Rachel Vincent - Alpha (Vérmacskák 6.)

Vigyázat, SPOILER! Erről nem tudok anélkül írni, sorry, mert minden, ami ebben történik, válasz valamelyik nagy kérdésre. Ha érzékeny vagy rá, ne olvass tovább, tényleg.

Én baszom el. Tuti. Más magyarázat nincs arra, hogy a sorozatok utolsó részei nagyrészt csalódásként érnek. Mindig várok valami meglepő fordulatra, mindig a rossz pasinak szurkolok, mindig a nem kiszámítható végét akarom látni. De valahogy sose jön össze. A nagy történetszálak persze nyilván egyfelé mutatnak, az oké, de a megvalósítást, vagy a kisebb szálakat úgy szeretném már egyszer úgy lezárni, hogy "hmm, ez igen, erre nem számítottam". Igenis tessék engem meglepni a sorozat végén, különben tök felesleges megírni az utolsó részt. 

Sok szempontból semmi egetrengető nem történik, az jön, amit vártunk, a megfelelő emberek tarkón, illetve belső szerveken lettek csapva, alaposan, hatalmas vérontás közepette. Faythe-ék oldaláról is vannak áldozatok, és az egyik kedvenc karakteremért csak azért nem sírtam, mert volt ideje elbúcsúzni, nem olyan hirtelen és értelmetlen halál volt, mint Ethané. Ezzel a részével meg is vagyok elégedve, meg az összes hősi halállal, Sanders mamával, meg úgy általában, amikor nem romantika ment, akkor azért annyira nem szenvedtem. 
De mivel a fő vonalak ilyen egyenesek, sajnos a könyv nagy részét Faythe rinyálása tölti ki, aki most már komolyan rohadtul idegesít a pasiügyeivel. Én nagyjából a harmadik napon hagytam volna két szék között a padlóra esni, ilyen hozzáállással rohadjál meg ott, ahol vagy, egyedül. Szüljél sünt. Biztos vannak vérsünök is. 
Most komolyan, hogy lehet valaki ennyire döntésképtelen picsa? Azt se tudja, mit akar, és nem is akarja kideríteni, csak túl akarja élni, oda se nézni, hátha elmúlik, és nem veszi észre, hogy nem működik. Ráadásul az apja már az elején megmondja, hogy mi a megoldás, de azzal sem foglalkozik. Én értem, hogy a döntés mindenképpen rossz, ezért el akarja kerülni, de könyörgöm, ha ő egy ennyire vagány fejjel-a-falnak típus, akkor szíveskedjen ezt is feldolgozni és megfelelően kezelni. Meg hát nem tudom mit képzelt, hogy mi lesz ennek a vége? Az egyik megöli a másikat, és megoldja helyette? Vagy majd megszokják, és megtarthatja mind a kettőt?
A fiúkat is elcseszte ez a hozzáállás, töketlenek lettek egy kicsit, hogy hagyták magukat így megalázni. Jace-nek talán egy fokkal jobban állt, ő inkább kivárós típus, de Marc csak a végére találta meg a golyóit, ami engem rohadtul zavart. Aztán megint elveszítette, amikor első szóra ugrott vissza Faythe-hez. Miért kellett, miért...?
Más karakterekkel is akadtak problémáim, Kaci például most nem volt sem aranyos, sem vagány, ellenben hisztis meg nagypofájú igen, amiért mérges vagyok, mert amúgy szeretem a kiscsajt. A többiekkel úgy általában csak annyi gondom volt, hogy nem igazán számított a személyiségük a sztoriban, ezért nem is igen jött át. Vagy csak én olvastam nagyon rossz hangulatban, fene tudja. 

Na de azért rossznak nem nevezném a könyvet, csak az előző után elég nagy csalódás, úgyhogy nyugodtan vonjatok gyököt az előbbi kifakadásomból, nehogy emiatt ne olvassátok el, mert azért bőven van, amiért érdemes. A fiúk esküjénél például csak azért nem sírtam, mert addigra szárazra olvastam a szememet. 
Sajnálom, hogy vége van, azt meg főleg, hogy így van vége. De tulajdonképpen minden a helyére került. Kíváncsi lennék, hogy ezután mi történik, de amennyire tudom, itt a vége, és nem lesz már folytatás, úgyhogy mindenki szabadon elképzelheti, hogy ki mihez kezd magával :) 

Könyvbemutató

Egy fájdalmasan túlzsúfolt hétvége nyitásaként pénteken ellátogattam a Sárkánytűz könyvesboltba a nagyon akciósan vett kupac könyvemért, és nem mellesleg Gaura Ágnes (és Varga Csaba Béla) könyvbemutatójára. Múltkor már áradoztam egy sort a Borbíró Borbála sorozatról, illetve csak az első részéről, de azóta megvolt a második is, hasonló jókat tudnék arról is mondani - éppen ezért nem született róla külön poszt, nem szeretem ismételni magamat, ami meg nem ismétlés lett volna, az spoiler, úgyhogy megint nem tudok többet mondani, mint hogy olvassátok el. 

A bemutató témája az Embertelen jó című novelláskötet volt, amibe beleolvasni még azóta se volt érkezésem (előbb bepótolom a lemaradásomat Bori-ügyben, nehogy belefussak valami durva spoilerbe, vagy olyanba, amit így félművelten nem érthetek), de nem igazán volt kérdés, hogy érdekel-e. Boris is, meg nem is, van ebben minden, ahogy elnézem, majd alkalomadtán nyilatkozom is róla. 
Volt belőle felolvasás, vagy inkább előadás, amin szégyenszemre majdnem nyakon köptem az előttem ülőt almás-körtés Cappyvel, amikor őszinte átéléssel és lelkesedéssel elhangzott egy fájó vámpírplázás reklámszöveg (Nappal Árkád, éjjel Vérkád!), és kitört (volna) belőlem egy szerencsésen visszafojtott prüszkölős felröhögés. Nem tudom, kitől származik a poén - gyanítom, hogy ez is olvasói aranyköpés lehet -, de minden tiszteletem a kiagyalójáé. Nem is ment ki a fejemből, kétpercenként eszembe jutott, és hát tök ciki olyankor vigyorogni, amikor éppen semmi vicces nem hangzott el. Már kezdtem azon aggódni, hogy hogy magyarázom meg, hogy amúgy nem szívtam semmit, magamtól vagyok ilyen hülye. 
A felolvasástól egyébként féltem, iskolai emlékeim a hasonló jellegű performanszokról elég siralmasak, ez is könnyen lehetett volna gáz, de nem volt az. A mikrofon teljesen felesleges átadogatása kicsit belekavart, de ezen kívül profi volt. (Jó tanács a későbbiekre: ha legközelebb ilyet akartok szervezni, akkor vagy szerezzetek be egy jó mikrofont, meg jó hangfalakat hátulra, vagy egyszerűen csak beszéljetek hangosan, mert akinek magától is normális hangereje volt, de nem talált bele a mikrofonba, azt sokkal jobban hallottuk, mint a mikrofon arcába suttogást, ami aztán teljesen szétmosva jött ki a hangfalakból. Nem olyan nagy az a hely, tessék visszafogottan kiabálni :))
Egyébként nagyjából végigvihogtam az egész bemutatót magamban, tényleg oldott és jó hangulatú volt. Ha vicces emberek összeülnek beszélgetni, abból már nagy baj nem lehet, még akkor sem, ha az egyik résztvevő előre betanulja a szövegét. Még mindig sokkal jobb volt így, mintha felkészületlenül makogott volna, bár az erőltetettség sajnos nem tett jót a poénoknak. 
Arra viszont rá kellett jönnöm, hogy aki túlságosan up to date facebookon, az az ilyen alkalmakkor bizony hátrányba kerülhet, mert például a borító szép hosszú (tényleg szép, de tényleg hosszú) sztorija nekem csak ismétlés volt. Valószínűleg nem voltam ezzel egyedül, hiszen vélhetően a könyvbemutatóra járók meg a facebookon lógok kb. 90%-os átfedést tudnak felmutatni, szóval maximum a másik könyv rajongótáborának lehetett újdonság egy csomó dolog, de őket meg lehet, hogy nem is érdekli. Mondjuk én hazahoztam a másik szóban forgó könyvet is, ha már akciósan ingyér volt, bár a borítója baromira taszít. Valahogy lelki szemeim előtt egy 20-30 éves regény jelenik meg, rengeteg tájleírással, tájszólással, rosszul burkolt erkölcsi iránymutatással, és mérsékelten vicces, elcsépelt poénokkal. Elég valószínű, hogy nem ilyen a könyv, én az összes klasszikus fantasys borítóról is valami borzalmas erőltetett szarra asszociálok, pedig tuti, hogy van köztük szép számmal jó is, szóval ne belőlem induljatok ki, amikor megítélitek a könyvet. Az alapkoncepció tulajdonképpen érdekes - vagy hát fogalmazzunk inkább úgy, hogy amit megtudtam belőle, az nem tűnik rossznak, mert amúgy az még mindig nem tiszta, hogy valójában miről szól a könyv, meg milyen hangulatú, kicsit kusza a dolog. Abból is jól esett volna egy felolvasás. 
Szóval összességében véve jó élmény volt, a fantasys-RPG-s bolt hangulata is nagyot dobott rajta, szeretek ilyen helyen kószálni, hiába nem vagyok igazán elborult rajongója egyik témának sem. Nevettem egy jót, van egy szatyor olcsó könyvem, mi kellhet még? :)
(Igen-igen, elolvasni azt a szatyor könyvet. Már rajta vagyok.)

Még nem hír, de...

...apró reménysugár:

Imádkozzunk együtt, hogy rájöjjenek, hogy lehet egy ennyire félbehagyott sorozatot normálisan folytatni. 

Ha már itt tartunk, feltenném a kérdést: ti hogy látjátok ezt, mennyire gáz olvasói szemszögből, ha félúton kiadót, dizájnt, fordítót vált egy sorozat? Szerintem olyan lenne, mint a számozott könyvek: egyedi és megismételhetetlen. Ez kérem, történelem. Nalinit megmentették az olvasók, megmentette a kiadó, ami egy törés a sorozat életében, egy sebhely, de pont ettől lesz még inkább a miénk.

Azok kedvéért, akik csak minden második mondatot olvassák el, hangsúlyoznám, hogy ez nem azt jelenti, hogy a Könyvmolyképző elvállalta a sorozatot. De gondolkodik rajta. Mi meg örülünk, és remélünk, mert már nagyon szeretnénk azokat a 6. részeket (akár üres fehér borítóval is, ha ezen múlik, majd nyomtatunk rá valamit házilag). Meg az összes többit. Meg a Rock Kiss sorozatot, ami annyira friss, hogy szeptemberben jelent meg az első része. Jézusom, de örülnék, ha ez összejönne... :)

A burok - a film

(Bocsánat, mostanában filmnézős kedvem van, majd nemsokára jön a könyvdömping is, csak győzzek írni is róluk.)

Minden előítéletem dacára, amit Stephenie Meyerrel és az egész Alkonyat-hányással kapcsolatban érzek (amit egyébként elolvastam és egy darabig néztem is, annyira végülis nem utálom, mint amennyire a minősége indokolná), azt kell mondanom, hogy ez a film nem volt rossz. Az elején mondjuk még jó se, de a végére egészen összeszedte magát. 

Az első negyed órában majdnem hagytam a fenébe az egészet, amikor elhangzott a világ legostobább szex előtti beszélgetése. Valahogy nekem nem jött át semmiféle romantika abból, hogy amikor először megláttál, lesmároltál, aztán azóta se (naná bazzeg, mert lefejelted érte, nem rémlik...?), pedig nekem már nagyon viszket, meg hát lehet, hogy holnap meghalunk, szóval nosza, ne legyél fatökű. Olyan... Hiányérzetem van. Mintha... Nem is tudom, kimaradt volna pár lényeges lépés? Persze sosem voltam még űrlényinvázió áldozata, lehet, hogy olyankor ez a normális, beindul a fajfenntartó ösztön, aztán kell a fenének a vacsora meg az ismerkedés, arra lesz még kilenc hónapunk. A fontossági sorrend, ugye.

Aztán baromi zavaró volt, hogy a pasik (az egyik jópasi, a másik jópasi, meg aki meg akar ölni, meg a körülötte lófráló még néhány) mind ugyanúgy néztek ki, ugyanúgy öltöztek és ugyanúgy beszéltek, úgyhogy elég sokáig nem tudtam megkülönböztetni őket, ha éppen nem szólították a nevükön egyiket se. Bár persze lehet, hogy ez az egész jelenség csak a borzalmasan rossz arcmemóriámnak köszönhető, meg a kicsi monitoromnak. Meg talán a szinkronnak. Lehet, hogy az eredeti hangjuk jobban különbözik, nem tudom, mindenesetre ezen kívül meg vagyok elégedve a magyar változattal. 

Pozitívum, hogy érdekes módon egyáltalán nem volt nyálasan romantikus, sokkal inkább Vándor/Vanda vívódásairól szólt, meg a két faj együttélésének lokális és globális problémáiról, mégpedig nagyon érdekesen. Persze, kellett bele az a romantika is, hiszen az volt a motiváció magára a belső konfliktusra, de nem túlozták el. Komolyan mondom, jól fel van építve, érdekes volt és elgondolkodtató, egész hihető űrlényekkel, meg egész hihető reakcióval a lázadó közösség részéről. Nem sikoltoztam kétpercenként, hogy de hát ez hülyeség, teljesen meg vagyok lepve. Nem tudom, hogy a könyv milyen, de szerintem nem fogom elrontani ezt az élményt azzal, hogy elolvasom, legalábbis nem a közeljövőben. 
Amúgy a színészek és a karakterek jók, szerethetőek; a sztori nem ül le, pörög rendesen, több szálon fut, de azért hagy időt gondolkodni meg elmélyülni is, szóval komolyan, le a kalappal. Az ugyan várható volt, hogy hogyan fogják végül mégis megmenteni mindkét csajt (szegény Vanda kaphatott volna valami szebb testet is :D), a legvégéről viszont mindenképpen kiemelendő, hogy  a film pusztán azzal az üzenettel is tudott nagyon erősen zárulni, hogy van remény, nem kellett hozzá konkrétan megmenteni a világot, de nem is érzem azt, hogy ez egy folytatás beharangozója lett volna. Tökéletes befejezés, köszönöm!

Aki az Alkonyatból kiindulva ódzkodik a filmtől, az felejtse el az indokait, és igenis nézze meg, megéri. Én csak azt sajnálom, hogy eddig vártam vele. 

Az emlékek őre - a film

Előrebocsátom, nem olvastam a könyvet. És mondjuk a film után annyira nem is tervezem, a háromnegyedéig teljesen akciómentes a sztori, és utána sem mondanám pörgősnek. Nem mondom, hogy nem érzékenyültem el egy-egy jelenetnél, mert vizuálisan nagyon odarakták a filmet - tulajdonképpen megéri megnézni annak dacára, hogy meglepően nem történik benne semmi -, de el sem tudom képzelni, hogy ez könyvben ne lenne végig halálosan unalmas vergődés és szájtátás.

A film mindenesetre lekötött az elejétől a végéig, mert azt a semmit nagyon gördülékenyen tudták tálalni, de nehéz róla bármi értelmeset mondani. Az első három percben világos lesz az alaphelyzet: disztópia, mesterséges világ, biztos sok volt a háború, de ez se jó, úgyhogy majd a kissrác megoldja. És jé, tényleg. 
Az akció amúgy kimerül egy pofonban, egy folyóba esésben, meg egy kis futkosásban. Komolyan. Mondjuk a társadalomra nézve üdvözítő, hogy ilyenek nélkül is lehet egy könyv/film sikeres, bár az azért érdekelne, hogy mások mit látnak benne. Olyan nagyon világrengető problémákat nem vet fel, legalábbis mindet megoldották már valamelyik másik világsikerű könyvben/filmben, a szerelmi szál is csak azért van benne, hogy a csajok örüljenek, szóval nem értem. Nyilván ha elolvasnám, kicsit megvilágosodnék, de az nem ma lesz. 

Ha már a sztoriról nem lehet, beszéljünk kicsit a szereplőkről: Alexander Skarsgård jelenléte számomra hatalmas pozitívum volt, sőt, eleve ez vett rá arra, hogy megnézzem a filmet. Ericet bárhol, bármikor, bármilyen mennyiségben képes vagyok fogyasztani. Nagyon szépen hozta a gyermekien naiv, szeretnivaló apukát (ezt a szerepet sokat gyakorolta anno a True Bloodban is, amikor valahogy cuki virágszálat csináltak a vámpírfélistenből), és képes volt úgy szerepelni, hogy nem vártam random felbukkanó meleg vérben úszó meztelen női testeket, ami azért nagy szó.
Jeff Bridges karakterét sokkal jobban szerettem volna, ha egy kicsit alkoholista, vagy legalább őrült - hiába no, Haymitch magasra tette a lécet mentorok tekintetében. Szerintem akart is rá hasonlítani a karakter, de nagyon nem jött össze, ezt a szerepet akár egy emléktöltögető számítógép is át tudta volna venni. 
Jonasnál kicsit rezgett a léc, nagyon könnyen átmehetett volna ilyen Eragonos túl lelkes, gyerekes hatású valamibe, de a srác becsületére legyen mondva, jól megoldotta. Tegyük hozzá, eredeti nyelven néztem, szóval nem tudom, hogy szinkronnal milyen, bár az előzetes alapján az sem feltétlenül gáz. 

És akkor a végére, amit abszolút nem értek: MI AZ ISTENNEK KELLETT ODA AZ A GYEREK?! Mármint hogy benne volt, az oké, na de megszökni vele...?! Otthon sem egyszerű ellátni egy csecsemőt, hát még a vadonban tök egyedül... Nagyon elszántnak kell ahhoz lenni, hogy ezt valaki végigcsinálja. Ezzel akarták megfogni a kiábrándult, egyedülálló, pedofíliára hajlamos harmincas anyukákat, hogy ideális apafigurát állítanak eléjük egy tizenéves srác képében? Fuj.
Nézz rá: barna bőr, naivan szexi séró, hűséges kutyaszemek, és gyerek, mint a gyengédség ultimate manifesztációja. Plusz ránézésre elég fiatal ahhoz, hogy bármit kezdj vele az ágyban, vagy azon kívül, istennőnek lásson, mert semmi tapasztalata nincs. Hát kell ennél több?

Na nem, ez sehogy sem áll össze, tedd le azt a kölköt. Komolyan. Fujbazzeg. Miért kellett ezt, most komolyan, miért...? 

Gaura Ágnes - Vámpírok múzsája

Kezdem azt hinni, hogy nekem nem is kell keresnem a jó könyveket, azok előbb-utóbb úgyis megtalálnak. A Vámpírok múzsája például facebookos céltalan kattintgatás során került az utamba, a "Magyar nyakba magyar szemfog!" mottón pedig annyira lesokkoltam, hogy kénytelen voltam közelebbről is megnézni, hogy mi az isten ez. 

Rájöttem, hogy a sorozat címébe már belefutottam egyszer-kétszer, de valahogy azt gondoltam, hogy ez ilyen kapudrog lesz, Borbíró Borbála karácsonyi kalamajkája a véraláfutásos vámpírokkal, gazdagon illusztrált rémmese 10 éven aluliaknak, vagy ilyesmi. Végülis valahol ezt is el kell kezdeni. 

Hát, megint tévedtem. A néven ugyan még mindig ki vagyok akadva, de annyira jól szórakoztam magán a könyvön, hogy nem zavar aktívan, csak sajnálom, hogy valószínűleg egy rakás embert elriaszt az olvasástól. Lehetett volna szegénynek valami vonzóbb nevet is adni, vagy ha neki nem is, legalább a sorozatnak. Merthogy amúgy rohadás jó. 

Stílus

Címszavakban: könnyed, természetes, intelligens, pattogós, asztalcsapkodósan végigvihogós. Modern magyar fantasztikus kalandregény. Fantasztikusan magyar, hogy pontos legyek, és nem idegesítően, amiért igen hálás vagyok. Én gyakorlatilag életem humorát láttam benne visszaköszöni, némi látens (?) Jobbik-szimpatizánsos beütéssel, ami amúgy kifejezetten tetszett, de aki nem bírja, az is túl fogja élni azt a pár poént. 

Világ
Budapest, napjainkban. Meg vámpírok, vérmindenfélék, varázslók, titkosszolgálat, tudományos élet, meg ami kell. Kellemesen túlzásmentes a sötétség, nem folyik patakokban a vér meg a különféle testnedvek, de nem is csillognak azok a vámpírok. A dolgok működése nincs agyonmagyarázva, a mágiaelméletről azt se tudjuk, eszik-e vagy isszák, cserébe viszont nem kell logikátlanságokat keresnünk, mert nem is ismerjük az eredeti logikát. A vámpíreskü megszegésétől szétrobban a fejed, mert csak, a boszorkány barátnőd a bolygó másik végén telefonból is megmondja, ha szexeltél egy jót, mert csak, az egész úgy működik, ahogy, mert csak. Kényelmes :)
Kicsit viszont furcsa, hogy ennyire magyar, valahogy Béla, a lecsúszott vámpír, meg Kristóf, a gimnáziumi magyartanár vérmedve nem az a dolog, amit könnyen befogad az ember agya. Itthon vagyunk, nyakig a csóróságban és a híres magyar mentalitásban, de mégsem ismerünk rá a világra. Végső soron pont ettől lesz az egésznek egy teljesen szürreális, utánozhatatlan hangulata. Utánozhatatlanul jó, ha nem lettem volna egyértelmű. Egy élmény utána kilépni a lakásból, és körbenézni Budapesten :)

(Érdekes belegondolni, hogy az amcsik amúgy mióta csinálják ugyanezt, náluk lakik a világ modern furalényeinek 90%-a, míg mi csak most kezdjük szokni őket, már ha egyáltalán.)

Karakterek
Most mit fejtegessem egyesével, egyediek, életszerűek, szerethetőek, ahogy azt kell; aki a karakterekre bukik, ebben tutira nem fog csalódni. És mindenkinek rettenetesmód felvágták a nyelvét, úgyhogy amit meg egymással csinálnak, az mestermunka. Olyan viták vannak benne, hogy kezdem komolyan visszasírni a szociális életemet. Semmi erőltetettség, életszerű mértékű bazmegolás, marha jó érveléspárbajok, verbális pofonok, meg néha fizikai is, szóval normális, pörgős emberi kapcsolatok. Isteni. 

Szerelmi Pasis szálak
Szerelminek nem lehetne nevezni, Bori nagyjából egész végig azon rinyál, hogy sose lesz normális pasija, az MMORPG-s virtuális szerelme ugye virtuális, ezen nincs is mit magyarázni, egyébként meg a vámpírmániája miatt senki nem áll vele szóba, de azért egy gyors körre leakaszt egy elég meggyőző vámpírt útközben, és végig volt egy olyan érzésem, hogy ha egyszer őszintére innák magukat Attilával, az imponálóan bunkó főnökével, az nagyon érdekes lenne. Plusz ott van Eric, aki simán iderepül pár ország távolságból, csak hogy felpofozzon valakit drága Borinkért, az sem csak felebaráti szeretetnek tűnik így elsőre. Szóval akció van bőven, de hálisten semmi nincs túllihegve, szépen éretten van tálalva az egész, komolyan kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. 

Sztori
Erre se lehet egy szavam sem, összetett, szépen pörög, és gyönyörűen bele lehet magyarázni áltudományos dolgokat - a magyarok, Dracula meg a darts kapcsolata például annyira szépen fel van építve, hogy majdnem elhittem olyan dolgokat tud meg az ember, hogy ha nincs a wikipédia, sosem hiszi el, hogy nem kamu. Van itt minden, titkosszolgálat, vámpírbandák, rablás, megvesztegetés, Poe, sőt, még az egyiptomiak is lépten-nyomon az arcunkba tolakodnak - ebből már azért fel lehet építeni ezt-azt. Nem is unatkozós könyv, sőt, nehéz olyan pontot találni, ahol az ember csak úgy feláll egy kis mosogatásra. Talán ezt tudnám egyedül hátrányként említeni, a házimunka bizony megsínyli az olvasást.

Összefoglalva
A felét nem írtam le annak, amit akartam, legközelebb már olvasás közben jegyzetelek, hogy ne hagyjak ki semmit. Zseniális, na, rá kell szokni a magyar írókra, nincs mese. Még szerencse, hogy jön a karácsony, mert van még pár rész a sorozatból. 
Melegen ajánlom egyébként pár kattintás erejéig Gaura Ágnes weboldalát, nálam az volt a végső érv.

Ezt a zenét meg különösebben nem szeretem, de hát mondjátok, hogy nem illik ide. Még tej is folyik benne. 

"Az ember elvből nem utasít vissza édességet, lenyomja, még ha belepusztul is, mondja ki az íratlan Borbíró családi ebédkódex."

"Elmúlt a népmesei varázsod. Hacsak paraszt mivoltodat nem tekintem annak."

"Először csak fel-alá járkáltam a szobámban, mint bezárt vérfarkas holdtölte előtt"

"– Nem mindegy, hogy szűz, vagy nem szűz, akinek a véréből kölcsönzünk egy kicsit? 
– Nem erkölcsi aggályaim vannak, basszus, hanem gyakorlati aggályaim! – Legszívesebben lefejeltem volna. Kicsit agresszívabb voltam, mint máskor, de egyébként is rosszul tűrtem, ha valaki ennyire nincs egy hullámhosszon velem. – Attila, ez itt Budapest! Honnan a lószarból kerítünk szűzlány-vért?"

Larry Niven – Ringworld

Szóval elkezdtem feldolgozni a "klasszikusokat". Régóta érik ez a terv, de a Malazanos sorozat három könyvre lefoglalt, az meg sok oldalt jelent. Lemre nem tudtam rávenni magam (ez is megérni egy külön bejegyzést, de majd megerőszakolom magam és esetleg utána), úgyhogy maradt a Ringworld. A klasszikusokat azért tettem idézőjelbe, mert nem az olyanokra gondolok, mint Asimov vagy a Dűne sorozat, amiket még egy laikus is ismer, hanem a jobban sci-fi szubkultúrabeliekre utaltam.

Alapvetően tisztességes iparosmunkáról van szó, az oldschool sci-fi majdnem minden jellemzőjével. Három tulajdonságot, jellemzőt emelnék ki, amik különösen irritáltak.
1. Ismerjük azt a történetvezetést, amikor az "okos" szereplő nem mondja el a tervét a többieknek, csak utalgat rá, hogy mekkora őrültség, és lehet nem is fog működni, és a többieknek minden oka megvan rá, hogy legalábbis határozottabban megkérdezzék, hogy ugyan mit is szeretne csinálni az idejükkel és véges erőforrásaikkal, de valamiért csak gyenge próbálkozásokat tesznek az igazság kiderítésére? Ilyenkor van az, hogy mint olvasó TUDOM, hogy működni fog a terv, mert ha nem működne, akkor a többi szereplő nem viselkedne birkaként. Ez borzasztóan lusta, erőltetett és hiteltelen.
2. Amikor minden második oldalon azt olvasom, hogy "Isn't it obvious?" meg "Don't you see?" és hasonlókat, akkor tudom, hogy ez biz oldschool sci-fi, ahol a szereplőket használják nagyon durva szócsőként valaminek az elmagyarázására, és sajnos nem bánnak kesztyűs kézzel ezzel az eszközzel. Először Baxternél találkoztam ezzel a jelenséggel, és bár ő nem olyan régi író, de azonnal úgy éreztem, mintha öregapámmal beszélgetnék, annyira régies volt ez a túlmagyarázó stílus.
3. Ha már túlmagyarázásnál járunk. A régi sci-fi másik jellemzője, hogy az író talált valamit valami tudományos leírásban (itt például a legjobb jellemző a Klemperer rosette volt), és azt kalapáccsal, vésővel beleveri a történetbe, részletes leírással és nyáladzással körbefolyatva. Idegen testként gennyedzik a történetben az ilyesmi, és nem tudják, tudták megállni.

A gyűrű amúgy nem rossz ötlet (bár a fizika azt mondja, hogy meghajtás nélkül teljesen életképtelen, ugyanis a csillag szépen kimozdulna a közepéről és keresztül a gyűrűn), a leírás is tetszett, és nem lett túlnyújtva, túlmagyarázva. Azt mondjuk nem magyarázták el, hogy hogy kerültek az emberek oda, meg az se derült ki, hogy fénysebesség alatt repülő hajókkal hogy tudták bejárni azt a sok ezer köbfényévnyi területet.

Teela Brown viszont... amikor kiderült, hogy ez a pszichikus vagy genetikus vagy akármilyen szerencse létezik, azt hittem ott teszem le a könyvet. Az egyetlen szerencséje (heh) az volt, hogy csak szar könyvek voltak az olvasómon.

Lehet, hogy nekiveselkedek a többi könyvnek, mert eddig ez a legtisztességesebb régi sci-fi, amit olvastam, de erre rá kell pihennem.

Iain M. Banks – Feersum Endjinn

Az utolsó Banks sci-fi, ami korábban kimaradt. Ez egyike a három nem-Kultúra sci-finek, és természetesen mint olyan, beteges. A Kultúra egy nagyon szép és érdekes univerzum, nagyon sok végső kérdést fel lehet benn vetni, de az egykötetes világoknak sincs szégyenkeznivalójuk, ha mélységről van szó.
Míg a Száműző (The Algebraist) egy sokkal megbízhatatlanabb és lassabb FTL (Faster Than Light - fénysebesség feletti utazás) mechanizmus miatt klikkesedő és szeparálódó hatalmas galaxist fest le annak változatos életformáival, a Feersum Endjinn (amit nem vagyok hajlandó a lefordított nevén emlegetni, sőt, a fordítás létezését is tagadom) a Sötét Háttér Előtt (Against a Dark Background) hagyományait viszi tovább, egy zárt, önmaga hosszú és változatlan létezésébe belebetegedett világgal.

Alapvetően nem szeretem az olyan science fiction világokat, ami a valaha volt, de aztán elvesztett technológiáról szól, és a jelenkor szereplői egy lebutított technológiai szinten vegetálnak. Ezt csalásnak érzem, az író ezzel gyakorlatilag a saját helyzetét könnyíti meg, és persze kap egy jó adag felfedeznivalót is, szinte ingyen.
Bár a regény egy ilyesféle világot ír le, Banks itt ezt kétféle módon kerüli meg. Egyfelől sokkal kisebb a szakadék a valaha volt technológia a jelenkor között, mint az szokás, másrészt a zseniálisan jó világleírás és világérzékeltetés gyakorlatilag elmossa ezt a problémát.

A cím azért az, ami, mert a három (négy) főszereplő egyike diszlexiás, és benyomásaim szerint kissé értelmi fogyatékos is, és csak fonetikusan tud írni. Épp emiatt a könyv idejekorán, gyászos hirtelenséggel véget is ér, mert az utolsó negyed a fonetikusan leírt szövegek átírását tartalmazza (ebből következik az is, hogy a fonetikusan írt rész csak a könyv kb. harmada, a többi normális).

A regény szerkezete Banks-nél szokásosan több szálon halad, de meglepő módon elsőre úgy tűnik, az idősíkokkal nem variál, senki nem emlékszik vissza, senki nem flashbackkel. Azért csak elsőre, mert a fent említett négy főszereplő igazából három, de inkább csak úgy van közük egymáshoz az összevontaknak, mint a hernyónak és a lepkének.
A szereplők itt csak a regény legvégén futnak össze, amikor megtalálják a keresett deus ex machina-t, a címadó gépezetet.

A történet szerint a Földön visszamarad emberekre hatalmas vész leselkedik egy a naprendszerbe beóvakodó gázfelhő képében, ami súlyos fényhiányt (és emiatt kihűlést) okozna, meg persze a Napnak sem tesz jót. A világ uralkodói nem kívánják a problémát megoldani, ellenben van a Cryptosphere nevű valami, egy számítógépes hálózat, ami (amellett, hogy virtuális valóságot ad és lehetővé teszi, hogy mindenki nyolc életet éljen (plusz még nyolc a virtuálban utána)) tartalmaz egy alrendszert, ami működésbe lép erre, legyártva egy organikus kulcsot, ami majd jól beindítja az eltávozott emberek által itthagyott megfelelő védelmi rendszert. Spoiler: sikerül neki(k, mert többen is lesznek a végére, akik akarva-akaratlan, de segédkeznek ebben), de nagyon érzékletesen leírja egy "látomásban" (a rendszer által tett predikciók), hogy mi történne a világgal nélküle.
A világon mindenki be van drótozva (valamilyen szinten még az elvileg implantmentes priviliged státuszú emberek is), minden tele van chimeric lényekkel (amik nem több állatból összevarrt lények, hanem emberi tudatok módosított állati testekben, nagyon sok madár van a könyvben, illetve egy jegesmedve-követ és Ergates, a hangya), és hogy mi védi meg az embereket a rosszindulatú akaratátvételtől? Hát, nagyjából semmi. Rendkívül szemléletes, hogy amikor a "megbabonázott", túlmotivált katonák bontják a berendezést, ami a Cryptosphere-t részben tartalmazza, az meg úgy "védekezik", hogy mindenféle "hallucinációkkal" próbálja elrettenteni őket a munkától, csábító nők, csecsemő a kalapács alá, akármi.

A regény Bankstől szokatlanul keveset magyaráz. Amikor elindulunk az utazásra (szó szerint és átvitt értelemben is), elképzelésünk sincs, ki micsoda és mit miért csinál. Az emberek emberek, de nem mindig, az állatok néha emberek, és ami a virtuális térben történik az nem mindig tűnik is el ott nyom nélkül. A többi regényét könnyebben emésztettem meg, ez majdnem a kétharmadáig tartott, mire azt mertem mondani, értem, mi történik.

De rendkívüli kaland volt, köszönöm, hogy egy végső útra még elmehettem önnel, Mr Banks!

Divergent/A beavatott - a film

Még mielőtt rátérnék magára a filmre, egy pár mondatban összegezném a trilógia többi részéről alkotott véleményemet, amiből külön poszt végül nem lett, mert a lesokkolt hápogáson kívül nem sok dolgot sikerült felmutatnom róla, de azért ennyit megér. Vigyázat, rohadtul spoileres, bár mivel valószínűleg mindenki rég elolvasta már rajtam kívül, ez annyira nem is számít. 

Szóval az egész Divergent sorozatot gyors egymásutánban fogyasztottam el néhány nap alatt, és az egyetlen dolog, amit pár óra fel-alá mászkálást követően ki tudtam végre nyögni, az az, hogy nem. Nem. Egyszerűen nem, ez a könyv nem, ilyen nincs, ekkora szemétséget író nem követhet el, az univerzum törvényei tiltják és kész. A disztópia egy dolog, de amikor utána csak nézek magam elé lesokkolva, mintha én kaptam volna fejlövést, az meg egy másik. Hátazanyádat, azt. 

Na nem mintha nem lett volna benne végig a halál az egészben. Tulajdonképpen logikus volt, hogy Tris előbb-utóbb ott hagyja a fogát, méghozzá a világ megmentése közben, nyilván. Na de utána Tobias... Hát az fájt. Először el se hittem, hogy a csaj meghalt, gondoltam, súrolta egy golyó a fejét, elájult, aztán majd fölkel és happy end. Szóval a sráccal együtt lettem sokkolva, és az ütött. Még mindig fenntartom, hogy brutálisan szar a könyv, ki kéne szögezni valami szégyenfalra, tényleg, de ami nem rossz benne, az viszont van annyira jó, hogy azt mondjam, hogy megérte megírni. Hú de rohadtul megérte. 

Filmet viszont nem kellett volna csinálni belőle. Így legalábis nem. Tris szerepét gyaníthatóan eredetileg Kristen Stewartnak szánták, de aztán rájöttek, hogy kb. három jelenetben szükség lesz rá, hogy életszerűen ki tudjon akadni, úgyhogy kerestek valakit, akinek legalább kétféle arckifejezése van. Félreértés ne essék, nem akarom leszólni Shailene Woodley-t, mert nem ismerem a munkásságát, sőt, abban a pár jelenetben, amikor kellett színészkednie, akkor gyönyörűen csinálta, tényleg. Inkább a rendezést hibáztatnám azért, mert a film nagy részében csak hatalmas ostoba bociszemekkel néz ki a fejéből, mint aki akkor pottyant le az égből. Annyira nincs jelen, hogy neki még két héttel korábban van. Néha feleszmél, akkor csinál valami nagyon vagányat, aztán zombul tovább. Fura.
Tobias karaktere ha lehet, még inkább kétdimenziósra sikerült. Járás közben kommunikálni egy közepes képességű majom is tud, többre meg nem nagyon volt szükség a szerephez. Őt sem láttam még más filmben, de őszintén szólva nem tűnt fel, hogy kihasznált volna akár csak egy alkalmat is arra, hogy megcsillogtassa a képességeit, úgyhogy Theo Jamest illetően továbbra sem vagyok meggyőzve. 
A mellékszereplőkbe nem nagyon kötnék bele, mert vagy rendben voltak, vagy túl rövid ideig jelentek meg ahhoz, hogy eldöntsem (értsd: szar, de ki vagyok én, hogy 2,5 perc alapján megmondjam?). Az mindenesetre biztos, hogy a Kravitz famíliának jól áll a színészkedés. 

Na szóval semmi mélység, semmi érzelem, a romantikus jeleneteket is sikerült teljesen laposan megoldani, úgyhogy gratulálok, lehet beállni az elcseszett YA adaptációk hosszú sorába. Al halála sem volt akkora tragédia, mint kellett volna, meg Willé sem, mert tulajdonképpen egyik karaktert sem vezették be, mielőtt kiiktatták. Ehelyett arra ment el az idő, hogy teljesen lényegtelen képeket nézegettünk hosszú és felesleges másodpercekig, talán azzal a céllal, hogy nyomott hangulatunk legyen, hiszen mégiscsak disztópia, de nem jött össze. Keserű nosztalgiával gondoltam vissza az orosz irodalomra, főleg a Köpönyegre (az egyetlen orosz mű, amiből egyáltalán arra emlékszem, hogy elolvastam), amíg vártam, hogy történjen végre valami.

A koreográfust (vagy bárki is felelős a harci jelenetekért) egyébként nagyon szeretném úgy istenesen torkon verni, csak kísérletképpen, hogy vajon tényleg lehet-e utána bármit csinálni azon kívül, hogy szorongatod a nyakad és harákolsz. Úgy általában a harc nagyon gáz volt, annyira erőltetetten próbált látványos és egyedi lenni, hogy végül egyszerűen csak szánalmas lett. Nem tudom, miért nem volt elég nekik valami létező és működő harci technika, miért kellett egy olyan röhejes alapállást kitalálni (kép mellékelve), aminél én leginkább azt tartom esélyesnek, hogy a delikvens magát veri állba az első mozdulatával. 
A fájdalmat mint olyat, teljesen random használták, az ütések, rúgások 90%-ának semmiféle hatása nincs az emberre, a maradéktól viszont rögtön összeesik. Valaki igazán elmagyarázhatná (vagy inkább megmutathatná) a bandának, hogy ha beleverik a fejedet a falba, akkor utána nem kelsz fel, és főleg nem fogsz orientáltan mozogni meg támadni, vagy hogy ha meglövik a válladat, akkor utána nem lázadozol, ha a karodnál fogva cibálnak, hanem ordítasz, mint akit nyúznak, minden egyes apró mozdulatra, mert ROHADTUL FÁJ... Oké, tudom, nem az én fájdalomtűrő képességemből kell kiindulni (utólag is üzenem a vakbélműtétemkor velem szenvedő nővéreknek, hogy béke van, megértem, miért utáltak), de Marci is azt mondta, hogy gáz, pedig neki két bátyja van, úgyhogy gyanús, hogy a hiba nem az én készülékemben van. Nem tudom, miért lett volna bonyolult keresni egy embert, aki amúgy tud és szokott verekedni, ha már egyszer tele van a forgatókönyv verekedős jelenetekkel. 

Érdekességnek nem volt rossz, de nagyjából ennyit tudok róla elmondani. Aki nem olvasta, az szerintem ne nézze meg, mert halálosan gagyinak fogja találni (merthogy az), aki olvasta, az meg ne pörögjön rá nagyon, annyira nem nagy durranás.

CeruleanOak – Spellthief

Bizonyára többen ismerik a League of Legends nevű játékot, na ez egy ahhoz íródott fanfiction. A játék készítői bőséggel hagytak teret a lore kiterjesztésére, a rövid regény pedig erre tesz egy próbálkozást. A cím a Lux nevű játékbeli karakter egyik kinézetére utal, valamint hogy a háttérvilág szerint ő egyfajta fiatal zseni, aki egyszeri megtekintés után le tud másolni varázslatokat.
A főszereplő tehát Luxanna Crownguard, egy 16 éves varázsló, akit 13 évesen besoroztak a katonaságba miután kimagasló eredménnyel végzett el mindent, amit a szülőföldjén a témában elvégezni lehet. Ő Demaciában született, az erkölcs és fény városában, ahol azért mégsem minden olyan szép, ha szegény kislányt úgy kellett elrángatni a szüleitől (akik maguk is rugdosták elfele). Ellenfelük Noxus városállam, ahol az erő meg a satöbbi, sztereotipikus ambivalensen gonosz város.
A történet ott kapcsolódik be, hogy főhősnőnk megérkezik a csúnyarosszgonosz ellenséges városba kémkedni, amihez a jogot nagy nehézségek árán harcolta ki magának. Itt pontosan úgy viselkedik, mint egy félénk 16 éves, ráadásul hosszú szőke haja van és fénymágus, tehát EGYÁLTALÁN NEM GYANÚS a csúnyarosszgonosz városban.
Ha már belementem a negatívumokba, igen, borzasztóan hiteltelen, hogy végig adja a félénk, döntésképtelen, szerencsétlen kislányt, és mégse márt bele senki kést vagy veri át, és ezt az is csak részben magyarázza, hogy az belső ellenzéke a városnak amúgy a legelejétől terelgeti és vezetgeti, baráti álcába bújva. Komolyan kinek jut eszébe egy olyan varázslót odaengedni, akinek az elsődleges fegyvere és legfőbb specializációja a fénymágia, amiről akárki hozzáértő ránézésre megmondja (ez meg is történik a könyvben), hogy ez bizony Demacia. Ráadásul a legalapvetőbb kémkedésre is alkalmatlan, nem tud hazudni, könnyezni kezd és megkukul ha ismeretlen helyzetbe kerül, nem tud tájékozódni, és alapból 16 éves (és annak is kicsit éretlen).

Ha eltekintünk a főszereplő valószínűtlenségétől, a mellékszereplők hihetők, nagyon jó olvasni a játékban megszokott és megismert karakterek játékon kívüli tevékenységeiről, az író jó érzékkel keveri a canon és nem canon karaktereket, nem üt el egymástól a két réteg. A csavar a sztoriban (aki egy karakter) kifejezetten hangulatosra sikeredett.

Maga a történet sem rossz, a már említett csavar visszamenőleg megmagyaráz sokminden addig értelmetlen dolgot. Az akciódúsabb jelenetek átélhetők és hihetők.
De az biztos, hogy az író sosem volt kém, nem vett részt releváns képzésen, és úgy általában naívan áll a dolgokhoz, mert nagyon hiteltelen az egész amit kémhálózatként lefest.

Tehát egy alapvetően közepes minőségű műről beszélünk, amit az húz fel, hogy egy ismert és szeretett világot ír tovább (sajnos a készítők nem nagyon foglalkoznak ezzel már). Ami sajnos nagyon lehúzza, hogy az írónak teljesen nyilvánvalóan nem angol az anyanyelve. Ez abban nyílvánul meg, hogy a nyelvezete viszonylag egyszerű, a szókészlet szegényes, néha viszont belefutsz egy olyan szóba, aminél érzed, hogy ezt úgy szótárazta ki az írója, és egyáltalán nem érezte, hogy ezt a szót amúgy nem, vagy nem itt használják.
A másik probléma az angoljával hogy gyakran teljesen átélhetetlenek az érzelmek. Rossz gesztust, arckifejezést, érzelmet kifejező szót használ, nem tudjuk ki kinek milyen hangsúllyal mondja amit mond.

Veronica Roth - A beavatott (Divergent)

Hát kérem, a világ legidegesítőbb könyvéről beszélünk. Gondoltam, ránézek már, mire fel ez a nagy rajongás, aztán az első negyedét olvasva ezeket a random gondolatokat jegyeztem le, mielőtt hetekre becsuktam volna a könyvet:

- Hát ez annyira gáz, hogy még felháborodni sincs kedvem rajta. A világ logikátlan, a karakterek élettelenek, a sztori meg... Izé, van olyanja?
- Az egyetlen épkézláb magyarázatom a könyv létezésére az, hogy Veronica Roth soha nem olvasta vissza, amit leírt, különben észrevette volna, hogy szar. Mert nem értelmi fogyatékos. Ugye? 
- Mindig rájövök, hogy van még lejjebb. Ez az öngyilkos unalom a legrosszabb dolog, ami valaha történt velem olvasás közben.
- Jelenidejú E/1-ben rettenetesen könnyű pszichopatát írni. 
- Hát azt nem mondhatom, hogy ezt a könyvet az E/1 cseszte volna el. Ennek tökmindegy, miben íródik, mindenképpen kuka. 
- Disztópikus Tesz-Vesz Város. 
- Az egyetlen érzelem, amit kiváltott belőlem a könyv, az a sajnálat. Nagyon sajnálom az írónőt, hogy élete hátralevő részét azzal a tudattal kell leélnie, hogy ő írta ezt a könyvet. 

Na de úgy voltam vele, hogy nehogy már csak az eleje alapján ítélkezzek, az nem lenne fair, úgyhogy unalmamban megint elővettem, folytattam onnan, hogy Tris először beteszi a lábát az ebédlőbe, és a rohadt életbe, nem bírtam letenni. Vagy én romlottam el útközben, vagy pont a fordulópontnál sikerült abbahagynom, de egyszercsak lettek karakterek, meg lett sztori, meg jópasi, meg életszerű párbeszédek, meg Éhezők viadala feeling, és a felénél meg már vertem a fejemet a falba, hogy nem, ezt sem fogom tudni rendesen lehúzni, mert ahhoz képest, hogy brutálisan rossz, ijesztően élvezetes is. Ilyen a világon nincs, komolyan. 

Az alapszituáció annyira életszerűtlen, hogy arra nem találok szavakat. Hogy itt komolyan öt tulajdonság alapján válogatják szét az embereket, és abból építenek fel egy működő gazdaságot? Ennél az Éhezők viadalának 12 körzete egy kicsit hihetőbb volt - egész pontosan héttel, ha jól számolom. Meg ezek az emberi kapcsolatok, hogy látványosan utáljuk azt, aki nem simul bele a sablonba... Hát nem, ez nem disztópia, ez egy másik dimenzió. És valószínűleg a célközönsége sem a mai normális emberek közül kerül ki, mert olyan témákat dolgoz fel, és annyira túlegyszerűsítve, hogy falnak megyek tőle, olyan az egész, mint egy óvodásoknak szóló mese. Lehetsz egyszerre bátor is meg önfeláldozó is! Lehetsz egyéniség, lehetnek saját céljaid, vágyaid! Húha, hanyatt ne essek tőle... Mintha azt magyaráznád egy négyévesnek, hogy amúgy a pék bácsi az otthon apuka is, meg hétvégenként horgászik, szóval hogy egy embert nem határozza meg egy darab tulajdonság, nem úgy van, hogy ő a pék, és akkor 24/7 pék. Kell ezt bármilyen olvasni tudó embernek magyarázni? Vagy már megint naiv vagyok?
Ez a jelenidejű E/1 meg a világ legrosszabb dolga, amit valaha a hátán hordott a Föld, egyszerűen fáj olvasni - kivéve, amikor bármilyen jellegű akció van, mert akkor viszont nagyon tud ütni. És mivel a könyv jelentős része akció, tulajdonképpen értem én, hogy miért kellett, de az eleje akkor is bűnrossz lett tőle, meg úgy általában a nem akciójeleneteknél egyszerűen visítani akartam kínomban, annyira nem bírtam. 

Na de amit Tris meg a pasija művelnek, hát attól eldobtam az agyam. Hogy úgy lett a picsogó szürke szerencsétlenségből hős és már-már nő, hogy majdnem elhittem. Voltak pontok, amikor azt mondtam, hogy na ezt nem, de végülis ha nagyon akarom, akkor egy elnyomásból felszabadult 16 évesbe akár bele is férhet ez a hirtelen merészség. A névváltása (Beatrice -> Tris) erőltetett volt, de ugyanakkor zseniális is, mindkét "énjéhez" passzolt az akkor használt neve. Tulajdonképpen jó a kiscsaj, néha egy kicsit genya is, és felvállalja, és ez baromira tetszik. 
A srác (Négyes, Tobias, kinek hogy tetszik) meg marha jó. Semmi extra, csak istentelenül rohadt jó. És azt sem tudom, hogy mitől, nem tudok tulajdonságokat kiemelni, egyszerűen remekül van előadva. Hangulatra olyan... Pont olyan, na. Ahogy összejönnek, az is tök hiteles, nosztalgikusan gondoltam vissza a hasonló korú önmagamra, meg ezekre a kis összejövős apróságokra, amikért akkor mindannyian meghaltunk. Vagy tőlük, ha barátzónás volt a srác. Egy biztos: ez a love story tényleg üt, pont azért, mert nem más, mint amit mindannyian átéltünk, csak a körítés extrém. 

Halálra idegesít ez a könyv, mert egy hányás az egész, meg egyébként is tíz évvel kinőttem belőle, és mégis azt kell mondanom, hogy mindenki olvassa el, aki szereti a romantikus-keménycsajos-epikust, végig, komolyan, mert valami van benne, amit kár lenne kihagyni. Az eleje borzalmas, meg végig vannak pillanatok, amikor valami nagyon el van baltázva és rossz olvasni, akkor nagyon szenvedős, egyébként meg... Bocs, elmentem olvasni a következő részt, nem bírom ki, csapjatok pofán, ez így nem mehet tovább, öreg vagyok én már ehhez, segítség...!

(Amúgy film is készült belőle, a második képen látható főszereplőkkel. Sajnos egyelőre nem tudok nyilatkozni róla, de rajta vagyok a témán.)

Az olvasásról

Mert ha már könyvek, ennek is szenteljünk pár szót. A napokban felfigyeltem egy kisebb (?) vitára, ami ha jól látom, innen indult, de mivel nem vagyok benne a bloggeres szociális életben, így csak tippelni tudok; mindenesetre a szintén kimaradtaknak jó kiindulási pont, főleg a kommentekkel együtt, a többiek meg úgyis tudják. Röviden arról van szó, hogy van ez a blogturné klub, meg vannak azok a bloggerek, akik nem tagok, és ment egy kis szóváltás erről-arról. 

Ami engem megfogott, az az a "vádpont" volt, hogy a blogturnés bejegyzések igazából mind ugyanolyanok, nincs bennük egyediség. Ezt igazából eddig is éreztem, legalábbis valamiért a nagy részüket sosem sikerült végigolvasnom, egy könyvről több posztot olvasni meg aztán tényleg horror volt, de azért utánanéztem, belelapoztam egy-két turnéba, úgyhogy friss élményekkel gazdagodva mondom, hogy tényleg így van. Elgondolkodtam rajta, hogy ennek vajon mi lehet az oka, hiszen a blogturnésok nem véletlenül lettek azok, szar bloggerrel egy kiadó sem szívesen véleményeztet könyvet, de akkor mi történt? Nézem a posztokat, és ott az elején a fülszöveg, aztán a fülszöveg tartalma elnyújtva 3-6 bekezdésben, egy kis fangirlködés, meg még néhány karakter megemlítése, és... Ennyi. Az olyan marketingelemeket, mint a design meg a játék, most hagyjuk figyelmen kívül, mert remek dolog, de nem tartozik a témához. 

Szóval szép lassan eljutottam arra a következtetésre, hogy valószínűleg azért egysíkúak a turnés bejegyzések, mert akik ilyen hardcore könyvesbloggerek, azok egészségtelenül sokat olvasnak. Igen, rájöttem, hogy létezik ilyen, bár pár hónapja még magam sem hittem volna. De ha ott van a kétszáz oldalas listád az elolvasandó könyvekről, főleg azokról, amikről írni akarsz, ráadásul időre, akkor becsukod az egyik könyvet és rögtön nyitod a következőt, nem marad időd rendesen beleélni magad, mélységeiben átérezni, hogy miről szól, mitől jó, mitől jobb vagy rosszabb, mint a többi. Én már a felétől rosszul lennék attól a mennyiségnek, amit egyesek bedarálnak, nekem egy könyv jóval több annál a pár óránál, amit az elolvasására szánok. Az egy dolog, hogy ha írok róla, akkor az is elvisz annyit, mint maga az olvasás, de ezen túl is sokat foglalkozom vele, csak kevésbé aktívan. Egyrészt "szakmailag" is elemezgetem, mert nekem is van ez-az a fejemben, amit meg szeretnék írni, de egyébként is megmozgat, gondolkodom rajta, utánanézek dolgoknak, a karakterek egy ideig egyenesen ott sétálgatnak a fejemben minden örömükkel és bánatukkal együtt, sőt, még azon is elfilózom, hogy vajon rólam mit mond el, hogy mi érint meg - vagy épp mi nem -, szóval egy kisebb lelki-önismereti utazást csinálok belőle. Ezért olvasok, mert így lesz a könyv érték, nem csak szórakozás. És amíg nem "tettem túl magam" az utoljára olvasotton, addig bele se kezdek a következőbe, akkor sem, ha adott sorozat következő része. Mert nekem még mindig Atticus vigyorog a fejemben, és mindenhol druidákat látok, innen tudom, hogy van még mit emészteni a második részen (amiről nem posztoltam, de útközben megvolt), úgyhogy nem kezdem el a harmadikat, hiába van itt a polcon, hiába friss megjelenés, hiába most kéne írni róla, amíg még úgy-ahogy aktuális. Oké, néha én is elborulok, és elolvasok két-három tök más könyvet egymás után, de aztán hetekig nincs is kedvem olvasni, mert sok lenne. Igénylem az időt a megemésztésükre, na. 

Szóval egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ezt egyszerre öt-hat könyvvel bárki megcsinálja, ráadásul folyamatosan, hogy nem csak elolvassa, hanem át is éli. Sőt, látom is a bizonyítékát, hogy nem megy, mert az ilyen tömegblogok - már az alapján, amit képes voltam elolvasni belőlük - általában csak arról szólnak, hogy mi történik a könyvben. Pedig ami igazán lényeges, az a könyvön kívül történik. Ettől lesznek lélektelenek a posztok, ettől ugyanolyanok, mert nem tudnak másról írni, csak a közös élményről - a szavakról -, pedig jó esetben egy könyv mindenkinek mást jelent. Nyilván senkinek nem kell a nagyközönség előtt feltárnia a gyerekkori traumáit, nem ilyen szintű lelki hatásokról beszélek, de nagyon érződik, ha ez csak egy volt a havi tíz könyvből, na. 

És igen, tudom, én meg gusztustalanul keveset olvasok ahhoz képest, hogy mennyit lehetne megemészteni, mert egy elitista állat vagyok, és ami nem fog meg valamivel úgy igazán, arra nem parazolok időt-energiát, pedig tudom, hogy találhatnék benne értéket. De ezt még mindig jobbnak érzem, mint a futószalagot, ahol a könyv egyszerű unaloműzéssé, neadj'isten megszállottsággá degradálódik. Olvassunk sokat, mert kell a szellemi táplálék, de ne zabáljunk. Élvezzük ki az ízeket - főleg ha már valaki volt olyan kedves, hogy megfőzte nekünk. 

Cáfolatokat egyébként szívesen fogadok, mert ugye nem voltam a másik oldalon, én csak azt tudom, hogy mit nyerek a passzív idővel, amit a könyvekre szánok. És szerintem ezt tudják azok is, akik nem érzik a turnés posztokban azt a valamit, amitől igazán jó lesz egy értékelés. Nem akarom leszólni a blogturnét, mert a világ egyik legjobb ötletének tartom, de én sokak helyében kicsit behúznám a féket. Örök igazság, hogy a mennyiség a minőség rovására megy. 

Rachel Vincent - Shift/Változás (Vérmacskák 5.)

Úristen, erre a könyvre miért nem kötelező ráírni, hogy "VIGYÁZAT, AGYVÉRZÉSVESZÉLY!"?! Félek, hogy a következő rész felénél egyszercsak elvisz a mentő, ha ilyen tempóban nő a feszültség. Mostanában rákaptam, hogy ha lehet, nem egy ültő helyemben olvasom ki a könyveket, próbálom beosztani, de a vérmacskáknál erről szó sem lehet, ott rágtam a körmömet a verandán egész délután, elmaradt a főzés, a mosogatás, a minden, mert JÉZUS MÁRIA, MI LESZ ITT?! Szóval csak saját felelősségre.

Világ

Igen, erről is van még mit írni egy ötödik részben, a múltkori vérmedvés balhé után ugyanis most mennydörgőmadarakat kaptunk (akiknek angolul biztos valami sokkal királyabb nevük van), akik szintén alakváltók, de egészen más világban élnek, és nagyon csúnya dolgokat tudnak művelni az emberrel, illetve a macskával, ha elkapják. A feszültség nagy részét ők okozzák a könyvben, nagyon idegenek és kiszámíthatatlanok, csak a vége felé kezdjük nagyjából megérteni őket. Megszeretni nem, annyira nem jó arcok, sőt, én továbbra is úgy vagyok velük, hogy akárhol is voltak eddig, nagyon jó helyen voltak ott. Bevallom férfiasan, összeszartam magam tőlük. 

Sztori

Az előző részről (Prey/Préda) botor módon nem írtam, de most röviden összefoglalnám: levontam a megfelelő következtetéseket arra vonatkozóan, hogy mi várható, ha egy író hirtelen megkedveltet veled egy addig csak középszintű mellékszereplőt. Ha ilyet tapasztalsz, készítsd a százas zsepit, és ne siess befejezni a könyvet. Hú, nagyon utáltam... :(

A Shiftben ahogy várható, nagyjából az előző részben felhalmozódott szarkupac terjengéséről van szó, Malone-t egyre inkább tarkón kéne vágni egy falka feldühödött vérmacskával (valószínűleg pontosan ez fog történni az következő - egyben utolsó - részben), ami szép teljesítmény tőle úgy, hogy gyakorlatilag meg se jelenik a könyvben; meg igazából Faythe-re is ráférne egy pofon valami súlyos és tompa tárggyal, hogy kapjon az agyához, és ne szívassa a pasijait. Egyébként "team Jace", ha lehetek ennyire fangirl, Marc nekem még mindig túlságosan vadember. 

Szóval a feszültséget alapvetően Faythe magánélete és a falkát mindenestül kiirtani készülő mennydörgőmadarak fenyegetése kelti; azt se tudtam, melyik miatt izguljak jobban, meg is fájdult a fejem rendesen a végére, szó szerint. Az elejétől kezdve rengeteg a harc, az alaphangulatot rögtön egy ronda erőszakos halál adja, és ettől igazából nem nagyon távolodunk el a könyv során. Vagy azon aggódom, hogy Faythe-éket ki fogja véresre tépni, vagy azon, hogy a két srác mikor esik egymás torkának, és hogy ugye Jace áll fel a végén. Hogy ennél jobban hova lehet még növelni a feszültséget, azt nem akarom megtudni, a pulzusom így is a plafonon volt végig...

Karakterek

Részemről el sem tudom képzelni, hogy lehet az ember egyszerre két pasiba szerelmes, ez az élmény kimaradt az életemből, de valahogy egyre inkább nem oké a dolog. Viszont ha a hecc kedvéért feltételezzük, hogy létezik ilyen, akkor Faythe tök hitelesen kezeli. Őszintén szólva én sem tudom, mit tennék a helyében, de fogok még pár napig agyalni rajta, hogy van-e egyáltalán ennek a helyzetnek rendes megoldása (pedig már most tudom, hogy nincs). Egyébként ahogy most áll a dolog, én Jace-t látom esélyesebbnek, de nem bízom a YA irodalomban annyira, hogy ne az elején bevezetett jópasi legyen a győztes, szóval előre siratom a srácot. Nem hittem, hogy lehet még hova fokozni a jópasiságát, de ezzel a keménykedős oldalával még jobban megfogott, isteni egy karakter. 
Marcban viszont még csalódtam is, hogy amikor kiderült a huncutság, akkor nem zúzott össze senkit reflexből, ahogy szokott. Éppen arról híres, hogy állatiasan birtokló, ha Faythe-ről van szó, és pont az ilyen helyzetekben szokott valakit pépesre verni. Értem én, hogy ez egy kicsit más, de ha ő alapvetően ösztönből agresszióval vezeti le a féltékenységét, hát akkor most aztán végképp ennek kellett volna kijönnie belőle. Még csak azt se lehet mondani, hogy sokkolta volna a dolog, mert tök racionálisan és normálisan vette le végül (amit általában szeretek, csak sajnos ez most a karakter hitelességének rovására ment). Szóval örülök, hogy így alakult, de nem volt jó. Van ennek így értelme...? 

Összefoglalva

Túlzás nélkül mondom, a legadrenalindúsabb könyv, amit valaha olvastam. És az egyik legvéresebb is, lévén a macskák életszerűen sokat foglalkoznak a sérüléseikkel, igen érzékletesen lógnak ki mindenhonnan mindenféle izmok, törött csontok, minden tiszta vér, meg a fertőtlenítő szaga, meg a fájdalom, a harcképtelenség, vagy éppen a mégis harcolás, és basszus, komolyan mondom, a végén még nekem fáj. Szóval persze, lányos könyv, mert nyakig jópasi meg szerelmi válság, de igenis igényel némi stressztűrőképességet, merthogy a másik fele meg önérvényesítés, nagyrészt ököllel (vagy késsel, vagy bármivel, ami kéznél van), meg utána a sebesültek ellátása. Kegyetlenül realista.  Ezért szeretjük :)
Eddig talán ez a sorozat legjobb része, nagyon pörgött, baromira élveztem, és meghalok a kíváncsiságtól, hogy hogyan fogják képen törölni a köcsögöket. És persze hogy ki harapja át végül Malone torkát. Jace baromira megérdemelné. Jace mindent megérdemelne. Nem, nem estem bele már megint egy fiktív pasiba, nem én... ;)

Kevin Hearne - Hounded/Üldöztetve (A vasdruida krónikái 1.)

Na hát ez a könyv egy teljesen véletlen fogás volt, nem hallottam róla, nem láttam facebookon, azt se tudtam, hogy létezik, amíg rá nem kattintottam az "erős karakterek" cimkére a Könyvmolyképző webshopján. Az első bekezdés végén már vihogtam, nagyjából öt perc alatt megszállott lettem, úgyhogy a Könyvhétig hátralevő három hetet szó szerint végigkattogtam, szétgugliztam az agyamat, minden kritikát elolvastam kétszer, és újra meg újra visszatértem ahhoz a gondolathoz, hogy mégiscsak tetováltatni kéne magamra valami kelta mintásat. Végül sajnos kicsit mást kaptam a könyvtől, mint amire számítottam, de a minimális csalódással együtt is abszolút pozitívnak mondanám a Houndedet, a 9 (kilenc!) részesre tervezett Iron Druid Chronicles első darabját. Tényleg kelleni fog egy rendes könyvespolc... Meg egy nagyobb lakás... 

A könyvvel való kapcsolatom korrekt értelmezéséhez egyébként tudni kell, hogy még valamikor vadkamasz koromban (ami a sötét középkorként emlegetett "normális" kamaszkorom után következett) tettem egy élménydús kitérőt a Kelta-Wicca Hagyományőrzők háza táján, úgyhogy annyira véresen nem volt idegen a világ, olvasás közben pedig nagyon jókat mosolyogtam a wiccás megjegyzéseken, meg főleg azon, hogy egy lapon sem említik őket a "rendes" boszorkányokkal. Nem, a mentális egészségemért nem kell aggódni, köszönöm; valószínűleg most már hithű agnosztikus maradok halálom napjáig, kinőttem a lobogó máglya körüli eksztatikus orgiák iránti vágyból (mert azért lássuk be, mindenki azért lesz wicca, mert ott bármit megtehetsz anélkül, hogy furcsán néznének rád, amíg szelektíven gyűjtöd a használt óvszert). Annak is megvan a maga sztorija, de igazából sokkal kevésbé érdekes, mint amilyennek tűnik, Atticuséhoz meg nyilván nem érhet fel, úgyhogy foglalkozzunk inkább vele :)

Világ
Ha váratlanul kíváncsi ufók kopognának be az ablakomon, hogy ugyan meséljek már egy kicsit a kultúránkról, gondolkodás nélkül a kezükbe nyomnám a Houndedet azzal a megjegyzéssel, hogy használják hozzá a wikipédiát, és két napon belül mindent tudni fognak rólunk. Egyszerűen minden benne van, amiért az emberiség valaha rajongott: istenségek az összes valaha létezett vallásból, Szűz Mária, Dzsingisz kán, Monty Python, Star Wars, cylonok, vagy amit akartok. Minden tiszteletem azoké, akik értették a könyvben az összes utalást, mert az azt jelenti, hogy a festészettől a sportokon át a sci-fiig mindennel képben vannak kétezer évre visszamenőleg. Kicsit zsibbasztó is az információtömeg, de még kezelhető, és ami azt illeti, minden középiskolással elolvastatnám, csak hogy szélesítse a látókörüket, és hirdesse, hogy műveltnek lenni amúgy nem ciki. 
A nációkkal is elég lazán dobálózik a könyv, Amerikában találkozunk egy rakás írrel, vikinggel, lengyellel, és mindegyik vérfarkas, vámpír, boszorkány, vagy éppen isten, szóval ha használtad valaha a "multikulturális" vagy "multinacionális" kifejezéseket, hát ezek után csak nagyon óvatosan fogod. 

Stílus
Istenem, bárcsak egy nő írta volna! Nagyon hiányoltam belőle a komoly érzelmi feszültséget, egyszerűen nem tudtam semmiért izgulni, Atticus mindent elbaromkodott, vagy egyszerűen csak leszarta, és amikor igazán feldühítették, akkor sem kattant el az agya, mindig hűvös maradt és gyakorlatias, ami egy idő után komolyan kiábrándító volt. Nem csodálom, hogy szexjelenetet meg se próbáltak beleírni, csak mint a mesében, elindultak a hálószoba felé, aztán snitt, és jön az ágyban beszélgetés. A druida és a föld közötti kapcsolatot is olyan gyönyörűen, átélhetően le lehetett volna írni, de sajnos csak a praktikus oldalát láttuk, amivel aztán furcsa módon mégis fel lehetett bosszantani Atticust, szóval nekem nem igazán állt össze a dolog. 
Ettől függetlenül pörgős volt, élvezetes, és mindenekfelett nagyon humoros, úgyhogy mindenkinek ajánlom, aki szeretné egy hideg kultúrfröccs mellett rendszeresen megbontani a tömegközlekedés rendjét a váratlan prüszkölős felvihogásaival. 

Karakterek
Atticusról fentebb már nyilatkoztam, nagyon hiányoltam belőle az érzelmi mélységet, de ettől eltekintve jó figura, humoros, éles eszű - "csípem a búráját", mondaná ő a huszonegyedik századba való beilleszkedés jegyében. Olyan igazi laza akcióhős karakter, a tizenéves srácok mind ilyenek akarnak lenni, eltekintve a kertészkedős részektől. Úgy egyébként nem értem, miért görögözi le mindenki a nevét, mivel us-ra általában a római nevek végződnek; ez is latinul jelenti azt, hogy görög, úgyhogy hivatalosan is nem értem. 
Abban viszont mindenki mással egyetértek, hogy az özvegy MacDonagh a legnagyobb arc a könyvben. Az lenne csak a csavar, ha kiderülne, hogy ő nem több annál, aminek látszik: egy huncut alkesz vérbeli ír öregasszony, akinek rövid magyarázat után nyugodtan el lehet ásni halott isteneket a hátsó kertjében, és a vérfarkasokon is túlteszi magát egy kis toportyánférgezés után. Apropó, a könyv nyelvezete magyarul is zseniális, minden tiszteletem a fordítóé, még akkor is, ha volt egy-két gyanús mondat a könyvben. De azért aki képes ír akcentusos angolt olvasni, az tegye meg, mert tuti, hogy nem lehetett mindent áthozni magyarba. 

Akivel bajban voltam, az sajnos Oberon, Atticus egyetlen társa, az ír farkaskutya. Ismét egy vallomás: amikor éppen nem dolgozom, olvasok, vagy írok, akkor kutyázok, mégpedig annyira, hogy éppen egy kutyaiskola nyitásán dolgozom, szóval nem ma kezdtem, na. Ezért erősen nehezményeztem, hogy Oberonból teljes mértékben hiányzik az ír farkasok jellegzetes méltósága, és úgy viselkedik, mint egy random kamasz keverékkutya. Nyilván ez az apróság a nem kutyásokat egyáltalán nem zavarja, sőt, tényleg viccesen egyszerű az elméje, hogy csak a kolbásznak, hasvakarásnak és uszkárlányoknak él, de nekem egy kicsit fájt, na. Aki találkozott már ilyen kutyával, az tudja, miről beszélek. Persze azért szerettem a részeit, jó kis lazítás volt, mert egyébként elég gyors a könyv, úgyhogy kifejezetten leszólni én sem akarom, csak a kutyás felem hisztizik a háttérben. 
A felbukkanó millió mellékszereplőt egyébként nagyon szerettem, mindegyik remek humorforrás, főleg a múltban leragadt Morrigan, a vérfarkas ügyvédek előtt meg hát komolyan le a kalappal. Kicsit mondjuk sokan vannak egy ilyen rövid könyvre (nincs 300 oldal), úgyhogy ezt sem egy ültő helyemben olvastam ki, hagytam időt az agyamnak, hogy rendezze a dolgokat, biztos ami biztos. 

Sztori
Ahogy a könyv címe is ígéri, elég rohanós: hirtelen mindenki Atticust akarja, pontosabban a kardját; egyre-másra bukkannak fel a halálosabbnál halálosabb istenek (oké, legyünk őszinték, leginkább istennők), mindenféle lények, harcolni kell, intézkedni kell, a helyzeteket csak az egyébként igen sűrű világmagyarázat szakítja félbe, meg néha Oberon, de alapvetően azért az akción van a hangsúly. Ha pedig az elején még furcsállod is Atticus paranoiáját, a végére nem csak megérted, de át is veszed tőle. Sosem tudhatod, hogy az istenek milyen játékot játszanak a hátad mögött, melyik hazudik, melyik nem, és ki mikor fog köpönyeget fordítani. Szövetségek, egyezségek és aktuális érdekek tekerik a sztorit, meg ezerféle mítikus lény, plusz a rendőrség, aki a világot átszövő mágia ellenére egész komoly haderőnek számít. Szóval jól össze van rakva, unatkozni biztos nem fog rajta senki. 

Összefoglalva
Nyilvánvalóan nem tartozom bele az eredeti célcsoportba, nem is zombultam bele, de azért lassan érkeznek majd hozzám a folytatások is, mert kiváló szórakozásnak ígérkezik, különösen a harmadik rész, amiben a wikipédia szerint maga Jézus is tiszteletét teszi. Hearne ilyen szempontból nem egy szívbajos író, sértődősek ne olvassák, mert előbb-utóbb bele fognak futni valamibe, amit magukra vehetnek :) Illetve aki romantikát keres, az is felejtse el, ez nem az a könyv. Gondolkodtam is rajta, hogy berakom a szokásos "szerelmi szál" bekezdést, és csak annyit írok alá, hogy hát az nincs, vagy egyszerűen csak üresen hagyom... :) Egyébként meg kötelező olvasmány, főleg a fiatalabb korosztálynak, de igazából bárkinek, aki szeret nevetni, és nem zavarja, ha még a csillárról is boszorkányok meg vérfarkasok lógnak. 

Nalini Singh - Vonzódás (Psy/Changeling 1.)

Rövid és összefüggéstelen tények:

1) Nem, nem vagyok hajlandó a sorozat címének elmebeteg magyar fordítását használni, sorry. A keresőoptimalizálás kedvéért most egyszer leírom, meg betagelem, aztán kitörlöm még az emlékét is a fejemből: Egy világ - Két faj - Állandó küzdelem. 

2) A Scar mentáljai meg Rachel Vincent Vérmacskái után most sikerült betalálnom ezt a mentálos-leopárdosalakváltós könyvet, úgyhogy ha esetleg bele találnék zavarodni a világokba, akkor az vesse rám az első követ, aki képes ezeket így egymás után elfogyasztani, és aztán nem Lucyt keze nyomát keresni a mentálhálón, meg nem Faythe-ék jelentését várni a végén, hogy kinek hova intézték a megfelelő testrészeket. 

3) Jelenleg eredeti nyelven 13 rész létezik a sorozatból (nem elgépelés, tényleg 13), ebből öt jelent meg magyarul, de érdemes tudni, hogy momentán súlyos kiadóhiánnyal küzdünk, úgyhogy enyhén szólva is bizonytalan a sorozat további sorsa, meg a papírkönyv formátumú fellelhetősége is. 
4) Bocsánat, ha lépten-nyomon a Guild Hunter (Angyali vadász) sorozathoz hasonlítgatok, de Nalininak annyira egyedi a stílusa, hogy nem tudok nem párhuzamokat vonni. Azt hiszem, életemben nem használtam még a "szokás" szó ennyi változatát ilyen rövid időn belül... :)
5) Nem kell megijedni a borítótól, a jópasi nem egy méltóságát vesztett szőrmintás Robbie Williams imitátor... :)

Sztori

Mondhatni a szokásos, nyomozós-lelkizős-egymásratalálós. A leopárdfalka és a szomszéd farkasfalka összefog, hogy megkeressenek egy gyilkos mentált, aki elvileg nem is létezhetne, hiszen ők száz éve megtagadták maguktól az érzelmeiket, így különösebben gyilkos hajlamaik sem lehetnek, mert nincs, ami táplálja azokat. A bonyodalmat az okozza, hogy merő véletlenségből egy titokban mégiscsak érző fiatal mentál nőt (Sascha) küldenek a leopárdfalka vezetőjéhez (Lucas) kémkedni, aki szó szerint és átvitt értelemben is egy született alfahím. Nem egy Raphael, de azért nem rúgnám ki az ágyból. Cicc, cicc... :)
Gondolom, nem kell mondanom, hogy a későbbiekben semmi nem a terv szerint alakul, de igazából nem is az a lényeg, hogy mi történik, hanem hogy hogyan. Persze a sztori is elég összetett, nem zavaróan kiszámítható, meglepetést is tartogat bőven, a vége pedig kifejezetten pörgős, úgyhogy aki bármiféle információ alapján buta vagy egyszerű nyálfantasyre számítana, az súlyosan téved; ez a könyv kérem, odarakja magát minden téren (vagy legalábbis van elég érdekes ahhoz, hogy ne tudjak odafigyelni a hibáira), ahogy Nalinitől elvárható. És hát maga a folyamat, ahogy Sascha szép lassan feloldódik az érzelmekben és összetartásban tocsogó falkában, hátrahagyja az idegösszeomlásig elfojtott énjét, és magára talál, hát az mindent visz. Mondom ezt úgy, hogy tényleg nagyon ritka, hogy engem a női főhős fog meg, úgyhogy tessék véresen komolyan venni, hogy ez itt nem semmi. 

Stílus

Itt még talán nem érzem annyira kiforrottnak, mint a másik sorozatban (ez 2006-os születésű, míg az angyalok 2009-esek), de azért egyértelműen Nalini keze munkája ez is. Ugyanúgy elmebeteg módon össze nem illő fajokat kevert össze, de annyira, hogy először nem hiszed el, hogy ebből ki lehet hozni bármit, ami nem bűzlik az izzadtságtól, ő mégis annyira természetesen pörgeti őket a sztorival, hogy tulajdonképpen fel se tűnik a világ értelmetlensége, amíg el nem akarod mesélni valakinek. 
Aki megszokta már a stílust, mert teszem azt a Guild Hunterrel kezdte az ismerkedést, az valószínűleg egész gyorsan túlteszi magát azon, hogy még hozzá képest is rekordsebességgel jutunk el a fülledt erotikáig, de aki esetleg először találkozna vele, annak elmondom, hogy nem kell aggódni, éppen csak a kellő mértékben "pornós" a könyv, az is inkább az elején; a második felében már sokkal inkább a történetre koncetrál, mint a testnedvekre. Szinte hiányoltam is a végére a megszokott rengeteg szexjelenetet. Cserébe az utolsó oldalaknál elmorzsoltam néhány könnycseppet a megkönnyebbüléstől, pedig igazán nem vagyok az a sírós típus, meg túlizgulós se, ha tudom, hogy nem gyilkos hajlamú írót olvasok (és Nalini bevallottan nem az). Persze ahhoz, hogy ez utóbbi eljusson a tudatomig, feltehetően fel kellett volna néznem a könyvből. 

Világ
Lehelletfinoman sci-fis. Tényleg nem durván, de pl. önmagukat vezető autók már vannak, meg hangvezérlésű mindenféle a lakásban, és még egy-két hasonló apróság, ami egyedivé teszi a hátteret. Engem mondjuk néha pillanatokra kizökkentett, el tudtam volna viselni a könyvet a jelenlegi technológiával is, de annyira azért nem volt zavaró.
Magáról a világról egyébként nem érdemes sokat beszélni, mert az alaphelyzet nem túl izgalmas, a kibontása pedig a könyv feladata, nem akarom lelőni a poénokat. Kicsit macerás eleinte megérteni a mentálok dolgait, de hát ők már csak ilyenek. Mindenesetre elég összetett és szövevényes a helyzet, sok lehetőség rejlik benne. Elég sok 13 könyvre, meg ami még jön, és remélem, ezzel mindent elmondtam. Aki még így sem hiszi el, az vethet egy óvatos pillantást erre az angol nyelvű oldalra (vigyázz, mindenütt spoiler!), ahol mindenkiről összegyűjtöttek mindenféle infót. Annyi karakterrel operál a könyv, hogy állítom, összesen nincs ennyi ember a világon, akinek tudom a nevét. 

Karakterek

Nalini jó szokásához híven mindenkit ellátott kellő mértékű lelki problémával, csak még nem mindenkiről derült ki, hogy mi a baja. Mondjuk itt talán nem annyira feltűnő ez a jelenség, mint a GH-ben, átlagos emberi életkorú szereplőkkel nem is lehet nagyon durván bánni, de azért vannak árulkodó jelek. Mindenesetre mindenki szépen kidolgozott, következetes, egyedi, szerethető, és ha egyszer megismerted őket, még többet akarsz majd belőlük. Ha pedig valami rejtélyes oknál fogva eddig nem lettél volna fülig szerelmes a leopárdkölykökbe, hát most leszel ;)
Lucas volt csak egy picit problémás, és mondjuk teljesen belefér a macskajellembe, amit művel néha, de azért nem haragudnék, ha az egyéniségének nárcisztikusabb oldalát a jövőben nem mutogatná, csak a domináns, félisten testű vadállatot. Azzal tökre ki vagyok békülve ;)
Sascha meg egyszerűen zseniálisan csodálatos. Nagyon emberi (egy mentáltól azért ez nagy szó :)), nagyon hitelesen reagál a történetre, intelligens, önfeláldozó, szóval jól össze van rakva. Egyedül az önbizalomhiányáról érzem, hogy kicsit jobban ki lehetett volna domborítani, de még nem döntöttem el, hogy végső soron így hitelesebb-e a karakter, vagy kellett volna még egy kicsit szenvednie. Mondjuk Nalini eleve arról híres, hogy egészen súlyos jellemfejlődéseket eszközöl egy teljesen átlagos hosszúságú könyvben, azt hiszem, azért, mert valójában nem megváltoztatja őket, csak kiengedi a valódi énjüket, ami azért egy kicsit egyszerűbb folyamat. Vagy hát legalábbis gyorsabb, mint kifordítani az egész világukat a sarkaiból. 

Szerelmi szál
"– Háltál már valaha mentállal? (…) 
– Azt mondod, csábítsam el, hogy megszerezzem tőle az információt? (…) 
– Bocs, igazad van. Valószínűleg lefagyna tőle a farkad."
Hát, nagyjából innen indulunk... :D Aztán persze nagyon gyorsan kiderül, hogy jelen esetben erről szó sincs, főhőseink valahogy zsigerből egymásra kattannak, ahogy az lenni szokott, és a szexuális feszültségből kialakul egy egyébként jól felépített lelki kötelék, nyilván egy kicsit meseszerűen, de minket ez nem zavar, sőt. Az első "együttléteik" meg rém viccesek, hogy egyikük se tudja, hogy mi történik, de mi igen... :) 
Sok szót erre sem szeretnék pazarolni, hiszen gyakorlatilag erről szól a könyv, nem akarok se fontos, se semmitmondó részleteket kiemelni, tessen olvasni. Megéri. 

Összefoglalva
Kicsit gyengébb, mint a Guild Hunter, de még így is bőven megüti a mércét. Aki szereti Nalinit, az ebben sem fog csalódni, aki pedig még nem szereti, annak jó alkalom arra, hogy megismerkedjen vele. Talán kicsit emészthetőbb is elsőre, mint a GH, de azt hiszem, ezt már nem tudom reálisan megítélni. 
Gondolom, a következő könyvek során emelkedik még a színvonal is; ezt biztosan ki fogom deríteni valamikor a Könyvhét után, ha végeztem a Shifttel, na meg a Houndeddel, amire már két hete pörgök :) A sorrendre nem esküdnék meg, hangulatfüggően olvasok, majd valahogy jönnek.
A híreket pedig lesem, szólok, ha lett kiadó, és nyugodtan lehet jelezni nekem is, ha valaki előbb észreveszi.