Gaura Ágnes - Vámpírok múzsája

Kezdem azt hinni, hogy nekem nem is kell keresnem a jó könyveket, azok előbb-utóbb úgyis megtalálnak. A Vámpírok múzsája például facebookos céltalan kattintgatás során került az utamba, a "Magyar nyakba magyar szemfog!" mottón pedig annyira lesokkoltam, hogy kénytelen voltam közelebbről is megnézni, hogy mi az isten ez. 

Rájöttem, hogy a sorozat címébe már belefutottam egyszer-kétszer, de valahogy azt gondoltam, hogy ez ilyen kapudrog lesz, Borbíró Borbála karácsonyi kalamajkája a véraláfutásos vámpírokkal, gazdagon illusztrált rémmese 10 éven aluliaknak, vagy ilyesmi. Végülis valahol ezt is el kell kezdeni. 

Hát, megint tévedtem. A néven ugyan még mindig ki vagyok akadva, de annyira jól szórakoztam magán a könyvön, hogy nem zavar aktívan, csak sajnálom, hogy valószínűleg egy rakás embert elriaszt az olvasástól. Lehetett volna szegénynek valami vonzóbb nevet is adni, vagy ha neki nem is, legalább a sorozatnak. Merthogy amúgy rohadás jó. 

Stílus

Címszavakban: könnyed, természetes, intelligens, pattogós, asztalcsapkodósan végigvihogós. Modern magyar fantasztikus kalandregény. Fantasztikusan magyar, hogy pontos legyek, és nem idegesítően, amiért igen hálás vagyok. Én gyakorlatilag életem humorát láttam benne visszaköszöni, némi látens (?) Jobbik-szimpatizánsos beütéssel, ami amúgy kifejezetten tetszett, de aki nem bírja, az is túl fogja élni azt a pár poént. 

Világ
Budapest, napjainkban. Meg vámpírok, vérmindenfélék, varázslók, titkosszolgálat, tudományos élet, meg ami kell. Kellemesen túlzásmentes a sötétség, nem folyik patakokban a vér meg a különféle testnedvek, de nem is csillognak azok a vámpírok. A dolgok működése nincs agyonmagyarázva, a mágiaelméletről azt se tudjuk, eszik-e vagy isszák, cserébe viszont nem kell logikátlanságokat keresnünk, mert nem is ismerjük az eredeti logikát. A vámpíreskü megszegésétől szétrobban a fejed, mert csak, a boszorkány barátnőd a bolygó másik végén telefonból is megmondja, ha szexeltél egy jót, mert csak, az egész úgy működik, ahogy, mert csak. Kényelmes :)
Kicsit viszont furcsa, hogy ennyire magyar, valahogy Béla, a lecsúszott vámpír, meg Kristóf, a gimnáziumi magyartanár vérmedve nem az a dolog, amit könnyen befogad az ember agya. Itthon vagyunk, nyakig a csóróságban és a híres magyar mentalitásban, de mégsem ismerünk rá a világra. Végső soron pont ettől lesz az egésznek egy teljesen szürreális, utánozhatatlan hangulata. Utánozhatatlanul jó, ha nem lettem volna egyértelmű. Egy élmény utána kilépni a lakásból, és körbenézni Budapesten :)

(Érdekes belegondolni, hogy az amcsik amúgy mióta csinálják ugyanezt, náluk lakik a világ modern furalényeinek 90%-a, míg mi csak most kezdjük szokni őket, már ha egyáltalán.)

Karakterek
Most mit fejtegessem egyesével, egyediek, életszerűek, szerethetőek, ahogy azt kell; aki a karakterekre bukik, ebben tutira nem fog csalódni. És mindenkinek rettenetesmód felvágták a nyelvét, úgyhogy amit meg egymással csinálnak, az mestermunka. Olyan viták vannak benne, hogy kezdem komolyan visszasírni a szociális életemet. Semmi erőltetettség, életszerű mértékű bazmegolás, marha jó érveléspárbajok, verbális pofonok, meg néha fizikai is, szóval normális, pörgős emberi kapcsolatok. Isteni. 

Szerelmi Pasis szálak
Szerelminek nem lehetne nevezni, Bori nagyjából egész végig azon rinyál, hogy sose lesz normális pasija, az MMORPG-s virtuális szerelme ugye virtuális, ezen nincs is mit magyarázni, egyébként meg a vámpírmániája miatt senki nem áll vele szóba, de azért egy gyors körre leakaszt egy elég meggyőző vámpírt útközben, és végig volt egy olyan érzésem, hogy ha egyszer őszintére innák magukat Attilával, az imponálóan bunkó főnökével, az nagyon érdekes lenne. Plusz ott van Eric, aki simán iderepül pár ország távolságból, csak hogy felpofozzon valakit drága Borinkért, az sem csak felebaráti szeretetnek tűnik így elsőre. Szóval akció van bőven, de hálisten semmi nincs túllihegve, szépen éretten van tálalva az egész, komolyan kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. 

Sztori
Erre se lehet egy szavam sem, összetett, szépen pörög, és gyönyörűen bele lehet magyarázni áltudományos dolgokat - a magyarok, Dracula meg a darts kapcsolata például annyira szépen fel van építve, hogy majdnem elhittem olyan dolgokat tud meg az ember, hogy ha nincs a wikipédia, sosem hiszi el, hogy nem kamu. Van itt minden, titkosszolgálat, vámpírbandák, rablás, megvesztegetés, Poe, sőt, még az egyiptomiak is lépten-nyomon az arcunkba tolakodnak - ebből már azért fel lehet építeni ezt-azt. Nem is unatkozós könyv, sőt, nehéz olyan pontot találni, ahol az ember csak úgy feláll egy kis mosogatásra. Talán ezt tudnám egyedül hátrányként említeni, a házimunka bizony megsínyli az olvasást.

Összefoglalva
A felét nem írtam le annak, amit akartam, legközelebb már olvasás közben jegyzetelek, hogy ne hagyjak ki semmit. Zseniális, na, rá kell szokni a magyar írókra, nincs mese. Még szerencse, hogy jön a karácsony, mert van még pár rész a sorozatból. 
Melegen ajánlom egyébként pár kattintás erejéig Gaura Ágnes weboldalát, nálam az volt a végső érv.

Ezt a zenét meg különösebben nem szeretem, de hát mondjátok, hogy nem illik ide. Még tej is folyik benne. 

"Az ember elvből nem utasít vissza édességet, lenyomja, még ha belepusztul is, mondja ki az íratlan Borbíró családi ebédkódex."

"Elmúlt a népmesei varázsod. Hacsak paraszt mivoltodat nem tekintem annak."

"Először csak fel-alá járkáltam a szobámban, mint bezárt vérfarkas holdtölte előtt"

"– Nem mindegy, hogy szűz, vagy nem szűz, akinek a véréből kölcsönzünk egy kicsit? 
– Nem erkölcsi aggályaim vannak, basszus, hanem gyakorlati aggályaim! – Legszívesebben lefejeltem volna. Kicsit agresszívabb voltam, mint máskor, de egyébként is rosszul tűrtem, ha valaki ennyire nincs egy hullámhosszon velem. – Attila, ez itt Budapest! Honnan a lószarból kerítünk szűzlány-vért?"

Kevin Hearne - Hounded/Üldöztetve (A vasdruida krónikái 1.)

Na hát ez a könyv egy teljesen véletlen fogás volt, nem hallottam róla, nem láttam facebookon, azt se tudtam, hogy létezik, amíg rá nem kattintottam az "erős karakterek" cimkére a Könyvmolyképző webshopján. Az első bekezdés végén már vihogtam, nagyjából öt perc alatt megszállott lettem, úgyhogy a Könyvhétig hátralevő három hetet szó szerint végigkattogtam, szétgugliztam az agyamat, minden kritikát elolvastam kétszer, és újra meg újra visszatértem ahhoz a gondolathoz, hogy mégiscsak tetováltatni kéne magamra valami kelta mintásat. Végül sajnos kicsit mást kaptam a könyvtől, mint amire számítottam, de a minimális csalódással együtt is abszolút pozitívnak mondanám a Houndedet, a 9 (kilenc!) részesre tervezett Iron Druid Chronicles első darabját. Tényleg kelleni fog egy rendes könyvespolc... Meg egy nagyobb lakás... 

A könyvvel való kapcsolatom korrekt értelmezéséhez egyébként tudni kell, hogy még valamikor vadkamasz koromban (ami a sötét középkorként emlegetett "normális" kamaszkorom után következett) tettem egy élménydús kitérőt a Kelta-Wicca Hagyományőrzők háza táján, úgyhogy annyira véresen nem volt idegen a világ, olvasás közben pedig nagyon jókat mosolyogtam a wiccás megjegyzéseken, meg főleg azon, hogy egy lapon sem említik őket a "rendes" boszorkányokkal. Nem, a mentális egészségemért nem kell aggódni, köszönöm; valószínűleg most már hithű agnosztikus maradok halálom napjáig, kinőttem a lobogó máglya körüli eksztatikus orgiák iránti vágyból (mert azért lássuk be, mindenki azért lesz wicca, mert ott bármit megtehetsz anélkül, hogy furcsán néznének rád, amíg szelektíven gyűjtöd a használt óvszert). Annak is megvan a maga sztorija, de igazából sokkal kevésbé érdekes, mint amilyennek tűnik, Atticuséhoz meg nyilván nem érhet fel, úgyhogy foglalkozzunk inkább vele :)

Világ
Ha váratlanul kíváncsi ufók kopognának be az ablakomon, hogy ugyan meséljek már egy kicsit a kultúránkról, gondolkodás nélkül a kezükbe nyomnám a Houndedet azzal a megjegyzéssel, hogy használják hozzá a wikipédiát, és két napon belül mindent tudni fognak rólunk. Egyszerűen minden benne van, amiért az emberiség valaha rajongott: istenségek az összes valaha létezett vallásból, Szűz Mária, Dzsingisz kán, Monty Python, Star Wars, cylonok, vagy amit akartok. Minden tiszteletem azoké, akik értették a könyvben az összes utalást, mert az azt jelenti, hogy a festészettől a sportokon át a sci-fiig mindennel képben vannak kétezer évre visszamenőleg. Kicsit zsibbasztó is az információtömeg, de még kezelhető, és ami azt illeti, minden középiskolással elolvastatnám, csak hogy szélesítse a látókörüket, és hirdesse, hogy műveltnek lenni amúgy nem ciki. 
A nációkkal is elég lazán dobálózik a könyv, Amerikában találkozunk egy rakás írrel, vikinggel, lengyellel, és mindegyik vérfarkas, vámpír, boszorkány, vagy éppen isten, szóval ha használtad valaha a "multikulturális" vagy "multinacionális" kifejezéseket, hát ezek után csak nagyon óvatosan fogod. 

Stílus
Istenem, bárcsak egy nő írta volna! Nagyon hiányoltam belőle a komoly érzelmi feszültséget, egyszerűen nem tudtam semmiért izgulni, Atticus mindent elbaromkodott, vagy egyszerűen csak leszarta, és amikor igazán feldühítették, akkor sem kattant el az agya, mindig hűvös maradt és gyakorlatias, ami egy idő után komolyan kiábrándító volt. Nem csodálom, hogy szexjelenetet meg se próbáltak beleírni, csak mint a mesében, elindultak a hálószoba felé, aztán snitt, és jön az ágyban beszélgetés. A druida és a föld közötti kapcsolatot is olyan gyönyörűen, átélhetően le lehetett volna írni, de sajnos csak a praktikus oldalát láttuk, amivel aztán furcsa módon mégis fel lehetett bosszantani Atticust, szóval nekem nem igazán állt össze a dolog. 
Ettől függetlenül pörgős volt, élvezetes, és mindenekfelett nagyon humoros, úgyhogy mindenkinek ajánlom, aki szeretné egy hideg kultúrfröccs mellett rendszeresen megbontani a tömegközlekedés rendjét a váratlan prüszkölős felvihogásaival. 

Karakterek
Atticusról fentebb már nyilatkoztam, nagyon hiányoltam belőle az érzelmi mélységet, de ettől eltekintve jó figura, humoros, éles eszű - "csípem a búráját", mondaná ő a huszonegyedik századba való beilleszkedés jegyében. Olyan igazi laza akcióhős karakter, a tizenéves srácok mind ilyenek akarnak lenni, eltekintve a kertészkedős részektől. Úgy egyébként nem értem, miért görögözi le mindenki a nevét, mivel us-ra általában a római nevek végződnek; ez is latinul jelenti azt, hogy görög, úgyhogy hivatalosan is nem értem. 
Abban viszont mindenki mással egyetértek, hogy az özvegy MacDonagh a legnagyobb arc a könyvben. Az lenne csak a csavar, ha kiderülne, hogy ő nem több annál, aminek látszik: egy huncut alkesz vérbeli ír öregasszony, akinek rövid magyarázat után nyugodtan el lehet ásni halott isteneket a hátsó kertjében, és a vérfarkasokon is túlteszi magát egy kis toportyánférgezés után. Apropó, a könyv nyelvezete magyarul is zseniális, minden tiszteletem a fordítóé, még akkor is, ha volt egy-két gyanús mondat a könyvben. De azért aki képes ír akcentusos angolt olvasni, az tegye meg, mert tuti, hogy nem lehetett mindent áthozni magyarba. 

Akivel bajban voltam, az sajnos Oberon, Atticus egyetlen társa, az ír farkaskutya. Ismét egy vallomás: amikor éppen nem dolgozom, olvasok, vagy írok, akkor kutyázok, mégpedig annyira, hogy éppen egy kutyaiskola nyitásán dolgozom, szóval nem ma kezdtem, na. Ezért erősen nehezményeztem, hogy Oberonból teljes mértékben hiányzik az ír farkasok jellegzetes méltósága, és úgy viselkedik, mint egy random kamasz keverékkutya. Nyilván ez az apróság a nem kutyásokat egyáltalán nem zavarja, sőt, tényleg viccesen egyszerű az elméje, hogy csak a kolbásznak, hasvakarásnak és uszkárlányoknak él, de nekem egy kicsit fájt, na. Aki találkozott már ilyen kutyával, az tudja, miről beszélek. Persze azért szerettem a részeit, jó kis lazítás volt, mert egyébként elég gyors a könyv, úgyhogy kifejezetten leszólni én sem akarom, csak a kutyás felem hisztizik a háttérben. 
A felbukkanó millió mellékszereplőt egyébként nagyon szerettem, mindegyik remek humorforrás, főleg a múltban leragadt Morrigan, a vérfarkas ügyvédek előtt meg hát komolyan le a kalappal. Kicsit mondjuk sokan vannak egy ilyen rövid könyvre (nincs 300 oldal), úgyhogy ezt sem egy ültő helyemben olvastam ki, hagytam időt az agyamnak, hogy rendezze a dolgokat, biztos ami biztos. 

Sztori
Ahogy a könyv címe is ígéri, elég rohanós: hirtelen mindenki Atticust akarja, pontosabban a kardját; egyre-másra bukkannak fel a halálosabbnál halálosabb istenek (oké, legyünk őszinték, leginkább istennők), mindenféle lények, harcolni kell, intézkedni kell, a helyzeteket csak az egyébként igen sűrű világmagyarázat szakítja félbe, meg néha Oberon, de alapvetően azért az akción van a hangsúly. Ha pedig az elején még furcsállod is Atticus paranoiáját, a végére nem csak megérted, de át is veszed tőle. Sosem tudhatod, hogy az istenek milyen játékot játszanak a hátad mögött, melyik hazudik, melyik nem, és ki mikor fog köpönyeget fordítani. Szövetségek, egyezségek és aktuális érdekek tekerik a sztorit, meg ezerféle mítikus lény, plusz a rendőrség, aki a világot átszövő mágia ellenére egész komoly haderőnek számít. Szóval jól össze van rakva, unatkozni biztos nem fog rajta senki. 

Összefoglalva
Nyilvánvalóan nem tartozom bele az eredeti célcsoportba, nem is zombultam bele, de azért lassan érkeznek majd hozzám a folytatások is, mert kiváló szórakozásnak ígérkezik, különösen a harmadik rész, amiben a wikipédia szerint maga Jézus is tiszteletét teszi. Hearne ilyen szempontból nem egy szívbajos író, sértődősek ne olvassák, mert előbb-utóbb bele fognak futni valamibe, amit magukra vehetnek :) Illetve aki romantikát keres, az is felejtse el, ez nem az a könyv. Gondolkodtam is rajta, hogy berakom a szokásos "szerelmi szál" bekezdést, és csak annyit írok alá, hogy hát az nincs, vagy egyszerűen csak üresen hagyom... :) Egyébként meg kötelező olvasmány, főleg a fiatalabb korosztálynak, de igazából bárkinek, aki szeret nevetni, és nem zavarja, ha még a csillárról is boszorkányok meg vérfarkasok lógnak. 

Cassandra Clare – A végzet ereklyéi

Ennek a sorozatnak is egy kicsit félve álltam neki, mert a Csontváros - az első rész - fülszövege nem ígért túl sok jót, pontosabban semmit nem ígért egy hülye pandás nevű klubon, egy túlbonyolított világon meg egy tizenöt éves azt-se-tudom-hol-vagyok főszereplőn kívül. Tanulság? Sose higgy a Könyvmolyképzős fülszövegeknek. 

   

Cassandra Clare egy stílusos, kidolgozott fantáziavilágú író, aki egyedi és szerethető karaktereket tud alkotni egy ott-akarok-élni világban. Igen, 16 évesekről ír, de ezzel hálisten egy csomó olyan poént és beszólást is legalizál, amik egy komolyabb könyvbe nem férnének már bele, viszont garantálják a villamoson olvasás közben felvihogást, egy húszperces úton legalább kétszer, második olvasásra is. Oké, a patkányos affér egy kicsit erőltetett és gyerekes volt, de azon kívül nemigen tudok (vagy akarok?) belekötni. Pörgős, érzelmes, érdekes, a főhős művészi vénája pedig olyan hasonlatokat enged meg, amiktől szó szerint életre kel minden, más megvilágításba helyeződik az egész világ, és ezt úgy is nagyra értékelem, hogy egyébként olyan távol állok a művészetektől, mint Garfield a hosszútávfutástól. Még úgy is elhiszem, hogy Jace valójában tényleg minden nő álma, hogy képesek voltak a szerepére Hollywood legvisszataszítóbb képű pasiját megtalálni a filmváltozathoz. Bár jobb pillanataimban a Dragon Age-ből jól ismert és rajongásig imádott Zevran földi helytartójaként el tudom képzelni, de leginkább Theon Greyjoy és Draco Malfoy szürreális keverékének gondolom. Remélem, színészi képességei ellensúlyozzák majd a tenyérbemászó képét, mert kár lenne egy ilyen remek könyvet elrontani egy szerethetetlen álompasival. Mint ahogy azt valószínűleg a Vámpírakadémiával is tervezik, legalábbis vannak kétségeim a Dmitrijt alakító Danila Kozlovsky képességeivel kapcsolatban, de az egy másik történet. 

Visszakanyarodva, egy szép, kiterjedt világot tár elénk A végzet ereklyéi sorozat, az elején talán kicsit túl sok infóval, de azért viszonylag szépen adagolva az egyre bonyolultabb, és mégis egyre inkább összeálló történetet. Az ugyan nagyon látszik, hogy az író eredetileg három kötetesre tervezte a sorozatot (bár ezt sehol nem olvastam, de aki eljut odáig, majd meglátja, miért mondom), és a negyedik könyv kicsit lelombozó is volt az előzőekhez képest, de azért tűkön ülve várom a következő részt. 

A szereplők egész hihetőre sikerültek, bár így lehűlve a könyvélményből a mellékszereplők kicsit inkább sablonosak, de most őszintén, tegye fel a kezét, akinek nincs egyetlen sablonos ismerőse sem. És hát inkább legyenek kiszámíthatóak, mint teljesen következetlenek. Tetszik, ahogy ezt a melegség-problémát kezeli a könyv, bár Magnus éa Alec kapcsolata kicsit olyan életszerűtlen, ok és előzmény nélküli, mint... Hát, mint még sok más szerelem a könyv- és filmtörténelemben, nem sorolom. Sosem fogjuk megtudni, hogy ők hogyan, miért, és egyáltalán mikor szerettek egymásba, jöttek össze, vagy ilyesmi. Megtörtént, amíg mi máshová néztünk, túl rövid idő alatt túlságosan elmélyült a kapcsolatuk. Jó, persze, kamaszéknál ez már csak így megy, annyira nem érdemes meglepődni rajta, de Magnus néhány száz évétől kicsit azért többet vártam volna. 

A Jace és Clary között létrejött testvér-konfliktus tulajdonképpen brilliáns késleltetése a boldog végkifejletnek, még akkor is, ha előre lehet sejteni, hogy szó sincs arról, hogy igaz legyen. Kicsit már így a negyedik könyvre idegesítő lett, hogy valamiért sosem lehetnek boldogok együtt, de hát valamiért végig kell izgulni a sorozatot, ugye. Arra pedig bőven kapunk lehetőséget, szinte végig feszült rohanás minden könyv (bár Clary művészi gondolatmenetei kellemessé lassítják), kapcsolatok születnek, halnak meg és élednek újjá, epikus és hétköznapi problémák kergetik egymást, megoldások szülnek újabb problémákat, ahogy annak lennie kell. Magával ragad, ha hagyod. Engem megvett kilóra.