Legend of the Seeker - "retro" sorozatkritika

A karanténra való tekintettel leporoltam ezt a félkész bejegyzést, hátha már halálra unjátok magatokat otthon, és kéne elfoglaltság :)

A retro cimkét azért kapta, mert akárhonnan nézzük, idestova tíz éve, hogy elkaszálták a méltatlanul kevés két évad után, amit megélt. 

Igen, méltatlanul, mert ez a sorozat az iskolapéldája annak, hogy igenis lehet szarból várat építeni.

Alapvetően annyit kell tudni a sorozatról, hogy egy teljesen tipikus fantasy, középkori fejlettségű világ mágiával, varázslókkal, mindenféle egyéb érdekes képességekkel, mágiával megtolt főgonosszal, különféle lényekkel, próféciával, varázstárgyakkal, szóval tényleg klasszik fantasy, ahogy kell, de nem a sablonos tolkieni világépítéssel - itt például alapból mindenki ember, nincsenek se elfek, se törpék, se semmi. Ebből ugye még lehet bármi; csak a megvalósításon múlik, hogy fasza lesz-e, vagy egy talicskányi egymásra hányt sablon, és itt jön be a könyvek és a sorozat közötti különbség.
Anno a sorozat elkaszálása után elkezdtem olvasni a könyveket, ami alapján készült a LotS, mert érdekelt, hogy mi a folytatás. Konkrétan annyira bűnrossz volt, hogy inkább bámultam kifele az ablakon, mert még az is jobb programnak tűnt. Csak a miheztartás végett: melóban olvastam, egyedüli eladó voltam egy újonnan nyílt boltban, ahova egy nap alatt átlagosan két darab vásárló tévedt be, ehhez képes volt unalmas olvasni. Kegyetlenül szar könyvek, de tényleg, halálosan semmitmondó, nulla érzelem, szóval egyértelműen a "nem ajánlom" kategória. Max. annak lehet jó, aki eleve ilyeneken nőtt fel és nem zavarja, ha kizárólag a cselekmény halad előre, az is lassan, de semmi más nem történik semmilyen szinten.

Na most ehhez képest a sorozat a következőket tudja felvonultatni, csak címszavakban:

- a világ legtáposabb és legjobb humorú mágusa, aki tényleg dobálja a tűzgolyókat meg köddé válik meg minden, amúgy meg az első jelenetében meztelenül ül a holdfényben és egy csirkével beszélget

- a világ legszexibb gonosza evör, Craig Parker (leánykori nevén Haldír, de meg nem mondanád róla) annyira átéli a karaktert, hogy végem van; rettentő stílusos, és az akcentusa, hát attól meg kell halni (de azért megnyugtatom a férfiakra kevésbé bukó közönséget, hogy amúgy is összetett karakter és elég para ellenfél)
- istentelen humoros és epikus; nem gyerekes, de nem is lett az a felakasztom magam kategóriás darkos stílus, pont kényelmes, és a tétek is durván emelkednek

- érdekes világ rengeteg lehetőséggel - aláírom, nem mindig az életszerűség fellegvára, de láttam már rosszabbat is, meg hát a hangulatért cserébe elnézem neki

- a sztori elég összetett, kellően sok csavarral megspékelve, halad is valahová, folyamatosan a főszállal vagyunk elfoglalva, a kitérők is jók, nem emlékszem kimondottan unalmas részre

- a karakterek jók: elég összetettek, a múltjuk lépten-nyomon bekavar, változnak, fejlődnek, hibáznak, aztán jobb emberek lesznek, tényleg lehet értük izgulni
- a romantikus-erotikus szálak is működnek, főhőseinket annyira megszopatták ilyen téren, hogy öröm nézni (vagy olyasmi :D), ők tolják a romantikus részét, az erotika inkább a gonoszunk körül jelenik meg, és hát oda van rakva, na - egyiket se viszik túlzásba, de azon a kevésen azért el lehet rágózni.

Ez nyilván a főleg lányos szemszögű értékelés, de a női karakterek is egytől egyig szexik, csak mondom :) Marci is szereti, szóval abszolút nem mondanám csajos sorozatnak, mindenki megtalálhatja benne a maga  néznivalóját. Aki bukik a fantasyre, és valahogy kimaradt volna az életéből a LotS, az adjon neki egy esélyt, ha lehet, eredeti nyelven A magyar szinkron se kimondottan rossz, de a finomságok igazán angolul jönnek ki.
Oké-oké, vannak hibái is a sorozatnak elismerem. Legfőképpen az, hogy a kasza miatt nincs lezárva, de mivel némi szenvedés árán be lehet pótolni a könyvekből vagy a netről a kimaradt részeket, nem kell feltétlenül a hajunkat tépni, hogy na most vajon mi történik (bár én egyébként nem néztem utána, és még mindig élek). Ezen felül is itt-ott megbotlik azért, de még mindig messze jobb minőségű és felnőttebb, mint mondjuk a Shannara (szódával az is elment, amúgy nem olvastam), meg hát eleve nem dúskálunk az ilyen jellegű fantasy sorozatokban, szóval mindenképpen megér egy misét. Persze a műfaj alfája és omegája még mindig a 2008-as Merlin, na abba tényleg nehéz belekötni. De a Legend of the Seeker is kiváló szórakozás; kreatív, stílusos, jó hangulatú és humoros, a színészek is jól tolják, szóval nosza, tessék nekiesni :) 

On Sai - Apa, randizhatok egy lovaggal?

Ha egy szóban kéne összefoglalnom, azt mondanám: cuki, a lehető legjobb értelemben, bár baromira nem számítottam rá, hogy ezt fogom nyilatkozni róla fülig érő vigyorral. Másodjára azt emelném ki, hogy izgalmas és élvezetes, a nyilvános infókból a sztori felét sem lehetett kikövetkeztetni. Nem tudtam letenni :) 

Karakterek
Na hát azért nagy meglepetés nem ért: főhősünk, Mia Anne már a harmadik bekezdésben rinyál, az első néhány oldalon lényegre törően elsírja egy kamaszlány összes létező és nem létező problémáját, a sulitól kezdve a szülőkig, mekkora kibaszás az élet, satöbbi, amivel rögtön elnyerte a "legrövidebb idő alatt unszimpatikussá váló karakter" díjat, letaszítva a trónjáról Scart. De kemény vagyok, mit nekem egy rinyálós kiscsaj, ennyitől még nem hagyom félbe - mint kiderült, nagyon helyesen. Mia ugyanis élesben nagyon magára talált; amint rájött, hogy mi a pálya, onnantól kezdve nem tudok belekötni, okos, kreatív, gyorsan reagál, nem nagyon néz be nyilvánvaló dolgokat, de addig azért szívem szerint elküldtem volna a francba, hogy kerítsen magának egy pszichológust, ha már barátnője nincs. 
Mia apja, Amon, az Asperger-szindrómás agykutató zseni imádnivaló figura. Nemigen tud semmin megsértődni, és azon sem aggódik, hogy ő megsérthet bárkit, csak kimondja, ami eszébe jut, akármekkora parasztság. Szeretem az ilyen magabiztos bunkókat, nem érzem magam egyedül tőlük. Habár Amon nagyságrendekkel jobban nyomja, mint én, hiszen őt tényleg nem érdekli semmi, tök naivan paraszt. Szeretem :D
(Egyébiránt az egyik kedvenc zenészem is Aspergeres, vagy legalábbis nagyon határeset, de amíg ilyeneket sikerül alkotnia álmatlan éjszakáin, addig én ezt nem vagyok hajlandó fogyatékosságnak tekinteni.)
Kósza lovagról mit mondhatnék, a manapság kihalóban lévő lovagiasság melyik lánynak ne jönne be? Mármint nem ilyen kis talpnyaló módon, ahogy egyes pasik szeretik ezt előadni... Nem, Kósza nagyon mélyen lovag, annyira, hogy azon még a többi lovag is meglepődik. Ráadásul tökös, önérzetes a srác, a kockahasról nem is beszélve. Mi kell még? Sok-sok Kószát a fiataloknak! 
A mellékszereplők között is akadnak arcok, például Bo, Kósza túl intelligens csataménje, vagy Elán lovag, akinek már a nevétől is hanyatt estem, de később is kedvenc maradt a maga egyszerű, lendületes stílusával. 

Világ
Nekem kicsit sok. Egyrészt rengeteg az utalás más könyvekre, animékre, sorozatokra, játékokra, együttesre meg miegymásra, amiket ugyan értek, csak ilyen haggyámá'; másrészt az elvileg mai hétköznapi világban irreálisan sok marhasággal lehet találkozni. Szóval azt én készséggel elfogadom, hogy van ma Magyarországon olyan ember, nem is egy, aki simán tervezne olyan biztonsági rendszert, amiben szerepel egy macska biorobot, meg egy pékség, ahol ilyen összekacsintós életérzéssel kell kérni beteg ízű pékárut ahhoz, hogy tudják, hogy bennfentes vagy - de hogy olyan főnök akadna, aki ezekre rábólint, az kizárt. Bár a fene tudja, ha nemzetközi a projekt, bármi előfordulhat; épp a napokban hallottam például, hogy Svájcban belülről átlátszó nyilvános vécék vannak az utcán, pénisz formájú szappannal. Ezek után végülis egész szolidnak tűnik a macska meg a pékség. 
Maga a világ felépítése egyébként úgy néz ki, hogy van a Föld, ahogy mi ismerjük, van Örökhon, ahol a lovagok meg a mágia laknak, meg van Ég, ahol az istenek. Na utóbbi mondjuk egy érdekes hely lehet, de ez sajnos kimaradt a könyvből :D Elvileg a Földnek egyik világgal sincs kapcsolata, gyakorlatilag mégis, ez az alapvető konfliktus. 

Sztori
Szóval Mia Anne álmaiban átkerül Örökhonba, ahol tud varázsolni, és ahol nagyjából középkori erkölcsök és szokások uralkodnak, és hát hogy mondjam, a kulturális különbségek miatt nem súrlódásmentesek az első találkozások, főleg Kósza lovaggal, aki életében nem látott még női bokát, nemhogy rövidnadrágos lányt. Mia apja közben a szupertitkos kutatólaborban foglalkozik azokkal, akiknek hasonló "álmaik" vannak, de ezt nyilván nem beszélik meg egymással, mert úgy túl egyszerű lenne. 
Az elején megmondom őszintén, csak Amon tartotta bennem a lelket, az ő részei végig izgalmasak voltak, Mia meg inkább volt idegesítő, mint bármi más, de aztán a másik világban is beindultak a dolgok, és onnantól kezdve nem volt megállás. A főgonoszunk ugyan nagyjából a megjelenése pillanatában lelepleződött, meg nem értem, miért nem jutott eszébe senkinek az a megoldás, ami nekem igen, illetve hogy hogy lesz tábornok egy olyan ember, aki néha síkhülye, de ezek igazából apróságok. Elég gyorsan kiderül, hogy a végső cél a Föld megmentése, de hogy pontosan mitől, az már nem olyan triviális, nem is árulom el :) Vannak benne elég ütős részek, Amon ámokfutása a vége felé, amikor szabad kezet kap a laborban, vagy a Mondoconosok beszervezése, ami nekem már majdnem sok volt, de tulajdonképpen abszolút illett a könyvbe, illetve az egésznek a vége, ahol egyszerűen minden jóra fordul... Tele van kisebb-nagyobb csavarokkal a sztori (On Sai ugye, mit vártunk), egy-két dologtól eltekintve nem kiszámítható, nem buta, viszont pörgős; én nagyon élveztem. 

Szerelmi szál
Hát ezek valami rettenetesen cukik. Na jó, csak úgy a könyv felétől, de akkor nagyon. Kósza fedetlen testrészekkel kapcsolatos fenntartásaitól eleinte féltem, mert az éppen lehetett volna gáz is, de nem volt az. Sőt, a taperolós éjszaka a lovagkupiban kifejezetten rém aranyos volt, ami az alap szégyenlős hozzáállás nélkül nem így alakult volna :)
Egyébként ennek az egész tiniszerelemnek van valami utánozhatatlan nosztalgikus bája. Az ember visszagondol arra az őszinte ártatlanságra, amivel fiatalon fordult a másik nem felé, amikor még nem az árulkodó jeleket kereste arra vonatkozóan, hogy hátha a másik mégiscsak pszichopata, mint az előző három... :D 
Szóval Mia és Kósza eleinte csak csipkelődnek, idegelik egymást, közben hébe-hóba megmentik a másik életét, néha meg olyan beleélős romantikus jeleneteik vannak, hogy komolyan visszasírtam a kamaszkoromat. Nincs túlnyomva, abszolút nem nyálas, halál aranyosak együtt. 

Szóval aki vágyik egy igazi "minden-jó-ha-vége-jó", kicsit "te-is-lehetsz-hős" típusú epikus fantasy mesére, és nem jön zavarba az olyan szavaktól, mint cosplay meg anime (vagy igen, de jó barátja a google), kapja le a polcról. Nem kell hozzá 16 évesnek lenni, Amon részei teljesen érettek, Kószáék meg tényleg aranyosak. 
Lélekmelengető :)

És következzenek az idézetek, nem feltétlenül a legjobbak, mert azok a meglepetés erejével az igaziak, azt meg nem lövöm le senkinek:

"A hullaház különösebben nem nyugtalanította, ki nem osont be kamaszként ilyen helyekre, hogy kissé elmélyítse a biológiatudását?"

"Minden barátnőjét szerette volna megtartani, mert se ideje, se türelme nem volt az udvariassági körökhöz, ami a kapcsolatok kezdetét jellemzi, ellenben a heti kétszeri nemi élet optimálisan hat az ember agyműködésére."

"Amon első gondolata az volt, hogy a magyarok nem normálisak. 
A szigorúan titkos kutatólabor bejárata a körúton álló pékség volt, a forgalmas utcára ínycsiklandozó, cukros illatfelhő áradt, ahogy belökték az ajtót. Helmholtz vett egy májas-túrós táskát, ami pontosan olyan gusztustalanul festett, mint a neve, majd a férfi kedvesen intett a csinos, szőke, színes műkörmös kiszolgálólányoknak. Hátrament a belső udvarra, ahol pár kerti szék állt a zöld repkénnyel körbefuttatott falak között. Ablak nem nyílt az udvarra. 
– Ez csak az egyik lejárat – mosolygott a német. – Mindig májas-túróst kérj, ilyet épeszű ember nem eszik. Amúgy a lányok is ügynökök, és csak így engednek hátra, ez a kód."

"Kósza meglepetten fordult hátra. Aztán rögtön zavarba is jött, ahogy tudatosult benne, hogy Miah’En szeme megrebben. Az ő félmeztelen mellkasa hatott rá így, látszott, hogy erősen próbál nem odanézni. 
Kósza nyelt egyet, a lány a pimaszságánál csak egy dologgal tudta jobban zavarba hozni, az ilyen szende rezdüléseivel. 
– Tényleg nincsenek lovagok? Akkor ki menti meg a gyengéket és védteleneket? 
– Senki – sóhajtott a lány, és esdeklőn megragadta a karját. – Figyelj, segítened kell! Nagy bajban vagyok! 
Pontosan olyan könyörgő szemmel nézett rá, mint az élőholtak támadásakor. Kósza féloldalas mosolya akaratlanul felvillant: 
– Éjjel van, és egy félmeztelen férfival vagy egy szobában. Ez szerintem is kimeríti a baj fogalmát."

Benina – Bíborhajú

Előrebocsátom, a sorozatnak csak az első részét, A Boszorka fényét olvastam. És soha, de soha nem akarom a kezembe venni a többit! Ha filmről beszélnénk, Szirmai Geri letépné a lovakat a falról dühében. Arra jó volt, hogy azóta tudatosan is értékeljem az olyan apróságokat a többi könyvben, mint a következetesség és az életszerűség, de itt véget is ér a pozitívumok listája. 

Egyszerre vagyok csalódott és dühös a Bíborhajú miatt. Csalódott, mert maga a világ elég érdekes, rengeteg lehetőség rejlik benne; még a sztorival sincs tulajdonképpen semmi komolyabb gáz, ezért is sikerült végigolvasnom, mert baromira érdekelt, mi fog kisülni belőle, noha végigdühöngtem az egészet. Mert a megvalósítás, hát az valami katasztrofálisan szar. Akkor is, ha a fanok - mert minden hibája ellenére durva rajongótáborral büszkélkedhet a sorozat - meglincselnek érte.
Lássuk, miért.

Karakterek: Röviden? Nulla életszerűség. Nulla! Claire, az E/1-ben megnyilatkozó főszereplőnk sokkal inkább tűnik értelmi fogyatékosnak, mint bármi másnak. Ha az érzelmi életképtelenségét valami oknál fogva figyelmen kívül is hagyjuk, akkor sem mehetünk el szó nélkül amellett a tény mellett, hogy Claire-nek körülbelül annyi életösztöne van, mint egy jól átsült rántott húsnak a petrezselymes krumpli mellett fekve. Veszélyben az életed? Szard le, menj, amerre jónak látod, vagy egyszerűen csak aludd át a fél életed, ne figyelj oda semmire, hiszen mi baj érhet, a mentorodat is az orrod előtt gyilkolták meg, kit érdekel? Van egy idegesítő, irracionálisan sablonos és retardált barátnőd, akire az összes, általad valamire is tartott ember sandán nézett? Eszed ágában se legyen még csak gyanakodni se, hiszen mindenki más hülye, csak te vagy helikopter! Történt valami veszélyes? Intézd el egy jaj, ne izélj márral, hiszen miért is lenne igazuk azoknak, akik helyetted is féltik az életedet? Megjelent valaki, aki veszélyesnek tűnik, és hirtelen furcsa dolgok történnek körülötted? Véletlenül se figyelj oda rá, bambulj ki az ablakon, hagyd figyelmen kívül, ez a legmegfelelőbb reakció az ilyen helyzetekben! TARKÓLÖVÉS! Spóroljuk meg annak a zsoldosnak a fáradtságot. Kihalófélben lévő faj vagy, a naivitás egyenlő a halálos ítéleteddel, de te boldogan lobogtatod, akár a céltáblát is kitehetnéd magadra. Egy nyolcévestől ezeket elnézném, tök aranyos lenne, vagy akár egy átlagos tinitől is, de nem egy érettségizni készülő boszorkánytól, aki elveszítette szinte az egész családját, túlélésre nevelik tíz éve, és a történet szerint érettebbnek kellene lennie az embereknél. Mentálisan sérült, nem találok más épkézláb magyarázatot arra, hogy ez a csaj azt sem tudja, hol van, vagy hogy mi folyik körülötte. Néhány valóságfoszlány áttör a mentális szűrőjén, arra valahogy, félig automatikusan, félig irracionálisan reagál, de egyébként abszolút nem él együtt a történettel. 

Gideon és Claire kapcsolata akárhonnan nézem, abnormális. Az a szeretet, amivel egymás iránt viseltettek, meg az érintéseik kihangsúlyozása szerintem túltett a pótpapa-nevelt lány kapcsolaton. Az se segít, hogya Gideon névről én valahogy Gedeonra asszociálok, aki egyrészt a nők bálványa, másrészt meg valami gyerekkori mesekönyvemben egy kecske. Claire mindenesetre teljesen romantikusan viseltetik az "öreg barát" iránt, odáig van attól, hogy szerinte ő nőies, meg a szeme, meg a bőre, meg huh. Hát fuj. 

Hogy ki gonosz és ki nem, azt egyszerűen kockával dobták ki, senki viselkedéséből nem lehetett következtetni semmire, még visszanézve sem. A csodamágia, aminek jeleznie kellene minden rosszindulatot, vagy működik, vagy nem. Minden és mindenki következetlen, értelmetlen, feleslegessé teszi az olvasó minden erőfeszítését arra vonatkozóan, hogy megértse a történteket.
Talán Kellan (miféle név ez?) az egyetlen olyan karakter, akit sikerült nagyjából egységessé alkotni, és még el is hiszem, hogy a jelleme és a motivációi alapján úgy viselkedik, ahogy. Meg David, de ő is csak azért, mert semmit nem tudunk róla, és nem is igazán csinál semmit.
Összefoglalva: az írónő valószínűleg évtizedek óta nem él társasági életet, rossz szerepjátékokon és gyerekkönyveken szocializálódott, és még boltba sem jár, hogy legalább valami távoli fogalma legyen az emberek működéséről. 

A szerelmi szál: Tökéletes káosz. Senki nem érti, miért szeretnek egymásba ezek ketten, illetve Kellan vonzalma még akár érthető is lenne, hiszen ő tényleg ismeri a csajt, még ha nem is a saját tapasztalatai alapján, de Claire részéről annyira varázsütésre történik minden, hogy többször kedvem lett volna falhoz vágni a könyvet. Ja, hogy ő a halott mentorom féldémon fia? Akkor szeretem, halálosan és mindörökké. MIVAN?!
Szóval a vonzalom, az oké. De ez a tökéletes alárendelődés egyetlen információ alapján vagy már megint a Gideon felé fennálló túlfűtött érzelmeket és elmeháborodottságot igazolja, vagy egyszerűen azt, hogy az író soha életében nem volt még normálisan szerelmes, de még csak nem is olvasott róla egyetlen épkézláb könyvet sem.

Még ha toleráns vagyok, akkor is minden oldalon több életszerűtlenségbe is bele tudnék kötni, úgyhogy már ennek a posztnak is a felét kitöröltem, mert valószínűleg relatíve keveseket érdekel, hogy nekem mennyire habzik a szám olvasás közben. Ha sikerül még egyszer végigszenvedni magam rajta, akkor kiegészítem a sztori kritikájával is a posztot, mert azt így emlékezetből nem merném már elemezni. Addig is senkinek nem ajánlom Beninát, még a 10-12 éveseknek sem, mert noha nagyjából az ő értelmi szintjükön van a könyv, kb. annyira építi a jellemüket, mint a Győzike show.

És ezért fákat vágtak ki. Sírok. 

Cassandra Clare – A végzet ereklyéi

Ennek a sorozatnak is egy kicsit félve álltam neki, mert a Csontváros - az első rész - fülszövege nem ígért túl sok jót, pontosabban semmit nem ígért egy hülye pandás nevű klubon, egy túlbonyolított világon meg egy tizenöt éves azt-se-tudom-hol-vagyok főszereplőn kívül. Tanulság? Sose higgy a Könyvmolyképzős fülszövegeknek. 

   

Cassandra Clare egy stílusos, kidolgozott fantáziavilágú író, aki egyedi és szerethető karaktereket tud alkotni egy ott-akarok-élni világban. Igen, 16 évesekről ír, de ezzel hálisten egy csomó olyan poént és beszólást is legalizál, amik egy komolyabb könyvbe nem férnének már bele, viszont garantálják a villamoson olvasás közben felvihogást, egy húszperces úton legalább kétszer, második olvasásra is. Oké, a patkányos affér egy kicsit erőltetett és gyerekes volt, de azon kívül nemigen tudok (vagy akarok?) belekötni. Pörgős, érzelmes, érdekes, a főhős művészi vénája pedig olyan hasonlatokat enged meg, amiktől szó szerint életre kel minden, más megvilágításba helyeződik az egész világ, és ezt úgy is nagyra értékelem, hogy egyébként olyan távol állok a művészetektől, mint Garfield a hosszútávfutástól. Még úgy is elhiszem, hogy Jace valójában tényleg minden nő álma, hogy képesek voltak a szerepére Hollywood legvisszataszítóbb képű pasiját megtalálni a filmváltozathoz. Bár jobb pillanataimban a Dragon Age-ből jól ismert és rajongásig imádott Zevran földi helytartójaként el tudom képzelni, de leginkább Theon Greyjoy és Draco Malfoy szürreális keverékének gondolom. Remélem, színészi képességei ellensúlyozzák majd a tenyérbemászó képét, mert kár lenne egy ilyen remek könyvet elrontani egy szerethetetlen álompasival. Mint ahogy azt valószínűleg a Vámpírakadémiával is tervezik, legalábbis vannak kétségeim a Dmitrijt alakító Danila Kozlovsky képességeivel kapcsolatban, de az egy másik történet. 

Visszakanyarodva, egy szép, kiterjedt világot tár elénk A végzet ereklyéi sorozat, az elején talán kicsit túl sok infóval, de azért viszonylag szépen adagolva az egyre bonyolultabb, és mégis egyre inkább összeálló történetet. Az ugyan nagyon látszik, hogy az író eredetileg három kötetesre tervezte a sorozatot (bár ezt sehol nem olvastam, de aki eljut odáig, majd meglátja, miért mondom), és a negyedik könyv kicsit lelombozó is volt az előzőekhez képest, de azért tűkön ülve várom a következő részt. 

A szereplők egész hihetőre sikerültek, bár így lehűlve a könyvélményből a mellékszereplők kicsit inkább sablonosak, de most őszintén, tegye fel a kezét, akinek nincs egyetlen sablonos ismerőse sem. És hát inkább legyenek kiszámíthatóak, mint teljesen következetlenek. Tetszik, ahogy ezt a melegség-problémát kezeli a könyv, bár Magnus éa Alec kapcsolata kicsit olyan életszerűtlen, ok és előzmény nélküli, mint... Hát, mint még sok más szerelem a könyv- és filmtörténelemben, nem sorolom. Sosem fogjuk megtudni, hogy ők hogyan, miért, és egyáltalán mikor szerettek egymásba, jöttek össze, vagy ilyesmi. Megtörtént, amíg mi máshová néztünk, túl rövid idő alatt túlságosan elmélyült a kapcsolatuk. Jó, persze, kamaszéknál ez már csak így megy, annyira nem érdemes meglepődni rajta, de Magnus néhány száz évétől kicsit azért többet vártam volna. 

A Jace és Clary között létrejött testvér-konfliktus tulajdonképpen brilliáns késleltetése a boldog végkifejletnek, még akkor is, ha előre lehet sejteni, hogy szó sincs arról, hogy igaz legyen. Kicsit már így a negyedik könyvre idegesítő lett, hogy valamiért sosem lehetnek boldogok együtt, de hát valamiért végig kell izgulni a sorozatot, ugye. Arra pedig bőven kapunk lehetőséget, szinte végig feszült rohanás minden könyv (bár Clary művészi gondolatmenetei kellemessé lassítják), kapcsolatok születnek, halnak meg és élednek újjá, epikus és hétköznapi problémák kergetik egymást, megoldások szülnek újabb problémákat, ahogy annak lennie kell. Magával ragad, ha hagyod. Engem megvett kilóra.