Charles Stross - Pokoli ​archívum

Nem hagyott mély nyomokat bennem a könyv. A Stross-tól megszokott hihető de fantáziadús ötletparádé itt nagyrészt elmarad, kapjuk helyette ezt a féltudományos miszticizmust, szinte viccként tálalva. Brit humor? Nem tudom.
A sztori, a világ és a karakterek leginkább a Halting State-re (még nincs fordítása) hajaz, titkos szervezetek, számítógép-zsokék, bürokrácia. Annak, ami (egy könnyed sztori néhány fordulattal) nem rossz, de úgy érzem sem ezt, sem a Merchant Princes sorozatát nem fogom követni, maradok a komolyabb regényeinél.

A szörnyetegek, másvilági entitások egészen lovecrafti hangulatot ütnek meg, de kacsintósan, inkább utalásként, kimondott ráépülésként, mint ihletett továbbgondolásként.

A fordulatok száma és minősége is hagy kívánnivalót maga után, gondolom a későbbi könyvekben tovább bonyolódik a történet, de ez a könyv megmaradt a világba való bevezetésnek, ami szerintem különösebben nem volt szükséges, hisz annyira nem tér el a mi valóságunktól, leginkább egy alsó, láthatatlan réteget ad hozzá.
Bájos viszont a 2001-es technológia és a korai Internet.

A magyar verziónak a borítója sokkal szebb, úgyhogy azt kapjátok.

Charles Stross – Neptune's Brood

Névleg a Saturn's Children folytatása, igazából nem, csak ugyanabban az egyre táguló univerzumban játszódik. Remélem, lesz folyta Most tudtam meg, hogy lehet, hogy készül harmadik könyv... Waxing Uranus címmel. Igen, Waxing Uranus. Nem tudom, hogy komoly-e, gyanúsan közel van a bejegyzés dátuma április 1-hez. Mindenesetre egy jó kacajt kicsalt belőlem.
Szóval azért szeretném, ha lenne folytatása, mert ez igazi hard sci-fi, ennek ellenére mégsem ragad meg a Földön, nagyon szórakoztató és minden tekintetben kiváló. Így kell nehéz SF-et írni.

A cím kicsit megtévesztő, mert köze sincs a történéseknek a mi naprendszerünkhöz. Ahogy említettem, nem igazán folytatás ez, de ezen túl is nagyon sok mindenben szakít az első könyvvel. Az első könyv a kihalt emberiség rekreálására koncentrál, és ettől parázik mindenki, mert az emberek szolgálatára vannak kondícionálva. Minden eszköz emberi jellegű intelligenciával van felszerelve (űrhajók, űrliftek, taxik, hotelek, még a párnázás is, ami a gyorsulások elviseléséhez kell), és mindenki folyamatosan szexel (oké, a főszereplő egy szexrobot, de ezen túl is).
Itt párezer év múlva vagyunk, a (post)emberiség (azaz a robotnépség) szétterjedt (jó lassan, fénysebesség alatti utazással), és jó sok változás történt a fiziológiájában a lényeknek. Úgy tűnik, hogy sokkal jobban biológiaira emlékeztető lett a működésük, már nem működnek oxigén (vagy valami ekvivalens kémiai reagens) nélkül, húst esznek (pontosabban májat), míg a korábbi verziók elvoltak energián és valamiféle nem-biológiai feedstockon.
Megszűnt a nem-emberi robotok széles arzenálja, ami egyszerű gép az tényleg egyszerű gép, komolyabb intelligencia nélkül, a legdurvább deviancia a normális emberi formától az a mindenféle extrém környezetekre (tartós vákum, mélytenger) alkalmasabb testek.

Sokan a review-ikban azt vetik Stross szemére, hogy nagyon könyvelős-közgazdászos lett a könyv, nagyon sokat beszél pénzről, gazdaságról. Ez valóban igaz, például sokkal jobban kifejti a "biológiáját" a robotoknak, és azt is gazdasági szempontból mutatja be: a sejtek (a mi sejtjeinknél nagyobb, komplex automaták) egyfajta gazdasági kötésben vannak, energiát, ellátást kapnak az együttműködésért, és ha a nagyobb egység, a robot nem teljesíti a kötelezettségeit (nem eszik eleget), akkor fellázadnak és elkezdik a saját útjukat járni. Tényleg sokat beszél a pénzről, a lassú pénz fogalmát elemezgetni nagyon sokat.
Ez részben érthető, hiszen a főszereplő is ezzel foglalkozik, és hasonlóan az előző könyvhöz ez is E/1-ben íródott. Amúgy a lassú pénz a közepes pénz továbbgondolása, ami nálunk a hosszabb távú befektetéseket jelképezi (ingatlan, államkötvány, akármi). Amikor több száz évig, akár egy évezredig is tart egy új csillagrendszerben kolóniát létrehozni (~100 év eldönteni és megépíteni a hajót, ~500 év odaérni, rendszertől függő évszázadok, amíg profitábilissé válik az új kolónia), a hosszú távú befektetés fogalma új értelmet nyer.
Ezek az új kolóniák, noha visznek magukkal egy rakás szakértőt adatként, mindig szükségük lesz új bevándorlókra, amiket az elsők között felállított lézereken keresztül töltenek le, ami pénzbe kerül.

Szóval valóban sok a gazdasági bla-bla benne, de nem zavart túlzottan, nincsenek túlságosan vontatott, unalmas részek, ügyesen szétosztotta a könyv egészén. És elég tech bla-bla van benne, hogy minden SF rajongót megfelelően lekössön.

A történet, bár más, mint a Saturn's Children, mégis ugyanazt a hangulatot adja: van nagy hatalmú ős, van rejtély, van gazdaság. Ilyen soft-detektívregény.

Stross szépen bővítgette tovább a világát, és a nagy "csavar", a fénysebességű hajtómű jól megdobja a könyv végét (ahogy az első végén a rekreált bioszféra és emberszabásúak (és ez által az emberek ígérete) tette), így már nincs akadálya a gyakorlatilag korlátlan galaktikus terjeszkedésnek, a gazdaság összeomlik ésatöbbi. És mindez megmarad hard SF-nek. Érdekes lesz, ha lesz további rész, nagyon várom!

Végére egy fankészített borítóterv, ami a Saturn's Children stílusában készült.

Charles Stross – Halting State

Az első regényem Stross-tól, ami nem valami jelenkori valóságtól teljesen eltávolodott állapotot ír le, épp ellenkezőleg, a nagyon közeli jövő szinte tapintható újdonságait próbálja leírni. Már a címe is érdekesnek ígérkezett nekem, mint algoritmuselmélettel röviden de ismerkedett embernek, Halting State (ami gondolom a halting problemre akar utalni (persze szójáték az állami apparátus megtörésére is)).

A történet három ember életét követi: Sue, a rendőr, Elaine, a biztosítási valami (forensic accounting) és Jack a programozó, és ilyen sorrendben rotálja a nézőpontot az író. Indokolatlanul második személyben. Indokolatlanul, mert a harmincadik oldal után, mire megszokod, semmi extrát nem ad egy első személyű íráshoz képest. A második személy szokatlanságának számlájára írom, hogy csak a harmincadik oldal körül tűnt fel, hogy Sue és Elaine külön személyek, az sem segített, hogy Sue fejezete a munkáról szólt, Elaine-é pedig a munka utáni lazításról, és jogi-intézkedési tanácsokat adott egy barátjának.
Amikor sikerült felfogni a rendszert és hozzászokni, rájöttem, hogy miről is van szó: az egész regény egy vastag augmented reality projektálás. Addig zavaros volt, hogy most Sue miről is beszél, mit lát, milyen gesztusokat csinál, de gyorsan helyrerázódott minden. A világ tényleg nem változott sokat. Legalábbis nem telt el sok idő - valamikor 2030 körül járhatunk? -, de nagyon megváltozott minden a lehetőségeknek köszönhetően. A regény is megfogalmazza a végefele, az utcák szinte ugyanúgy néznek ki, eltekintve néhány vezető nélküli autótól és az emberek kütyüitől, de a lényeg ami alatta van, az informatikai gerinc.

A történet eléggé dekektívregényesen játszódik, legalábbis Elaine és Jack szemszögéből, akik viszonylag hamar összekerülnek. Ez utóbbi részlet különösen izgalmas, mert így a három nézőpont szereplő közül kettő közös történetet mesél. Szigorú monoton sorrendben követik egymást a fejezetek, nincs átfedés, de így is nagyon érdekes, ahogy a két különböző személyiség ugyanazokat az élményeket megéli.
Sue, bár ő a rendőr, irónikusan nem detektívregény stílusban narrálódik, inkább egyfajta helyi és rendfenntartói nézőpontot képvisel. Igazából nem tudom, mi a konkrét szerepe, nélküle elesnénk néhány érdekes jelenettől, de nem kritikus a történet szemszögéből.

Bár már megmondták nekem többször is, hogy amit én jó karakterírásnak tartok az igazából nem az (de én ezt miért hinném el?), ettől függetlenül azt mondanám, hogy kiválóan ábrázolja a három karaktert, és a mellékszereplők is hihetőek. Reálisak a konfliktusaik, figyel a részletekre.

A történet, mint említettem az augmented realityre fókuszál, ezen belül is a mindenféle játékokra. A virtuális valóságnak több rétege van, a sztori egy olyan világgal kezdődik, ami nagyjából a jelenlegi MMORPG-k továbbgondolása, semmi extra, csak reálisabb, jobban irányítható (és ebben követnek el egy bankrablást, ami az eseményeket elindítja). Aztán bevezeti a virtualitás felső rétegeit, amik ténylegesen a valóságunkban játszódnak, csak a mindenkinél jelen lévő szemüvegek által a valóságra vetített grafikák reprezentálják őket (ezek persze nem csak játékok, hiszen az információkezelés hatalmas lehetőségei rejlenek ebben).
A nagy trükk a mindenféle "hétköznapi kém" stílusú játékokban van, amikről kiderül, hogy a valódi titkosszolgálatok olcsó ügynökeiként funkcionálnak, végülis erre megy ki az egész regény.

Nagyon tetszik, ahogy Stross továbbgondolja a jelenlegi trendeket, általában is hihetőek a regényei, de ez annyira közel van a jelenünkhöz, hogy nem egyszerűen hihető, gyakorlatilag garantáltan lesz ilyen (leszámítva a kvantumszámítógépet, arról még nem tudjuk).
Az is nagyon jó, ahogy keveri a valóságot és a játékokat, sok embernek ez a két dolog nem válik el, kedvenc idézetem:
"They're tunneling TCP/IP over AD&D!"

Az elején említettem, milyen jó a cím, hát a következő rész címe Rule 34, azt is izgatottan várom, érthető okokból.

Jonathan Strahan – Engineering Infinity

A kötet egy novellagyűjtemény, ami elsődlegesen a hard science fictionre koncentrál. Charles Stross miatt szereztem be, a Bit Rot elvileg valahol a két Freyaverse regény között játszódik, és érdekesnek ígérkezett. Végül az összesnek adtam egy esélyt (némelyiknek kettőt vagy többet), így hát lett egy rövid összefoglaló az összesről.
Érdekes volt, hogy így olvasás közben is kellett jegyzeteket írnom, mert elfelejtettem volna a sztorikat, annyira különbözőek voltak.

Jonathan Strahan – Beyond the Gernsback Continuum...
Ez ugye még nem novella, csak egy rövid szösszenet a science fiction műfajokról, azok fejlődéséről. Arra fókuszál, hogy mit tekintünk "hard" SF-nek. Ez egy elég képlékeny terület, sokan sokmindent értenek alatta. Ahogy észrevettem, a könyv folyamán végig az volt a hangsúly, hogy maga az írás stílusa a technológiát, a fizikai törvényeket fókuszban tartja, nem intézi el őket egy legyintéssel. A történetek nem ragaszkodnak görcsösen az általunk is ismert fizika korlátaihoz, megengednek elhajlásokat, továbbgondolásokat, lazításokat, de természetesen csak következetesen, a saját világon belül logikusan.
A Gernsback Continuum egy korszakra utal, a régi írók korszakára, de azt Strahan is leszögezi, hogy a novellagyűjtemény nem próbál nagy, végső nyilatkozat lenni, inkább egy szakasza egy folytonos diskurzusnak arról, hogy mit is jelent a science fiction.

Peter Watts – Malak 7/10
Egy nagyon izgalmas, jól megírt novella. A mesterséges intelligencia fejlődéséről szól, [belső nézőpontból], ami kifejezetten érdekessé teszi. Egy harci droid "jellemfejlődéséről" szól, ahogy egyre finomítják az ellenséget azonosító és a döntéshozó (mikor érdemes harcba bocsájtkozni, mikor túl nagyok a civil áldozatok) algoritmusait.
A vége kicsit elkenődött, mert a szokásos, lerágott témát veszik elő, és a drón bevezeti magát a miniatombombájával a vezérkarhoz, mert hát rájön, hogy ők okozzák a legtöbb civil áldozatot azzal, hogy folyamatosan felülbírálják a döntéseit. De az odavezető út kiváló volt.

Kristine Kathryn Rusch – Watching the Music Dance 4/10
Hosszú, értelmetlen fosása a karaktereknek. Van egy kislány, akinek mindenféle komoly implantátumai vannak (amivel a zenét tudja teljesebben megélni (lásd a cím) és majd később előállítani), mert az anyja benne akarja kiélni magát, és akkor válás, és küzdelem a gyerekért, és dráma, igazából szinte nulla science fiction van benne, jobban el tudnám képzelni egy Oszkárdíjra hajtó film forgatókönyvvázlataként. Nem kezd semmit az implantátumos témával, a gyerek ugyanúgy lehetne autista vagy mozgáskorlátozott a történet szempontjából.
Nem kellemetlen olvasni, csak értelmetlen, nem ide való.

Karl Schroeder – Laika's Ghost 3/10
Hasonlóan az előzőhöz, sok betű semmiért. Elkezd valami sztorit, és csak jön, és jön, és nem mond semmit. Ezt be sem tudtam fejezni.

Stephen Baxter – The Invasion of Venus 4/10
A kiskedvencem. Nem is zavart volna annyira, ha a bevezető szövegben nem helyeznék a legfontosabb brit SF írók közé. Baxter az a régi fajta író, és [nem tudta kihagyni] az "isn't it obvious" szerkezetet. Mert ha nincs egy karakter, aki az olvasónak magyaráz, akkor az nem is science fiction. Hihetetlen. Amúgy az írás olyan gyenge közepes, megpróbálja ezt a mennyire jelentéktelenek vagyunk érzetet kelteni (jönnek az idegenek, de nem is ide, hanem a Vénuszhoz, ahol nem is tudtuk, hogy élnek, de nálunk jóval fejlettebbek), de szarul.

Hannu Rajaniemi – The Server and the Dragon 7/10
Egy érdekes ötlet: hogy élné meg az öntudattal rendelkező - csillagközi - hálózati infrastruktúra a vírustámadást, illetve maga a "vírus" - aki szintén önálló személyiség - szemszögébe is bepillantást nyerünk.
Nagyon jó stílus, eredeti ötlet.

Charles Stross – Bit Rot 8/10
Egy kiváló robothorror. A zombis témát dolgozza fel, csak robotokkal, és nagyon jól. A Saturn's Children [LINK] után játszódik, a főszereplő Freya utódainak kalandozásaiba kezd bele, ahol valami nagyon csúnya (és rémesen valószínűtlen) dolog történik: a hajót eltrafálja egy kvazár jetje, nagy adag sugárzást juttatva a hajón lévők szervezetébe, többek között a saját javítóanyagukba. És megindul a küzdelem a még épen maradt anyagért. Amit tovább nehezít, hogy ahogy romlik a személyek állapota, visszavedlenek az alacsonyabb tudati szintekre (lásd még a linkelt írást, Stross robotjai emberi replikák), gyakorlatilag vadállatként vetődnek az "ételre".

Kathleen Ann Goonan – Creatures with Wings 3/10
Borzasztóan emlékeztet Maróti László Időzavar című szófosására. Azaz történnek dolgok, amik annyira életszerűtlenül vannak megírva és annyira gyermetegen ostobák, hogy az ember azt hiszi, itt valamiféle szimbolizmus akar lenni a háttérben, de amikor az utolsó oldalhoz ér rájön, hogy az író ezt komoly science fiction történetnek szánta, és akkor rájön, hogy átkúrták. Sokkal rosszabb érzés, hogy nem szándékosan, rosszindulatból, egyszerűen csak az író nem alkalmas írásra, egy szerkesztő mégis úgy döntött, hogy ez jó lesz valamiért és megjelentette.
Két dolog miatt mégsem annyira rossz, mint az említett regény: egyrészt a főhős nem egy érdektelen, unalmas, rosszul megírt alak, egész izgalmasan, életszerűen indul a dolog, másrészt rövid, nem kell egy regényt végigszenvedni, hogy kiderüljön, igazából nem is szólt semmiről.

Damien Broderick és Barbara Lamar – Walls of Flesh, Bars of Bone 7/10
Először azt hittem, ez lesz a győztes a novelláskötetből, mert brilliánsan indult, olyan buszon hangosan röhögősen. Első személyben van írva, és ez nem csak nézőpontot jelent, stílust is. Zseniális belső monológok, tárgyak, személyek elnevezései - ahogy a válása körül tevékenykedik és ez felkavarja az érzelmeket -, illetve ez az idézet önmagában: "I warmed up some refried beans, which I suppose made them re-refried"... az is gyönyörűen szórakoztató, ahogy az bölcsészprofesszor főszereplő teljességgel félremagyarázza a kvantumfizikát. Sajnos a végefele belemegy valami időutazásos, zárt görböletű magyarázkodásba, kár érte.

Robert Reed – Mantis 5/10
Bemegy a csóka az edzőterembe, ahol végre felszerelték az úgynevezett infinity window-okat. Ezek mutatnak egy módosított valóságot, ami valahol máshol történik, és ahogy később kiderül, ez fordítva is működik, ő maguk is megjelennek ott egy hasonló ablakban. Aztán felmerül a kérdés, hogy akkor most valódiak vagyunk-e, és az öregasszonynak az az érve amellett, hogy ő valódi, hogy nem izgalmas az élete, merthogy a sztorikban mindig mindenkinek izgalmas az élete. Ekkor szakadt le az arcom.
Az íráskép olyan gyenge közepes, szóval erről ennyit.

John C. Wright – Judgement Eve 5/10
Egy érdekes koncepciókkal teli világ - assemblerek -, ami rosszul, életszerűtlenül van megírva. Jön valami idegen életforma, akiknek van valami retardált erkölcsi rendszere, az egész egy nagyon bénán álcázott bibliai történetnek tűnik. Gyakorlatilag 20 oldal teljesen értelmetlen moralizálás. Kár érte, mert lehet, hogy ha jobban ki tudja fejteni a világot, akkor érdekesnek tűnhetett volna.

David Moles – A Soldier of the City 6/10
Nagyon jó a stílus, az íráskép, könnyű volt olvasni. Bár nem derült ki számomra, hogy akkor most Babilon (a főszereplő származási helye) most akkor micsoda, bolygó, orbitál, hogy most csillag, neutroncsillag vagy fekete lyuk körül kering, de mindenképpen érdekes a világa. A technológiai aspektusai izgalmasak az írásnak, az ízlésemnek egy kicsit túl kevéssé kifejtetten, de ott vannak.
Ezen túl elég generikus science fiction történet, nem hoz igazán újat, amikor elkezd moralizálni ott még egy kissé fájdalmas is, főleg amikor megtér katona valami űberbölcs szerzetesrendbe, egészen a Véreb (GoT) jutott eszembe róla.

Gregory Benford – Mercies 4/10
Abban a régi stílusban íródott, ami olyan szájbarágósan tanítani akar, hálisten itt ez nem annyira hangsúlyos, mégis olyan öreges a fogalmazás. Nem ez a legnagyobb hibája az írásnak sajnos.
Időutazás. Ez mindig egy kényes téma, de itt nagyon el vannak kenve a dolgok. A csávó valahogy gazdag lesz, aztán rákos. Kitalálja, hogy visszautazik az időben, és megöl néhány sorozatgyilkost, mielőtt azok gyilkolnának. Azzal a modellel dolgozik, hogy nem azt a valóságot változtatja meg, ahonnan jött, hanem valami multiverzum dolog, és ahogy utazik vissza, úgy egyre bizonytalanabb, hogy melyikben van, így persze ellenőrizni kell, hogy az adott sorozatgyilkos tényleg az-e ott. Viszont multiverzumból csak pár száz van. Mi? Ez nem áll össze.
A főszereplő piszichotikus énje önmagában nem lenne rossz, hihető motivációi vannak. Aztán a vége jön, és teljesen fejbekúr mindent. Az időutazás egyenes következménye, hogy ezt később is meg fogják csinálni. És tényleg. Rajongói lesznek (most akkor mi? melyik idővonalon vagyunk a pár százból?) a saját szubjektív jövőjében. A finálé ott jön, amikor a csávónak segít a csaj az utolsó, nagy dobásában (Charles Manson), ami nélküle nem sikerülne. Az epikus csavar, hogy a csaj lelövi a főszereplőt, mert hát ugye a gyilkosság bűn. Mivel az egész történet arról szólt, hogy MEGELŐZNI a gyilkosságokat, nem értem. Figyelembe véve, hogy a csávó végső stádiumos tüdőrákos, a nagy csavar pofára esik és nagyjából semmi értelme nincs.

Gwyneth Jones – The Ki-anna 7/10
Érdekes történet. Jól van megírva, de sokkal jobb lenne egy kisregényben vagy inkább egy teljes detektívregényben. Elég zavaros, hogy pontosan mi történik, annyi háttérsztori van benne, amit sajnos nem tud az író kifejteni (vagy nem is akarja, nem derül ki). Kiváló karaktereket hoz be, amit kevés oldalon is tud demonstrálni.
Nagyon kifejezően ábrázol különböző kultúrákat, kicsit Mass Effect stílusban, tehát könnyedebb, nem koncentrál az olyan kérdésekre, hogy miért kéne különböző életformáknak könnyedén együtt élniük, egyszerűen csak megteszik. Ennek ellenére van egy vonal benne a kultúrálisan beékelődött, modern kori kannibalizmusról, ami elég idegenül hat nekünk, embereknek.
Sajnos azt még mindig nem tudom, hogy milyen egy Ki-Annával szexelni, pedig sok említés van rá, ami izgalmassá teszi.

John Barnes – The Birds and the Bees and the Gasoline Trees 7/10
Jó, könnyed, kellemes stílus. Érdekes karakterek. A személyiségek hihetőek, a történeteik valódiak (válságban lévőnek tűnő házasság igazi konfliktusokkal, android személyiségi jogok, mesterséges személyek, uncanny valley). Amiről szól az viszont eléggé semmilyen. Valami csillagközi, lassan szaporodó életformáról van szó, ami személyes véleményem szerint teljességgel elképzelhetetlen, így nem fejlődik ki egy élőlény, az evolúció sok generáció alatt dolgozik. Mellesleg ez terjesztette volna el az életet a Földön is, de ez most mindegy.
Nehéz rá haragudni emiatt, mert tényleg nem ez van a középpontban, az android lány tényleg hihető, mint mesterséges személyiség, a kutató csóka és az újságíró felesége nagyon valódiak.

Érdekes olvasmány volt, nagyon jó találkozni sokféle írással, noha néhányat tényleg nem tudtam befejezni sem, annyira fájdalmas volt. Összeszedtem néhány nevet, aminek viszont érdekes lesz utánamenni. Azt hiszem, fogok még ilyet csinálni.

Charles Stross – Accelerando

Sokat hallottam erről a regényről amikor elkezdtem Charles Stross-t olvasni, a review-kban sokan emlegették, hogy ezt olvasták tőle először. Ez is egy egyedülálló kötet, se folytatása, se előzménye nem született, és valószínűleg nem is fog.

Elég érdekes regény ez. A szingularitás, pontosabban a technológiai szingularitás témáját próbálja bemutatni, leginkább emberi szemszögből. Ott indulunk, hogy van ez az entrepreneur csávó, ez a Manfred, aki nagyon komoly gazdasági anarchista (jaj de rosszul használtam ezt a szót?), a pénzt idejétmúlt fogalomnak tartja, és a zseniális ötleteivel tesz gazdaggá mindenféle vállalkozókat, akiknek köszönhetően teheti meg, hogy nem foglalkozik a pénzzel. Ebben a szemüvege és a világháló segíti, amik egyfajta tudatkiegészítésként, tudatkiterjesztésként szolgálva gyűjtik és elemzik neki az információt.
Aztán ez fajzik el, egyre több minden kerül a virtuális térbe, először csak személyiségszimulációk, komplett szimulált világok, később pedig az embereket teljesen kiszorító mesterséges intelligenciák és veszik át az uralmat.

Van egy csomó dráma (ex feleség, közös lányuk, a macska) is, de őszintén szólva, ez a regény jobb lett volna futurológiai tézisként megírva. Az elmélet, hogy szépen lassan minden anyag a naprendszerekben (kivéve az energiát termelő központi csillagot) átalakul számítókapacitássá, nagyon érdekes, Ennek hatásai az emberi, biológiai társadalomra szintén. De Strossnak nem sikerült igazán érdekes történetet kanyarítania ehhez.

És a macska. Idegesítő, úgyis mindent jobban tudok karakter, kicsit sajnálom, hogy egyáltalán bele lett keverve.

Amúgy alapvetően tisztességes hard science fiction (egészen a végéig), nagyon érdekes részekkel, technológiákkal, de sajnos a karakterek egyáltalán nem tudtak megfogni.

Charles Stross – Saturn's Children

A Saturn's Children volt a másik könyv, amit Charles Strosstól ajánlottak, kezdésnek. A Glasshouse után nem is volt kérdés, hogy lelkesen nekiugrok.

Képzeljük el, hogy az emberiség a saját képére megteremtette az intelligens robotokat (azért a saját képére, mert rendes AI-t nem tudott gyártani, csak a saját agyszerkezetét volt képes lemásolni). Ezek a szorgos robotok a rabigában senyvedve megteremtették az élet feltételeit több bolygón, holdon és kisbolygón, majd ahogy az emberiség szép, egyenletes tempóban kihalt, ők tovább ügyködtek, az emberiség fogyatkozásával párhuzamosan egyre inkább önálló társadalmukban.
A történet kezdetén ott tartunk, hogy nagyjából egy évszázada halt meg az utolsó ember, és főhősünk szegény egy szexrobot, aki emberek híján meglehetősen célját vesztett. Ráadásul otromba formája (a kor szépségideálja szerint) is sok gondot okoz neki.

A könyv mottója "space travel is shit". Sokáig tart, szűk helyre vagy elrakva, és potenciálisan még gamma-sugárzás is ér, ha épp olyan a hajó (márpedig nagy távolságokra ésszerű időn belül csak olyan hajók tudnak odaérni). A regény világa nem igazán rugaszkodott el a valóságtól, a jelenleg ismert fizika határain belül maradunk, tehát átszelni egy naprendszert az bizony nem triviális feladat és legfőképp nem gyors. A csillagközi utazás pedig életre szóló kaland, szó szerint.

Szokás szerint Stross nem vesz félvállról semmit, a témákat, technikai lehetőségeket alaposan, mélyen bejárja. A Glasshouse-ban sokat használt tudatmódosítás itt is megjelenik, enyhébb formában, gyakorlatilag személyiségeket hordozó "pendrive-ok" formájában. Az alap funkcionalitásuk az volt, hogy azonos típusú robotok között a tudásátadás gyorsabban menjen, de ha elég ideig hordozod valami más chipjét, az egész személyisége rád tud nyomódni. Egy kicsit Richard Morgan Takeshi Kovacs regényeire emlékeztetett az egész.
Nem csak azért, mert a személyiséget, emlékeket belesűrítik egy chipbe (amivel aztán létrehozhatnak akárhány másolatot, vagy megcsalhatják a halált), hanem mert a könyv gyakorlatilag detektívregény. Nem igazán a kedvenceim ezek, néha-néha szódával elmegy egy, és itt a környezet nagyon is kárpótol érte, de akkor is tagadhatatlanul detektívregény (a végére derül ki minden, a főhős addig látszólag sodródik és bántják meg manipulálják stb.).

Összefoglalva, egy lebilincselően érdekes világ, nagyszerű alappal és alapvetéssel (kihalt az emberiség? nekem ez új), Stross szokásos alapos és mélyre hatoló stílusával, átgondolt implikációkkal.

Space travel is shit.

Charles Stross – Glasshouse

Charles Stross írásait az interneten javasolta egy kedves idegen, amikor épp azon keseregtem, hogy milyen rossz néha úgy felébredni, hogy soha többé nem fogok új Banks regényeket olvasni. Emiatt voltak elvárásaim a könyvvel szemben, bár nem reménykedtem sokban. 
Noha a könyv világa és stílusa nem igazán emlékeztet Banks-re, a Glasshouse mégis lekötött és kiváló szórakozás volt.

A regény egy űropera, aminek lakó rutinszerűen használják a világot keresztül-kasul behálózó (mesterséges) féreglyukakat (T-gate), a távolság inkább topológiai fogalom (tehát hány féreglyukon kell átmenni, hogy odaérj), mintsem méterben mérhető. Ugyanígy magasan fejlett az assemblerek használata, ezeknek a bármit lebontó és bármit előállító gépeknek, a bármibe beleértve többek között az embereket is. Így mindenki pont úgy néz ki, ahogy ki szeretne nézni, legyen az fiatal sármos férfi, négymellű másfél ember magas óriásnő vagy épp kentaur. Itt jegyezném meg a regény számomra egyetlen gyenge pontját, amit nem tudtam hova tenni: ha mindenkinek rendelkezésére állnak az A-kapuk, amik gyakorlatilag tetszőleges igény kiszolgálására alkalmasak, akkor hogy beszélhetünk pénzről? Márpedig a pénz mint eszköz többször is előkerül a történet folyamán, csak nem tudom, hogy és miért. Az sem derült ki, hogy a féreglyukakat hogy nyitják/szállítják és hogy akadályozzák meg, hogy időutazás és kauzalitás-törés jöjjön létre, de erre azt mondom, hogy biztos megvan a technológiájuk.

A történet kezdetén megismerjük Robint, aki nemrég (elvileg) önszántából átesett egy igen komoly memóriatörlésen (azért elvileg, mert hát nem emlékszik rá). Itt jött be az első dolog, ami nagyon tetszett: ez a nagykiterjedésű amnézia komoly disszociációs stresszt okoz benne (és a többi hasonló dolgon átment emberben), ami megjelenik a regényben, komoly lelki tényezőként. Robinnak mondják, hogy van ez a szociológiai kísérlet, és be kéne menni pár évre egy elzárt közösségbe.

Akkor szerettem bele igazán a regénybe, amikor a főszereplő csinál magáról egy mentést (beül az A-kapuba, az felfüggeszti a működését a személynek, lebontja, elmenti mint információt, majd normál esetben újraépíti ugyanúgy, 1-2 órás művelet), majd amikor felébred a kapuban, pánikba esik. Ugyanis nem a saját testében ébred fel. Aztán persze rájön, hogy valamikor a mentés után aláírta a kísérletben való részvételt, és ez, aki most ő, csak egy példánya Robinnak, akit beraktak a kísérletbe, nem identity-theft áldozata lett. Azt persze nehéz tudni, hogy az agyával, személyiségével mit csináltak (hiszen az is információként utazik). Nagyon jó előszele volt ez annak, ami a regényt végigkíséri, az író nagyon tudatosan foglalkozik a lehetőségekkel és ezek következményeivel.

Nagyon banksi módon tele van pöttyözve a regény visszaemlékezésekkel (ami itt természetes, hiszen egy amnéziás nem törölt csak diszasszociált, tehát lassan visszatérő emlékeiről van szó), amik jól bemutatják a világot és a benne rejlő lehetőségeket, mert a fő sztori egy elég zárt, korlátozott lehetőségekkel körbevett helyszínen játszódik: az üvegházban.

Összességében: nagyon örülök, hogy elolvastam a regényt, így a második regény közepén tartva kijelenthetem, hogy elég nagy rajongója lettem Charles Strossnak. Csak azt sajnálom, hogy a Glasshouse standalone regény, nem készült és valószínűleg nem is fog készülni több történet az adott világban.