Joe Abercrombie: A penge maga (Az első törvény 1.)

Nem mai darab a könyv, de Marci úgy gondolta, nekem tetszene, szóval gondoltam, megyek vele egy kört. Illetve nem most gondoltam, de hát az úgy történt, hogy januárban rendeltem egy nagy kupac könyvet (akkor még nem sejtettem, hogy karantén lesz, és mennyire jól fog jönni :D), viszont nem tudtam eldönteni, melyikkel kezdjem. Kértem Marcit, hogy mondjon egy számot, kiszámoltam, és hát pont ez jött ki, a legvastagabb, meg amire a legkevésbé vagyok kíváncsi, de gondoltam, most már mindegy, nekiesünk. 

Ez bő két hónapja volt. Nem szokásom félretenni könyvet, ahhoz nagyon kell idegesítenie, szóval azóta vagy ezt olvastam, vagy leginkább egyáltalán nem olvastam. Ahhoz viszont túl jó volt, hogy végleg lerakjam, bár ez nem az élvezeti értékének szól, csak egy tárgyilagos értékelés. 

Szóval nehéz szülés volt, na, pedig jó a könyv. Mindjárt kifejtem, mit hiányoltam belőle :)

Világ

Középkor, mágia, történelem, hatalmas világ, minden van, csak egyiket sem értem. A mágia csak nyomokban jelenik meg, túl sok vagányság nincs benne, értelem meg még annyi se. A történelem túl összetett, nem igazán értem, hogy ki, mit, miért, mikor, hol, csak hogy van ez a birodalom, meg egy másik, és háború lesz. Volt valami nagy mágus, most meg a tanítványai kavarnak valamit. De hogy mit... Ahogy mondani szokás, a reklám után kiderül. Ha eljutok odáig.

Sztori

Hát, ezt sem egészen értem. Nagyon első kötet, igazából még azt sem tudjuk, hogy mi itt valójában a fő konfliktus. Van egy készülő háborúnk, egy korrupt Unióvezetésünk, meg valami mágiás dolog, ami aztán végképp teljes homály. Egyik karakternek sincs semmi konkrét célja (vagy ami van, az elég semmitmondó), csak belekeveredtek, és várják, hogy történjen valami, amihez hozzászólhatnak. Ha valakinek ez fel tudja kelteni az érdeklődését, meg szeret olvasás közben kombinálni, annak remek lehet, mert ezer történés és utalás van, de engem így nem igazán hozott lázba. 

Karakterek

Azt mondják, ez Abercrombie erőssége. Elismerem, technikailag minden karakter rohadt jól össze van rakva, mondhatni bátran, mert azért egy Glokta kaliberű megsavanyodott nyomorékot nézőpontkarakternek megtenni elég merész dolog. A Trónok harcás Tyrion hozzá képest egy délceg lovag. 
Szóval a karakterek jók: egyediek, van motivációjuk, egyedi látásmódjuk, hangjuk, kidolgozott múltjuk (hajaj), fejlődnek, változnak, lehet őket szeretni vagy utálni. És ez a mellékszereplőkre is érvényes, épp csak ki nem ugranak a lapok közül, annyira élnek. 

Amivel viszont problémám volt, az az, hogy egyik sem érdekelt. Felőlem az ötvenedik oldalon mind meghalhattak volna, egy vállrándítással elintéztem volna, hogy oké, ez akkor ennyi volt. Talán csak Logent sajnáltam volna, ő az egyetlen normális ember a könyvben, ráadásul az elején a lábosával tudott némi szimpátiát is ébreszteni, de itt vége is a sornak. Gloktától kifejezetten kirázott a hideg, csak azért tudtam végigolvasni, mert elég intelligens, "nyomozós", illetve hát a masszív önirónia minden karaktert elviselhetővé tesz. Róla mondjuk sokáig azt se tudtam eldönteni, milyen korú, így öregemberként jelent meg előttem, amit aztán nagyon nehéz volt átállítani. Jezal meg egy üresfejű gyökér, nem is értem, miért kapott egyáltalán saját nézőpontot. Nagyon nagyot kéne változnia a történet végére, hogy értelmet kapjon a létezése, aminek már látszanak jelei, de azért nem lopta be magát a szívembe, na. 
Szóval a karakterek nem igazán jönnek be, de ami nagyobb baj, hogy ezek egymással sem kezdenek semmit; mindenki elvan a saját kis világában, és csak óvatosan, tárgyilagosan figyelgeti a többieket. Az utolsó lapokon kezdtek alakulni végre valamiféle kapcsolatok közöttük, ott kezdett egy kicsit érdekelni, hogy mi is lesz velük, de nem hiszem, hogy ez elég arra, hogy a folytatásokat is olvasni akarjam. Majd kiderül. 

Stílus

Úgy egyébként jó a szöveg, olvastatja magát, egyik lap a másik után, de azért nem nehéz belealudni, mivel ugye nincs semmi, amiért olyan nagyon izgulni lehetne. A stílus férfiasan kemény, néhol kifejezetten profán, kiválóan visszaadja az élet kisebb-nagyobb gusztustalan nehézségeit. Ettől is életszerű lesz, simán hihető, hogy ez valamikor valakikkel tényleg megtörtént. 

Szóval valójában nagyon tuti könyv (bár valószínűleg az egész sorozatra ez jobban értelmezhető lenne), de nem nekem. Egyszerű lélek vagyok, nekem oda kell rakni valami konfliktust, hogy tessék, ezt kell megoldani, meg egy okot, hogy érdekeljen. És közben nem untatni látszólag jelentéktelen mellékszereplők kalandjaival. Később majd nyilván minden értelmet nyer, de az a könyv, ami hatszáz oldalon sem tud értelmet adni saját magának, nálam sajnos megbukott. 

Ettől függetlenül azt mondom, hogy akinek mások a prioritásai, vagy valaha is elgondolkodott azon, hogy elolvassa, az essen neki nyugodtan. Nem rossz ez, csak másképp jó, mint ahogy én szeretem.