni ezt a szerencsétlen sorozatot, akik egyrészt nem hagynak benne harminc oldalanként egy olyan elgépelést, szóközhiányt, miegymást, amit még egy Word helyesírás-ellenőrző is kiszúr (én amúgy sose veszem észre ezeket, de itt nagyon az arcomba másztak), másrészt nem érzik úgy, hogy egy középkori fantasyben mindenáron modern, vagy legalábbis határeset kifejezéseket kellene használniuk. Harmadrészt meg tök jó lett volna, ha valaki átolvassa, és kurva nagy piros "WTF" jelzéssel látja el a túlságosan szó szerint fordított kifejezéseket, a magyartalan mondatokat, és azokat, amik néha hatodik olvasásra se nyernek értelmet. Ahogy mondani szoktam, a fordításhoz két nyelv korrekt ismerete szükséges.
Egy 4000 Ft-os könyvnél ne ilyeneken kelljen már dühöngenem húsz oldalanként ahelyett, hogy hátradőlve élvezném. Ha meg sikerült így összebaszni, mert ugye a dizájnolt fejezetindító oldal az marha fontos volt, csak a tartalom nem, akkor ne kerüljön már ennyibe, a rohadt életbe. Erősen gondolkodom rajta, hogy a többi részt inkább végigszenvedem angolul, Maas elég egyszerűen fejezi ki magát, leglább nyelvet is tanulok. Inkább legyen egy fél sorozat a polcon, minthogy ezért a minőségért fizessek. 
Szóval a fordítót és mindenkit, aki ezt átnézte (?) és rábólintott, csókoltatom. Péklapáttal. És/vagy azt a drága lelket, aki siettette a megjelenést, mert mittudomén, úgy gondolta, hogy lóhalálában is lehet jó munkát végezni, mikor minden épeszű ember tudja, hogy nem, vagy arra gondolt, hogy Maast így is megveszi a sok hülye, nem kell erre annyi energiát pazarolni. Akárhogyan is, ezt valaki csúnyán elbaszta, és kivételesen nem az író. 
A sezlont, mint hangulatilag nekem erősen kilógó kifejezést egyébként külön köszönöm, napok óta nem megy ki a fejemből ez a remekmű, hej, rugó, rugó, a sezlonyrugó, miért vagy velem goromba:

A továbbiakhoz hozzátenném, hogy nem tudtam eldönteni, hogy én olvastam túl elemzős hangulatban, vagy a fent említett húszoldalankénti kivitelezési hibák miatt nem tudtam beleélni magam, vagy tényleg nem lett egy jó eresztés ez a rész, vagy mi az isten történt, de nem volt meg az az élmény, ami az előzőeknél.

A kapcsolatok alakulását például eleinte elég ferde szemmel néztem. Aelin megállapodott, ez oké, de a többieket annyira agresszíven tolja össze az író, annyira nyilvánvaló, hogy ki kivel fog kavarni, és annyira látszik, hogy mindenki fog valakivel kavarni, nehogy egy szál szingli is maradjon a végére, hogy nem lehet nem észrevenni. Pont azt az életszagúságot hiányoltam belőle, amit amúgy szeretek Maasban, de aztán a végére nem csalódtam, nem álltak ott a hajó orrában egy négyes randin boldogan ölelkezve Céline Dion háttérzenével, sőt. Mondjuk Dorianék párosa annyira bizarr, hogy én annak adtam volna még egy részt, mire összegabalyodnak, de tulajdonképpen mindegy. 
A sztorival egyébiránt elégedett vagyok, nagyon tetszik, hogy nem a papírforma szerink megyünk tovább, hanem pár józanabban gondolkodó karakter beleköp Aelinék levesébe, de nem kicsit, és el vannak küldve kalandozni a világ másik végére. Aelin rettenetesen tápos lett, de azért megjelennek ennek a hátulütői is, nincs túltolva, hogy majd ő felégeti a világot, mert éppen bal lábbal kelt fel, aztán békésen teázgat a trónján. És meg is van magyarázva, hogy honnét örökölte ezt az egészet. Mindenesetre minden harcnak van tétje, még ami tisztának tűnik, az se lesz az, szóval ilyen szempontból még mindig rendben vagyunk. Az istenek meg a halott ősök is egyre jobban belepofáznak a dologba, meg kezd túl sok lenni az egy négyzetméterre jutó király, királynő, herceg, miegymás, szóval tényleg kezd ez érdekesen alakulni. 

A karaktereket amúgy alapvetően még mindig szeretem, bár Aelin és Rowan érzelmi élete talán a megállapodottság miatt most kissé lapos (ellentétben a szexuális életükkel - igen, immár az is van nekik, bár szerintem az meg inkább túl van tolva). Manon szépen lassan felépített története viszont végre beérett, komolyan megszerettem, pedig eleinte csak a hangulata fogott meg. Most meg már baromira kíváncsi vagyok, hogy hogy fogja megoldani a dolgait. 
Nem hittem volna, de hiányzott Chaol, pedig annyira nem voltam oda érte, de Dorianre ráfért volna egy-két baráti tarkónbaszás. Meg úgy mindenkire. Dorian egyébként is kicsit sótlan lett, a végét leszámítva kb. annyi a karaktere, hogy küszködik önmagával, próbálja megfektetni Manont, és látványosan nem tud mit kezdeni azzal, hogy itt tulajdonképpen ő volna a király. Aedion kapcsolata az apjával kifejezetten tetszik, életszagú, és ahogy Gavriel néz a fiára, az egyszerűen szép. A tündérek pedig még mindig elmebetegek.
Most már meg kell emlékeznem arról is, hogy van egy rakás homoszexuális és biszexuális karakter, de olyan természetességgel azok, hogy meg se lepődöm rajta. Sőt, valahogy úgy érzem, hogy ha megkérdezték volna, hogy Aedion szerintem milyen beállítottságú, ugyanezt mondtam volna. Persze lehet, hogy volt már szó róla, csak nem emlékszem, és azért maradt meg így. 
A vége elég katartikusra sikerült, rohadt jó, és részemről nem bánom a függővéget, mert így a következő rész - mármint ami Erileában játszódik, merthogy a hatodik rész Chaolról szól, ha jól tudom - nagyot fog ütni. 

Egy szó mint száz: aki teheti, olvassa angolul, aki nem, az olvassa így, és zaklassa a kiadót, hogy keressenek már egy rendes fordítót, korrektort, meg miegymást, mert oké, hogy akkor is megveszik a fanok, ha szar, de azért ne legyen már szar, Maas ennél többet érdemel. Tudok egy csomó olyan könyvet, amin már nem tud sokat rontani semmilyen hanyag kivitelezés, de ez nincs közöttük. 

Sarah J. Maas - Üvegtrón (1-4.)

Még mindig nehezen veszem rá magam a hype-olt sorozatokra, ami amúgy hülyeség, mert általában kiderül, hogy vagy tényleg jók - vagy égetnivalóak, de mégis van bennük valami, ami miatt megéri elolvasni őket (ha másért nem is, azért, hogy tudjam, mit NE csináljak soha). Ehhez is úgy keveredtem el, hogy ajánlották Maas új könyvét, mire én nyilván elkezdtem olvasni a régieket, mondván ha bejön, akkor ne kaparjam a falat a második részért, hanem legyen még mit olvasnom. 
Persze bebuktam, mert négy rész után is kaparom a falat.
Azt kell mondjam, hogy akinek eddig kimaradt, az essen neki, ne fossza meg magát az élménytől. És ne is feltétlenül olvasson tovább, mert ez a poszt most spoileres lesz, abból kiindulva, hogy nyilván mindenki olvasta már, én csak a közléskényszeremet élem ki rajta :)
(Egyébként az internetnek hála én is millió spoilerbe belefutottam, hogy ki kivel fog kavarni, ki hal meg, ki kinek a kicsodája, de nem zavart különösebben. Eleve nem vagyok érzékeny az ilyenekre, meg hát nem is az információ a lényeg, hanem a tálalás.)

I. Üvegtrón
Egy mondatban: Kifejezetten jó könyv.
Kellemes meglepetés. A könyv felénél hallottam csak azt a jelzőt, hogy ez a Trónok harca csajos verziója, és nem akartam olyan nagyon cáfolni, tényleg sok a hasonlóság, mármint minőség, alapszituáció és összetettség tekintetében. Annyira nem több rétegű és csavaros, de ez nálam speciel pluszpont. A mai napig nem tudom felidézni, hogy Westerosban pontosan ki kinek a kicsodája, ki kit utál és miért, ki él, ki nem (kiről nem tudjuk, ki támadt fel, milyen állapotban, satöbbi), egyáltalán ki hol van és hogy került oda, és marhára idegesít. Az eddigi utolsó rész végéig máig nem jutottam el, annyira belezavarodtam, miután félbehagytam kicsit az olvasást. 
De Celaenák sztorija teljesen követhető, kellő mértékben meglapozza a későbbieket, egyébként meg a felvágott nyelvű főhősnek hála egy jó hangulatú, szellemes, de ugyankkor fájón reális történet. 
Amit kiemelnék belőle, az az, hogy a felvázolt szerelmi háromszögnek egy ponton az egyetlen értelmes feloldása az lenne, ha Chaol és Dorian partiba vágnák Celaenát (csak hogy Chaolnak ne legyen bűntudata, hogy lecsapja a herceg kezéről a nőt). De sajnos ez nem az a korosztály... :D 

II. Éjkorona

Egy mondatban: Hmm, Maas tényleg tud valamit, mert ez nem átlagos.

Csak azért nem idegesítő az egész szerelmi háromszög, mert a csaj elfelejtett rinyálni azon, hogy mennyire szar ez így, hogy két pasi, akik legjobb barátok, ő meg hol ebbe, hol abba van beleesve (na nem így állandóan, csak szép sorban). Illetve miután kiderül, hogy tényleg nem akar visszatáncolni Dorianhez, nagyot nőtt a szememben a karakter is, meg a könyv is. Ez nem az idegesítő típusú romantikus vergődés, hanem életszerű párkapcsolat-ábrázolás. 

A pasik amúgy jók. Tényleg. Viszont egyik sem egy igazán egyenes fickó, nem véletlen, hogy Celaena végül nem is köt ki mellettük. Amúgy meg wtf, mikor láttunk utoljára YA-ban olyat, hogy egyik elején bemutatott jópasi sem Az Igaz Szerelem? Zseniális. Ilyenkor mindig rájövök, hogy nekem még nem kell írnom, mert meg se tudom közelíteni ezt a színvonalat. 

Egyébiránt: végre egy rendes ámokfutás! Ami nem drámai beszélgetéssel meg fenyegetőzéssel indul, hanem natúr mészárlás: elvittétek az embert, akit szeretek, úgyhogy dögöljetek meg mind. Csak így egyszerűen. És aminek a második sokk után nem nagy lelkizés a vége, meg hogy kiesik a tőr a kezéből, hogy "úristen, mit tettem!", aztán másnap mindenki úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna, hanem igenis majdnem megöli a pasiját, jogosan, le kell ütni, bezárni, és hetekig tart, mire összevakarja magát, és nincs megbocsájtás, nincs kibékülés. Megbékélés van csak. Asszem, itt szerettem bele a sorozatba. Még hogy a második részek szoktak a legrosszabbak lenni... :) Imádtam, elejétől a végéig.

III. A tűz örököse
Egy mondatban: Aztakurva. 
Itt már felfedeztem néhány olyan pontot a sztoriban, ami talán nincs kellően megalapozva, mintha fontos részek lettek volna kihagyva a karakterek egymás közötti viszonyainak alakulásáról, de ez különösebben nem zavart meg, csak mondom, hogy sajnálom, mert egyébként tökéletes darab lenne. 
Pl. Celaena és Rowan kapcsolata nekem kicsit hirtelen váltott normálisba, de akkor viszont annyira mély volt, hogy le kellett tennem a könyvet emészteni, pedig ez nem sűrűn fordul elő velem. Aztán többször elő is kellett vennem újraolvasni, csak ezeket a részeket, mert ütnek. Szóval lelkizős a könyv, és nem azon a kicsit bután romantikus YA módon (amivel amúgy nincs problémám), hanem komolyan, olyan érzelmi szinteket piszkál, amikhez a legtöbb embernek egy élet is kevés, hogy megélje, megértse. Az írónő meg velem egykorú. Egyszer marhára leülnék vele sörözni. 
Sajnos belefutottam a neten mindenféle spoilerekbe, úgyhogy Manon részein nagyokat néztem, hogy ez mégis hogy fog összejönni Doriannel, mert ehhez valami nagyon bravúros csavarás kellene. Alapvetően amúgy nem szerettem őt olvasni, mert kicsit lehangoló és eleinte semmihez nem kapcsolódik igazán, de valami brutálisan eltalált hangulata van a csajnak, meg az egész helyzetnek. Annyira furcsa a gondolkodásmódja, és mégis annyira egyben van, hogy ez tényleg elviszi az embert egy másik világba. Zseniális. 
A könyv vége meg komolyan kiborítja a bilit, Kicsit talán ez is sok, meg gyors, de logikus, hogy komoly hatással vannak egymásra a történések. 
Egyébként már az előző részben is zavart, de itt már baromi feltűnő, hogy a fordításban semmi következetesség nincs, szóval már megint sajnálom, hogy az angolom kevés az eredeti nyelven olvasáshoz. 

IV. Árnyak királynője
Egy mondatban: Na végre. 
Na kérem, ez már közel Martinian komplex. Nehezebben követhető, egyre több a nézőpontkarakter is (számolja a nyavaja, de 7-8-an biztos vannak), egyre bonyolultabbak az emberi kapcsolatok, ennek következtében az ember egyre többet vakarózik, hogy oldódjon már meg - ha nem is az egész, de valami, mert ez így sok. 
Rowan és Aelin (jól kivitelezett névváltás pipa) szenvedése előrevetíti, hogy a következő résznek kicsit át kell fordulnia pornóba, mert amit ezek művelnének egymással, az az lesz, főleg, ha még sokáig húzzák egymás agyát. Egyébként irreális és marha idegesítő, hogy ott fekszenek minden nap egy ágyban, és semmi. Azért a torkonharapós jelenetért meg nagyon megütném Maast, hogy még azután is lógva hagyta őket. Semmi értelme, semmi alapja, csak az olvasó szívatása az egész, hogy fogyjon a következő kötet. Más tekintetben is átment ez a rész egy átlagos(an jó) történetvezetésű fantasybe, amit kicsit bánok, mert eddig mindig volt valami meglepő fordulat, ezt a sztorit meg nagyjából bármelyik jobb író össze tudta volna rakni a megfelelő terjedelmű és átlátható jegyzet birtokában. Remélem, a későbbiekben azért lesznek még nem kiszámítható epizódok. 
Igazából örülök, hogy most olvastam el, és nem mondjuk a harmadik rész végén kellett abbahagynom, mert itt nagyon sok minden megoldódott, lezárult, lenyugodott. 

Összességében véve azt mondhatom, hogy az egyik legjobb könyvsorozat, amit valaha olvastam, minden rész másért kiemelkedő. Az első azért, mert megcsillantotta, hogy egy lányos fantasy is lehet nyálmentes és valósághű, a második a love story alakulásáért és az ámokfutásért, a harmadik Rowanért és mindenért, ami vele és miatta történt Aelinnel, a negyedikben pedig minden összeállt egy iszonyatosan komplex és az átverések átverésének átverését leíró, két földrészen és több száz éven átívelő gigasztorivá. 
Sokkal több benne a realitás, fizikai és érzelmi szinten is, mint amit az ember egy YA-tól várna, a karakterek jók, szerethetőek, a világ kidolgozott, összetett, lehet izgulni, mert baromira nem egyértelmű, hogy egy necces helyzetet az adott karakter túlél-e vagy sem - tényleg nem sok ponton tudok belekötni, és az is inkább egyéni ízlés kérdése. Illetve ugye néhány problémáról nem tudom eldönteni, hogy a könyv hibája-e vagy a fordításé, pl. a nyelvezete nem különösebben kiemelkedő, sőt, az idézetkeresgélés közben leginkább a "proli" szó ugrott be róla, minden gagyinak hangzik a környezetből kiemelve. Szóval aki a szépirodalomba hajló nyelvezetet kedveli, annak lehet, hogy nem fog bejönni. 

Ezt meg csak úgy iderakom, ha már kiemelésre érdemes idézetet nem találtam. Tökre nem kapcsolódik, de mivel amikor nem olvastam, akkor ezt hallgattam végtelenítve, összeforrt az agyamban a könyvvel:

On Sai - Apa, randizhatok egy lovaggal?

Ha egy szóban kéne összefoglalnom, azt mondanám: cuki, a lehető legjobb értelemben, bár baromira nem számítottam rá, hogy ezt fogom nyilatkozni róla fülig érő vigyorral. Másodjára azt emelném ki, hogy izgalmas és élvezetes, a nyilvános infókból a sztori felét sem lehetett kikövetkeztetni. Nem tudtam letenni :) 

Karakterek
Na hát azért nagy meglepetés nem ért: főhősünk, Mia Anne már a harmadik bekezdésben rinyál, az első néhány oldalon lényegre törően elsírja egy kamaszlány összes létező és nem létező problémáját, a sulitól kezdve a szülőkig, mekkora kibaszás az élet, satöbbi, amivel rögtön elnyerte a "legrövidebb idő alatt unszimpatikussá váló karakter" díjat, letaszítva a trónjáról Scart. De kemény vagyok, mit nekem egy rinyálós kiscsaj, ennyitől még nem hagyom félbe - mint kiderült, nagyon helyesen. Mia ugyanis élesben nagyon magára talált; amint rájött, hogy mi a pálya, onnantól kezdve nem tudok belekötni, okos, kreatív, gyorsan reagál, nem nagyon néz be nyilvánvaló dolgokat, de addig azért szívem szerint elküldtem volna a francba, hogy kerítsen magának egy pszichológust, ha már barátnője nincs. 
Mia apja, Amon, az Asperger-szindrómás agykutató zseni imádnivaló figura. Nemigen tud semmin megsértődni, és azon sem aggódik, hogy ő megsérthet bárkit, csak kimondja, ami eszébe jut, akármekkora parasztság. Szeretem az ilyen magabiztos bunkókat, nem érzem magam egyedül tőlük. Habár Amon nagyságrendekkel jobban nyomja, mint én, hiszen őt tényleg nem érdekli semmi, tök naivan paraszt. Szeretem :D
(Egyébiránt az egyik kedvenc zenészem is Aspergeres, vagy legalábbis nagyon határeset, de amíg ilyeneket sikerül alkotnia álmatlan éjszakáin, addig én ezt nem vagyok hajlandó fogyatékosságnak tekinteni.)
Kósza lovagról mit mondhatnék, a manapság kihalóban lévő lovagiasság melyik lánynak ne jönne be? Mármint nem ilyen kis talpnyaló módon, ahogy egyes pasik szeretik ezt előadni... Nem, Kósza nagyon mélyen lovag, annyira, hogy azon még a többi lovag is meglepődik. Ráadásul tökös, önérzetes a srác, a kockahasról nem is beszélve. Mi kell még? Sok-sok Kószát a fiataloknak! 
A mellékszereplők között is akadnak arcok, például Bo, Kósza túl intelligens csataménje, vagy Elán lovag, akinek már a nevétől is hanyatt estem, de később is kedvenc maradt a maga egyszerű, lendületes stílusával. 

Világ
Nekem kicsit sok. Egyrészt rengeteg az utalás más könyvekre, animékre, sorozatokra, játékokra, együttesre meg miegymásra, amiket ugyan értek, csak ilyen haggyámá'; másrészt az elvileg mai hétköznapi világban irreálisan sok marhasággal lehet találkozni. Szóval azt én készséggel elfogadom, hogy van ma Magyarországon olyan ember, nem is egy, aki simán tervezne olyan biztonsági rendszert, amiben szerepel egy macska biorobot, meg egy pékség, ahol ilyen összekacsintós életérzéssel kell kérni beteg ízű pékárut ahhoz, hogy tudják, hogy bennfentes vagy - de hogy olyan főnök akadna, aki ezekre rábólint, az kizárt. Bár a fene tudja, ha nemzetközi a projekt, bármi előfordulhat; épp a napokban hallottam például, hogy Svájcban belülről átlátszó nyilvános vécék vannak az utcán, pénisz formájú szappannal. Ezek után végülis egész szolidnak tűnik a macska meg a pékség. 
Maga a világ felépítése egyébként úgy néz ki, hogy van a Föld, ahogy mi ismerjük, van Örökhon, ahol a lovagok meg a mágia laknak, meg van Ég, ahol az istenek. Na utóbbi mondjuk egy érdekes hely lehet, de ez sajnos kimaradt a könyvből :D Elvileg a Földnek egyik világgal sincs kapcsolata, gyakorlatilag mégis, ez az alapvető konfliktus. 

Sztori
Szóval Mia Anne álmaiban átkerül Örökhonba, ahol tud varázsolni, és ahol nagyjából középkori erkölcsök és szokások uralkodnak, és hát hogy mondjam, a kulturális különbségek miatt nem súrlódásmentesek az első találkozások, főleg Kósza lovaggal, aki életében nem látott még női bokát, nemhogy rövidnadrágos lányt. Mia apja közben a szupertitkos kutatólaborban foglalkozik azokkal, akiknek hasonló "álmaik" vannak, de ezt nyilván nem beszélik meg egymással, mert úgy túl egyszerű lenne. 
Az elején megmondom őszintén, csak Amon tartotta bennem a lelket, az ő részei végig izgalmasak voltak, Mia meg inkább volt idegesítő, mint bármi más, de aztán a másik világban is beindultak a dolgok, és onnantól kezdve nem volt megállás. A főgonoszunk ugyan nagyjából a megjelenése pillanatában lelepleződött, meg nem értem, miért nem jutott eszébe senkinek az a megoldás, ami nekem igen, illetve hogy hogy lesz tábornok egy olyan ember, aki néha síkhülye, de ezek igazából apróságok. Elég gyorsan kiderül, hogy a végső cél a Föld megmentése, de hogy pontosan mitől, az már nem olyan triviális, nem is árulom el :) Vannak benne elég ütős részek, Amon ámokfutása a vége felé, amikor szabad kezet kap a laborban, vagy a Mondoconosok beszervezése, ami nekem már majdnem sok volt, de tulajdonképpen abszolút illett a könyvbe, illetve az egésznek a vége, ahol egyszerűen minden jóra fordul... Tele van kisebb-nagyobb csavarokkal a sztori (On Sai ugye, mit vártunk), egy-két dologtól eltekintve nem kiszámítható, nem buta, viszont pörgős; én nagyon élveztem. 

Szerelmi szál
Hát ezek valami rettenetesen cukik. Na jó, csak úgy a könyv felétől, de akkor nagyon. Kósza fedetlen testrészekkel kapcsolatos fenntartásaitól eleinte féltem, mert az éppen lehetett volna gáz is, de nem volt az. Sőt, a taperolós éjszaka a lovagkupiban kifejezetten rém aranyos volt, ami az alap szégyenlős hozzáállás nélkül nem így alakult volna :)
Egyébként ennek az egész tiniszerelemnek van valami utánozhatatlan nosztalgikus bája. Az ember visszagondol arra az őszinte ártatlanságra, amivel fiatalon fordult a másik nem felé, amikor még nem az árulkodó jeleket kereste arra vonatkozóan, hogy hátha a másik mégiscsak pszichopata, mint az előző három... :D 
Szóval Mia és Kósza eleinte csak csipkelődnek, idegelik egymást, közben hébe-hóba megmentik a másik életét, néha meg olyan beleélős romantikus jeleneteik vannak, hogy komolyan visszasírtam a kamaszkoromat. Nincs túlnyomva, abszolút nem nyálas, halál aranyosak együtt. 

Szóval aki vágyik egy igazi "minden-jó-ha-vége-jó", kicsit "te-is-lehetsz-hős" típusú epikus fantasy mesére, és nem jön zavarba az olyan szavaktól, mint cosplay meg anime (vagy igen, de jó barátja a google), kapja le a polcról. Nem kell hozzá 16 évesnek lenni, Amon részei teljesen érettek, Kószáék meg tényleg aranyosak. 
Lélekmelengető :)

És következzenek az idézetek, nem feltétlenül a legjobbak, mert azok a meglepetés erejével az igaziak, azt meg nem lövöm le senkinek:

"A hullaház különösebben nem nyugtalanította, ki nem osont be kamaszként ilyen helyekre, hogy kissé elmélyítse a biológiatudását?"

"Minden barátnőjét szerette volna megtartani, mert se ideje, se türelme nem volt az udvariassági körökhöz, ami a kapcsolatok kezdetét jellemzi, ellenben a heti kétszeri nemi élet optimálisan hat az ember agyműködésére."

"Amon első gondolata az volt, hogy a magyarok nem normálisak. 
A szigorúan titkos kutatólabor bejárata a körúton álló pékség volt, a forgalmas utcára ínycsiklandozó, cukros illatfelhő áradt, ahogy belökték az ajtót. Helmholtz vett egy májas-túrós táskát, ami pontosan olyan gusztustalanul festett, mint a neve, majd a férfi kedvesen intett a csinos, szőke, színes műkörmös kiszolgálólányoknak. Hátrament a belső udvarra, ahol pár kerti szék állt a zöld repkénnyel körbefuttatott falak között. Ablak nem nyílt az udvarra. 
– Ez csak az egyik lejárat – mosolygott a német. – Mindig májas-túróst kérj, ilyet épeszű ember nem eszik. Amúgy a lányok is ügynökök, és csak így engednek hátra, ez a kód."

"Kósza meglepetten fordult hátra. Aztán rögtön zavarba is jött, ahogy tudatosult benne, hogy Miah’En szeme megrebben. Az ő félmeztelen mellkasa hatott rá így, látszott, hogy erősen próbál nem odanézni. 
Kósza nyelt egyet, a lány a pimaszságánál csak egy dologgal tudta jobban zavarba hozni, az ilyen szende rezdüléseivel. 
– Tényleg nincsenek lovagok? Akkor ki menti meg a gyengéket és védteleneket? 
– Senki – sóhajtott a lány, és esdeklőn megragadta a karját. – Figyelj, segítened kell! Nagy bajban vagyok! 
Pontosan olyan könyörgő szemmel nézett rá, mint az élőholtak támadásakor. Kósza féloldalas mosolya akaratlanul felvillant: 
– Éjjel van, és egy félmeztelen férfival vagy egy szobában. Ez szerintem is kimeríti a baj fogalmát."

Susan Ee – World after - Túlélők világa

Csak mazochistáknak! 

Egy fillért sem adnék ki érte, soha. Az első részt is vissza kellett volna adnom gariba, mert akárhányszor ránézek, zavar, hogy ebből a szarból valaki meggazdagszik az én közreműködésemmel. 
És tudom, sok lesz már egy kupacban a káromkodás, de kurva bosszantó, hogy Nalinit nem adják ki, mikor hosszú tanulmányokat lehetne írni a népnevelő hatásáról, ami a sérültek tiszteletétől (nem elfogadás! kiérdemelt tisztelet!) kezdve az épeszű és élhető (!) becsületig minden szarra nevel tök természetes és befogadható módon, ez a könyv meg egyetlen dolgot támogat, de azt rettenetesen: az önbecsapást, és mégis mindenki áradozik róla, meg borítékolható az összes folytatás, meg bárminek a hipersebességű kiadása, amit Susan Ee a jövőben kiöklendezik magából. Mondogassuk a hülyeséget, hátha attól igaz lesz, meg ne nézzünk szembe a kellemetlen problémáinkkal, majd valahogy megoldódnak úgyis. Kifejezetten károsnak találom a személyiségfejlődésre nézve, szóval kedves szülők, nagynénik/bácsik, nagytesók: ne ezt vegyétek ajcsiba a gyereknek, ha tudatos embert akartok belőle nevelni. 

Karakterek
Penryn életfilozófiája még mindig a "tudom, de nem érdekel". Már az első öt percben kicsinál a szándékos önámítással, ahogy bénán győzködi magát, hogy nem is retteg a horrorfilmbe illő külsejű és viselkedésű húgától, akitől minden normális ember visítva menekül. Meg az olyan húzásaival, hogy látja, hogy hárman el akarják kapni, de csakazértis kisétál olyan helyre, ahol védtelen, aztán vakarja a fejét, hogy vajon most mit kellene tenni, hogy ne verjenek péppé/erőszakoljanak meg.  Nem is tudom, na vajon mit? Hagyni magad, büntetésből, ha már ennyi eszed volt! Többszörösen halottnak kellene már lennie ezzel a hozzáállással...

Világ
Nem, öcsém, nem. Az egész világ egy értelmetlen katyvasz. Szörnyszülött kislányokat nem tartanak meg a túlélők, különösen ketrec és fegyveres őrizet nélkül, pláne miután megtámadott valakit, és látványosan emberfeletti támadó képességekkel rendelkezik. Hova lett az az alapvető életösztön, ami nélkül rég halottak lennének?
A túlélők más téren is egyre inkább irreálisan viselkednek. Egyszerűen nem retteghet mindenki a nap 24 órájában egy szervezett táborban, ha kaja van a kezében, hogy úristen, biztos elveszi valaki, ha nem szorítom magamhoz nagyon és nem lopakodok egy tömeg közepén. Ott vagy tényleg mindenki lop, de akkor rohadt gyorsan káosz lesz, függetlenül attól, hogy az ember mennyire színészkedi túl a félelmét, vagy nincs lopás, mert aki megpróbálja, az nem jár jól. És mivel az ellenállás még mindig egy jól szervezett társaságnak tűnik, vélhetően rég megoldották, hogy senki ne akarja elvenni a más cuccát erőszakkal. 

Stílus
Hát, az még mindig szar. A könyv első felében nagyjából minden második-harmadik mondatot olvastam csak el, a többi értelmetlen töltelék volt. 
Penryn és a kard "beszélgetései" nagyjából úgy tűntek, mintha az író így próbálna reagálni az első részt ért kritikákra, és utólag megmagyarázni dolgokat. Sajnálattal közlöm, hogy nem sikerült, így se lett több értelme semminek. 
A félreértelmezett szavakra már nem is pazarolok túl sok időt, de kb. kettő perc guglizás lett volna kideríteni, hogy a pánikroham nem a pánik fokozása, hanem egy jogosan pánikot okozó helyzettől tök függetlenül jelentkező pszichés zavar. Baromira ki tudnak zökkenteni ezek, és halál igénytelen lesz tőle az egész.
A fordításért még mindig járna egy kiadós arcultörlés valakinek, különösen a "megaludtunk" és hasonló kifejezésekért. Megaludni mifelénk a tej szokott, vagy esetleg nagyon vidéken bármi más, de nem hiszem, hogy az a magyarázat, hogy Penrynnek hirtelen tájszólása lett, mikor eddig nem volt. Én értem, hogy szar az alapanyag, de legalább tovább rontani nem kéne rajta.

Szerelmi szál
Egy fokkal talán több értelme van, mint az első részben, bár azt már az első nagy találkozáskor biztosra vettem, hogy ebben a könyvben is csak egyetlen csók fog elcsattanni. Aztán persze kiderült, hogy tévedtem: annyi se volt! Szóval én tényleg későn érő típus vagyok, de ez, hogy 17 évesen (Rafi meg ugye sokkal idősebben) mindenféle halálfélelem meg visszatérés meg romantikus repkedések közepette csak ölelkezünk... Cuki, meg minden, csak szerintem a korosztálynak is kevés, meg nem is reális. Próbálja a srác magyarázni, hogy hát ugye a szabályok, és azért nem, de mivel ez a legutóbb sem zavarta, meg az egész romantikus ömlengésben nem zavarja, csak pont a smacinál húzta meg a határt, kicsit már megint hiteltelen. Isten mighty arkangyala nyilván tudja az alapvetést, hogy vétkezni lehet tettel, szóval és gondolattal is (ja, nekem se maradt ki a házi hittan "hogyan tegyük tönkre a gyerek önértékelését minél előbb" alcímű fejezete, még ha ez speciel kudarcot is vallott, mert már tízévesen is ragaszkodtam a gondolataim szabadságához), szóval ha tényleg érdekelné, mi tilos és mi nem, akkor Penrynt úgy ahogy van, hagyná a fenébe. Ezért mondom, hogy marha káros gondolatokat közvetít ez a könyv, mert már megint arról van szó, hogy valaki nem mer szembenézni a valósággal, nem meri eldönteni, hogy szarik-e a szabályokra vagy sem, sőt, magáig a konfliktusig sem hajlandó eljutni. A tudatosság legapróbb szikrája nélkül sodródik, minden késztetését megnyugtatja kicsit, mert hát végülis szereti is meg nem is, a kecske is jól lakik meg a káposzta is megmarad, de az, hogy esetleg el kéne gondolkodni, meg dönteni arról, hogy mi a fontos, eszébe se jut. És ez egész valahol zseniálisan van tálalva, mert akinek nincsenek ilyen elvárásai, annak valószínűleg baromira nem tűnik fel, hogy amúgy ez rohadtul gáz, mint ahogy Penryn meg az anyja viszonya is gázos volt az első részben, hasonló okokból kifolyólag. Még ha aktívan vergődnének a karakterek, érzékelnék, hogy a motivációik összeférhetetlenek, az rendben lenne, de ez a sekélyes beleszarás minden, csak nem oké. 

Sztori
Néha kicsit túlpörgős. Most ez a veszélyes, de közben az is, és még ez is probléma, az angyalok, meg a túlélők, meg a skorpiók, meg a húgom, meg az anyám, meg a huszonhatodik Pistike, és mindent én oldjak meg, pedig nem is vagyok hős, de mindenki annak hisz, pedig csak megmentem az embereket meg a világot meg egy arkangyal a pasim, és még őt is én mentem meg, de nem vagyok hős, hagyjatok már, na jó, megyek és megoldom, mert én kemény csaj vagyok - de nem hős, csak nagyon-nagyon-nagyon kemény, azt is csak azért, mert muszáj, meg mert 17 vagyok és agy nélkül lázadok. Kicsit néha sok, na.
Itt is kb. a könyv utolsó harmadára talált magára az írónő, addig nem igazán tudta, hogy mit kezdjen magával, bár tény, hogy több értelme volt az elejének, mint az előző részben. De azért megtanulhatna már írni, komolyan tudnám értékelni, mert amúgy maga a történet tényleg nem rossz, igazából csak ezért olvasom. Meg mert mazochista vagyok, és szeretem kiélni rossz könyvek fikázásában a felgyülemlett agressziómat.
A vége nekem olyan WTF volt, szerintem oda még illett volna némi történés. Haladunk a sztorival, repülünk ide, aztán oda, aztán amoda, és egyszercsak minden előjel nélkül vége. Paige problémája még mindig nem oldódott meg, sőt, ki se derült, hogy egyáltalán mi a baja, ugyanúgy nem tudunk semmit, mint az első rész végén. Rafi szárnyai még mindig nem kerültek vissza rá, a fő konfliktus még mindig megvan, és lövésünk sincs a megoldásáról, viszont kaptunk pár kérdőjelet (mi az anyám van ezekkel a skorpió/sáska/kiméra/mittudoménmikkel, és a kiscsajnak mi köze hozzájuk), és még mindig nincs ötletünk se, hogy na akkor innen hogyan tovább. 

Pozitívumok
A harcjelenetek még mindig jók, és egye fene, pár hónap krav magát megszavazok az írónőnek. A kard, mint karakter nagyon tetszett, az a mód is, ahogyan kommunikál, a személyisége is, sőt, megmondom őszintén, a spontán hülye névadása is, bár tényleg gáz lehet úgy bemutatkozni a többieknek, hogy "bár ez a picsa Tündérmackónak nevezett el, azért boruljatok térdre előttem, mert így is kicsinállak titeket" (azt most hagyjuk, hogy ha tud szavakkal kommunikálni, akkor miért nem teszi Penrynnel, ha meg nem, akkor miért lényeges a neve, mert a többihez képest olyan apró logikátlanság, hogy igazából nem is fontos). Volt egy-két megmosolyogtató beszólás, Zuckenberg vécéásás közben egész hiteles kép volt, szóval egy részét azért kifejezetten élveztem két dühöngés között. De attól még mindig egy összehányt szar. Csak el kellett volna mesélni a sztorit valakinek, aki tud írni, mennyivel jobb lett volna... 

Rachel Vincent - Alpha (Vérmacskák 6.)

Vigyázat, SPOILER! Erről nem tudok anélkül írni, sorry, mert minden, ami ebben történik, válasz valamelyik nagy kérdésre. Ha érzékeny vagy rá, ne olvass tovább, tényleg.

Én baszom el. Tuti. Más magyarázat nincs arra, hogy a sorozatok utolsó részei nagyrészt csalódásként érnek. Mindig várok valami meglepő fordulatra, mindig a rossz pasinak szurkolok, mindig a nem kiszámítható végét akarom látni. De valahogy sose jön össze. A nagy történetszálak persze nyilván egyfelé mutatnak, az oké, de a megvalósítást, vagy a kisebb szálakat úgy szeretném már egyszer úgy lezárni, hogy "hmm, ez igen, erre nem számítottam". Igenis tessék engem meglepni a sorozat végén, különben tök felesleges megírni az utolsó részt. 

Sok szempontból semmi egetrengető nem történik, az jön, amit vártunk, a megfelelő emberek tarkón, illetve belső szerveken lettek csapva, alaposan, hatalmas vérontás közepette. Faythe-ék oldaláról is vannak áldozatok, és az egyik kedvenc karakteremért csak azért nem sírtam, mert volt ideje elbúcsúzni, nem olyan hirtelen és értelmetlen halál volt, mint Ethané. Ezzel a részével meg is vagyok elégedve, meg az összes hősi halállal, Sanders mamával, meg úgy általában, amikor nem romantika ment, akkor azért annyira nem szenvedtem. 
De mivel a fő vonalak ilyen egyenesek, sajnos a könyv nagy részét Faythe rinyálása tölti ki, aki most már komolyan rohadtul idegesít a pasiügyeivel. Én nagyjából a harmadik napon hagytam volna két szék között a padlóra esni, ilyen hozzáállással rohadjál meg ott, ahol vagy, egyedül. Szüljél sünt. Biztos vannak vérsünök is. 
Most komolyan, hogy lehet valaki ennyire döntésképtelen picsa? Azt se tudja, mit akar, és nem is akarja kideríteni, csak túl akarja élni, oda se nézni, hátha elmúlik, és nem veszi észre, hogy nem működik. Ráadásul az apja már az elején megmondja, hogy mi a megoldás, de azzal sem foglalkozik. Én értem, hogy a döntés mindenképpen rossz, ezért el akarja kerülni, de könyörgöm, ha ő egy ennyire vagány fejjel-a-falnak típus, akkor szíveskedjen ezt is feldolgozni és megfelelően kezelni. Meg hát nem tudom mit képzelt, hogy mi lesz ennek a vége? Az egyik megöli a másikat, és megoldja helyette? Vagy majd megszokják, és megtarthatja mind a kettőt?
A fiúkat is elcseszte ez a hozzáállás, töketlenek lettek egy kicsit, hogy hagyták magukat így megalázni. Jace-nek talán egy fokkal jobban állt, ő inkább kivárós típus, de Marc csak a végére találta meg a golyóit, ami engem rohadtul zavart. Aztán megint elveszítette, amikor első szóra ugrott vissza Faythe-hez. Miért kellett, miért...?
Más karakterekkel is akadtak problémáim, Kaci például most nem volt sem aranyos, sem vagány, ellenben hisztis meg nagypofájú igen, amiért mérges vagyok, mert amúgy szeretem a kiscsajt. A többiekkel úgy általában csak annyi gondom volt, hogy nem igazán számított a személyiségük a sztoriban, ezért nem is igen jött át. Vagy csak én olvastam nagyon rossz hangulatban, fene tudja. 

Na de azért rossznak nem nevezném a könyvet, csak az előző után elég nagy csalódás, úgyhogy nyugodtan vonjatok gyököt az előbbi kifakadásomból, nehogy emiatt ne olvassátok el, mert azért bőven van, amiért érdemes. A fiúk esküjénél például csak azért nem sírtam, mert addigra szárazra olvastam a szememet. 
Sajnálom, hogy vége van, azt meg főleg, hogy így van vége. De tulajdonképpen minden a helyére került. Kíváncsi lennék, hogy ezután mi történik, de amennyire tudom, itt a vége, és nem lesz már folytatás, úgyhogy mindenki szabadon elképzelheti, hogy ki mihez kezd magával :) 

Még nem hír, de...

...apró reménysugár:

Imádkozzunk együtt, hogy rájöjjenek, hogy lehet egy ennyire félbehagyott sorozatot normálisan folytatni. 

Ha már itt tartunk, feltenném a kérdést: ti hogy látjátok ezt, mennyire gáz olvasói szemszögből, ha félúton kiadót, dizájnt, fordítót vált egy sorozat? Szerintem olyan lenne, mint a számozott könyvek: egyedi és megismételhetetlen. Ez kérem, történelem. Nalinit megmentették az olvasók, megmentette a kiadó, ami egy törés a sorozat életében, egy sebhely, de pont ettől lesz még inkább a miénk.

Azok kedvéért, akik csak minden második mondatot olvassák el, hangsúlyoznám, hogy ez nem azt jelenti, hogy a Könyvmolyképző elvállalta a sorozatot. De gondolkodik rajta. Mi meg örülünk, és remélünk, mert már nagyon szeretnénk azokat a 6. részeket (akár üres fehér borítóval is, ha ezen múlik, majd nyomtatunk rá valamit házilag). Meg az összes többit. Meg a Rock Kiss sorozatot, ami annyira friss, hogy szeptemberben jelent meg az első része. Jézusom, de örülnék, ha ez összejönne... :)

Rachel Vincent - Shift/Változás (Vérmacskák 5.)

Úristen, erre a könyvre miért nem kötelező ráírni, hogy "VIGYÁZAT, AGYVÉRZÉSVESZÉLY!"?! Félek, hogy a következő rész felénél egyszercsak elvisz a mentő, ha ilyen tempóban nő a feszültség. Mostanában rákaptam, hogy ha lehet, nem egy ültő helyemben olvasom ki a könyveket, próbálom beosztani, de a vérmacskáknál erről szó sem lehet, ott rágtam a körmömet a verandán egész délután, elmaradt a főzés, a mosogatás, a minden, mert JÉZUS MÁRIA, MI LESZ ITT?! Szóval csak saját felelősségre.

Világ

Igen, erről is van még mit írni egy ötödik részben, a múltkori vérmedvés balhé után ugyanis most mennydörgőmadarakat kaptunk (akiknek angolul biztos valami sokkal királyabb nevük van), akik szintén alakváltók, de egészen más világban élnek, és nagyon csúnya dolgokat tudnak művelni az emberrel, illetve a macskával, ha elkapják. A feszültség nagy részét ők okozzák a könyvben, nagyon idegenek és kiszámíthatatlanok, csak a vége felé kezdjük nagyjából megérteni őket. Megszeretni nem, annyira nem jó arcok, sőt, én továbbra is úgy vagyok velük, hogy akárhol is voltak eddig, nagyon jó helyen voltak ott. Bevallom férfiasan, összeszartam magam tőlük. 

Sztori

Az előző részről (Prey/Préda) botor módon nem írtam, de most röviden összefoglalnám: levontam a megfelelő következtetéseket arra vonatkozóan, hogy mi várható, ha egy író hirtelen megkedveltet veled egy addig csak középszintű mellékszereplőt. Ha ilyet tapasztalsz, készítsd a százas zsepit, és ne siess befejezni a könyvet. Hú, nagyon utáltam... :(

A Shiftben ahogy várható, nagyjából az előző részben felhalmozódott szarkupac terjengéséről van szó, Malone-t egyre inkább tarkón kéne vágni egy falka feldühödött vérmacskával (valószínűleg pontosan ez fog történni az következő - egyben utolsó - részben), ami szép teljesítmény tőle úgy, hogy gyakorlatilag meg se jelenik a könyvben; meg igazából Faythe-re is ráférne egy pofon valami súlyos és tompa tárggyal, hogy kapjon az agyához, és ne szívassa a pasijait. Egyébként "team Jace", ha lehetek ennyire fangirl, Marc nekem még mindig túlságosan vadember. 

Szóval a feszültséget alapvetően Faythe magánélete és a falkát mindenestül kiirtani készülő mennydörgőmadarak fenyegetése kelti; azt se tudtam, melyik miatt izguljak jobban, meg is fájdult a fejem rendesen a végére, szó szerint. Az elejétől kezdve rengeteg a harc, az alaphangulatot rögtön egy ronda erőszakos halál adja, és ettől igazából nem nagyon távolodunk el a könyv során. Vagy azon aggódom, hogy Faythe-éket ki fogja véresre tépni, vagy azon, hogy a két srác mikor esik egymás torkának, és hogy ugye Jace áll fel a végén. Hogy ennél jobban hova lehet még növelni a feszültséget, azt nem akarom megtudni, a pulzusom így is a plafonon volt végig...

Karakterek

Részemről el sem tudom képzelni, hogy lehet az ember egyszerre két pasiba szerelmes, ez az élmény kimaradt az életemből, de valahogy egyre inkább nem oké a dolog. Viszont ha a hecc kedvéért feltételezzük, hogy létezik ilyen, akkor Faythe tök hitelesen kezeli. Őszintén szólva én sem tudom, mit tennék a helyében, de fogok még pár napig agyalni rajta, hogy van-e egyáltalán ennek a helyzetnek rendes megoldása (pedig már most tudom, hogy nincs). Egyébként ahogy most áll a dolog, én Jace-t látom esélyesebbnek, de nem bízom a YA irodalomban annyira, hogy ne az elején bevezetett jópasi legyen a győztes, szóval előre siratom a srácot. Nem hittem, hogy lehet még hova fokozni a jópasiságát, de ezzel a keménykedős oldalával még jobban megfogott, isteni egy karakter. 
Marcban viszont még csalódtam is, hogy amikor kiderült a huncutság, akkor nem zúzott össze senkit reflexből, ahogy szokott. Éppen arról híres, hogy állatiasan birtokló, ha Faythe-ről van szó, és pont az ilyen helyzetekben szokott valakit pépesre verni. Értem én, hogy ez egy kicsit más, de ha ő alapvetően ösztönből agresszióval vezeti le a féltékenységét, hát akkor most aztán végképp ennek kellett volna kijönnie belőle. Még csak azt se lehet mondani, hogy sokkolta volna a dolog, mert tök racionálisan és normálisan vette le végül (amit általában szeretek, csak sajnos ez most a karakter hitelességének rovására ment). Szóval örülök, hogy így alakult, de nem volt jó. Van ennek így értelme...? 

Összefoglalva

Túlzás nélkül mondom, a legadrenalindúsabb könyv, amit valaha olvastam. És az egyik legvéresebb is, lévén a macskák életszerűen sokat foglalkoznak a sérüléseikkel, igen érzékletesen lógnak ki mindenhonnan mindenféle izmok, törött csontok, minden tiszta vér, meg a fertőtlenítő szaga, meg a fájdalom, a harcképtelenség, vagy éppen a mégis harcolás, és basszus, komolyan mondom, a végén még nekem fáj. Szóval persze, lányos könyv, mert nyakig jópasi meg szerelmi válság, de igenis igényel némi stressztűrőképességet, merthogy a másik fele meg önérvényesítés, nagyrészt ököllel (vagy késsel, vagy bármivel, ami kéznél van), meg utána a sebesültek ellátása. Kegyetlenül realista.  Ezért szeretjük :)
Eddig talán ez a sorozat legjobb része, nagyon pörgött, baromira élveztem, és meghalok a kíváncsiságtól, hogy hogyan fogják képen törölni a köcsögöket. És persze hogy ki harapja át végül Malone torkát. Jace baromira megérdemelné. Jace mindent megérdemelne. Nem, nem estem bele már megint egy fiktív pasiba, nem én... ;)