Sarah J. Maas: Föld és vér háza - Crescent city 1. (House of Earth and Blood)

Karácsony óta csorgattam a nyálam erre a könyvre - hiszen Maas végre felnőtt fantasyt írt! -, de annyi volt a meló meg a rohangálás, hogy nem igazán mertem nekiesni. 910 oldal, két könyvnek is hosszú lenne, szóval ha véletlenül letehetetlen, akkor egy egész nap rámegy, ezt meg kell tervezni előre, gondoltam én. 

Aztán mégis tele lett a hócipőm, és nekiálltam akkor, amikor amúgy nem lett volna rá időm. Hálisten, kár lett volna megfosztani magamat az élménytől :) Három este alatt letoltam (bár az utolsó inkább fél éjszaka volt).

De... Eh, ezt a bekezdést inkább figyelmeztetésnek vegyétek; én nagyon örülök, hogy szóltak róla előre, így tudtam, mire számítsak, és nem anyáztam, hanem próbáltam nagyon odafigyelni.
Nem ez az első alkalom, hogy Maas regényfolyam-nyitásával problémám akad, a Tüskék és rózsák udvarát majdnem leraktam az elején - bár azt azért, mert Feyre egyszerűen nem érdekelt. Itt teljesen más nehézség adódott: elég töményen kapjuk a világot az első 50-100 oldalon, és nem tud rögtön összeállni fejben. Mondjuk lehetne sokkal rosszabb is, de ne lepődj meg, ha csak kapkodod a fejed a nevek és helyek és csoportok és miegymások között. Amit nem értesz, hagyd a francba, majd később megmagyarázzák.

Na de lássuk, hogy mitől az év egyik legjobb könyve mégis.

Világ
Szóval ez keményen oda van rakva, összetettségében és hangulatában egyaránt. Olvastam már mindenfélelényes urban fantasyt, de olyat nem, amit ennyire áthatott volna egy nagyváros lüktetése.  A bulinegyed, az összehugyozott kapualjak, a sznobok, minden megvan, és még annál is több, a könyv pedig nem habozik ezt az összes létező érzékszervvel átadni nekünk. Olyan élmény olvasni, mintha egy színes-szagos VR mozit néznél. 
Az embereken kívül rohangálnak itt mindenféle fajok, alakváltók, faunok, angyalok, vámpírok, démonok, meg amit akarsz. Amit nem, az is. A technika fejlettsége is ott tart, ahol a miénk, tehát van autó, mobiltelefon, email, satöbbi, és persze mindet mágia hajtja. A társadalmi berendezkedésük pedig a velejéig el van cseszve, gyanítom, hogy ez lesz a sorozat fő irányvonala. 

Karakterek

Hát azt kell mondanom, hogy Bryce egy nem mindennapi főhősnő. Huszonéves féltündér, akit magassarkú nélkül nagyon ritkán látni, és hát, hogy is mondjam, nagykanállal falja az életet. Az összes barátja sikeres és/vagy befolyásos, állandóan szétcsapják magukat mindenféle drogokkal a bulikon, aztán hülyeségeket tetováltatnak magukra, szóval tipikus balhés fiatal csajok. Egy darabig. Aztán beindul a sztori... :) De ez azért felnőtt fantasy marad, szóval ha valaki egy erkölcsös, szende főhősnőre vágyik, aki nem szokott random oroszlán alakváltókkal dugni a szórakozóhely mosdójában, az bele se kezdjen. 

Másik főhősünk, Hunt egy 200+ éves bukott angyal, ami jelen esetben annyit jelent, hogy elég komoly szerepe volt egy levert lázadásban, ezért most rabszolgaként tengeti az életét, és gyilkolászik a szabadságáért. Sose volt igazán normális élete, és hát hogy is mondjam, durván kilép a komfortzónájából azzal, hogy összezárják Bryce-szal, de becsületére váljon, jól kezeli a helyzetet :) 

Nagy szerepet kap még Bryce bátyja, Ruhn, akit egyébként nagyon bírok, és már a könyv felénél röhögtem, mert tudtam, hova fog kilyukadni az ő szerelmi élete, de imádtam, hogy semmit nem sejt belőle. Amúgy nagyon érdekes elképzelni egy ilyen modern világban egy hosszú felnyírt hajú piercinges tündérherceget. Mondjuk nagyon nem kell elképzelni, szerencsére vannak annyira egyediek a karakterek, hogy tele van az internet fanartokkal. 

Az egyéb mellékszereplők is baromi jól sikerültek, és szívem szerint kiemelnék egyet, de maradjon meglepetés, hogy ki miatt könnyeztem már megint a könyv fölött hajnali háromkor. 

Sztori
Na ez az, ami elég gyorsan arcon vág. Ez az, ami miatt nem érdemes egy ültő helyedben végigolvasni az elejét, mert kell idő, mire leülepszik a rengeteg infó, amit a világról meg az egyes karakterek és érdekcsoportok konfliktusban játszott szerepéről kapsz az arcodba. Ez az, ami miatt álmatlanul forgolódsz, és próbálsz rájönni, hogy melyik lényegtelen félmondat lehetett a kulcs, amit nem vettél észre, vagy nem vettél elég komolyan. Aztán úgyis benyalod, hiába volt gyanús mindenki, arra az egyre pont nem gondoltál soha, akire kellett volna, pedig annyira logikus. (Na jó, ezt-azt azért ki lehetett találni, örültem is neki, mint majom a farkának, hogy bejött valami tippem.) És nagyon díjazom, hogy Maas-szal oztozunk a családi titkok iránti szenvedélyünkben, várnak még itt ránk meglepetések, azt hiszem. 
Szóval kifejezetten krimis, ami magában sose lesz a kedvenc zsánerem, de úgy döntöttem, hogy fantasy körítéssel imádom. Lesz még ebből újraolvasás, tisztán akarom látni az összes kis elejtett utalást. 
A vége meg nagyon durvára sikerült. Nem is tetőpont volt, hanem (tippre) 200 oldal tömény feszültség. Hogy amikor már azt hiszed, itt a vége, akkor jön még valami, és még valami, és egy még nagyobb valami. Kemény menet volt, hajnali fél 4-ig olvasás lett belőle. Ez a "most már akkor is megtudom, mi a vége, ha beledöglök" kategória. 

Stílus
Sokat erről nem fogok beszélni; aki ismeri Maas-t, annak nem lesz újdonság semmi, hacsak az nem, hogy itt már tényleg rendes felnőtt hangot ütnek meg a karakterek is. Mint fentebb is említettem, színes-szagos, lélegző VR-mozi; Sarah egyszerűen életre kelti Lunathiont a fejedben minden szarságával együtt. 
A 910 oldalban én egyetlen felesleges betűt sem találtam, ez bizony nem azért ilyen hosszú, mert kitömték. Ilyen hossznál már senkinek nem is lenne érdeke kitömni, hiszen így is kijönne belőle három könyv. 

Romantika/erotika

Meglepő módon itt is voltak problémáim. Mármint rohadtul szurkoltam nekik, de valahogy túl hirtelen lett túl közeli a viszony Bryce és Hunt között. Legalábbis én hiányoltam még egy-két felvezető jelenetet a "hátam közepére se" meg a kanapén évődés között. 
Úgy egyébként teljesen rendben van a páros. Hunt ugyan nem az én esetem (inkább Ruhn felé hajlanék, ha már), de annyira mélyen tudnak kapcsolódni Bryce-szal, hogy az egyszerűen gyönyörű. Kicsit félek is, hogy a következő részben amolyan Maas-os stílusban dobva lesz Hunt, és majd valaki más lesz Bryce pasija. Ha tippelnem kéne, akkor Tharion lehetne a befutó. Vagy Ithan, aki mondjuk azért utálja annyira Bryce-t, mert halálosan szerelmes belé. De ne legyen igazam, Hunt jó csávó, tartsuk már meg. (Na, és innen kellett kitörölnöm egy mondatot, amit akkor írtam le, amikor még csak a sztori felénél tartottam. Eltaláltam, hogy mi lesz, és mégis meglepett az eredmény. Nem lövöm le, maradjunk annyiban, hogy Maasnál csak az kiszámítható, hogy nem az fog történni, amit vársz.) 
Szóval nagyon remélem, hogy mivel ez felnőtt regény, Maas végre felhagy a pasicserélgetéssel, 25 évesen már igazán megállapodhat Bryce is. Van még elég más karakter, akinek elrendezheti az életét. 
Az erotika meg... Hát, Sarah, kapd be, de tényleg :D Erről most többet nem is mondanék, várom a folytatást... :D 

Na szóval röviden, megvett kilóra. Imádom, hogy semmi nem egyenes vagy egyértelmű, imádom a hangulatos részleteket, a duplacsavarokat, az érzelmeket, imádom az egészet. Kétséget kizáróan a legjobb Maas sorozat, pedig az eddigiek se semmik. Az Üvegtrón összetettsége után kicsit félek is, hogy itt mi lesz a végére. Gyanítom, hogy G. R. R. Martin előre fog köszönni Sarah-nak. (Persze a befejezett epikus regénysorozataik számát tekintve ez már most is aktuális.)
Olvassátok. Ne most, hanem majd ha lesz rá három napotok, hogy átrágjátok és megmésszétek. 

Sarah J. Maas - Kingdom of Ash / Felperzselt királyság (Üvegtrón 7.)

No hát ennek is a végére értünk. És azt kell mondanom, ütős volt. 

Nagy utat tettünk meg Celaenától Aelin Ashryver Whitethorn Galathyniusig. Távolvégtől Orynthig. Egy leigázott, depressziós földrésztől a szabad világig. 

Hét könyv, az utolsó akkora, hogy magyarul csak két részbe fért bele. De nem tudnék olyan jelenetet mondani, ami feleslegesen volt benne; minden egyes mondatra szükség volt, hogy megértsük, hogy átérezzük, hogy arcon vágjon.  

Mert arcon vág. Mert háború van, mert a biztos vég közelít, és ezt bizony nem ússza meg mindenki élve. 

Sírni fogsz. Tényleg. 

Ennek megfelelően a végét egyszerűen nem lehet letenni. Az első kötetet még csak-csak, azt több este alatt olvastam ki, de számíts rá, hogy amikor elkezdődik a végjáték, ott már muszáj akárhányszáz oldalt egyben lenyomni, mert nem hagyhatod ott őket a vég kapujában, látnod kell, hogy mi lesz velük. 

Maas zseniálisan tekerte a szálakat, olyan epikus befejezést adott, hogy kívánni se lehet jobbat. Pedig most már azért keményen összetett a helyzet: több kontinens, több birodalom, sőt, több világ seregei csapnak össze, minden sarkon királyok, királynők, hercegek és miegymások, démonok, istenek, és minden, amit valaha is akartunk egy bármilyen fantasytől, itt összesűrűsödik. Az utolsó pillanatokig nem lehetsz benne biztos, hogy akikről végig azt hitted, hogy elég fontos szereplők ahhoz, hogy túléljék, tényleg felállnak-e a végén. A "happy end" nagyon régóta halált követel, csak az a kérdés, ki fizeti meg.

Sajnos nehéz spoilermentesen, mégis tartalmasan beszélni erről a részről, de azért megpróbálom. Amit elárulok, azok olyan dolgok lesznek, amiket igazából a könyv elolvasása előtt is lehetett tudni, amúgy megpróbálok az élményre koncentrálni. 

Ugye Aelint legutóbb akkor láttuk, amikor Maeve elfogta. Remélem, senki álmait nem töröm össze, amikor azt mondom, hogy nem marad fogságban, amíg a többiek megmentik a világot ;) (És egy epikus fantasyben az se lepjen meg senki, hogy megmentik a világot, na.) De amíg onnan sikerült kiszabadulnia, hát az is kemény menet volt. Meg ahogy utána feldolgozta a lelki és fizikai kínzásokat. Mint kiderült, azért mégiscsak ember, ő sem tud mindenen röhögve túllépni. Tudom, hogy megosztó karakter (én speciel kedvelem, nekem Feyre böki a csőrömet), de aki ezek után sem képes együttérezni vele, az egy szívtelen állat, én mondom. 
Igazából elég sokaknak nagy lelki utazás ez a rész. Manon például különösen nagyot változik, de megmarad a maga férfias stílusú problémakezelésénél, nem agonizál sokat, hanem viszonylag gyorsan és belső vita nélkül elfogadja ezeket a változásokat. Azt azért nem mondom, hogy rá se lehet ismerni - bár amin keresztülmegy, az se lenne csoda. Aki olvasta, az majd érti: hát én úgy könnyeztem, hogy alig láttam el a betűkig :( Szemét húzás volt. Nagyon szemét. 
Nem fogok minden szereplőt kiemelni, mert akkor itt ülnénk napestig, inkább csak annyit jegyeznék meg, hogy imádom, hogy mellékesebb karakterek is nagyon komoly szerepeket kaptak így a végére. Persze így vagy úgy mindegyik Aelinnek köszönhetően került oda, ahol megteheti, amit kell, szóval technikailag nem kérdőjelezik meg Aelin főhős mivoltát, de mégis, nem ő az egyetlen, aki hős lesz a végén. Hú, de mennyire nem :) 

Úgy általában elég sok meglepetést tartogatott ez a befejezés, semmilyen szinten nem nevezném kiszámíthatónak. Eleve az a reményelenség, ahova eljutunk a második kötetre... Hát azért nem tudtam letenni, mert rosszat álmodtam volna (ha egyáltalán sikerül utána aludnom), annyira mélyen volt mindenki, és annyira kilátástalan volt minden. És mindig, amikor azt hiszed, hogy előálltak egy megoldással, akkor mégsem. Hát hogy lesz ebből világmegmentés? Komolyan megviselt, örülök is a viszonylag hosszú levezetésnek a végén, nagyon kellett. 

Csak hogy valami rosszat is mondjak, kicsit túl sok volt már a szereplő, néhány névnél nagyon kellett gondolkodnom, hogy most akkor ő kinek a kicsodája, és hogy került ide. De hát memória nélkül ne olvassál hétrészes epikus fantasyt, ugye, vagy viseld el, ha kutakodni kell a ToG wikin :) De ennél több negatívumot nem igazán tudok felhozni. 

Mesélhetnék még arról, mennyi érdekesség derül ki, hány karakterből hozza ki ez az egész a legjobb arcát, és hogy miért érdemes figyelni, amikor Aelinék, hát, máshol vannak, de nem teszem. Tessék elolvasni.
Részemről meghajlok Sarah J. Maas nagysága előtt, méltó befejezés ez egy kiváló sorozathoz. Életemben ennyiszer nem használtam még egy bejegyzésen belül az epikus szót, de hát ha egyszer tényleg az... :) Rohadt jó. Igen, még azt is megéri, hogy két könyvet kellett megvenni hozzá. 

Viszlát, Aelin, köszönöm az élményt! Lesz még ebből újraolvasás, ígérem. 

https://www.deviantart.com/osossum/art/Kingdom-of-Ash-800119199

Sarah J. Maas - Fagy és csillagfény udvara

Na, hát ezt elég lassan olvastam. Mármint két este alatt megvolt, de volt közte több hét szünet. Nem érdekelt, nem történt benne semmi, Feyre még mindig irritáló, Rhys már jó pasi helyett inkább inkább a jó férj kategóriába esik (abból meg nekem is van egy itthon), karácsony van, de háború után, mindenki depressziós, de próbál vidám lenni, vagy csak bunkó, mint eddig - hagyjukmá'... 

Őszintén, úgy érzem, hogy enélkül a rész nélkül is teljes lenne a sorozat. Karácsonyi különkiadásnak sok, önálló könyvnek kevés, nem vitt előre szinte semmit a cselekményben... Tudtam volna élni nélküle.

Na jó, egy dologra jó volt: az éppen szopóágon lévő karaktereket elkezdtem sajnálni. Persze mindegyik a saját seggfejségének köszönheti, hogy oda jutotta, ahova, de szerintem ahhoz kellett ez a rész, hogy átérezzük a nyomorukat, és ne legyen túl korai, hogy összevakarják magukat (mert remélem, hogy a későbbiekben összevakarják magukat). Gondolok itt Tamlinre, aki olyan szinten depressziós, hogy az embernek nem való, Nestára, aki arrogánsabb és hülyébb, mint valaha, meg Lucienre, aki még egészen magánál van, csak tök kilátástalan az élete. Na, miattuk volt értelme megírni és elolvasni ezt a könyvet, de a többiek semmi újat nem mutatnak. 

Ja, de. Feyre-nek végre minden az ölébe pottyan. De minden. Őt kiszolgálják, de durván. Egy lottóötösből nem lehetne megvalósítani, amit ő csak úgy ajándékba kap ebben a részben. Buta p****, ******** ***** * ******, ******** ** * *****. 
Hagyjuk.
Szóval szerintem kihagyható darab, bár gondolom, nélküle nem értenénk a következő részben, hogy ki hogy jutott el oda, ahol most van. De ennyi. Szeretem Maas-t, meg a világot, meg mindent (kivéve Feyre-t, buta p***), a következő részre azonnal lecsapok, amint lehet, mert abban vélhetően lesz valami sztori is, de ezt nem erőltettem volna. Sorry :)

Coming soon!

Csak hogy lássátok, nem döglött meg a blog, sőt, most kezdünk csak igazán élni. Mind a hat olvasónk nagy örömére közölhetem, hogy az idei karácsonyi szezonban saccra tíz könyvet biztosan be fogok szerezni, a többségük újdonság, bár mire eljutok odáig, hogy elolvassam és írjak is róla, addigra a felük rég nem lesz aktuális :) De a lényeg, hogy feltöltjük a készletet, lesz alapanyag. 

Szerintem le se lövöm, hogy mik lesznek ezek, bár a nagy részét elég könnyű kitalálni, mert a kedvenc íróim újdonságait bizony egytől egyig behúzom. 

Az első rendelésem ma érkezett meg, íme:

Azt hiszem, kis magyarázkodásra szorul a dolog. Haladjunk szépen visszafelé.

Sarah J. Maas: A Court of Frost and Starlight

Na jó, ezt talán pont nem kell magyarázni. Rhys. A többi mindegy :D 

Joe Abercrombie: A penge maga

Hát nagyon nem friss darab, és igazából Marci beszélt rá, meg a borítója is tetszett; gondoltam, ha másnak nem, dísznek jó lesz :) Alapvetően nincs bajom a pasisabb fantasyvel, csak jót nem nagyon sikerült olvasnom még. Meglátjuk, hogy teljesít. 

A következő ilyen próbálkozásom Sanderson lesz, akinek az írós óráit imádtam, és már nagyon kíváncsi vagyok, hogy a kiváló szakmai tudásával vajon milyen könyveket volt képes alkotni :) De... Az max. jövőre. Decemberben nagyjából két marékkal fogom szórni a pénzt a hobbijaimra, szóval ő egy kicsit még ráér :)

Vi Keeland, Penelope Ward: Szívtipró pilóta

Na, ezt viszont komolyan meg kell magyaráznom, úgy érzem. Alapvetően tökre nem olvasok soha semmit, amiben ilyen szavak szerepelnek, mint a szívtipró. Úgy érzem magam tőle, mintha kiéhezett vénlány lennék, aki másra se vágyik, mint hogy egy macsó pasi szénné kefélje élete hátralevő részének minden napján. Ezek a vénlányok aztán valós macsók híján csak olvasnak ilyen sztorikat, amik feltételezésem szerint nagyon intenzívek, nagyon nyálasak, és nagyon, hát, szarok, szóval minden olyan nagyon, amit az én ízlésem valószínűleg nem viselne el. 

Viszont nem egészen értettem, hogy a KMK miért menne el ilyen irányba, szóval beleolvastam, hogy megtudjam, mégis, mit tud ez a könyv, amitől náluk eladható lesz. Ilyen égetnivaló címmel. Szívtipró pilóta, most komolyan, mégis, egy tízes skálán mennyire gagyi sztorit meg stílust sejtet ez? 

De csak pislogtam, mert abszolút nem volt se gagyi, se eltúlzott, egyáltalán semmi taszítót nem találtam benne, és még a pasi is érdekesnek tűnt. Szóval megvettem, próba-cseresznye alapon. Végtére is nem szabad a borítója alapján megítélni a könyvet. Meg a címe alapján. Meg a fülszöveg alapján. 

Szóval ezek az értékelések biztosan várhatóak a közeljövőben. Még két rendelést leadtam, meg van két-három darab, amit majd boltból szerzek be december végén, mert mittudomén, meguntam a kettesével-hármasával rendelgetést meg a futárra várást. Aztán lehet, hogy a boltos vásárlásból is lesz öt-hat könyv, van annyi a listámon, csak az a kérdés, keret lesz-e rá... :D 

Sarah J. Maas - A hajnal tornya / Tower of Dawn (Üvegtrón 6.)

Ez a könyv is elég sokáig hevert a polcomon, azon egyszerű oknál fogva, hogy az eddigiektől eltérően Chaol a főszereplője. Chaol meg nem a szívem csücske. Nem őszinte, magába forduló, depresszióra hajlamos karakter, akinek ugyan volt egy pár érdekes megmozdulása az eddigi részekben, de valahogy nem lopta be magát a szívembe semmilyen formában. Igazából mindig az volt az érdekesebb, ahogy rá reagálnak a többiek. A másik két nézőpontkarakter, Yrene (a novellákból lehet ismerős) és Nesryn szintén nem tettek rám mély benyomást, szóval nem siettem elővenni a könyvet. Nemrégiben viszont két másikat is kénytelen voltam félbehagyni (az egyik Nalini, a másik pedig egy ősrégi sci-fi, Bankstől a Sötét háttér előtt, amit Marci próbál lenyomni a torkomon, de megakadt), és Maas még így is jobb választásnak tűnt, mint azokat folytatni, úgyhogy csak nekiestem. 

Nem akarom részleteiben kivesézni, hiszen Maasról tudjuk, amit tudni kell (aki nem, az meg ne egy hatodik résszel akarja megismerni), inkább azt emelem ki, ami szerintem más, mint eddig. 

Részemről elég nagyokat pislogtam az elején. Sem Chaolnak, sem Nesrynnek nincs igazán egyedi hangja, és valamiért mindkettejüknek baromi fontosak a ruházatok meg az építészet. Aelinnek ezt elnéztem, mert ő királyi vér, meg mindig pénzes volt, de itt úgy tűnik, mintha csak a leírások kedvéért érdekelné a karaktereket, hogy nekünk meglegyen a megszokott hangulatunk. Persze, bele lehet magyarázni, ha nagyon akarjuk, de nekem akkor is furcsa volt, és mellesleg unalmas is. 

Egyébként ahogy vártam, rettentő depressziós és negatív mindenki, és kivételesen nincs egyetlen felvágott nyelvű karakter se, hogy humorizálással oldja a feszültséget, csak tocsogunk az önsajnálatban és a világvége-hangulatban. Konkrétan semmilyen szellemes megnyilvánulással nem találkozunk kb. az első száz oldalon, csak akkor csillan fel némi humor, amikor Yrene meg Chaol elkezdik egymást ugratni. De mondjuk attól sem estem hanyatt. 

Az új közeg is kicsit sok volt nekem, pontosabban a tálalása. A szomszéd kontinensen járunk, ami ugye nagyon más, ráadásul minden mellékszereplő idegen, szóval mindent és mindenkit az első fejezetek gyorstalpalóján kellene megismernünk és megjegyeznünk, ami nekem baromira nem ment. A kagán gyerekei először teljesen megzavartak, hogy most akkor ki kicsoda - egyáltalán ki milyen nemű, mert az se volt tiszta először -, miért felelős, mennyire para, satöbbi. A belső hatalmi harcaik meg abszolút nem illenek bele a fejlett, modern gondolkodású világukba, az kifejezetten irritált. Az öröklés azért nem olyan bonyolult dolog, meg amúgy nem is olyan fontos, hogy állandóan áskálódni kelljen, meg pláne gyilkolni családon belül. Szóval furcsa volt. 

Nem tudom, ki gondolta volna, vagy ki nem, de én mondjuk nem lepődtem meg azon, hogy már megint azért történik meg egy egész könyvnyi konfliktus, mert Chaol hazudik, elhallgat dolgokat. Na, ezért utálom a srácot. Ha egy világhódító démonhadsereg ellen akar embereket kérni, akkor ugyan mondja már el, hogy mi az istennel állnak szemben. Egyrészt az esélyei is jobbak, ha betojik a kagán, hogy ő is el lesz taposva, másrészt meg... Most őszintén, mit csinált volna, ha az első kérésre megkapja a sereget? Odafelé félúton mondta volna nekik, hogy bocs, srácok, de amúgy nem is emberekkel kell megküzdeni, viszont most már nem lehet visszafordulni? Vagy ezt mégis hogy gondolta? Értem, hogy így nagyon drámaian jött ki a vége, de akkor is logikátlannak érzem. Egy szerencse, hogy a karakter jellemhibájába tökéletesen megmagyarázza a dolgot, és nem tudom csak az írónőt hibáztatni érte. 
Az viszont nagyon tetszik, hogy a regény elején fogalmunk sincs, hogy ki kivel fog kavarni. Eddig Aelin ugyan váltogatta a partnereit, de minden részben elég gyorsan letisztázódott, hogy ki lesz az aktuális pasija. Itt viszont az elején csak abból tudtam tippelgetni, hogy kinek hány választási lehetősége van, ha feltételezzük, hogy mindenki össze fog jönni valakivel, de ugye ez sem biztos. Egy pont után persze ez is nyilvánvaló lesz, és mindenki megkapja az idilli nagy szerelmét, ahogy illik. Bár Chaolék szarban lesznek, ha Maas továbbra is életszerűen akarja kezelni a párkapcsolatokat, és neadjisten később szétmennek, miközben meg össze vannak kötve egy életre. Na, az legalább vicces lenne. 
Az utolsó százötven oldalért végső soron megérte elolvasni, ott azért volt olyan infó, hogy leültem bazmegolni. Illetve nagyon remélem, hogy a kagán gyerekeit viszontlátjuk később nézőpontkarakterként, mert voltak köztük érdekesek. Őszintén szólva ebben a részben is el tudtam volna viselni őket, hogy végre valakiben legyen élet is. Nagyon mély volt ez a történet, lelkizős, meg döntéshozós, meg szenvedős, szóval nekem egy kicsit töményre sikerült. 

Mivel a sorozat amúgy marha jó, nyilván eszembe nem jutott volna kihagyni ezt a részt, illetve mint információ, elég hasznos volt, szóval semmiképpen nem nevezném felesleges időtöltésnek. De azért Chaolt továbbra sem kedvelem. 

Ja, és el ne felejtsem, mert az előző véleményeim után azt hiszem, fontos kiemelni: a fordítás nagyságrendekkel jobbra sikerült, mint az előző részeké - köszönhetően annak, hogy lecserélték a fordítót. Halleluja, végre hagynak olvasni! Köszönöm!

Sarah J. Maas - Az orgyilkos pengéje és más történetek

Nem egyben olvastam végig, mert megmondom őszintén, annyira nem volt izgalmas. Illetve inkább mozgalmas. Sokkal kisebb ívű és lassabb folyású történetek ezek, és ugye a legtöbb eseményt már legalább utalás szintjén ismerjük a könyvekből. Éppen ezért az első két történetre már csak nyomokban emlékszem, a benyomásaim főleg a 3-5. sztorira vonatkoznak.

A fő csapásirány Celaena és Sam tragikusan rövid kapcsolata, amit ha nem is az elejétől nézhetünk végig, de onnantól, hogy nem feltétlenül akarja Celaena megölni a srácot. Nekem itt is kicsit hirtelen volt a váltás az utálat és a nagy szerelem között, de hát kamaszok, na, megesik. :)  

Ettől függetlenül nem csak natúr romantika ez az öt történet; a második például a nemsokára magyarul is megjelenő Tower of Dawn (A hajnal tornya lesz, ha minden igaz) egyik karakterét mutatja be, a harmadikban pedig benézhetünk a Csendes Orgyilkosok közé is, amit speciel kifejezetten élveztem, habár egy kicsit zavaróan idilli környezet volt. A szerelmi szál mellett tulajdonképpen közelről láthatjuk, hogy hogyan jutott el Celaena a kalózokkal cseszekedéstől Távolvégig, és mit is jelentett neki pontosan Sam, vagy akár Arobynn. 

Technikailag semmi újat nem tudunk meg a könyvből, úgyhogy mondanám, hogy kihagyható darab - ha nem lennének benne olyan gyöngyszemek, mint amikor (spoiler) tök mellékesen belefut a csaj Dorianbe és Chaolba egy rövid jelenet erejéig (nincs így kimondva, és ha jól tudom, ők sem emlékeznek erre a találkozásra később, de nehéz benézni), és ha nem éreznénk át utána fájdalmasan mélyen, hogy miért is őrjöng úgy Celaena, amikor Chaolt elrabolják. Az az ámokfutás enélkül is elég erős volt, a második kedvenc jelenetem az egész sorozatban, de ha legközelebb olvasom, tuti, hogy bőgni fogok. Arobynnt pedig ha eddig egy kicsit is sajnáltuk volna, mert nem tűnt elég köcsögnek a halálhoz, hát ezek után biztosan nem fogjuk. 

Kicsit idegesített egyébként Celaena, nagyon látszik, hogy itt még ő kamasz, közelében nincs annak az egészen érett felnőtt nőnek, akit az Üvegtrón sorozatban egyébként olvashatunk. 17 éves, arrogáns, önző, nem őszinte (mondjuk ez később sem tartozik a legfőbb erényei közé, de az életét tekintve nehéz neki felróni), sőt, kimondottan vért izzad, hogy nehogy kiderüljön, hogy vannak érzései. Épp emiatt itt értjük meg igazán, hogy mitől nőtt fel, mitől érett meg, láthatjuk, hogy mi minden nem törte össze, és hogy milyen erős is ő valójában, hogy a legreménytelenebb helyzetben is képes volt - kis segítséggel - kapaszkodót találni, és nem összeomlani. De azért közben marha idegesítő, hogy teljesen átlátszó módon basszák át a fejét, és nem veszi észre, mert nagyon gyerek* még. Egy gyerek, aki gyilkol. 

Igen, talán ezért nem tudok őszintén haragudni Celaenára, amiért hülye, vagyis inkább gyermekien naiv, mert ennek fényében látjuk igazán az ő tragédiáját, hogy mennyi szarba belevitte Arobynn, és mennyire fiatalon. Hogy itt van egy átlagos lány, akinek ugyanolyan átlagos gondolatai és vágyai vannak, mint bármelyik korabeli kamasznak, és közben mégis abból építi fel önmagát, hogy embereket öl. Mert igen, itt látjuk őt munka közben, nem csak azt a kellemes oldalát kapjuk, amikor gyilkolás helyett menti a király szerint nem kívánatos elemeket, hanem tényleg meghalnak emberek a keze által, ártatlan, sőt, jó emberek is. Sarah ebben a könyvben keményen kimaxolta ezt a "szívassuk a karaktereket"-dolgot. 

Szóval ennek a kötetnek nem az a célja, hogy a történetével lepjen meg minket, pedig Maas abban azért elég erős. Sokkal előbb átlátunk mindent, mint Celaena, a többi könyv miatt is, de egyébként is. Minden átbaszás világos és nyilvánvaló, és ő nem látja; nem láthatja, mert fiatal még és hinni akar abban, hogy a világ jó, hogy a szerelem mindent legyőz, hogy Arobynn nem egy feldarabolni való köcsög. Én nem utáltam eléggé azt a csávót a többi könyv alapján, de most már csodálkozom, hogy eddig húzta élve.

Szóval aki élvezi az Üvegtrón lelkizős oldalát, az azért vegye kézbe ezt is előbb-utóbb. Megéri. Én meg betervezek magamnak egy újraolvasást, mert ennek fényében biztos, hogy egészen más élmény lesz. 

*Elnézést a 17 évesektől, én tuti megsértődtem volna a helyükben, ha akkor legyerekeznek, de így 30 fölött már merek ilyen erős szavakat használni :) 

Top 5 (4+1) könyves szerelmem

Nem vagyok az a típus, aki minden egyes könyvben belezúg a pasiba, tényleg. De azért néha megesik... :) 
A Köd és harag udvara kapcsán jutott eszembe, hogy akár össze is írhatnám őket, úgyhogy íme, megkísérlek összeszedni egy toplistát, és kicsit kifejteni, hogy kik a kedvenceim és miért. Persze emberként, de kicsit "barátzónázva" sokkal több férfi karaktert kedvelek, illetve van jó néhány, aki hosszú távra nem kéne, egyebeken viszont elgondolkodnék... :) Viszont itt most nem az a lényeg, hogy ki mennyire szimpatikus, nem is az, hogy melyiket választanám egy egyéjszakás ágyjelenetre, hanem hogy mennyire szívesen oroznám el a főhősnő elől mindenestül. 
Előre szólok, angolul nemigen olvasok, úgyhogy mindenkit csak a magyarul már megjelent könyvek alapján tudok megítélni. 

1. Rhysand (Sarah J. Maas - Tüskék és rózsák udvara sorozat)

Tündérizé, a vadabb fajtából, 500+ éves
Ő maga a szabadság, az erő, az érzelem, a törődés, az odaadás és a szexualitás tökéletes arányú elegye. 
Az az önfeláldozás, amivel ötven évig játssza a szerepét, szemrebbenés nélkül gyilkol, befekszik az ellenség ágyába, pimaszul vigyorogva, ÖTVEN ÉVIG, csak mert vannak emberek, akiket szeret annyira, hogy ezt végigcsinálja, hogy hányingere legyen saját magától... Már akkor tudtam, hogy elvesztem, amikor az első részben még csak mellékszereplő volt, és csak sejtettük, hogy milyen is ő valójában. Aztán a második részben megkaptuk Őt lecsupaszítva, az igazi, laza, őszinte énjét, a barátságának és bizalmának mélységeit, hogy mennyire képes mindent visszafogni, mennyi önkontroll van benne, mennyire úgy tud szeretni, hogy az a másiknak jó legyen... Az már csak hab a tortán, hogy a flörtölős és ágyjelenetei (nem mindig egyértelmű a különbség), hát az huh, hagyjuk is, mielőtt valami illetlent mondok. És valahogy úgy tudja előadni magát, úgy tud stílusos és csábító lenni, hogy közben nem nárcisztikus, ami külön öröm, mert túl sok könyves pasin láttam már, és elviselem, de azért alapvetően nem szeretem. Rhys egyszerűen csak tudja, mit akar, és tisztában van a saját erényeivel. Ez valahogy olyan... Egészséges. 
Egyetlen bánatom van csak: egy darab igazán hangulatos képet nem találtam az internet sötét bugyraiban, ami legalább nyomokban emlékeztetne arra, ami róla az én fejemben él. Mások az elképzeléseink a jóképűségről, ez van. Úgyhogy kaptok Ian Somerhaldert, szerintem passzol ;)

2. Attila (Gaura Ágnes - Borbíró Borbála sorozat)

Táltos, 40+ éves (emlékszik a nyavaja pontosan)
Talán meglepő választás, főleg a többiek fényében, de mindjárt megmagyarázom. Ha arra épült volna a listám, hogy a bugyinedvesítő jó pasikat szedjem össze, akkor nyilván minden nem erotikus regény főhőse kiesett volna, de mivel más szempont alapján rangsoroltam (öregszem, na), Attila feltört, mint a talajvíz. Most mit mondjak, bukom az idősebb pasikra, az intelligenciára, a humorra és a bunkóságra. Őszintén, mi kell még? (Mondjuk az, hogy végre visszatáncoljon Bori közelébe, mert az utolsó részt konkrétan végigaludta, és utána is csak veszített a bájából, de még reménykedem.)
Szóval igen, ő főleg a stílusával és az IQ-jával hódít, de az sem elhanyagolható, hogy egy olyan érett férfi, akire mindig lehet számítani, aki szilárd kősziklaként áll az élet tengerében, de vad bikaként (hehe) harcol, ha kell. Mondjuk konkrétan pofozkodni nem sűrűn látjuk, megoldja anélkül is, ami valahol szintén vonzó tulajdonság. A második részt meg elnézem neki, ott ő is kicsit átment hímringyóba, de hát nem ő tehet róla, na. 
Olyan szócsatáik vannak Borival, hogy az agyam eldobtam, ilyen ember mellett nem lehet unatkozni. Bevallom, én alapvetően kihíváskereső típus vagyok, Attila pedig nagyon is az, vele valahogy semmi nem egyszerű, és mégis minden a helyén van. (Ugyanezen oknál fogva tartok pitbullt is, évek óta elcsatározgatunk a kutyával a legnagyobb szerelemben, hogy kinek is legyen igaza, úgyhogy nem a levegőbe beszélek :D)
Illetve, ne értsétek félre, de azért akárhonnan nézzük, Attila magyar. Nem vagyok az a típus, akinek Árpád-sávos lobogója van a házon a turulos szélkakas (szélturul?) árnyékában, de alapvetően szeretek magyar lenni, szeretem a magyarságot. Örülök, hogy sikerült egy magyar pasit is találnom a listába, és nem kell végig a nagy és fennséges nyugati kultúrák által kitermelt férfiak után epekednem. 
Kép az egyik borítón kívül nincs, így hát kinéztem Ryan Reynoldsot, szerintem nagyjából stimmel :D Meg merem kockáztatni, hogy a borítóképet is róla mintázták, találtam egy megszólalásig hasonló fotót is. 

3. Rowan (Sarah J. Maas - Üvegtrón sorozat)

Tündér, a vadabb fajtából, 350+ éves
Igen, Rowan, személyes hősöm, a YA megmentője, aki harmadik potenciális pasiként tűnik fel egy sorozatban, és mégis lemos mindenkit, magasról tesz az elvárásokra, miszerint mindig az első pasi lesz Az Igazi. Na nem mintha ez a karakter érdeme lenne, de azért szükségét éreztem megemlíteni.
Rowan is bunkó, de keményen - mondjuk van is mire, nem az a típus, akinek épeszű ember visszaszól. Nem egyszerű a lelkivilága, nagyon sok mindenen ment keresztül, ami bedarálta és kegyetlen, hatékony, brutálisan őszinte és távolságtartó tündér herceggé formálta. Lassan is adja meg magát; eleget látott már a világból ahhoz, hogy elege legyen mindenkiből - saját magából legfőképpen. Aztán valami átkattan benne (az a jelenet de mély, jézusom, ott szerettem bele), és kinyílik, Aelinnel kicibálják egymást a lelkük legsötétebb mélységeiből, és onnantól nincs megállás. 
Ő úgy tud második lenni Aelin mellett, hogy nem hódol be, nincs tőle komplexusa, jól érzi magát a bőrében, sőt, lubickol a szerepében, és ez azért nem semmi. És megmondom őszintén, valahogy szimpatikus, hogy Aelinen kívül mindenkire magasról szarik, de tényleg. Mit érdekli őt a világ vagy bármelyik másik karakter sorsa, csak azért akar megmenteni bárkit és bármit, mert Aelinnek fontos. A céltudatosság netovábbja. És nem, ez nem papucsság: egyszerűen ő eldöntötte, hogy neki mi a fontos, és onnantól kezdve semmi más nem számít. 
Az sem utolsó szempont, hogy a fajából adódóan egy igazi domináns vadállat, egy ösztönlény, de ugyanúgy benne van a számító tündér herceg, a kiváló stratéga is, és ez a kettősség nagyon érdekes karakterré formálja őt. Meg kell érte veszni, na.  
Róla ugyan van jó kép, de úgy döntöttem, maradok a színészeknél, csak az egységesség kedvéért. Pár tetoválást még képzeljetek rá, de íme, Alexander Skarsgard, egészségetekre! 

4. Judd (Nalini Singh - Psy/Changeling sorozat)

Mentál, 26 év körüli
Maga a megtestesült erő és önuralom, a kordában tartott pusztítás, a vadállat, aki képes volt saját magát pórázra venni. Nalininél elég sok karakter hajlamos a nárcizmusra, ami egy ponton túl azért sok, de Juddot ez a veszély nem fenyegeti, neki jót is tesz az a kevés, mert egyébként elég hűvös karakter. Pont ebből fakad a vonzereje is, hogy érzed, hogy mennyi minden van mögötte, hogy szétfeszíti az erő és az érzelem, és mégis tartja magát. Csak egy olyan srácot látsz, aki tárgyilagosan, hatékonyan elintéz mindent és mindenkit, érzelemkitörések nélkül. Judd jön, lát és győz, és nem érdekli, hogy a többiek mit gondolnak róla. 
Aki nem ismeri ezt a sorozatot, annak mondom, hogy a mentálokból alapvetően kiirtották az érzelmeket, úgyhogy Judd is elég kezdő ilyen téren, de valahogy úgy oldja meg, úgy fedezi fel a saját érzelmeit, hogy mégsem lesz esetlen. A női mentáloknál előfordult a sorozatban ilyen is, náluk ez cuki, de Judd nagyon férfiasan figyel, tanul, elemez, tudatosan kontrollálja ezt az oldalát is. Úgy általában ha egy szóval akarnám jellemezni, akkor az az önfegyelem lenne; ő az, aki soha nem engedi el magát teljesen, mert olyan képességei vannak, amik állandó kontrollt igényelnek, és még így is, hú... :)
A történet végére sem lesz az a kimondott laza csávó, ő végig megmarad hidegnek, profinak, csak mi tudjuk, hogy mi munkálkodik a mélyben. Meg bárki, aki benéz hozzájuk szex után. Ott szó szerint röpködnek a bútorok. 
Róla is van egy rajz, amire azt mondom, hogy rendben van, de Ben Barnest semmilyen jó pasis válogatásból nem lehet kihagyni, jól hozná a figurát. 

+1: Janvier (Nalini Singh - Guild Hunter sorozat)

Vámpír, 245 éves
Csak azért +1, mert az ő könyvét nem volt szerencsém még olvasni, de egy novella (jó hosszú novella, tán inkább kisregény) alapján is halálosan belezúgtam. 
Janvier a flörtölés istenének földi helytartója, akinek elég megeresztenie egy félmosolyt, és húsz méteres körzetben minden bugyi lecsúszik. Persze nem ezért került fel a listára, de ha róla beszélünk, akkor ez a téma egyszerűen kikerülhetetlen. 
A világon belül egész emberi léptékű karakter, a látszólagos lazasága ellenére ő is nagyon mély érzésű, lojális és megbízható. Ügyesen lavírozik a manipulátorok világában, fiatalságát és ezáltal korlátozott erejét kiválóan kompenzálják a színészi képességei és hogy pillanatok alatt átlát mindenen és mindenkin. 
Mellette se nagyon lehet unatkozni, bármilyen őrültségben benne van - ezt mi sem bizonyítja jobban, mint ahogy Ashwinivel kerülgetik egymást. Konkrétan többnyire úgy flörtölgetnek, hogy Ash rá vadászik, ő meg nem hagyja magát elkapni. Ugyanakkor bármilyen vad vagy humoros évődés közepén képes átváltani, és a lelke mélyéből beszélni, úgyhogy véletlenül se lehet beskatulyázni valami egyszerű lányospornós dobozba. Megveszek már, hogy az ő könyvét is olvashassam, úgyhogy nagyon remélem, hogy fogy a sorozat hatodik része annyira, hogy jöhessen a hetedik, és végre teljes jogú tagja lehessen a listának. 
Nem az esetem (leírás alapján Janvier sem, úgyhogy ez is passzol), de úgy gondolom, Jonathan Rhys Meyers tökéletessen kifejezi a karakter hangulatát. Mondjuk ha pimaszul mosolyogna, még jobb lenne, de azért így se rossz.

Tudom, lehetett volna 5+1-es lista is, mennyivel jobban nézett volna ki. De úgy döntöttem, hogy a többi pasit átengedem a nőjének, vagy akárkinek, annyira nem kaparom értük a falat :) 
Esélyes volt még Jace (Rachel Vincent - Vérmacskák sorozat), Dmitri és Noel (Nalini Singh - Guild Hunter sorozat), Hawke (Nalini Singh - Psy/Changeling sorozat), bár az ő könyve sem jelent meg magyarul, csak sejtem, hogy jó lesz; és még egy Dmitri (Richelle Mead - Vámpírakadémia sorozat), de csak az átváltozása előtti, kiheréletlen verzió - ő konkrétan az utána történtek miatt nem fért fel a listára. Ja, az oroszokra is bukom... :) 
Kíváncsi vagyok a véleményetekre (tudom ám, hogy a némaság ellenére jártok ide olvasni :D), meséljétek el, hogy szerintetek kik a legjobb könyves pasik, vagy hogy az enyémek miért nem azok :) És adjatok tippeket, kit olvassak még el! :)

Sarah J. Maas - Köd és harag udvara

Igen, kicsit későn jutottam el idáig, a gány fordítás miatt nem vitt rá a lélek, hogy belekezdjek, pedig itt van a polcon hónapok óta. Annyiban igazam is lett, hogy néha nagyokat pislogtam a Viharok birodalmánál már "megszokott" hibákra, szóismétlésekre, elgépelésekre, vérostoba fordításokra (gondolatutazás, tényleg? meg ingzsebbe rejtett szárnyak?) de... Szóval az úgy volt, hogy lakásfelújítás miatt nem fértem hozzá az asztali gépemhez, és a laptop is köhögött, buktam az írást és a sorozatnézést is, beteg is voltam, úgyhogy kínomban nekiálltam olvasni, és első körben este nyolctól reggel hatig nem tudtam lerakni a könyvet, akkor is csak azért sikerült, mert már jojózott a szemem. Szerintem utoljára a Harry Potter miatt olvastam át komplett éjszakát, húsz éve. És egyébként le tudtam volna tenni, csak nem akartam. Rhys-t akartam, egy rohadt smacit akartam legalább. Nem tudtam, hogy ilyen sokáig húzzák... :D 

Valahol az első 100 oldal környékén egyébként még azt gondoltam, hogy úristen, mennyire utálom én ezt a sorozatot. Az előző résszel is így voltam, halálosan idegesített az eleje, de most már nem csak Feyre miatt, hanem a sok leírás, jelző, így surrogott a szeme, úgy fodrozódott a mindenféle ismeretlen anyagból készült ruhája... Be lehet kapni, nem érdekel. De hát ugye tudtam, ki az aktuális jópasi, érte meg bármilyen szart végigolvasok. Bár azt nem gondoltam volna, hogy ennyire jópasi. Előbb-utóbb írok valami listát a könyves szerelmeimről, és van rá esély, hogy Rhys az első helyen köt ki.
Na de jöjjön a lényeg.

Világ
Nagyon fura, hogy egy fantasy világban van angol vécé meg egy-két egyéb kényelmi dolog, de hát Maas már csak ilyen. Vagy én nem vagyok képben azzal kapcsolatban, hogy mikor is találták fel ezeket. Vagy ráfogjuk a mágiára. Úgy egyébként nincs mit mondanom róla, ugyanaz, mint eddig, csak több. :)

Karakterek

Feyre az elején még mindig egy idegesítő, jellemtelen buta picsa, cserébe annyira élethűen tud depressziós lenni, hogy én is egészen nyomott lettem tőle. Ezért nem tudtam lerakni emberi időben a könyvet, hogy eljussak valami vidámabb részig, de addigra meg már olyan mindegy volt, hogy meddig maradok ébren. Aztán a végére magához tért a csaj, egészen megkedveltem, vagy legalábbis nem irritált, de valószínűleg csak azért, mert egyre jobban hasonlít Aelinre.
Tamlinre rá se ismerni, egy igazi rohadék lesz, de nem olyan irreális módon. Kár érte. Rhys viszont... Hát annyira, de annyira...! Az állandó flörtölésével, a mélységével, a mindennel, amit átélt, ahogy segít Feyre-n, lassan, hogy ő akarja, nem nyomja rá magát, csak a kezébe adja, amire szüksége van... Ilyen pasit írni bűn.
Aztán ott vannak Rhys barátai, a belső köre... Nagyon szimpatikusak, olyan társaság, akikkel bármikor elmennék sörözni. Az nem biztos, hogy túlélném, de elmennék :D Mind nagyon jó sztorikat kaptak, és öröm nézni, ahogy ugratják egymást. Végre egy őszinte, összetartó banda, Tamlinéknél már kicsit sok volt a képmutatás. Lucien egyébként rohadjon meg, most nagyon nem szeretem, gerinctelen kis rohadék :( 

Stílus
Én nagyon soknak éreztem most a - szerintem - felesleges leírást, melyik házban hol milyen szoba van, Feyre-t éppen mibe öltöztetik, ilyesmik; nem gondolnám, hogy fontos, de azért el lehet viselni. Valamivel ki kellett tölteni ezt a 750 oldalt. 
A lelki része viszont, hát az gyönyörűen van tálalva. Feyre olyan élethű pánikrohamot kapott még az első harmadban, hogy majdnem berántott engem is. Bár még csak egyszer volt szerencsém hozzá, és akkor se volt durva, de átjött. 

Sztori
Imádtam. Feyre és mindenki más lelki sebei, hát ezekbe én annyira bele tudom enni magam, hogy elképesztő. Sokáig inkább csak ez a téma, lassan bontakozik ki a fő cselekényszál, és nem is töltünk el vele sok időt, de igazából tök jól elvoltam nélküle is. Kifejezetten lelkizős könyv, így érzésre a "buli" inkább csak a következő részben fog beindulni. 
Az egész könyvet tekintve azt mondanám, hogy nagyon Maas-os, szép listát lehet írni azokról az elemekről, amiket ő minden történetébe belepakol: a tündérek, az állatiasan birtokló pasik, a "te vagy a társam" kötelékek, az egy hét boldogság után kötött titkos házasság másnapjára elválasztott pár (ez annyira egybecsengett Aelinékkel, hogy rettenetesen bazmegoltam), a nagyon erős mágiával rendelkező csaj, akit a nagyon erős pasija edz, a megnyomorított barát (C-vel kezdődő névvel :D), egy legyőzendő névtelen király (tuti, hogy őt is megszállta valami másvilági lény)... El fogok agyalni egy darabig azon, hogy milyen sémát lehet még ráhúzni erre a történetre is, és meglátjuk, bejön-e valamelyik.

Szerelmi szál

Az elején Tamlinnel egy tankönyvi bántalmazó kapcsolatnak lehetünk tanúi, tessék jól figyelni, hogy mit kell elkerülni. De tényleg jól van tálalva, még az is elég élethű, hogy egy ilyenből nagyon nehéz külső segítség nélkül kimászni. Milyen szerencse, hogy itt van nekünk Rhys :) 
Az ő ügyében mondjuk nagyon sajnálom, hogy ilyen kényelmes hátteret kapott, hogy belelát Feyre fejébe, és pontosan tudja, mire van szüksége, anélkül sokkal idillibb lett volna a viszonyuk. Bár ugye amilyen ostoba Feyre, nagyon sokáig így sem veszi le, hogy miről van szó, és nem azért, mert ő még halálosan szerelmes Tamlinbe. Az is eszébe jut néha, de messze nem elégszer ahhoz, hogy ez mentség legyen. 
Mindenesetre akinek a gyengéje ez a "cibáljuk ki egymást a traumáinkból" típusú love story, az nagyon meg fogja nyalni a szája szélét. Ha Aelin és Rowan sztorijára azt mondtam, hogy mély, na ez túltesz rajta.
Erotika terén meg az a helyzet, hogy csak nagyon alpárian tudnám kifejezően leírni, hogy mennyire oda van rakva. Elég meredeken kerülgetik egymást, de hogy tényleg, Rhys-szel valahogy nem lehet csak úgy tessék-lássék flörtölni, amikor meg végre összegabalyodnak... Hát, maradjunk annyiban, hogy a könyv második felét kifejezetten nem utazáshoz ajánlom, okozhat kényelmetlen perceket... ;) 

Egy szó mint száz, a szutyok kiadói munka ellenére is bőven megérte elolvasni - de azért örülök, hogy eddig vártam vele, mert elvileg még idén jön a következő rész, úgyhogy maximum 2,5 hónapot kell várnom rá. Megjegyzem, az Üvegtrón már kapott új fordítót (meg remélem, korrektort meg miegymást is), ez a sorozat viszont nem, úgyhogy egyelőre marad ez a kétes minőség. 

Sarah J. Maas - Viharok birodalma (Üvegtrón 5.)

Még mielőtt rátérünk a könyve, mint irodalmi alkotásra, pár szót sajnos pazarolnom kell erre az istentelen mértékben összegányolt kivitelezésre. Alapvetően nagyon szeretem a kiadót - gondolom, ez a kritikák összetételéből kitűnik -, de ez most kiverte a biztosítékot.

A branding betört Erileába: Lángpajzs 600!

Ezennel szeretném felkérni a KMK-t, hogy szíveskedjen olyan munkatársaknak adni ezt a szerencsétlen sorozatot, akik egyrészt nem hagynak benne harminc oldalanként egy olyan elgépelést, szóközhiányt, miegymást, amit még egy Word helyesírás-ellenőrző is kiszúr (én amúgy sose veszem észre ezeket, de itt nagyon az arcomba másztak), másrészt nem érzik úgy, hogy egy középkori fantasyben mindenáron modern, vagy legalábbis határeset kifejezéseket kellene használniuk. Harmadrészt meg tök jó lett volna, ha valaki átolvassa, és kurva nagy piros "WTF" jelzéssel látja el a túlságosan szó szerint fordított kifejezéseket, a magyartalan mondatokat, és azokat, amik néha hatodik olvasásra se nyernek értelmet. Ahogy mondani szoktam, a fordításhoz két nyelv korrekt ismerete szükséges.
Egy 4000 Ft-os könyvnél ne ilyeneken kelljen már dühöngenem húsz oldalanként ahelyett, hogy hátradőlve élvezném. Ha meg sikerült így összebaszni, mert ugye a dizájnolt fejezetindító oldal az marha fontos volt, csak a tartalom nem, akkor ne kerüljön már ennyibe, a rohadt életbe. Erősen gondolkodom rajta, hogy a többi részt inkább végigszenvedem angolul, Maas elég egyszerűen fejezi ki magát, leglább nyelvet is tanulok. Inkább legyen egy fél sorozat a polcon, minthogy ezért a minőségért fizessek. 
Szóval a fordítót és mindenkit, aki ezt átnézte (?) és rábólintott, csókoltatom. Péklapáttal. És/vagy azt a drága lelket, aki siettette a megjelenést, mert mittudomén, úgy gondolta, hogy lóhalálában is lehet jó munkát végezni, mikor minden épeszű ember tudja, hogy nem, vagy arra gondolt, hogy Maast így is megveszi a sok hülye, nem kell erre annyi energiát pazarolni. Akárhogyan is, ezt valaki csúnyán elbaszta, és kivételesen nem az író. 
A sezlont, mint hangulatilag nekem erősen kilógó kifejezést egyébként külön köszönöm, napok óta nem megy ki a fejemből ez a remekmű, hej, rugó, rugó, a sezlonyrugó, miért vagy velem goromba:

A továbbiakhoz hozzátenném, hogy nem tudtam eldönteni, hogy én olvastam túl elemzős hangulatban, vagy a fent említett húszoldalankénti kivitelezési hibák miatt nem tudtam beleélni magam, vagy tényleg nem lett egy jó eresztés ez a rész, vagy mi az isten történt, de nem volt meg az az élmény, ami az előzőeknél.

A kapcsolatok alakulását például eleinte elég ferde szemmel néztem. Aelin megállapodott, ez oké, de a többieket annyira agresszíven tolja össze az író, annyira nyilvánvaló, hogy ki kivel fog kavarni, és annyira látszik, hogy mindenki fog valakivel kavarni, nehogy egy szál szingli is maradjon a végére, hogy nem lehet nem észrevenni. Pont azt az életszagúságot hiányoltam belőle, amit amúgy szeretek Maasban, de aztán a végére nem csalódtam, nem álltak ott a hajó orrában egy négyes randin boldogan ölelkezve Céline Dion háttérzenével, sőt. Mondjuk Dorianék párosa annyira bizarr, hogy én annak adtam volna még egy részt, mire összegabalyodnak, de tulajdonképpen mindegy. 
A sztorival egyébiránt elégedett vagyok, nagyon tetszik, hogy nem a papírforma szerink megyünk tovább, hanem pár józanabban gondolkodó karakter beleköp Aelinék levesébe, de nem kicsit, és el vannak küldve kalandozni a világ másik végére. Aelin rettenetesen tápos lett, de azért megjelennek ennek a hátulütői is, nincs túltolva, hogy majd ő felégeti a világot, mert éppen bal lábbal kelt fel, aztán békésen teázgat a trónján. És meg is van magyarázva, hogy honnét örökölte ezt az egészet. Mindenesetre minden harcnak van tétje, még ami tisztának tűnik, az se lesz az, szóval ilyen szempontból még mindig rendben vagyunk. Az istenek meg a halott ősök is egyre jobban belepofáznak a dologba, meg kezd túl sok lenni az egy négyzetméterre jutó király, királynő, herceg, miegymás, szóval tényleg kezd ez érdekesen alakulni. 

A karaktereket amúgy alapvetően még mindig szeretem, bár Aelin és Rowan érzelmi élete talán a megállapodottság miatt most kissé lapos (ellentétben a szexuális életükkel - igen, immár az is van nekik, bár szerintem az meg inkább túl van tolva). Manon szépen lassan felépített története viszont végre beérett, komolyan megszerettem, pedig eleinte csak a hangulata fogott meg. Most meg már baromira kíváncsi vagyok, hogy hogy fogja megoldani a dolgait. 
Nem hittem volna, de hiányzott Chaol, pedig annyira nem voltam oda érte, de Dorianre ráfért volna egy-két baráti tarkónbaszás. Meg úgy mindenkire. Dorian egyébként is kicsit sótlan lett, a végét leszámítva kb. annyi a karaktere, hogy küszködik önmagával, próbálja megfektetni Manont, és látványosan nem tud mit kezdeni azzal, hogy itt tulajdonképpen ő volna a király. Aedion kapcsolata az apjával kifejezetten tetszik, életszagú, és ahogy Gavriel néz a fiára, az egyszerűen szép. A tündérek pedig még mindig elmebetegek.
Most már meg kell emlékeznem arról is, hogy van egy rakás homoszexuális és biszexuális karakter, de olyan természetességgel azok, hogy meg se lepődöm rajta. Sőt, valahogy úgy érzem, hogy ha megkérdezték volna, hogy Aedion szerintem milyen beállítottságú, ugyanezt mondtam volna. Persze lehet, hogy volt már szó róla, csak nem emlékszem, és azért maradt meg így. 
A vége elég katartikusra sikerült, rohadt jó, és részemről nem bánom a függővéget, mert így a következő rész - mármint ami Erileában játszódik, merthogy a hatodik rész Chaolról szól, ha jól tudom - nagyot fog ütni. 

Egy szó mint száz: aki teheti, olvassa angolul, aki nem, az olvassa így, és zaklassa a kiadót, hogy keressenek már egy rendes fordítót, korrektort, meg miegymást, mert oké, hogy akkor is megveszik a fanok, ha szar, de azért ne legyen már szar, Maas ennél többet érdemel. Tudok egy csomó olyan könyvet, amin már nem tud sokat rontani semmilyen hanyag kivitelezés, de ez nincs közöttük. 

Sarah J. Maas - Tüskék és rózsák udvara

Maas már az Üvegtrónnal levett a lábamról, úgyhogy ezt a sorozatot jó előre kicsit misztikus ködbe burkolta az elmém, hogy majd mennyire zseniális lesz, megérdemli, hogy papír formában olvassam el először. Ennek megfelelően baromira rápörgettem magam, hiszen nem töltöttem le előre elolvasni, hanem megvártam, amíg a kezembe került a könyv, és az bizony nem két nap volt. 

Na, hát ennek dacára ha nem ismertem volna Maast, valószínű a tizedik oldal után csuktam volna be a könyvet, hogy ezt az egészet én amúgy tökre leszarom. Csak a bizalom vitt rá, hogy tovább olvassam. Úgy a hetvenedik oldal környékén kezdett valamelyest érdekelni, de még ott is félre tudtam volna rakni gond nélkül. Túl sok infó a világról, túl jelentéktelen történések, unszimpatikus főhős...
A végére azért feltornázta magát egy erős közepesre, volt sztori, meg feszültség, meg szenvedés, meg iszonyat jó karakterek, szóval annyit tudok tanácsolni, hogy ha belekezdesz, ne add fel, kb. a harmadától teljesen korrekt és élvezetes. 

Világ
Van egy összetett, Nagy-Britannia és Írország formájú világunk emberekkel és tündérekkel, meg a politikájukkal - de ezek másféle tündérek, mint az Üvegtrónos társaság. Elég sok a hasonlóság, mert ezek is állatok, szemfogakkal meg karmokkal, meg alakváltással, meg ezek is folyton morognak, de itt van egy csomó fajuk, akik máshogy néznek ki, más képességeik vannak, meg egyáltalán. Nem tudom, hogy Maas hogy nem zavarodik bele írás közben, de ez legyen az ő gondja.
Nagyjából minden más infó spoiler lenne a világról, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy tündérek. 

Sztori
Hát egy akkora csavar van benne, ami már-már életszerűtlen, kicsit fogtam is a fejem, hogy wtf, de magamtól ha megvernek se találtam volna ki, pedig végig voltak utalások, abszolút feltűnésmentesen. Szóval respect, még akkor is, ha nyilvánvalóan csak azért ilyen paszentosan szövevényes, és azért az utolsó pillanatban történik minden, hogy fokozza a drámai hatást (meg mert Szépség és a szörnyeteg koppintás, de ha ezt nem tudod előre, nem tűnik fel). Nálam ezzel pont az ellenkezőjét érte el, de az infók elrejtése zseniálisan sikerült.
Egyébként nagyjából olyan a sztori, mintha mindenhonnan összelopkodták volna, a hamuból lencseválogatásnál már nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Nem is értem, hogy lehetett ebből egy jó könyvet kihozni, de úgy tűnik ez Maas erőssége: ő tényleg tud szarból várat építeni. Millió ponton bele lehet kötni, és mégis falja az ember, mert amiben jó, abban annyira, hogy nem érdekelnek a hibái. Második olvasásra az Üvegtrón se volt egy mestermű, sőt,  igazából mindkét sorozat kicsit olyan, mintha a szerkesztő folyamatosan részeg lett volna, mégis imádom. Nem értem.

Karakterek
Hát amit a karakterekkel úgy általában csinál Maas, az még mindig zseniális. Annyira életszerűen sérültek, annyira jól megalapozott motivációik vannak, és annyira kemény helyzetekbe vannak beledobva, hogy szerintem jó 70%-ban ez viszi el a hátán az egészet.
Főhősünk, Feyre mondjuk nekem már az elejétől kezdve kicsit túl keményszívű, meg túl kevés az esze, nem igazán szimpatikus a csaj, bár ugye a női főszereplők többsége nálam erre a sorsra jut. Mondjuk a családját elnézve teljesen jogos, hogy ő ilyen lett, de attól még nem lesz kevésbé irritáló. Még szerencse, hogy a pasik kárpótolnak mindenért.
Tamlin (nekem kicsit lányosan hangzik, de hát ez van) a Szépség és a szörnyetegből szalajtott egyes számú jópasi, a szőke tündér félisten, elképesztően jólelkű, testileg és lélekben is nagyon erős, a tipikus "vissza kell fognom az állatias vágyaimat" kategória, és hát udvarolni, na azt tud. Örülünk.
Lucien, az ügyeletes legjobb barát és humorherold, nos... Esélyes, hogy én inkább felé kezdtem volna el kacsingatni, az okos vicces csávók mindig jobbak, mint a kemény melankolikusak. Kár, hogy ők barátzónázták egymást a csajjal, szívesen megnézném a romantikus oldalát, habár az is igaz, hogy neki nem ilyen nő kell. Mindegy, szeretjük.
Rhysand (spoileres, kijelölés után olvasható) elég hamar lelepleződik, hogy valójában feleakkora takony sincs, mint amilyennek tűnik, sőt, valószínűleg ő a legerősebb a társaságban, minden értelemben. Amit ő képes volt végigcsinálni, szemrebbenés nélkül... Respect. Persze Feyre nem veszi észre, mert egy igazi önző sötét liba. Mindenesetre olvasgattam a vonatkozó wikit (második részes spoiler jön, vigyázz!), és tök logikus, hogy a következő részben ő lesz a befutó. Feyre is követett el olyan dolgokat, amiktől sötétség ül az ember lelkére, Rhys is, nyilván közelebb kerülnek egymáshoz. Én már a könyv vége felé neki szurkoltam, bejönnek ezek a nagyon sötét lelkű, de látszólag halálosan laza figurák. Ez olyan igazi romantikus mézesmadzag, amit most jól elhúztak az orrunk előtt, mi meg megyünk utána, mint a jól nevelt kiskutyák. Csak érjünk már oda!
A nevek amúgy közepesen idegesítőek, végig zavartak, de azért nem annyira, hogy tombolni kezdjek miattuk. A kiejtésük meg kifejezetten irritáló, de szerencsére azzal nem szoktam sokat foglalkozni :)

Szerelmi szál
Szépség és a szörnyeteg, de tényleg. Amúgy a romantikus, néhol erotikus fantasyt kedvelőknek igazi csemege. Ahogy megismerik a másikat, aztán alaposan körbeudvarolják egymást, hogy már a falat kaparjunk, hogy történjen már valami, aztán a világ végére is elmennének, csak hogy megmentség a másikat... Semmi extra, de az kiválóan tálalva. És van egy-két olyan jelenet, hogy ha az egész könyv szar lenne, azért a két és fél oldalért akkor is megérné elolvasni.

Stílus

Életem legjobb zene- és táncleírását olvastam. Valahogy ezeknél a "bulizós" részeknél minden leírásban kilóg a lóláb, de itt nagyon átjött a hangulat. Én hallottam a zenét, de tényleg, percekig dúdolgattam utána.
Ezt leszámítva Maast még mindig nem a fogalmazási készségeiért szeretjük, most megpróbálkozott a festegető főhős szemével nézni bizonyos jeleneteket, és líraibbá tenni a hangulatot, de ezügyben nekem a Végzet Ereklyéi az etalon, úgyhogy nem jött össze.
Továbbra sem találtam tőle idéznivalót, nincs egy-két olyan erős mondat, ami a karakter meg a körítés ismerete nélkül is értékes lenne. Ami ennek a történetnek az elmeséléséhez kell, ahhoz elégséges a színvonal, de azért még reménykedek, hogy Maas egyszer megtanul írni, mert ha tényleg minden szempontból minőségi könyveket tudna adni a világnak, akkor komolyan Tolkien, Martin vagy Rowling magasságába emelkedhetne.

Én mindezért, illetve mindennek ellenére továbbra is diszkréten rajongok, a következő könyvet várom, Lucienért és Rhysért bármit benyelek, bár az Üvegtrón folytatásáért bevallom, még mindig jobban rágom a körmömet.
Mindegy, olvassatok Maast, mert akkor is jó, ha elsőre nem tűnik annak :) 

Sarah J. Maas - Üvegtrón (1-4.)

Még mindig nehezen veszem rá magam a hype-olt sorozatokra, ami amúgy hülyeség, mert általában kiderül, hogy vagy tényleg jók - vagy égetnivalóak, de mégis van bennük valami, ami miatt megéri elolvasni őket (ha másért nem is, azért, hogy tudjam, mit NE csináljak soha). Ehhez is úgy keveredtem el, hogy ajánlották Maas új könyvét, mire én nyilván elkezdtem olvasni a régieket, mondván ha bejön, akkor ne kaparjam a falat a második részért, hanem legyen még mit olvasnom. 
Persze bebuktam, mert négy rész után is kaparom a falat.
Azt kell mondjam, hogy akinek eddig kimaradt, az essen neki, ne fossza meg magát az élménytől. És ne is feltétlenül olvasson tovább, mert ez a poszt most spoileres lesz, abból kiindulva, hogy nyilván mindenki olvasta már, én csak a közléskényszeremet élem ki rajta :)
(Egyébként az internetnek hála én is millió spoilerbe belefutottam, hogy ki kivel fog kavarni, ki hal meg, ki kinek a kicsodája, de nem zavart különösebben. Eleve nem vagyok érzékeny az ilyenekre, meg hát nem is az információ a lényeg, hanem a tálalás.)

I. Üvegtrón
Egy mondatban: Kifejezetten jó könyv.
Kellemes meglepetés. A könyv felénél hallottam csak azt a jelzőt, hogy ez a Trónok harca csajos verziója, és nem akartam olyan nagyon cáfolni, tényleg sok a hasonlóság, mármint minőség, alapszituáció és összetettség tekintetében. Annyira nem több rétegű és csavaros, de ez nálam speciel pluszpont. A mai napig nem tudom felidézni, hogy Westerosban pontosan ki kinek a kicsodája, ki kit utál és miért, ki él, ki nem (kiről nem tudjuk, ki támadt fel, milyen állapotban, satöbbi), egyáltalán ki hol van és hogy került oda, és marhára idegesít. Az eddigi utolsó rész végéig máig nem jutottam el, annyira belezavarodtam, miután félbehagytam kicsit az olvasást. 
De Celaenák sztorija teljesen követhető, kellő mértékben meglapozza a későbbieket, egyébként meg a felvágott nyelvű főhősnek hála egy jó hangulatú, szellemes, de ugyankkor fájón reális történet. 
Amit kiemelnék belőle, az az, hogy a felvázolt szerelmi háromszögnek egy ponton az egyetlen értelmes feloldása az lenne, ha Chaol és Dorian partiba vágnák Celaenát (csak hogy Chaolnak ne legyen bűntudata, hogy lecsapja a herceg kezéről a nőt). De sajnos ez nem az a korosztály... :D 

II. Éjkorona

Egy mondatban: Hmm, Maas tényleg tud valamit, mert ez nem átlagos.

Csak azért nem idegesítő az egész szerelmi háromszög, mert a csaj elfelejtett rinyálni azon, hogy mennyire szar ez így, hogy két pasi, akik legjobb barátok, ő meg hol ebbe, hol abba van beleesve (na nem így állandóan, csak szép sorban). Illetve miután kiderül, hogy tényleg nem akar visszatáncolni Dorianhez, nagyot nőtt a szememben a karakter is, meg a könyv is. Ez nem az idegesítő típusú romantikus vergődés, hanem életszerű párkapcsolat-ábrázolás. 

A pasik amúgy jók. Tényleg. Viszont egyik sem egy igazán egyenes fickó, nem véletlen, hogy Celaena végül nem is köt ki mellettük. Amúgy meg wtf, mikor láttunk utoljára YA-ban olyat, hogy egyik elején bemutatott jópasi sem Az Igaz Szerelem? Zseniális. Ilyenkor mindig rájövök, hogy nekem még nem kell írnom, mert meg se tudom közelíteni ezt a színvonalat. 

Egyébiránt: végre egy rendes ámokfutás! Ami nem drámai beszélgetéssel meg fenyegetőzéssel indul, hanem natúr mészárlás: elvittétek az embert, akit szeretek, úgyhogy dögöljetek meg mind. Csak így egyszerűen. És aminek a második sokk után nem nagy lelkizés a vége, meg hogy kiesik a tőr a kezéből, hogy "úristen, mit tettem!", aztán másnap mindenki úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna, hanem igenis majdnem megöli a pasiját, jogosan, le kell ütni, bezárni, és hetekig tart, mire összevakarja magát, és nincs megbocsájtás, nincs kibékülés. Megbékélés van csak. Asszem, itt szerettem bele a sorozatba. Még hogy a második részek szoktak a legrosszabbak lenni... :) Imádtam, elejétől a végéig.

III. A tűz örököse
Egy mondatban: Aztakurva. 
Itt már felfedeztem néhány olyan pontot a sztoriban, ami talán nincs kellően megalapozva, mintha fontos részek lettek volna kihagyva a karakterek egymás közötti viszonyainak alakulásáról, de ez különösebben nem zavart meg, csak mondom, hogy sajnálom, mert egyébként tökéletes darab lenne. 
Pl. Celaena és Rowan kapcsolata nekem kicsit hirtelen váltott normálisba, de akkor viszont annyira mély volt, hogy le kellett tennem a könyvet emészteni, pedig ez nem sűrűn fordul elő velem. Aztán többször elő is kellett vennem újraolvasni, csak ezeket a részeket, mert ütnek. Szóval lelkizős a könyv, és nem azon a kicsit bután romantikus YA módon (amivel amúgy nincs problémám), hanem komolyan, olyan érzelmi szinteket piszkál, amikhez a legtöbb embernek egy élet is kevés, hogy megélje, megértse. Az írónő meg velem egykorú. Egyszer marhára leülnék vele sörözni. 
Sajnos belefutottam a neten mindenféle spoilerekbe, úgyhogy Manon részein nagyokat néztem, hogy ez mégis hogy fog összejönni Doriannel, mert ehhez valami nagyon bravúros csavarás kellene. Alapvetően amúgy nem szerettem őt olvasni, mert kicsit lehangoló és eleinte semmihez nem kapcsolódik igazán, de valami brutálisan eltalált hangulata van a csajnak, meg az egész helyzetnek. Annyira furcsa a gondolkodásmódja, és mégis annyira egyben van, hogy ez tényleg elviszi az embert egy másik világba. Zseniális. 
A könyv vége meg komolyan kiborítja a bilit, Kicsit talán ez is sok, meg gyors, de logikus, hogy komoly hatással vannak egymásra a történések. 
Egyébként már az előző részben is zavart, de itt már baromi feltűnő, hogy a fordításban semmi következetesség nincs, szóval már megint sajnálom, hogy az angolom kevés az eredeti nyelven olvasáshoz. 

IV. Árnyak királynője
Egy mondatban: Na végre. 
Na kérem, ez már közel Martinian komplex. Nehezebben követhető, egyre több a nézőpontkarakter is (számolja a nyavaja, de 7-8-an biztos vannak), egyre bonyolultabbak az emberi kapcsolatok, ennek következtében az ember egyre többet vakarózik, hogy oldódjon már meg - ha nem is az egész, de valami, mert ez így sok. 
Rowan és Aelin (jól kivitelezett névváltás pipa) szenvedése előrevetíti, hogy a következő résznek kicsit át kell fordulnia pornóba, mert amit ezek művelnének egymással, az az lesz, főleg, ha még sokáig húzzák egymás agyát. Egyébként irreális és marha idegesítő, hogy ott fekszenek minden nap egy ágyban, és semmi. Azért a torkonharapós jelenetért meg nagyon megütném Maast, hogy még azután is lógva hagyta őket. Semmi értelme, semmi alapja, csak az olvasó szívatása az egész, hogy fogyjon a következő kötet. Más tekintetben is átment ez a rész egy átlagos(an jó) történetvezetésű fantasybe, amit kicsit bánok, mert eddig mindig volt valami meglepő fordulat, ezt a sztorit meg nagyjából bármelyik jobb író össze tudta volna rakni a megfelelő terjedelmű és átlátható jegyzet birtokában. Remélem, a későbbiekben azért lesznek még nem kiszámítható epizódok. 
Igazából örülök, hogy most olvastam el, és nem mondjuk a harmadik rész végén kellett abbahagynom, mert itt nagyon sok minden megoldódott, lezárult, lenyugodott. 

Összességében véve azt mondhatom, hogy az egyik legjobb könyvsorozat, amit valaha olvastam, minden rész másért kiemelkedő. Az első azért, mert megcsillantotta, hogy egy lányos fantasy is lehet nyálmentes és valósághű, a második a love story alakulásáért és az ámokfutásért, a harmadik Rowanért és mindenért, ami vele és miatta történt Aelinnel, a negyedikben pedig minden összeállt egy iszonyatosan komplex és az átverések átverésének átverését leíró, két földrészen és több száz éven átívelő gigasztorivá. 
Sokkal több benne a realitás, fizikai és érzelmi szinten is, mint amit az ember egy YA-tól várna, a karakterek jók, szerethetőek, a világ kidolgozott, összetett, lehet izgulni, mert baromira nem egyértelmű, hogy egy necces helyzetet az adott karakter túlél-e vagy sem - tényleg nem sok ponton tudok belekötni, és az is inkább egyéni ízlés kérdése. Illetve ugye néhány problémáról nem tudom eldönteni, hogy a könyv hibája-e vagy a fordításé, pl. a nyelvezete nem különösebben kiemelkedő, sőt, az idézetkeresgélés közben leginkább a "proli" szó ugrott be róla, minden gagyinak hangzik a környezetből kiemelve. Szóval aki a szépirodalomba hajló nyelvezetet kedveli, annak lehet, hogy nem fog bejönni. 

Ezt meg csak úgy iderakom, ha már kiemelésre érdemes idézetet nem találtam. Tökre nem kapcsolódik, de mivel amikor nem olvastam, akkor ezt hallgattam végtelenítve, összeforrt az agyamban a könyvvel: