Christopher Paolini - Örökség-ciklus

Kicsit rendhagyó kritika lesz ez, mert nem csak arról szeretnék írni, hogy nekem, mint olvasónak mit adott ez a könyvsorozat, bár azt is minimum hatalmas (és hosszan tartó) élményként tudnám jellemezni. Csodálatos fantasy, sárkányok, elfek, mágia, megoldhatatlannak tűnő konfliktusok marha jó megoldásokkal, szóval olyan igazi beleszeretős regényfolyam. De sokkal fontosabbnak érzem mostanában, hogy kezdő íróként hogyan inspirál, mennyi lényeges dologra hívja fel a figyelmemet. Akadnak bizonyos pontok, ahol azt mondom, hogy ez a könyv minden gyerekessége ellenére - vagy éppen azért - egyszerűen zseniális. Komolyan mondom, sokat tanultam belőle, bár főleg utólag visszanézve, anno olvasás közben még nem is voltak különösebb írói ambícióim. Hú de rég volt... :)
Előrebocsátom: nem mostanában olvastam, az idő pedig megszépíti az emlékeket. Meg koptatja is. Lehet, hogy hülyeségeket fogok beszélni, olyan dolgokról, amik nem is úgy voltak, mert szenilis vagyok. De ettől még a gondolatok, amiket az Eragon elemezgetése keltett bennem, ugyanúgy értékesek maradnak számomra :)

Spoiler alert! Aki még nem olvasta, de szeretné, annak eszébe se jusson tovább görgetni. Mondom, sic! Komolyan, ez az a könyv, aminek nem jó tudni a tartalmát, mert elég meglepő dolgok vannak benne. És ezt úgy mondom, hogy egyébként nagyjából immunis vagyok a spoilerekre, nagyon ritkán zavarnak, úgyhogy tessék komolyan venni :)

Szóval először is ott van Murtagh. Basszus, egy 15 éves kissrác alkotta meg az írott és filmre vitt történetek valaha volt legnagyobb hősét. 

Akárhányszor próbálok keríteni valakit, aki Murtaghnál többet szenvedett és maradt mégis a helyes úton, egyszerűen nem sikerül, bármilyen univerzumban keresgélek is. Múltkor elmerengtem Topher Brink tragédiáján, és egy fél napig káromkodtam meg hülledeztem magamban, hogy jézusom, mekkora kicseszés az élete, de hiába, Murtaghot senki nem veri. 
Ez a srác kicsi gyerekkorától kezdve szív, először az apja tartja terrorban, aztán az apja árnyéka, majd a mindenható főgonosz. Mindenhonnan kiközösítik, örülhet, ha csak bezárni akarják és nem megölni, mindenhol meg kell küzdenie mindenért, és ha valami jó történik vele, az is csak azért van, hogy utána még mélyebbre zuhanjon. Ennek ellenére mégis alárendeli magát A Végső Jónak, nélküle elbukna Eragon, elbukna a világ, mindennek vége lenne. Pedig basszus, egyszerűen minden összeesküdött ellene. Végig tipródik és szenved, minden elveszít, és még annál is többet; teljesen egyedül van, mindenféle támogató, mentor vagy barát nélkül; olyan dolgokat kell megtennie, hogy a legtöbb ember inkább öngyilkos lenne, és ezek után az utolsó utáni csepp erejével és józan eszével fogja magát, és megmenti a világot. Pedig baromira feladhatta volna, de nem, a legnagyobb tömény szívásban is kitartott, pontosan tudta, hogy miért szenved, és végigcsinálta. Ráadásul mindezt úgy, hogy közben esze ágában sem volt bosszút állni meg őrjöngeni, végig a lehetőségekhez képest higgadtan fogadta a sorsát. Ennek a sorozatnak ő az igazi hőse, nem Eragon, aki persze baromi nehéz, de mégis kikövezett úton jutott el a végéig, egy fél királyság támogatásával. 

Murtagh példáján keresztül tanultam meg, hogy nyugodtan szívassuk mértéktelenül a karaktereinket, jót fog nekik tenni. Az egyik főhősömbe konkrétan emiatt a gondolat miatt sikerült egy kicsit életet lehelni, hogy végre legyen valami értékelhető jelleme. Még alakul, de most már legalább van mire építeni. Sok irigyelnivaló várhatóan nem lesz rajta :D 

Aztán ott vannak a szerelmi szálak. Hát az valami felháborító, hogy Paolini mennyire pofátlanul figyelmen kívül hagyja az elvárásokat! Konkrétan egyetlen párt sem hoz össze a végén, pedig mindenki mindenkivel kölcsönösen és mélyen, de mégse. És a sorozat befejezésekor ő már azért közel sem volt gyerek, nem lehet erre fogni. Basszus, még a sárkányokat is szétválasztja, egy szinte kihalt faj egyetlen élő párját, és mégis úgy érzem, hogy ez így helyes, ezt hozta magával a történet, nem is lett volna reális ilyen jellegű happy endeket beleerőltetni. Roran és Katrina ott van azoknak, akik mindenáron boldog párokat akarnak látni, de ők ugye már az elején is együtt voltak. Istenem, de utáltam a Roranes részeket... 

A többieknél meg egész egyszerűen az a logikus, az következik az életükből, hogy nem. Mármint most nem. Murtagh lelke egyszerűen nem készült még fel egy kapcsolatra, meg egyáltalán a közösségi létre, ezért ő fájó szívvel ugyan, de ott hagyja Nasuadát újjáépíteni a világot, és eltűnik szem elől, hogy összerakja saját magát, amin őszintén szólva nincs mit csodálkozni. Nem is tudnám elképzelni, hogy csak úgy hirtelen összeköltöznek a palotában, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Nem is ők lennének. Azt viszont azért lehet sejteni, hogy nem itt ért véget a történetük... :)

Aryáék végkifejlete, ha lehet, még hitelesebb, bár az is igaz, hogy magát a szerelmi szálat végig egy kicsit gázosnak éreztem (abban eleinte nagyon benne volt Paolini élettapasztalatlansága, vagy hogy mondják ezt szépen), de ettől függetlenül a vége egészen reális. Arya vonzódik Eragonhoz, ő meg az elejétől bele van esve, de ugye majdnem száz év van közöttük, az már közel pedofília. Eragonnak fel kell nőnie hozzá, meg egyébként is máshol van dolga, a távkapcsolat meg nem működik, úgyhogy viszlát, majd egyszer visszatérek. Hát anyád; mennyire nem várná az ember, és mégis mennyire helyénvaló! Egészen az utolsó pillanatig azt hittem, hogy együtt fognak lelépni, ha már négy könyvön át kerülgették egymást. 
Na, hát ezek meg azt a gondolatot ültették el a fejemben, hogy nem szabad az elvárások rabjaivá válnunk; csak azért ne írjunk le valamit, amit nem akaródzik, mert úgy szokás. Ha az én karakterem nem azt teszi, amit egy bármelyik másik könyvben tenne, akkor nem azt teszi, ezt is meg lehet írni jól. Persze nyilván nem véletlenül alakultak ki ezek a szokások, megfontoltan kell eltérni tőlük, főleg mert ugye az is elsülhet rosszul, ha az ember végül azzal lesz klisés, hogy semmit nem úgy csinál, ahogy szokták. De ha úgy áll össze a történet, hogy szokatlan, de reális és kielégítő, akkor jó lesz az. Bátornak kell lenni, lábujjhegyen soha nem fogunk semmi rendkívülit alkotni. Akinek nem tetszik, majd olvas Twilight-ot (ami ugye mint tudjuk, mormon pornó kislányoknak). 

Meglepő egyébként az Eragon üzenete, vagy inkább üzenetfolyama is. Mármint maga a tény nem annyira meglepő, hogy van neki, hiszen a célközönségnek mindig is szüksége volt az arcába nyomott és random felületeken idézhető ijesztően klisés erkölcsi iránymutatásra, de megint csak az, hogy ezt egy ugyanabban a korban lévő srác követi el... Oké, sokszor érezhető, hogy nem valódi élettapasztalatot ad át a könyv, csak Paolini talált valahol egy általa értékesnek tartott gondolatot, de mégis, vannak benne olyan dolgok, amikre nem számítottam volna. Eleve az, hogy Eragon követ el olyan hibákat, amik élete végéig kísérteni fogják (Brom, Elva), és ezek nyomasztóan nagy hangsúlyt kapnak a történet során, furcsa. Az ember azt gondolná, hogy itt van ez a fantasy, kardozunk egy kicsit, meg röpködünk, megmentjük a világot, és mindenki boldog. Hát nem. Mindenki kimerült, elgyötört, elvesztette a szeretteinek nagy részét (akiket egyébként mi is szerettünk), és rohadt sok munka előtt áll. Meglepően komoly, vagy inkább komor a hangulata ahhoz képest, hogy még mindig az az alapunk, hogy egy gyerek írt egy fantasyt. 
Igen, bocsánat, ezen nem tudok túllépni. De nem is akarok; elég lelkesítő tud lenni, hogy basszus, ha neki sikerült, akkor én miért ne tudnám úgy megírni a regényemet, ahogy elterveztem? Ő valószínűleg annyival tett többet nálam, hogy tényleg megcsinálta, nem csak agyalt rajta. Meg nem akart a lehetetlenségig tökéletes lenni. 
A tett halála az okoskodás. Tényleg ki fogom írni a falra, nagy bölcsesség. 

Ha össze kéne foglalni, talán a bátorságról szól nekem az egész Örökség-ciklus. Hogy volt valahol Amerikában egy kissrác, aki kitalálta, hogy ő márpedig ír egy regényt, mert úgy tartja kedve, most pedig az egész világon ismerik a nevét. Nyilván nem azért, mert olyan hihetetlen írói teljesítményt tudott felmutatni (persze a korához képest de, de az olvasót ez a legritkább esetben érdekli), vagy mert annyira eredeti volt. Egy csomó helyen bele lehet kötni a könyvbe, mint irodalmi műbe, nem is találta fel a spanyolviaszt; egyszerűen összegyúrta a saját - irigylésre méltó - fantáziájával azt, amit olvasott, beletett időt-energiát (magántanulóként, úgy, hogy 15 évesen leérettségizett - tuti, hogy van egy időgépe a szekrényben), és a végeredmény olyan lett, hogy én itt a világ másik végén, 27 éves fejjel, évekkel a könyv olvasása után azon elmélkedek, hogy mennyi mindent tanultam tőle. Egy újraolvasás után biztos találnék még néhány dolgot, de egyelőre nincs energiám nekiesni annak a majd' 3 000 oldalnak. Most csak azokat szedtem össze, amiket így random merengések közben találtam. 

Ó, és egyébként tudtátok, hogy vannak érdekes utalások a könyvben? Néhány Doctor Who-s szösszenet, illetve az első sárkány neve Muad'Dib visszafelé. Néha eszembe jut, hogy milyen vicces dolgokat lehetne így beleírni a könyvbe, de mindig úgy gondoltam, hogy ugyan, más se csinál ilyet, hagyjuk. Aha... :)

Az Eragont lehet utálni, lehet cikinek tartani, de kétségbevonhatatlanul komoly teljesítmény ez a négy vaskos könyv. Nem tökéletes, persze. De érték. Fura helyeken lehet találni fontos dolgokat, csak nyitott szemmel kell járni :) 
(ééés +1 pont a kliséknek! :))