Sarah J. Maas: Föld és vér háza - Crescent city 1. (House of Earth and Blood)

Karácsony óta csorgattam a nyálam erre a könyvre - hiszen Maas végre felnőtt fantasyt írt! -, de annyi volt a meló meg a rohangálás, hogy nem igazán mertem nekiesni. 910 oldal, két könyvnek is hosszú lenne, szóval ha véletlenül letehetetlen, akkor egy egész nap rámegy, ezt meg kell tervezni előre, gondoltam én. 

Aztán mégis tele lett a hócipőm, és nekiálltam akkor, amikor amúgy nem lett volna rá időm. Hálisten, kár lett volna megfosztani magamat az élménytől :) Három este alatt letoltam (bár az utolsó inkább fél éjszaka volt).

De... Eh, ezt a bekezdést inkább figyelmeztetésnek vegyétek; én nagyon örülök, hogy szóltak róla előre, így tudtam, mire számítsak, és nem anyáztam, hanem próbáltam nagyon odafigyelni.
Nem ez az első alkalom, hogy Maas regényfolyam-nyitásával problémám akad, a Tüskék és rózsák udvarát majdnem leraktam az elején - bár azt azért, mert Feyre egyszerűen nem érdekelt. Itt teljesen más nehézség adódott: elég töményen kapjuk a világot az első 50-100 oldalon, és nem tud rögtön összeállni fejben. Mondjuk lehetne sokkal rosszabb is, de ne lepődj meg, ha csak kapkodod a fejed a nevek és helyek és csoportok és miegymások között. Amit nem értesz, hagyd a francba, majd később megmagyarázzák.

Na de lássuk, hogy mitől az év egyik legjobb könyve mégis.

Világ
Szóval ez keményen oda van rakva, összetettségében és hangulatában egyaránt. Olvastam már mindenfélelényes urban fantasyt, de olyat nem, amit ennyire áthatott volna egy nagyváros lüktetése.  A bulinegyed, az összehugyozott kapualjak, a sznobok, minden megvan, és még annál is több, a könyv pedig nem habozik ezt az összes létező érzékszervvel átadni nekünk. Olyan élmény olvasni, mintha egy színes-szagos VR mozit néznél. 
Az embereken kívül rohangálnak itt mindenféle fajok, alakváltók, faunok, angyalok, vámpírok, démonok, meg amit akarsz. Amit nem, az is. A technika fejlettsége is ott tart, ahol a miénk, tehát van autó, mobiltelefon, email, satöbbi, és persze mindet mágia hajtja. A társadalmi berendezkedésük pedig a velejéig el van cseszve, gyanítom, hogy ez lesz a sorozat fő irányvonala. 

Karakterek

Hát azt kell mondanom, hogy Bryce egy nem mindennapi főhősnő. Huszonéves féltündér, akit magassarkú nélkül nagyon ritkán látni, és hát, hogy is mondjam, nagykanállal falja az életet. Az összes barátja sikeres és/vagy befolyásos, állandóan szétcsapják magukat mindenféle drogokkal a bulikon, aztán hülyeségeket tetováltatnak magukra, szóval tipikus balhés fiatal csajok. Egy darabig. Aztán beindul a sztori... :) De ez azért felnőtt fantasy marad, szóval ha valaki egy erkölcsös, szende főhősnőre vágyik, aki nem szokott random oroszlán alakváltókkal dugni a szórakozóhely mosdójában, az bele se kezdjen. 

Másik főhősünk, Hunt egy 200+ éves bukott angyal, ami jelen esetben annyit jelent, hogy elég komoly szerepe volt egy levert lázadásban, ezért most rabszolgaként tengeti az életét, és gyilkolászik a szabadságáért. Sose volt igazán normális élete, és hát hogy is mondjam, durván kilép a komfortzónájából azzal, hogy összezárják Bryce-szal, de becsületére váljon, jól kezeli a helyzetet :) 

Nagy szerepet kap még Bryce bátyja, Ruhn, akit egyébként nagyon bírok, és már a könyv felénél röhögtem, mert tudtam, hova fog kilyukadni az ő szerelmi élete, de imádtam, hogy semmit nem sejt belőle. Amúgy nagyon érdekes elképzelni egy ilyen modern világban egy hosszú felnyírt hajú piercinges tündérherceget. Mondjuk nagyon nem kell elképzelni, szerencsére vannak annyira egyediek a karakterek, hogy tele van az internet fanartokkal. 

Az egyéb mellékszereplők is baromi jól sikerültek, és szívem szerint kiemelnék egyet, de maradjon meglepetés, hogy ki miatt könnyeztem már megint a könyv fölött hajnali háromkor. 

Sztori
Na ez az, ami elég gyorsan arcon vág. Ez az, ami miatt nem érdemes egy ültő helyedben végigolvasni az elejét, mert kell idő, mire leülepszik a rengeteg infó, amit a világról meg az egyes karakterek és érdekcsoportok konfliktusban játszott szerepéről kapsz az arcodba. Ez az, ami miatt álmatlanul forgolódsz, és próbálsz rájönni, hogy melyik lényegtelen félmondat lehetett a kulcs, amit nem vettél észre, vagy nem vettél elég komolyan. Aztán úgyis benyalod, hiába volt gyanús mindenki, arra az egyre pont nem gondoltál soha, akire kellett volna, pedig annyira logikus. (Na jó, ezt-azt azért ki lehetett találni, örültem is neki, mint majom a farkának, hogy bejött valami tippem.) És nagyon díjazom, hogy Maas-szal oztozunk a családi titkok iránti szenvedélyünkben, várnak még itt ránk meglepetések, azt hiszem. 
Szóval kifejezetten krimis, ami magában sose lesz a kedvenc zsánerem, de úgy döntöttem, hogy fantasy körítéssel imádom. Lesz még ebből újraolvasás, tisztán akarom látni az összes kis elejtett utalást. 
A vége meg nagyon durvára sikerült. Nem is tetőpont volt, hanem (tippre) 200 oldal tömény feszültség. Hogy amikor már azt hiszed, itt a vége, akkor jön még valami, és még valami, és egy még nagyobb valami. Kemény menet volt, hajnali fél 4-ig olvasás lett belőle. Ez a "most már akkor is megtudom, mi a vége, ha beledöglök" kategória. 

Stílus
Sokat erről nem fogok beszélni; aki ismeri Maas-t, annak nem lesz újdonság semmi, hacsak az nem, hogy itt már tényleg rendes felnőtt hangot ütnek meg a karakterek is. Mint fentebb is említettem, színes-szagos, lélegző VR-mozi; Sarah egyszerűen életre kelti Lunathiont a fejedben minden szarságával együtt. 
A 910 oldalban én egyetlen felesleges betűt sem találtam, ez bizony nem azért ilyen hosszú, mert kitömték. Ilyen hossznál már senkinek nem is lenne érdeke kitömni, hiszen így is kijönne belőle három könyv. 

Romantika/erotika

Meglepő módon itt is voltak problémáim. Mármint rohadtul szurkoltam nekik, de valahogy túl hirtelen lett túl közeli a viszony Bryce és Hunt között. Legalábbis én hiányoltam még egy-két felvezető jelenetet a "hátam közepére se" meg a kanapén évődés között. 
Úgy egyébként teljesen rendben van a páros. Hunt ugyan nem az én esetem (inkább Ruhn felé hajlanék, ha már), de annyira mélyen tudnak kapcsolódni Bryce-szal, hogy az egyszerűen gyönyörű. Kicsit félek is, hogy a következő részben amolyan Maas-os stílusban dobva lesz Hunt, és majd valaki más lesz Bryce pasija. Ha tippelnem kéne, akkor Tharion lehetne a befutó. Vagy Ithan, aki mondjuk azért utálja annyira Bryce-t, mert halálosan szerelmes belé. De ne legyen igazam, Hunt jó csávó, tartsuk már meg. (Na, és innen kellett kitörölnöm egy mondatot, amit akkor írtam le, amikor még csak a sztori felénél tartottam. Eltaláltam, hogy mi lesz, és mégis meglepett az eredmény. Nem lövöm le, maradjunk annyiban, hogy Maasnál csak az kiszámítható, hogy nem az fog történni, amit vársz.) 
Szóval nagyon remélem, hogy mivel ez felnőtt regény, Maas végre felhagy a pasicserélgetéssel, 25 évesen már igazán megállapodhat Bryce is. Van még elég más karakter, akinek elrendezheti az életét. 
Az erotika meg... Hát, Sarah, kapd be, de tényleg :D Erről most többet nem is mondanék, várom a folytatást... :D 

Na szóval röviden, megvett kilóra. Imádom, hogy semmi nem egyenes vagy egyértelmű, imádom a hangulatos részleteket, a duplacsavarokat, az érzelmeket, imádom az egészet. Kétséget kizáróan a legjobb Maas sorozat, pedig az eddigiek se semmik. Az Üvegtrón összetettsége után kicsit félek is, hogy itt mi lesz a végére. Gyanítom, hogy G. R. R. Martin előre fog köszönni Sarah-nak. (Persze a befejezett epikus regénysorozataik számát tekintve ez már most is aktuális.)
Olvassátok. Ne most, hanem majd ha lesz rá három napotok, hogy átrágjátok és megmésszétek. 

Susan Ee – World after - Túlélők világa

Csak mazochistáknak! 

Egy fillért sem adnék ki érte, soha. Az első részt is vissza kellett volna adnom gariba, mert akárhányszor ránézek, zavar, hogy ebből a szarból valaki meggazdagszik az én közreműködésemmel. 
És tudom, sok lesz már egy kupacban a káromkodás, de kurva bosszantó, hogy Nalinit nem adják ki, mikor hosszú tanulmányokat lehetne írni a népnevelő hatásáról, ami a sérültek tiszteletétől (nem elfogadás! kiérdemelt tisztelet!) kezdve az épeszű és élhető (!) becsületig minden szarra nevel tök természetes és befogadható módon, ez a könyv meg egyetlen dolgot támogat, de azt rettenetesen: az önbecsapást, és mégis mindenki áradozik róla, meg borítékolható az összes folytatás, meg bárminek a hipersebességű kiadása, amit Susan Ee a jövőben kiöklendezik magából. Mondogassuk a hülyeséget, hátha attól igaz lesz, meg ne nézzünk szembe a kellemetlen problémáinkkal, majd valahogy megoldódnak úgyis. Kifejezetten károsnak találom a személyiségfejlődésre nézve, szóval kedves szülők, nagynénik/bácsik, nagytesók: ne ezt vegyétek ajcsiba a gyereknek, ha tudatos embert akartok belőle nevelni. 

Karakterek
Penryn életfilozófiája még mindig a "tudom, de nem érdekel". Már az első öt percben kicsinál a szándékos önámítással, ahogy bénán győzködi magát, hogy nem is retteg a horrorfilmbe illő külsejű és viselkedésű húgától, akitől minden normális ember visítva menekül. Meg az olyan húzásaival, hogy látja, hogy hárman el akarják kapni, de csakazértis kisétál olyan helyre, ahol védtelen, aztán vakarja a fejét, hogy vajon most mit kellene tenni, hogy ne verjenek péppé/erőszakoljanak meg.  Nem is tudom, na vajon mit? Hagyni magad, büntetésből, ha már ennyi eszed volt! Többszörösen halottnak kellene már lennie ezzel a hozzáállással...

Világ
Nem, öcsém, nem. Az egész világ egy értelmetlen katyvasz. Szörnyszülött kislányokat nem tartanak meg a túlélők, különösen ketrec és fegyveres őrizet nélkül, pláne miután megtámadott valakit, és látványosan emberfeletti támadó képességekkel rendelkezik. Hova lett az az alapvető életösztön, ami nélkül rég halottak lennének?
A túlélők más téren is egyre inkább irreálisan viselkednek. Egyszerűen nem retteghet mindenki a nap 24 órájában egy szervezett táborban, ha kaja van a kezében, hogy úristen, biztos elveszi valaki, ha nem szorítom magamhoz nagyon és nem lopakodok egy tömeg közepén. Ott vagy tényleg mindenki lop, de akkor rohadt gyorsan káosz lesz, függetlenül attól, hogy az ember mennyire színészkedi túl a félelmét, vagy nincs lopás, mert aki megpróbálja, az nem jár jól. És mivel az ellenállás még mindig egy jól szervezett társaságnak tűnik, vélhetően rég megoldották, hogy senki ne akarja elvenni a más cuccát erőszakkal. 

Stílus
Hát, az még mindig szar. A könyv első felében nagyjából minden második-harmadik mondatot olvastam csak el, a többi értelmetlen töltelék volt. 
Penryn és a kard "beszélgetései" nagyjából úgy tűntek, mintha az író így próbálna reagálni az első részt ért kritikákra, és utólag megmagyarázni dolgokat. Sajnálattal közlöm, hogy nem sikerült, így se lett több értelme semminek. 
A félreértelmezett szavakra már nem is pazarolok túl sok időt, de kb. kettő perc guglizás lett volna kideríteni, hogy a pánikroham nem a pánik fokozása, hanem egy jogosan pánikot okozó helyzettől tök függetlenül jelentkező pszichés zavar. Baromira ki tudnak zökkenteni ezek, és halál igénytelen lesz tőle az egész.
A fordításért még mindig járna egy kiadós arcultörlés valakinek, különösen a "megaludtunk" és hasonló kifejezésekért. Megaludni mifelénk a tej szokott, vagy esetleg nagyon vidéken bármi más, de nem hiszem, hogy az a magyarázat, hogy Penrynnek hirtelen tájszólása lett, mikor eddig nem volt. Én értem, hogy szar az alapanyag, de legalább tovább rontani nem kéne rajta.

Szerelmi szál
Egy fokkal talán több értelme van, mint az első részben, bár azt már az első nagy találkozáskor biztosra vettem, hogy ebben a könyvben is csak egyetlen csók fog elcsattanni. Aztán persze kiderült, hogy tévedtem: annyi se volt! Szóval én tényleg későn érő típus vagyok, de ez, hogy 17 évesen (Rafi meg ugye sokkal idősebben) mindenféle halálfélelem meg visszatérés meg romantikus repkedések közepette csak ölelkezünk... Cuki, meg minden, csak szerintem a korosztálynak is kevés, meg nem is reális. Próbálja a srác magyarázni, hogy hát ugye a szabályok, és azért nem, de mivel ez a legutóbb sem zavarta, meg az egész romantikus ömlengésben nem zavarja, csak pont a smacinál húzta meg a határt, kicsit már megint hiteltelen. Isten mighty arkangyala nyilván tudja az alapvetést, hogy vétkezni lehet tettel, szóval és gondolattal is (ja, nekem se maradt ki a házi hittan "hogyan tegyük tönkre a gyerek önértékelését minél előbb" alcímű fejezete, még ha ez speciel kudarcot is vallott, mert már tízévesen is ragaszkodtam a gondolataim szabadságához), szóval ha tényleg érdekelné, mi tilos és mi nem, akkor Penrynt úgy ahogy van, hagyná a fenébe. Ezért mondom, hogy marha káros gondolatokat közvetít ez a könyv, mert már megint arról van szó, hogy valaki nem mer szembenézni a valósággal, nem meri eldönteni, hogy szarik-e a szabályokra vagy sem, sőt, magáig a konfliktusig sem hajlandó eljutni. A tudatosság legapróbb szikrája nélkül sodródik, minden késztetését megnyugtatja kicsit, mert hát végülis szereti is meg nem is, a kecske is jól lakik meg a káposzta is megmarad, de az, hogy esetleg el kéne gondolkodni, meg dönteni arról, hogy mi a fontos, eszébe se jut. És ez egész valahol zseniálisan van tálalva, mert akinek nincsenek ilyen elvárásai, annak valószínűleg baromira nem tűnik fel, hogy amúgy ez rohadtul gáz, mint ahogy Penryn meg az anyja viszonya is gázos volt az első részben, hasonló okokból kifolyólag. Még ha aktívan vergődnének a karakterek, érzékelnék, hogy a motivációik összeférhetetlenek, az rendben lenne, de ez a sekélyes beleszarás minden, csak nem oké. 

Sztori
Néha kicsit túlpörgős. Most ez a veszélyes, de közben az is, és még ez is probléma, az angyalok, meg a túlélők, meg a skorpiók, meg a húgom, meg az anyám, meg a huszonhatodik Pistike, és mindent én oldjak meg, pedig nem is vagyok hős, de mindenki annak hisz, pedig csak megmentem az embereket meg a világot meg egy arkangyal a pasim, és még őt is én mentem meg, de nem vagyok hős, hagyjatok már, na jó, megyek és megoldom, mert én kemény csaj vagyok - de nem hős, csak nagyon-nagyon-nagyon kemény, azt is csak azért, mert muszáj, meg mert 17 vagyok és agy nélkül lázadok. Kicsit néha sok, na.
Itt is kb. a könyv utolsó harmadára talált magára az írónő, addig nem igazán tudta, hogy mit kezdjen magával, bár tény, hogy több értelme volt az elejének, mint az előző részben. De azért megtanulhatna már írni, komolyan tudnám értékelni, mert amúgy maga a történet tényleg nem rossz, igazából csak ezért olvasom. Meg mert mazochista vagyok, és szeretem kiélni rossz könyvek fikázásában a felgyülemlett agressziómat.
A vége nekem olyan WTF volt, szerintem oda még illett volna némi történés. Haladunk a sztorival, repülünk ide, aztán oda, aztán amoda, és egyszercsak minden előjel nélkül vége. Paige problémája még mindig nem oldódott meg, sőt, ki se derült, hogy egyáltalán mi a baja, ugyanúgy nem tudunk semmit, mint az első rész végén. Rafi szárnyai még mindig nem kerültek vissza rá, a fő konfliktus még mindig megvan, és lövésünk sincs a megoldásáról, viszont kaptunk pár kérdőjelet (mi az anyám van ezekkel a skorpió/sáska/kiméra/mittudoménmikkel, és a kiscsajnak mi köze hozzájuk), és még mindig nincs ötletünk se, hogy na akkor innen hogyan tovább. 

Pozitívumok
A harcjelenetek még mindig jók, és egye fene, pár hónap krav magát megszavazok az írónőnek. A kard, mint karakter nagyon tetszett, az a mód is, ahogyan kommunikál, a személyisége is, sőt, megmondom őszintén, a spontán hülye névadása is, bár tényleg gáz lehet úgy bemutatkozni a többieknek, hogy "bár ez a picsa Tündérmackónak nevezett el, azért boruljatok térdre előttem, mert így is kicsinállak titeket" (azt most hagyjuk, hogy ha tud szavakkal kommunikálni, akkor miért nem teszi Penrynnel, ha meg nem, akkor miért lényeges a neve, mert a többihez képest olyan apró logikátlanság, hogy igazából nem is fontos). Volt egy-két megmosolyogtató beszólás, Zuckenberg vécéásás közben egész hiteles kép volt, szóval egy részét azért kifejezetten élveztem két dühöngés között. De attól még mindig egy összehányt szar. Csak el kellett volna mesélni a sztorit valakinek, aki tud írni, mennyivel jobb lett volna... 

Susan Ee – Angelfall - Angyalok bukása

Röviden? Nagyon vártam, de hatalmasat csalódtam benne. Legalábbis az elején. A vége már egész élvezhető volt, de a várakozásaimat így is messze alulmúlta. Lássuk, miért.

Karakterek
Valamiért először a "szereplők" szó ugrott be ide, jobban belegondolva azért, mert egyiküket sem sikerült eléggé megismernem ahhoz, hogy komplex személyiségekként gondoljak rájuk, ami így majd' 350 oldal után kicsit gáz. Na de kezdjük az elején.

Ez az a tipikus eset, amikor baromira nem kellett volna erőltetni az E/1-et. Egyáltalán nem Penryn gondolatait halljuk, sokkal inkább arról van szó, hogy a csaj tényszerűen narrálja önmagát. Nem kifejezi, hanem közli az érzéseit, és ettől annyira idegen, hideg, robotszerű lesz, hogy egyáltalán nem érint meg semmi, ami vele történik. Persze ennek lehet, hogy semmi köze az E/1-hez, egyszerűen csak az író valamiért érzelemmentesre írta a könyvet, mindenesetre a választott stílus és a kivitelezés nem illik össze. Az E/1 lényege éppen az lenne, hogy belsőségesen éljük át az egészet, a sűrűjéből nézve az eseményeket, a főszereplő látásmódja pedig igenis befolyásoljon minket. Itt viszont felüdülés, ha találok egy-egy felkiáltójelet, indulatszót, vagy egyáltalán bármit, ami nem száraz tényközlés. Gyanítom, hogy az életszerűség lett volna a cél ezzel az eltúlzottan realisztikus előadásmóddal, de sajnos nem működik, mert egy egészséges ember feje egyszerűen nem így néz ki belülről. Forgatókönyvnek sokkal inkább elmenne, mint szórakoztató irodalomnak. Én is olyan jól szórakozom rajta, hogy két oldalanként felpattanok leírni, hogy mennyire gázos, ahelyett, hogy olvasnék.
Főhősünk, Penryn egyébként egy jellemtelen liba, simán átsiklik minden életveszélyes - mármint másvalaki életét veszélyeztető - hibája vagy rossz döntése fölött egy vállrándítással, ami egy kicsit furcsa egy elméletileg pozitív szereplőtől. Érzelmei meg ugye nincsenek, vagyis hát mondogatja, hogy vannak, de nem nagyon hiszem el, vérbeli szociopata a csaj. A családi kapcsolatai is furák: a húgához ragaszkodik, ez oké, de az anyjához való hozzáállása teljes káosz. Komolyan idegesít, hogy nem is szereti igazán, nem is utálja, de még csak nem is vergődik hitelesen ezen érzelmek között, csak néha meglibbenteni a bűntudat szót, mintha azzal minden el lenne intézve. Lehet, hogy a karakternek a terv szerint tényleg van bűntudata, de ezt nem igazán sikerült kifejezni - ellenben azt, hogy tudja, hogy foglalkoznia kéne az anyjával, de leszarja, csak ezt nem meri maga előtt sem felvállalni, tisztán. Részemről nem akarnék még csak a távoli ismerőse sem lenni, rühellem az ilyen embereket.
Egyébként a motivációi is meglehetősen egysíkúak: ha bármilyen agyatlanságot meg kell magyarázni, akkor jön a szokásos "meg kell mentenem a húgomat" szöveg, és kész, mintha ezzel minden el lenne intézve - akkor is, amikor éppen baromira nem a húgáról van szó, csak valami apróságról, amit éppen okosabban is meg lehetne oldani. Ez az erőltetett, mániákus megszállottság kölcsönöz egy kicsit kattant élt az amúgy is szociopata hősünknek, ami megint csak idegesítő, mert mindeközben azt érzem, hogy Penryn nem akart egy beteg karakter lenni - arra ugye ott az anyja.
Rafi...  Na hát vele bajban vagyok. Ja, vonzó pasi, kemény harcos félisten arkangyal, egészségesen nagy az arca, nem melodramatikus, szellemes, szóval mint főhőspasija teljesen oké... De ha belegondolunk, nem sokat tudunk róla, hiszen alig beszél, meg alig szerepel a történetben, mert a legtöbbször vagy alszik, vagy egyszerűen csak nincs ott, a maradék időben pedig félreértések és félremagyarázások között vergődik a csajjal rémesen szűkszavúan. Mindegy, azért ő egyértelműen pozitív pontja a könyvnek, még ha nem is sikerült elcsábítania.

Nevek
Nem szoktam ekkora figyelmet fordítani rájuk, de most kénytelen vagyok, mert ebben a könyvben egyszerűen mindenkinek hülye neve van. A Penryn nagyon fura, valamiért a penicilin meg az algopyrin keverékének érzem, a Rafi vérlázítóan, de tényleg rettenetesen gyerekes egy ekkora mighty arkangyalhoz; nem is értem, mi baja volt az írónak a Rafaellel - azon kívül, hogy elcsépelt, de hát lehetett volna még éppen válogatni, na, nem kellett volna bohócot csinálni szegény pasiból. Obiról nyilván Obi-Wan Kenobi jut eszembe, esetleg a barkácsáruház, vagy az óvoda, szóval katasztrófa; ezek a Weasley Subidubi ikrek meg annyira fantáziátlanul gyerekesen borzalmasak, hogy nem találok rá szavakat. De amin végképp kiakadtam, az a Józsiás. Mit ás? A Józsi? Miaf*sz?! Itt szeretnék a fordítónak lekeverni egy virtuális pofont, ne tessék már az ilyen neveket magyarítani, remek lett volna ez Josiah-nak is. Megjegyzem, szerintem Rafi is jobb lett volna Raffe-ként. Kétségtelenül furcsa, de legalább nem gagyi. 

Stílus
Sokszor túlmagyarázós, hülyének nézős, izzadtságszagúan okos. Egyáltalán nem kellene kifejteni az olyan gondolatokat, mint hogy miért jelenti az a világ végét, amikor az emberek az eldobált okostelefonjaikon taposnak, vagy hogy miért hülyeség egyszerre három embernek nekitámadni, ha az ember egy 50 kilós kamaszlány. Én értem, hogy az író nagyon büszke arra a három krav maga órára, amire ellátogatott, de ezt nem kéne lépten-nyomon az orrunk alá dörgölnie, annyira nem nagy teljesítmény.
Humor... Hát, nem. Egyszer nevettem fel a 233. oldalon, de egyébként semmi. Nem szeretem a humortalan könyveket. Nem mondom, hogy semmi szellemesség nincs benne, de ebben a száraz stílusban nem nagyon lehet ütős poénokat előadni. Persze, értem én, hogy elpusztult a világ meg minden, de miután a véres és gusztustalan jelenetek sincsenek eléggé érzékeltetve ahhoz, hogy nyomottan érezzem magam, igazán lehetett volna legalább vicces a könyv.
Nem tudom egyébként, hogy a fordító mennyire ludas a stílustalanságban, de így érzésre azért van része benne. Akadnak érdekes kifejezések a könyvben, amiket valószínűleg vagy túlságosan szó szerint fordítottak, vagy csak simán össze lettek csapva. Például: "ha a fejem nem szédülne"... WTF? Nem; a fejem forog, vagy szédülök, de a kettő együtt nem működik. Vagy ott van a "Mit mondtál te nekem?", ami egyszerűen csak nem magyaros. Ezek komolyan nem tűntek fel senkinek, vagy csak engem zavarnak...?

Sztori

Tulajdonképpen nem rossz, legalábbis egy jobb kivitelezéshez teljesen elmenne. A cselekmény adagolása viszont egyenesen katasztrofális. Úgy néz ki, mintha a könyv kétharmadánál valaki rászólt volna az íróra, hogy te hallod, ez szar, kapd össze magad, az elejét viszont már nem lett volna kedve kijavítani. Vagy mintha akkor találta volna ki, hogy mi lesz a vége, nagy örömében gyorsan leírta volna a lényeget, aztán elfelejtette volna behúzni a szálakat a sztori elejébe.
Eleve amíg Rafi felébred, azt hittem, elalszom én is; rengeteg értékes időt vesztegettünk el kettejük kapcsolatából azzal, hogy valójában nem is voltak együtt. A táboros rész (ahol szintén sokat voltak szeparálva) is borzasztóan el van húzva, toporgunk egy helyben, nem történik semmi azon kívül, hogy találkozunk a Weasley Subidubi ikrekkel (akiktől egyébként feláll a hátamon a szőr, annyira amatőr utánzatok, és Fred egyébként is meghalt). Az első 200 oldal nagyrészt felesleges, egy csomó jelenettől egyáltalán nem halad előre a sztori, nem ismerjük meg jobban a szereplőket, nem jön le jobban a posztapokaliptikus világ se, mint azelőtt, csak esszük a macskakaját meg nem fürdünk egy újabb elhagyott házban, meg győzködjük magunkat, hogy fogalmunk sincs, mit gondolunk anyukáról meg az angyalról, de egyikkel sem foglalkozunk túl sokat, nehogy érzelmileg haladjunk bárhová is. Így érzésre max. a terjedelmének a harmada lenne indokolt ahhoz a minimális történéshez és világleíráshoz, ami hasznos belőle.
Onnantól kezdve viszont, hogy bejutnak a partira, átcsapunk a másik végletbe: túl sok infó, rengeteg történés túl gyorsan és értelmetlenül, mert a könyv első felét nem sikerült kihasználnia az írónak arra, hogy megalapozza a végét. Teljesen indokolatlanul a semmiből csöppenünk bele a skorpióizékbe (nem, egy elmebeteg, ok és magyarázat nélküli álom nem minősül felvezetésnek), az angyali politikába, meg abba, hogy vannak ördögök/bukott angyalok/akármicsodák. Nem fogok hazudni, az utolsó száz oldalt kifejezetten élveztem, pörgős volt, merem állítani, hogy adrenalin is akadt benne, szóval azért nem úgy teszem le, mint A bíborhajút, de hát na, nem csak a tökéletestől, de az egyszerűen élvezhetőtől is odébb van a könyv.

Szerelmi szál
Rafi (megjegyezném, hogy nagyon utálom, hogy rászoktam így ebben a formában erre a névre) Penrynnel való kapcsolata abszolút nincs felépítve, jönnek-mennek pár napig együtt, beszólogatnak egymásnak, aztán egyszercsak világrengető csók. Én meg nézek hülyén, hogy ez mégis mi a rák volt, honnan jött, meg egyáltalán, hiszen Penryn is csak néhány kósza félmondat erejéig említette, hogy tulajdonképpen vonzónak találja a srácot, akit egyébként alig ismerünk, szóval nekem sem volt időm-motivációm akarni ezt a jelenetet, meg hát valljuk be, neki sem. Meg maga a csókjelenet is gáz, nem tudta eldönteni az író, hogy szexi legyen vagy érzelmes, ezért kezdte az egyikkel, és folytatta a másikkal, aminek megintcsak izzadtságszaga van és teljesen értelmetlen.
Ezután már egyébként egész hitelesek, csak a csókig kellett volna rendesen eljutni, mert ez így megint a "hozzuk össze őket, mert így szokás" esete, egyikükről sem tudjuk, mit szeretnek a másikban, vagy mióta, vagy hogy ennek honnan kellett volna bárki számára is leesnie azon kívül, hogy ők a férfi és a női főszereplő, tehát nyilván össze fognak jönni. Ez így a karakterek szempontjából elég gyér motiváció.

Pozitívumok
Most ez a rövid lista, sorry :)
A karakterek minden hibájuk ellenére egyben vannak, önmagukhoz képest következetesek, hitelesek, tartják magukat a motivációikhoz.. A világ ugyan az emberek viselkedését tekintve sokszor nem hat héttel, hanem legalább 2-3 évvel van a világvége után, de ettől függetlenül jól kidomborítja a nehézségeket, az élelemszerzést (nem is tudom, mihez fognak kezdeni a Penrynhez hasonlók, ha elfogy a található élelem), a tisztálkodást, a ruházkodást, meg azt, hogy nem tudod, kiben bízhatsz meg, ezért inkább mindenkit elkerülsz, ha lehet. Penryn egészségesen paranoiás, okosan lavíroz a kialakult helyzetben, nem egy életképtelen sodródó főhős, hanem tényleg odarakja magát, amiért kifejezetten hálás vagyok, mert a hajamat tépem az olyan főszereplőktől (hősnek egyiket sem nevezném), akik tátott szájjal nyálcsorgatva hagyják, hogy a sztori vigye őket, és csak a véletlennek köszönhetően élik túl az egészet.
A realitásmániának is megvannak a maga előnyei: tényleg reális a könyv, nincsenek benne súlyos logikátlanságok vagy csodás megoldások, mindenki maximum arra képes, amire egyáltalán képes lehet a rendelkezésre álló eszközökkel. A végére aztán kinyílik a világ is, belelátunk az angyalok társadalmába, az egész helyzet érdekes lesz, megmozgatja a fantáziát, kérdéseink lesznek, szóval nagyjából megadja egy normális befejezés élményét, ezért nem is tudok már tiszta szívből egy igazán fröcsögős posztot írni róla, pedig az elején nagyon habzó szájjal terveztem, hogy lehúzom az egészet a Mariana-árok mélyére, annyira idegesített. De akciósan vettem, úgyhogy egye fene, nem adom vissza a kiadónak, hiába garis... :) 
Ó, és +1: rohadt jó a borítója ;)

Fangirl kirohanás és Nalini Singh hírek

Lesz Janvier & Ashwini könyv,
lesz Janvier & Ashwini könyv,
LESZ JANVIER & ASHWINI KÖNYV!!! 

*nyálcsorgat minden erre alkalmas testnyílásából*

 A cajun mindenit, pedig nem is az esetem... Na mindegy.  

Konkrétan a következő kötet lesz az, tehát a 7. a sorban; addig még vár ránk az Archangel's legion magyar kiadása, amiről egyelőre az Egmont sem tud semmi érdemelgeset mondani, dolgoznak rajta. Az infó egyébként Nalini Singh facebook oldaláról származik, ahol mindenféle kérdés felmerült és megválaszoltatott, úgyhogy most nagyjából kielégült az információéhségem. 

Illiumról sajnos még nem tudni, hogy lesz-e könyve, és mikor, mert Nalini ugyan szeretne róla írni, de szerint a karakter még nem áll készen rá. Irigylem ezért, én is szeretnék ilyen élő karaktereket a fejembe :) Sokan kérdezték, hogy Raphaelnek és Elenának lesz-e gyereke, de ez a közeljövőben biztosan nem várható, hiszen Elena még gyakorlatilag maga is gyermek az angyalok között. Az is kiderült, hogy az az angyal, aki állítólag készül arkangyallá válni, még nem szerepelt a könyvekben, úgyhogy felesleges tippelgetni, ki lesz a következő. Páran Illiumot emlegették, nem is értem, miért, mivel róla tudjuk, hogy elég fiatal még. Ő egyébként úgy tűnik, elég jó pletykaalapanyag: néhányan azt is tippelgették, hogy meleg, amit szintén nem értek, szerintem nem is volt soha kérdéses, hogy a nők érdeklik. Szóval hacsak azt a közismert tényt nem számítjuk, hogy a tökéletes pasik törvényszerűen mindig melegek, semmi alapját nem látom egyelőre ennek a feltételezésnek. Ha jól vettem ki, akkor a 6. könyvben vannak félreérthető jelenetei Aodhannal; majd meglátjuk, mindenesetre az írónő határozottan cáfolta, hogy a barátságnál több lenne közöttük. 

Fontos infó lehet még, hogy egyelőre a filmipar nem figyelt fel a sorozatra, úgyhogy a mozikba még pár évig biztosan hiába várjuk őket. Bár így belegondolva érdekes lenne erre szereplőket válogatni... Na majd unalmas perceimben kiagyalom, hogy ki kicsoda lehetne, tippek jöhetnek :) 

Ha bármi kérdés felmerül, amiről nem írtam, nézelődjetek a fent linkelt facebook bejegyzésben, vagy kérdezzetek, és megpróbálom kihámozni valahonnan az infót :)

Az  Archangel's legion első fejezete egyébiránt angolul elolvasható itt.

UPDATE: Közben találtam az Egmont facebook oldalán néhány Nalini Singh novellát magyarul. Kissé megkésve, mert nyáron lettek felrakva, de hát jobb későn, mint soha, na :) Kicsit ugyan olyan érzésem van, mintha a fordító csak úgy összecsapta volna őket, nem érzem azt a hangulatot, mint a könyvekben, de ettől függetlenül természetesen megéri azt az öt percet rájuk szánni, amit igényelnek.
A facebookon többeknek nem jelennek meg rendesen a novellák (nekem sem), így szerintem inkább scribden olvassátok. A 2. novella Elena és Raphael egy rövid jelenete, ami kimaradt az Angyalárnyból, a 4.-ben pedig Jessamy-t és Galent láthatjuk viszont, immár a jelenben. A másik kettő az író másik sorozatához (Egy világ – két faj – állandó küzdelem) kapcsolódik. Jó szórakozást :)

Nalini Singh – Angyali vadász sorozat

Magával ragadó – azt hiszem, ez fejezi ki legjobban, amit érzek ezekkel a könyvekkel kapcsolatban. Elkövettem ugyan azt a hibát, hogy az Angyali szárnyalással kezdtem az olvasást, ami a könyvsorozathoz csak oldalágon kapcsolódó történeteket mesél el, és így sokkal inkább találtam furcsának, mint érdekesnek, de aztán a költözés utáni offline száműzetésem során elkezdtem a sorozatot olvasni az elejétől. Hála égnek. Mert ugyan eleinte a hajamat téptem tőle, és rendszeresen kifakadtam, hogy mennyire borzalmas, micsoda szarvashibákat követ el az író, de ezek szépen lassan abbamaradtak, és azon kaptam magam, hogy észrevétlenül megszállottá váltam.

  

Karakterek: A legütősebb pontja a sorozatnak. Az emberi tragédiák, sorsok, érzelmek ennyire átható ábrázolását tanítani kéne. Átélhető, mély, és mégsem vonja el a figyelmet a történetről. Oké, azt elismerem, hogy kivétel nélkül minden szereplőből nem csak csöpög, hanem egyenesen ömlik a nemi hormon, ami néhol már kifejezetten zavaró méreteket ölt, de olyankor egy kicsit félre kell tenni a könyvet, aztán két nap múlva újra elővenni. Megéri.
Az eddigi ötből két kötetnek ugyan más karakterek állnak a középpontjában, de a legfőbb szereplőink egyértelműen Elena, a vámpírvadász, és Raphael, a vérlázítóan sablonos nevű arkangyal. Elena (vigyázz, a link mögött spoileres kép) egy elég standard főhős, akaratos, becsületes, tehetséges, jó alapanyag egy jó sztorihoz, többet igazából nem is érdemes mondani róla, olvasni kell. Raphael... Na ő már más kérdés. Tényleg egy olyan karakter, akitől minden lánynak nedves lesz a bugyija, de sajnos a második kötetre picit elpuhul, nem tudom már komolyan venni azt a kegyetlen aspektusát, akitől két önkielégítés között halálosan rettegni kellene. Mindentől függetlenül viszont beszippantanak, mert szerethető, átélhető karakterek, és a maguk módján hitelesek is. Embernek nem lennének azok, de hát nem azért olvasunk fantasyt, mert a szomszéd Tibi bácsi Ikeás kalandjai érdekelnek, ugye.
A mellékszereplők is zseniálisak, a főhősökhöz hasonlóan mind élnek, lélegeznek, múltjuk van, családjuk, stabil és következetes személyiségük – egyszerűen elhiszed, hogy szembe jöhetnek veled az utcán, annyira össze vannak rakva. Részemről a kedvenceim is mind mellékszereplők: Janvier, aki rohadtul nem az esetem, de az a fajta stílusos csávó, aki elcsábít, ha akarod, ha nem; Ashwini, akiről nem tudod eldönteni, hogy orvosi eset-e, vagy csak simán lökött, de elfogadnád legjobb barátnőnek; Illium, aki ha nem kap egy saját kötetet záros határidőn belül, akkor világméretű lázadást szítok, és rengetegen fognak csatlakozni; Dmitri, mert úgy tűnik, az oroszok a gyengéim; Honor, mert nem találok rá szavakat, hogy mennyire kemény dolog abból és úgy felállni, amiből és ahogy neki sikerült; Jason, mert még mindig bizsereg a tarkóm a titkaitól, Mahiya, mert... Khm, bocs, befejeztem. 

Mindenkinek megvan a maga személyes tragédiája, néhányuknak egyszerre több is, ami nem meglepő, figyelembe véve, hogy többszáz-ezer éves vámpírokról és angyalokról beszélünk, illetve olyan vámpírvadászokról, akiknek az erőszak, a vér és a halál az életük mindennapos része. Nyilván az is sokat dob a sztori hitelességén, hogy nem szerencsétlen 16 évesekből lesz hirtelen hős, hanem olyanokból, akiknek már a puszta létezésük is nagyobb kaliberű az embereknél. 

Az összes fontosabb szereplő nem egyszerű múltját szépen lassan csepegteti az írónő, amitől az emberben úgy kezd összeállni az adott karakter, ahogy a való életben is: ahogy egyre többet ismersz meg a másikból, előbb csak sejted, aztán egyre jobban megérted a motivációit, és jelen esetben egyre inkább csodálod is, hogy mindennek ellenére - vagy éppen azért -, ami történt vele, mi vált belőle. Nem egy "baaazmeg" élményt okozott a villamoson, amikor egy-egy csattanót lelepleztek, illetve például Jason sztorijától (5. kötet, Angyalárny) nem egyszer forgolódtam fél órákat álmatlanul lefekvés után, nagyon komolyan elgondolkodtató, hogy mit is tesznek a lélekkel az ilyen események. 
Emellett nem elhanyagolható a karakterek közötti nem romantikus kapcsolatok mélysége sem, akár pozitív, akár negatív értelemben nézzük. Az arkangyalok tanácsa megérne egy pszichiátriai tanulmányt, a Hetek hűsége és kapcsolata Raphaellel csodálatra méltó, ahogy a vadász céh összetartása és támogatása is... Ha röviden kéne jellemeznem ezt az aspektusát a sorozatnak, akkor talán a szociális orgazmus kifejezés lenne a legtalálóbb.

A világ: Igen, vámpírok meg angyalok együtt, fura. Igazából az egész könyv fura egy kicsit, amit én az írónő származásának a számlájára írok; egy kicsit más kultúrkörből érkezett, ami végig érezhető olvasás közben, de megszokható. Mindenesetre egy kreatív, jól működő világot teremtett, ami felvet ugyan kérdéseket, de csak olyanokat, amik nem zavarnak bele az élménybe, csak utólag gondolkodsz el rajta, hogy tulajdonképpen mi a fenék az angyalok. És ki tudja, talán ez is kiderül egyszer, hiszen még közel sincs befejezve a sorozat. Persze egy ennyire változó világot nem is tudom, be lehetne-e fejezni ésszerűen. Párszáz éves ugrásokkal haladva nagyjából a végtelenségig lehetne mesélni róla akkor is, ha az emberi tényezőt teljesen figyelmen kívül hagyjuk. Nem tudom, mi van az írónő fejében, de irigylem érte.
Önmagán belül egyébként teljesen logikus a világ, megmagyaráz mindent, még ha nem is feltétlenül az első könyvben (látszik, hogy hosszú távra tervezték), meg nem is feltétlenül tudományos eszközökkel, bár szerencsére magához képest igyekszik a realitás talaján maradni. Tetszik például, ahogy megmagyarázza, hogy miért teremtenek az angyalok vámpírokat, vagy hogy az egy dolog, hogy van szárnyad, de hogy ahhoz izomzat is kell, hogy egyáltalán normálisan tartsd a hátadon, a repülésről nem is beszélve... Sokmindennel lehet vádolni a könyvet, de logikátlansággal és önellentmondásokkal nem igazán. 

A sztori: Nem hiszem, hogy lehet itt "a" történetről beszélni, mert párhuzamosan több is folyik, és engem őszintén szólva mindegyik lenyűgöz. A személyes tragédiák és feloldásaik ugyan nagyjából egyértelműek végig, mégis a megvalósításuk annyira beszippant, hogy önmagában az, hogy tudod az utolsó oldal tartalmát, nem zavar meg semmiben. A legnagyobb kaliberű történetszál, ami több fronton is körülbelül az apokalipszissel fenyeget, nagyjából olyan, mint egy hatalmas fenyegetve tekergőző sokfejű kígyó: nem tudhatod, mikor fog lecsapni, le fog-e egyáltalán, ha igen, hova és hogyan, és hogy tehetsz-e egyáltalán bármit, hogy megállítsd. Nem az a tipikus főgonoszos történet, annál összetettebb, kiszámíthatatlanabb, főleg mert az igazán veszélyes karakterek nők, akiket sokkal inkább az érzelmeik irányítanak, ami végképp megjósolhatatlanná teszi, mit fognak tenni. Hmm, visszajutottunk a karakterekhez... 

A hibái: Merthogy mint az elején említettem, van neki, és nem szeretnék úgy tenni, mintha azt csak azért mondtam volna, hogy legyen valami negatív is a posztban. 

Tulajdonképpen csak egy nagy probléma van, ami végigkíséri a sorozatot: a túlzás. A szereplők szexuálisan és érzelmileg egyaránt túlfűtöttek, túlságosan tökéletesek, túlságosan meghatározza őket a múltjuk, a hasonlatok elképesztően csöpögősek, Dmitri és Honor sztorijának a csattanója már ebbe a világba is sok volt (pedig az nagy szó), szóval az egész egyszerűen csak túl, túl, túl... Felváltva ugrálunk a halálos/világvégés fenyegetések okozta feszültség és a romantika-erotika kiváltotta egészen másféle izgalom között, egy perc nyugalmunk sincsen olvasás közben. És valahogy mégis pont emiatt lesz igazán jó, mert valahol mélyen szerintem nagyon sokan egy ilyen világra vágyunk, ahol minden és mindenki olyan, amilyennek lennie kell, ahol tocsoghatunk az érzelmeinkben, a jó pasikban, ahol kapunk elég kihívást, adrenalint, ahol mindig felbukkannak a megfelelő emberek az életünkben, ahol a részesei vagyunk valami igazán fontosnak, ahol lehetőséget kapunk, hogy mi is egyre tökéletesebbek legyünk és a világot is azzá tegyük magunk körül... Ezért szippant be, ezért nem ereszt, ha egyszer rávetted magad, hogy beleszokj a világba. 

Még valami: férfiaknak szigorúan tiltólistás olvasmány. Ha a romantikus regények a nők pornói, hát akkor ez hard porn a javából. A pasik egyszerűen értékelhetetlen csöpögős ponyvaként értelmeznék, és az elszántabbja is a harmincadik oldalon a falhoz csapná, nem érdemes erőltetni. Ha mégis tévednék, és valaki hímneműként olvasta, ossza már meg velem, hogy mit látott benne, ami miatt végigrágta, kíváncsi vagyok :) 

Richelle Mead – Georgina Kincaid sorozat

Imádom. Nem tudok rá jobb szót, a hatrészes (befejezett) sorozatból kettő van kint magyarul, tűkön ülve várom a továbbiakat. Bár ha ezt szó szerint vennénk, nagyon fájna a hátsó felem a végére, ugyanis sajnos az Agave egy időre parkolópályára tette Meadet; csak remélni merem, hogy nem akarják félbehagyni a sorozatot, mert  az angolom, szégyen-gyalázat, de nem elég kifinomult ahhoz, hogy élvezhető legyen eredeti nyelven. Az ember mondjuk végigrágta magát rajta, és még tetszett is neki, ami már önmagában sokat elmond a könyvről, ő ugyanis mindent, ami Banks és Martin bácsi alatt van, kíméletlenül lehúz, elsősorban és mindenekfelett a lányregényeimet.

Mead ezúttal kétséget kizáróan a felnőtt közönséget célozta meg, lévén egy olyan démon a főszereplő, akinek nem csak ennie és innia, de rendszeresen szexelnie is kell a túléléshez. Feladata, hogy ez utóbbival annyi lelket rontson meg, ahányat csak tehet, de hivatásának ezt a részét már nem szívesen gyakorolja. A párkapcsolatokat is megvonja magától, lévén munka közben életerőt szív el a partnereitől, bár ahogy az lenni szokott, ehhez azért annyira nem fogja tudni tartani magát.

Karakterek: Életszerűek, ha azt leszámítjuk, hogy a többszáz-ezer éves démonoknak meg angyaloknak baromira nem úgy kéne viselkedniük, mint a 20-30 éves embereknek, de ez azt hiszem, az összes ilyen karakterekkel dolgozó könyvnek megbocsátható.
Főhősünk, Georgina ízig-vérig nő - ami egy szukkubusztól végső soron elvárható -, életének hosszú évei alatt egyáltalán nem érezte szükségét semmilyen férfias készség elsajátításának, viszont vágyik a romantikára, imádja a gyerekeket, szeret virágot kapni, a férfiak manipulálása pedig szó szerint is a vérében van. Ennek ellenére nem egy sablonos karakter, megvannak a maga problémái, a hibái; a múltja, amire nem feltétlenül büszke. Kellően merész és talpraesett, a stílusa pedig élvezetes, ami egy  E/1 nézőpontú könyvnél nem hátrány. Annak ellenére egyébként, hogy ennek is egyértelműen a női közönség az elsődleges célcsoportja, melegen ajánlom a sorozatot azoknak a férfiaknak is, akik szeretnének egy kicsit jobban belelátni a nők működésébe. Nem mondom, hogy Georgina A Nő általános megtestesítője, de azért elég jó mintapéldány, átadja a ránk jellemző gondolkodásmódot.
És ha már férfiak: kicsit hiányolom az első két könyvből azt a pasifigurát, akiért éjszakákon át lehet nyálat csorgatni, mert hát Seth ehhez túl bölcsész, meg túlságosan halandó ebben a kontextusban; Romanról már az elején sejtjük, hogy valami nem stimmel vele, Bastien meg nekem valamiért egy néger Balázs Paliként jelenik meg lelki szemeim előtt, úgyhogy ő is kiesett. Persze a viselkedésük bizonyos elemei nyilván megmozgatják a női fantáziát, attól nem kell tartani, hogy csak Georgina fogja jól érezni magát, de olyan igazi beleszeretnivaló figurát én nem találtam benne. Ez az olvasásélményből nem igazán vont le, sőt, tulajdonképpen csak most fogalmazódott meg bennem, hogy próbálok negatívumokat is keresni.
A mellékszereplők is kellőképpen kidolgozottak, a könyvesbolt legénysége abszolút hihető karakterekből áll, Carter rettenetesen szimpatikus, nagyon szeretném jobban megismerni a későbbiekben; igaz, a vámpírok kicsit vérszegények (ha-ha), de azért alapvetően mindenki szerethető.

Sztori: Itt is előfordult néha, hogy Georgina előtt jártam fejben, de ez sem volt zavaró, lehet izgulni, hogy mikor jön már rá ő is, mi a szitu, na meg akadt elég csavar és mellékszál, hogy ne legyen unalmas a könyv. Inkább nyomozós, mint akciós a történet, nem fogja senki tövig rágni a körmét, mire a végére ér, de nehéz huzamosabb időre félretenni, túl gördülékeny a sztori ahhoz, hogy bármikor is helyénvalónak tűnjön becsukni a könyvet. Mead jól kihasználja az általa teremtett világot, nem használ sok helyszínt, nem zúdít ránk egyszerre túl sok információt, látszik, hogy rutinos író. Kicsit olyan, mintha egy hógömbbe zárt világról szép lassan törölgetnénk le a port, amíg egyre tisztábban nem látszik, mi zajlik odabent. Ha meg kéne fogalmaznom, mi fogott meg benne, nem tudnék semmit kiemelni, nagyon szépen egyben van a könyv. Egyszerűen csak baromi jó.

Azt mondták, írjak én is arról, amit én is olvastam, és mivel ebben tulajdonképpen jóval tovább (konkrétan a végéig) jutottam, mint a Malac, ezért itt különösen jogos.
Spoilerek előfordulhatnak, semmi komolyat nem tervezek lelőni, de ha érzékeny az olvasó az ilyesmire, akkor nem javaslom a folytatást.
Akkor először is tisztázzuk: nem húzok le mindent, ami Martin/Banks szintje alatt van, ez eleve teljesen más műfaj, nem is igazán összehasonlítható.


A sorozat valóban felnőtt-jellegű lányregény.
Nézzük a pozitív tulajdonságait.
- Az E/1 működik az írónőnek. Nem egyszerű műfaj, de tisztességesen és jól csinálja.
- A karakterek hihetőek, életszerűek (kivéve egyet). Pont az E/1 miatt sokminden megbocsátható a karakterábrázolásban, hiszen mi nem a karaktert ismerjük meg, hanem Georgina percepcióját róluk. Persze egy 1500 éves (vagy még öregebb) személynél nehéz megmondani, hogy mennyire hiteles, de nem is várok el senkitől ilyet (ahogy Bankstől se várom el, hogy hitelesen írjon le olyan MI-ket, amik a hiperűrben létezve olyan sebességgel gondolkodnak, ami egész univerzumok szimulálását lehetővé teszi, egyszerűen nincsenek fogalmaink az ilyesmi leírásához).
- A leírások (legyen az szexjelenet, karácsonyi parti vagy tárgyalás a pokolban) jók. Élvezetesek, nem túl hosszúak, beleélhetők, elképzelhetők, fantáziadúsak és működnek. Sokat fejlődött a Vámpírakadémia óta, még a harci jelenetek is szinte hihetőek.

A negatívumok:
- Seth. Egy ideig tehetünk úgy, hogy a vak szerelem láttatja a főszereplővel olyannak, amilyen, de egy idő után egyértelművé válik, hogy az írónő tényleg azt várja tőlünk, hogy elhiggyük ezt a karaktert. Seth egy olyan szerelmes férfi, aki csak a nők fantáziájában létezik. Amikor nem a szukkubusszal nyalják egymás nyálát, akkor teljesen jó karakter, de azt a viszonyt nagyon elrontotta az írónő. Persze az egész a sztoriban gyökeredzik, lásd később.
- A világ egy kicsit... kicsi. Ugye itt van a Föld. Meg a Menny és a Pokol. Az egy dolog, hogy minden mitológia egyszerre fér el, vannak utalások arra, hogy a hívők mennyisége erre erős befolyással van, és akkor hogy, de hagyjuk. De szóval vannak ezek az űbererős démonok, akik egytől egyik bukott angyalok, és egy hatalmas bürokrácia mögött. Na de minek? A Föld viszonylag kicsi. Ha lenne valami mögöttes dimenzió, amiért érdemes küzdeni, és valahogy megmagyaráznék, miért fontos a Föld területei felett uralkodni, el tudnám fogadni, de ilyesmi nem történik. Folyamatos utalások vannak a szervezet nagyságára, de nincs ennyi emberre szükség. Olyan, mintha egy vatikán méretű országnak lenne komoly nagy igazgatása. Ki van a démonok fölött, és mit csinál?
- Rose jelenség. Georginának gyakran igazat ad a sztori és a világ, még akkor is, amikor irracionális. Ezt először a Vámpírakadémiában figyeltem meg, hogy Rose egy agresszív kismalac, és dühítően mégis mindig igaza van. Gondolom ez a tini közönségnek fontos szempont és nagyon bejött, nekem annyira nem. Itt ez nem annyira prominens, de azért néha érződik.
- A sztori. A könyvsorozat úgy épül fel, mint a House: az egyes részek többnyire önállóan is megállják a helyüket, de mindig van valami ívelő sztori a háttérben, és néha az kapja a fókuszt az adott rész történései helyett. Az első pár rész tényleg rendelkezik egy központi konfliktussal, amit Georgina szépen megold (ahogy Ildi mondta, ezek néha kicsit bután vannak előadva, de elfogadható) a barátai segítségével és mindenki boldog, és közben kezd kibontakozni a háttér. Az utolsó 2-3 rész viszont már nagyrészt ezzel foglalkozik, és meg kell mondjam, nekem nem tetszett. Innentől fehérben. Ha kell a spoiler, jelöld ki.

Szóval. Kiderül, hogy Seth és Georgina valamiféle kozmoszon átívelő szerelmespár. Nem lesz megmagyarázva, hogy miért, és ez kurvára hiányzik, ugyanis az összes többezer (millió?) éves démon és angyal meg van győződve róla, hogy lehetetlen egy dolog, amit megtesznek, tehát VALAMI extrának kéne lennie a szerelmük mögött, de látszólag ők tényleg csak az a pár az antik Görögországból.

Seth köt egy szerződést a Pokollal, hogy legfeljebb kilencszer reinkarnálódik, hogy megtalálhassa a szerelmét, mert nagyon hiányzott neki, amikor meghalt. Kérdem én, hogy került egy imp a halott lelkéhez hogy megkösse a szerződést, és ami fontosabb: mire gondolt Kiriakos (azaz Seth), mit fog elérni ezzel? Semmi pozitív kimenete nem volt a dolognak, de oké, mondjuk hogy egy irracionális döntés, hiszen épp halott volt, és csak érzések alapján cselekedett (hogy lehet félig öntudatlan állapotban szerződést kötni? ez biztos, hogy támadható pont). Nagyon erőltetetten csöpögősnek érződik az egész, azért működik nekik ez az egész, mert különben nem lenne meg a romantikus alaptézis, és az lehetetlen. Pornó kislányoknak.

Az sem tetszik, amit kezd ezzel az egésszel. Az ugye a kimenet, hogy végül mindkettejük szerződése semmis, és megkapják a lelküket. Rendben, én imádom a happy endeket, de ha már a hat részes sorozat első részében megtippelem, hogy mi lesz a kimenetel, ott azért valami baj van. Annyira rohadtul kiszámítható volt, hogy végig, végig reménykedtem, hogy nem ide jutunk el, és ahogy kezdett kibontakozni, egyre biztosabb voltam benne, hogy lesz benne csavar. Hát nem volt.

Boldog házaséletet, Seth és Georgina.

ui: azt sem értem, Carter miért tűnik el a végén, és hogy gondolhatta komolyan az írónő, hogy egyetlen lélek megéri egy angyal több száz évét.

Cassandra Clare – A végzet ereklyéi

Ennek a sorozatnak is egy kicsit félve álltam neki, mert a Csontváros - az első rész - fülszövege nem ígért túl sok jót, pontosabban semmit nem ígért egy hülye pandás nevű klubon, egy túlbonyolított világon meg egy tizenöt éves azt-se-tudom-hol-vagyok főszereplőn kívül. Tanulság? Sose higgy a Könyvmolyképzős fülszövegeknek. 

   

Cassandra Clare egy stílusos, kidolgozott fantáziavilágú író, aki egyedi és szerethető karaktereket tud alkotni egy ott-akarok-élni világban. Igen, 16 évesekről ír, de ezzel hálisten egy csomó olyan poént és beszólást is legalizál, amik egy komolyabb könyvbe nem férnének már bele, viszont garantálják a villamoson olvasás közben felvihogást, egy húszperces úton legalább kétszer, második olvasásra is. Oké, a patkányos affér egy kicsit erőltetett és gyerekes volt, de azon kívül nemigen tudok (vagy akarok?) belekötni. Pörgős, érzelmes, érdekes, a főhős művészi vénája pedig olyan hasonlatokat enged meg, amiktől szó szerint életre kel minden, más megvilágításba helyeződik az egész világ, és ezt úgy is nagyra értékelem, hogy egyébként olyan távol állok a művészetektől, mint Garfield a hosszútávfutástól. Még úgy is elhiszem, hogy Jace valójában tényleg minden nő álma, hogy képesek voltak a szerepére Hollywood legvisszataszítóbb képű pasiját megtalálni a filmváltozathoz. Bár jobb pillanataimban a Dragon Age-ből jól ismert és rajongásig imádott Zevran földi helytartójaként el tudom képzelni, de leginkább Theon Greyjoy és Draco Malfoy szürreális keverékének gondolom. Remélem, színészi képességei ellensúlyozzák majd a tenyérbemászó képét, mert kár lenne egy ilyen remek könyvet elrontani egy szerethetetlen álompasival. Mint ahogy azt valószínűleg a Vámpírakadémiával is tervezik, legalábbis vannak kétségeim a Dmitrijt alakító Danila Kozlovsky képességeivel kapcsolatban, de az egy másik történet. 

Visszakanyarodva, egy szép, kiterjedt világot tár elénk A végzet ereklyéi sorozat, az elején talán kicsit túl sok infóval, de azért viszonylag szépen adagolva az egyre bonyolultabb, és mégis egyre inkább összeálló történetet. Az ugyan nagyon látszik, hogy az író eredetileg három kötetesre tervezte a sorozatot (bár ezt sehol nem olvastam, de aki eljut odáig, majd meglátja, miért mondom), és a negyedik könyv kicsit lelombozó is volt az előzőekhez képest, de azért tűkön ülve várom a következő részt. 

A szereplők egész hihetőre sikerültek, bár így lehűlve a könyvélményből a mellékszereplők kicsit inkább sablonosak, de most őszintén, tegye fel a kezét, akinek nincs egyetlen sablonos ismerőse sem. És hát inkább legyenek kiszámíthatóak, mint teljesen következetlenek. Tetszik, ahogy ezt a melegség-problémát kezeli a könyv, bár Magnus éa Alec kapcsolata kicsit olyan életszerűtlen, ok és előzmény nélküli, mint... Hát, mint még sok más szerelem a könyv- és filmtörténelemben, nem sorolom. Sosem fogjuk megtudni, hogy ők hogyan, miért, és egyáltalán mikor szerettek egymásba, jöttek össze, vagy ilyesmi. Megtörtént, amíg mi máshová néztünk, túl rövid idő alatt túlságosan elmélyült a kapcsolatuk. Jó, persze, kamaszéknál ez már csak így megy, annyira nem érdemes meglepődni rajta, de Magnus néhány száz évétől kicsit azért többet vártam volna. 

A Jace és Clary között létrejött testvér-konfliktus tulajdonképpen brilliáns késleltetése a boldog végkifejletnek, még akkor is, ha előre lehet sejteni, hogy szó sincs arról, hogy igaz legyen. Kicsit már így a negyedik könyvre idegesítő lett, hogy valamiért sosem lehetnek boldogok együtt, de hát valamiért végig kell izgulni a sorozatot, ugye. Arra pedig bőven kapunk lehetőséget, szinte végig feszült rohanás minden könyv (bár Clary művészi gondolatmenetei kellemessé lassítják), kapcsolatok születnek, halnak meg és élednek újjá, epikus és hétköznapi problémák kergetik egymást, megoldások szülnek újabb problémákat, ahogy annak lennie kell. Magával ragad, ha hagyod. Engem megvett kilóra.