Bessenyei Gábor - Az első csók és egyéb démonok

Egy dolgot le kell szögeznem, mielőtt rátérnék a tartalomra: a borítónak az égvilágon semmi köze a könyvhöz. Nem értem, miért, mert adta magát a téma, rá lehetett volna tenni a srácot, a srácot a csajjal/csajokkal, a kutyát, okkult szimbólumokat - de nem, rózsa meg valami kémiaórát idéző rácsminta lett, aminek semmi köze a regényhez. Nem értem, ki gondolta, hogy ez így jó lesz, mert én a kép alapján a 30+-os kiégett vénlányokat mondanám célcsoportnak, akik megunták a Romana meg a hasonló tucatregényeket. Szóval ne a borító alapján ítéljetek.

A könyvig magáig egyébként úgy jutottam el, hogy egy ideje követem Bessenyei Gábor youtube-csatornáját, ami annak ellenére is meglepően szórakoztató, hogy eddig semmit nem olvastam tőle, hiszen alapvetően jóval fiatalabb korosztálynak írt, ifjúsági kalandregényben utazott, vagy mi a frászban. Szóval amikor megláttam, hogy végre írt valamit, ami minimum kamaszoknak való, elég gyorsan rárepültem. 
Már csak azért is, mert meglepően sokmindent ötvöz ez a regény, amihez nekem közöm van: főállásban kutyázok, tehát a szellemkutya teljesen passzolt, az ezós életbe is belemásztam anno, a fiúk lelkivilága meg mindig is érdekelt, szóval egy férfi által megírt kamasz fiú szemszöge nagyon is vonzónak tűnt. 

És hát az a helyzet, hogy nem tudok belekötni. Biztos lehetne, ha éppen nem lennék félhalott (erről majd később), de igazából az elején egy-két durva félregépelésen kívül semmin nem huzigáltam a szemöldökömet, csak olvastam, amíg el nem fogyott. Egy felesleges sor nincs benne (oké, pár bekezdést reflexből átugrottam, amikor jobban érdekelt a párbeszéd folyása, aztán visszaolvastam, mert mégis érdekesnek tűnt), az emberi kapcsolatok gyönyörűek, a karakterek egyediek és hihetőek. Nem is esik jól karakternek hívni őket, mert akár élő személyek is lehetnének mind. A rejtély szépen össze van rakva, és amúgy egy idő után tényleg para a hangulata. Nem azon a módon, hogy utána hetekig visítva kelljen menekülni a pókoktól, csak simán rád telepszik tőle egy nyomottság. Na persze azért van közte lazítós rész bőven, meg vicces öregasszonyok, miegyebek, de tényleg nem egy rózasszín andalgás. 
Mondjuk a fiúk lelkivilágából sok újat nem tudtam meg, de megkaptam már (dicséretképpen), hogy nem is vagyok igazi nő, talán ezért :D Viszont kifejezetten tetszettek a srácok egymás közötti interakciói, egy-két jól elhelyezett káromkodás is befigyelt az életszerűség jegyében, meg úgy általában, tetszik az egésznek a hangulata. Valahogy üdítő, hogy nem tocsogunk a lányos érzelmekben, nincs idegesítő és felesleges szenvedés, érzelmi önsanyargatás. Patrik mindent végigrág gyorsan, dönt és cselekszik, és úgy általában hamar rövidre zárja az érzelmi zűrjeit, nem akar bennük úszkálni napokig, hetekig. Vagy legalábbis nem látványosan. 
A szerelmi szál alakulása is teljesen életszerű, utáltam volna, ha (spoiler, jelöld ki, ha érdekel) annak is happy end a vége. Amúgy cukik a csajok, nincs ármánykodás, nincs palánkon átbaszás, nincsenek vérciki szenvedések, komolyan tetszik. Egyszerűen felszabadító, hogy nincs minden annak alárendelve, hogy legyen epikus, és nagy, és földbe döngölő, és egyáltalán. A fő történetszál van annyira erős, hogy mást már ne kelljen eltúlozni benne. Arról - márhogy a fő szálról, a misztikus vonulatról - egyébként nem is beszélek sokat, legyen meglepi. Engem meglepett, tényleg keményre sikerült, nem erre számítottam egy 15+ ajánlású Vörös pöttyös regénytől. 

Egy szó mint száz, ez egy tuti könyv lett. Aki szereti a laza gimis-koleszos életet, a misztikumot, a feszültséget, meg értékeli a jól ábrázolt, érdekes emberi kapcsolatokat (kamaszfejjel, nyilván), az most szerezze meg, nem fog csalódni. 

És egy személyes extra (aki olvasta, az majd érti): elég para volt, hogy aznap, amikor elkezdtem olvasni, durva szédüléssel indítottam, konkrétan ülni se tudtam egész délelőtt, mert húszpercenként el akartam ájulni és le kellett feküdnöm. Aztán a kutyám is rákezdett, állandóan ugatta a semmit, bent is, kint is; kussban volt az utca mind a tíz kutyája, ez meg ordított a szellemekre. Nem f**stam össze magam komoly felnőtt nő létemre, áh :D Volt itthon még két olvasásra váró könyv, de nem, nekem pont ez kellett. Nem mintha megbántam volna, de azért párszor meg kellett ráznom a fejemet, hogy nem, ez csak fikció, a kutya meg csak simán nem volt ma sétálni, azért pörög :D 

Chiara - Pillangólány

Na ez az a könyv, amire azóta csorgott a nyálam, hogy kikerült az első fejezete Aranymosásra. Aztán úgy csuktam be, hogy nem értettem, mi ez az egész. 

A továbbiakban erősen spoileres a leírás - bár annyira talán nem vészes a helyzet, hiszen főleg arról tudok beszélni, hogy mi nem történt meg benne. 

A Pillangólány ugyanis a kihagyott ziccerek könyve. Lehetett volna benne mondjuk feleennyi szex, és helyette legalább egy komoly konfliktus, ami nem csak a karakterek fejében létezik, hanem tényleges akadály vagy veszély, máris mennyivel kielégítőbb lett volna. 

Például lehetett volna gond a tanár-diák kapcsolatból, valaki rájöhetett volna, Gábort kirúghatták volna, Virágnak érvényteleníthették volna az érettségijét, történhetett volna bármi, amitől valós problémává válik ez a dolog. De nem történt. Kefélnek a tanteremben, kétszer, és akkor sem. Miért nem? Mire volt akkor jó belengetni, hogy úristen, tanár-diák kapcsolat, mikor semmit nem számít? Persze, Gábor szenved rajta, de ez mégsem akadályozza meg abban, hogy az első adandó alkalommal megdugja a sérült lelkű diákját. Járna is neki a tarkónbaszás, nem szeretem az önuralom nélküli pasikat, akármivel is magyarázzuk. Ilyen alá-fölérendeltségi viszonyban meg pláne nem kéne pattogni, tökre ráért volna az egész balhé érettségi utánig. Így azt az érzetet kelti a dolog, hogy akkor is a farka után ment volna, ha Virág nem élete szerelme, hanem két hét múlva elmúlik az egész. Úgy meg már gáz. 

Aztán lehetett volna gond abból, hogy Virág ugye látja emberek halálát, mert amikor ezt elmondja Gábornak, akkor ő hihette volna azt, hogy bekattant a csaj, és ott hagyhatta volna, vagy még rosszabb. Ez is be volt lengetve a fülszövegben, hogy úristen, mi lesz, ha kiderül - de hát mi lenne, lófasz nincs, "ja, hát ha ennyire komolyan mondja, akkor biztos igaz", és ennyi. Ismét kérdezem: miért? Nem lett volna jobb akár ezt kiemelni, akár bármi más valós okot adni nekik a szakításra, amiből aztán valóban vissza tudnak találni egymáshoz? Miért kellett ehelyett ezt a komolytalan hisztit előadni, amit a pasi se hisz el? Én így hogy vegyem komolyan? Még ha a srácnak is probléma lett volna, akkor azt mondom, teljesen rendben van, de így... Pláne, hogy a nagy szakítás közepén azért még kefélnek is egyet, hogy teljesen biztosak lehessünk benne, hogy úgysem fognak tudni távol maradni egymástól... 

És ha már a szexnél tartunk: mégis ki gondolta, hogy jó ötlet lesz 340 oldalba 11 szexjelenetet belezsúfolni? Ha egyet véletlenül kétszer számoltam (megeshet), akkor is átlag 30-35 oldalanként van egy dugás, ami ugye nem fél oldalas leírást jelent, hanem néha kifejezetten sokat. Értem, hogy erotikus a könyv, és az én kurva anyámat, ha mást vártam tőle, de ez a feszültségkeltési stílus egyszerűen kimerítő. Még ha legalább lett volna valami fokozatosság a szexben, de nem, mindig ugyanolyan erős, ugyanolyan durva (khm, én nem szeretkezem, én baszok, durván, ugye), egy idő után már hangulatában nem ad újat, csak ismétli önmagát. A könyv felénél elfáradt az agyam, és onnantól kezdve nem izgatott fel a dolog semmilyen értelemben, csak néztem, hogy ezek már megint basznak, mint a nyulak. Ha az ember pornóra vágyik, ahhoz teljesen rendben van a könyv, csak akkor minek kellett mellé ez a sztorinak álcázott szenvedés? A Szürke ötven árnyalatában legalább szívbaj nélkül átlapozhattam mindent, ami nem szex, ebben viszont a köztes rész is érdekesnek tűnt, csak aztán sose lett belőle semmi. 

Ami a párkapcsolat részét illeti, engem az is zavart, hogy elég gyorsan összegabalyodnak, nem igazán tudunk izgulni értük, mert az első szex után - sőt, talán előtte is - tök nyilvánvaló, hogy ezek már együtt lesznek életük végéig. Nem sikerült velem elhitetni, hogy ezt a kapcsolatot bármi veszélyeztetheti. 

Számomra a vége is elég kiábrándító volt, vártam volna valami meglepő megoldást, hogy mégiscsak életben marad Gábor, vagy Virág hal meg évekkel korábban, vagy legalább kiszúrja a saját szemét, hogy ne lássa állandóan a pasi halálát - annyi mindent lehetett volna kezdeni ezzel a helyzettel, amiben van egy kis dráma, ha már egész eddig a katasztrófára készültünk. De nem, az a feloldás, hogy a katasztrófa valójában tömény romantika. 
Módszeresen ki van herélve minden lehetséges konfliktus a könyvben, mintha csak szándékos lenne, hogy ne történjen velük semmi rossz a depressziós világnézetükön kívül. Mert az ugye nem konfliktus, hogy a karakterek maguknak vizionálnak problémákat a saját fejükben, holott valójában semmi bajuk nem lenne, ha bevennék a leszarom-tablettát. Egy fél doboz Xanax Virágnak, és ez a regény nem létezik, mert nincs mit leírni belőle azon kívül, hogy sokat dugtak és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Nem gond, csak akkor ne akarjon úgy tenni a könyv, mintha más lenne, mert kicsapja a biztosítékot. 

Na, ennyit a negatívumokról. Valójában ez a hosszas sírás két darab problémát takar csak, de sajnos mivel pont ezeket vártam, hogy majd marha jók lesznek, nagyon fejbevágott, hogy nem azok. 

De hogy valami jót is mondjak: annak dacára, hogy nem igazán történik benne semmi, mozgalmas a könyv, olvastatja magát. A karakterek lelki élete elég intenzív és érdekes, szóval aki azt hiszi, hogy az eddigi spoilerekből már mindent tud, súlyosan téved. 

A karakterek egyébként rendben voltak, a koraérett 19 éves is hozta, amit kellett, a 38 évesen is látszott, hogy van mögötte élet, a mellékszereplőket is szerettem, ebbe a részébe nem tudok belekötni. Szerencsére a pasi a legnagyobb kínlódás közepette sem fordult át drama queenbe, hanem egész éretten tudott szenvedni, ezért jár a pacsi. Úgy általában életszerűre sikeredett, amit néhány ellenpélda után már nagyon tudok értékelni. 

A nyelvezete üdítően eltér az általam általában olvasott kétes minőségű fordításokétól; kicsit talán néha sok, művészkedős, de tűréshatáron belüli. A szex is kulturáltan van előadva (bár ez nyilván egyéni ingerküszöb kérdése is), kellően erős kifejezésekkel, de mégsem alpárian, éppen csak annyi vulgaritás van benne, hogy életszerű legyen. És amúgy igen, a szexjelenetek egyesével nézve jók, ezt azért egy erotikus regénynél azt hiszem, illik kiemelni. 

A szövegbe belefűzött versekkel kapcsolatban nem tudok sokat mondani, eleve nem vagyok egy versolvasós típus, szóval sem kiakadni, sem elájulni nem sikerült tőle. Mindenesetre tagadhatatlanul a helyén volt minden egyes sor, és sokat hozzáadott a könyv hangulatához. Ami egyébként versek nélkül is megvan, nagyon szépen elegyíti a regény az életszerűséget és a művészi stílust, egészen egyedi atmoszférája lesz tőle, de mégsem tűnik túlzónak. Azt hiszem, eleve ezzel fogott meg, hogy lehet valami úgy is szép, hogy közben hihető és érdekes. Néha ilyet is kell olvasnom, mert a saját nyelvi szintemnek igenis árt a szórakoztató irodalom jelentős része, a szépirodalomra meg nem tudom rávenni magam, úgyhogy értékelném, ha elterjedne ez a kicsit vegyes stílus is. 

A legrövidebben talán úgy tudnám összefoglalni a véleményemet, hogy ha kijön még valami Chiarától, a dühöngés ellenére is adok neki még egy esélyt. 
Hiszen a Pillangólány is könnyen lehetett volna rohadt jó, csak hát nem lett. Másodjára, amikor már tudom, mit ne várjak tőle, valószínűleg kellemesebb élmény lesz. Szóval akit megfogott valami benne, nyugodtan essen neki, mert alapvetően jól megírt köny, abszolút nem az az égetnivaló kategória, csak legyen tisztában vele, hogy vannak hiányosságai. 

Nate Blakeslee - Az ​amerikai farkas

Ezt a könyvet főleg nosztalgiából vettem meg, gyerekkoromban ugyanis imádtam minden természetről szóló történetet - legalább annyira le lehetett kötni velük, mint a Star Wars-szal. Órákig tudtam ülni Joy Adamson Elzájáról készült filmek (később a könyvek) előtt, rongyosra néztem a Cimborákat is, az összes elérhető Jack Londont, Durrellt és Herriotot kiolvastam - mindent faltam, amiből megérhettem, hogyan is működnek az állatok. Ez a hozzáállásom mára sem változott, csak egyre nehezebb popkulturális vonalon tájékozódni. Valahogy kiment a divatból a történetmesélésnek ezen ága, mindenkit jobban izgatnak a vámpírok meg a szuperhősök, mint a valóság. 

Szóval gondoltam, megnézem már, mi az a farkasos regény, ami be tudott törni erre a piacra, ráadásul hiteles infókkal. Ugyanis az író konkrét jegyzetekből dolgozott, amiket a Yellowstone Nemzeti Park megfigyelői gyűjtögettek hosszú évek, évtizedek alatt a farkasok visszatelepítéséről, és ezt írta meg fogyasztható formában. 

És azt kell mondanom, hogy baromi érdekes lett. Gyakorlatilag egy farkas-szappanopera bontakozik ki a szemünk előtt, családi kapcsolatokkal, területekkel, összetűzésekkel, tragédiákkal - hiszen a természet könyörtelen, az erősebb túléli, a gyengébb, vagy a pechesebb nem. Egy-két megfigyelő és egyéb szakember is szerves része a történetnek, hogy tényleg minden aspektusából körüljárhassuk a témát. Furcsa, de a vadászt sem sikerült benne megutálni, ő is nagyon emberien, részrehajlás nélkül került bemutatásra. Mármint nyilván menjen a picsába, de nem azért, mert a könyv ezt mondta. 

Maga a történetmesélési stílus elég alattomos, eleinte szinte száraz, aztán ahogy megismerjük a szereplőket - a farkasokat is és a fontosabb embereket is -, egyre több érzelem jelenik meg a lapokon is és bennünk is, a végére meg simán lehet bőgni, ha az ember hajlamos rá. Első nap még le is tudtam tenni relatíve emberi időben, sikerült tényleg csak egy kicsit olvasnom belőle, ahogy terveztem, aztán másnap már baromira tudni akartam a végét. 

Ami egy kicsit zavaró, bár értem, hogy valahol szükséges, az a rengeteg adat. Részletesen leírja a Yellowstone vonatkozó területeit, a falkákat, az embereket, épp csak a különböző patakok partján heverő bölényhányásokat nem számolja össze. Én ezekre már rutinosan csak félig figyelek oda, hiszen térkép van, rövid családfa van, az emberek meg kevéssé érdekelnek, és úgyis kiderül a szövegből, ha valami fontos, de aki nagyon nem bírja az ilyet, az ne olvasson dokumentumregényt (se Bibliát, se Szilmarilokat ;)). 

Illetve tartozom egy vallomással: akármennyire is tetszett a könyv, egy részét egész egyszerűen átlapoztam. Na nem a farkasokat, nyilván, hanem az olyan fejezetek nagy részét, amikben az emberek között járunk, és végigkövetjük az amerikai politikai-jogi csetepatét a farkasok vadászhatósága körül. Őszintén megmondom, rohadtul nem érdekel, ki mit adott elő a tárgyalóteremben vagy akárhol, és mikor miért lettek éppen védettek vagy vadászhatók, szóval ezeknek a részeknek kb. a felét átpörgettem, hiába van óriási hatással a történet alakulására. Egy amerikainak biztos érdekesebb ezt belülről látni, de nekem, aki azt sem tudom, hogy valójában mi a frászt csinál egy szenátor, vagy akárki, inkább unalmas volt. Szerencsére viszont rövid is, úgyhogy végső soron nem értékelem negatívumnak, csak ilyen "ez van" kategóriás furcsaságnak. 

Olvasás közben nem bírtam ki, nekiálltam guglizni, hogy ha már főhősünk, Null-Hatos ennyire híres farkas, akkor mégis mi van róla a neten, és szürreális élmény volt egy "regényhőst" valódi fényképeken, videókon viszontlátni. Hogy ez tényleg ő, tényleg ott fotózták és filmezték, nem beállított képek, nem szelíd, képzett farkasok, hanem a valóság. Nagyon bizarr élmény ez a non-fiction ennyi fantasy után. Szóval azt hiszem, rám is vár még egy fél újraolvasás a történet elejéről, illetve egy kis kutatómunka egy-két felmenő életéről (elvileg a nagyszüleiről is készült dokumentumfilm). Kezdem megérteni, hogy mások mit szerethetnek a történelmi regényekben, az is hasonló élmény lehet. Bár ez teljesen friss sztori, Null-Hatos a nevét a születési évéről kapta, ami 2006. Szóval nem valami ősrégi történet lett új köntösbe bújtatva, hanem az a helyzet, hogy egy-két farkas a könyvből kis szerencsével ma is ott nyargalászik a Yellowstone-ban, és még tán Null-Hatos elhullajtott szőrszálait sem takarították ki teljesen az odúból. 

Őszintén megmondom, sokkal rosszabbra számítottam, nagyon kellemes csalódás volt ez a könyv. Korrekt, jól megírt, érdekes történet, az a fajta, amikor a valóság kiváló dramaturgiai érzékkel dolgozott (vagy a szerző hagyta ki a nem kívánatos részeket, de a végeredmény szempontjából ez tulajdonképpen lényegtelen). Állat- és természetbarátoknak nem éri meg kihagyni. 

Akit esetleg érdekel, itt egy rövidített verzió Null-Hatos életéről (ez is hiteles, tényleg a Lamar falkáról szól, többször említik is a könyvben, hogy készült róluk ez a dokumentumfilm):