On Sai – Calderon 2., avagy felségáruláshoz bricsesz dukál

Visítvarögöhős agyleolvasztós ponyvaűropera. 
És Istennek hála kétszer olyan hosszú, mint az első rész. Az utolsó oldalakkal ugyan nem vagyok teljesen megbékélve, de egyébként ugyanazt tudom elmondani róla, mint az első részről: még-még-még!

Sztori

Ha nem lenne, ki kéne találni, gondoltam valahol a 300. oldal magasságában. Aztán rájöttem, hogy de hát ezt kitalálta valaki, jézusom, milyen agy kellett hozzá... Meg milyen merészség! Szóval Calderont berakni egy falka veszett anyatigrisként viselkedő harcedzett nő közé... Bevallom, én aggódtam. De ismét bebizonyosodott, hogy egy Ferreróval nem lehet szívózni. 
A közepe táján éreztem, hogy már rajzolnom kéne, hogy ki, kivel, mit, mikor, miért, és meddig, de végül megúsztam folyamatábrák nélkül. Nem merném állítani, hogy fel tudom idézni a világméretű szarkavarás minden részletét, de nem zavarodtam bele, és végső soron ez a lényeg :) Míg az első könyv inkább a szereplők megismertetésével és az alapok lerakásával foglalkozott, itt már mindenki nyakig van a csokiszószban, keresztbe-kasul manipulálják egymást, ki jobban, ki rosszabbul, de a végén minden világos lesz, mint a nap. Sokat egyébként nem tudok elemezni a történeten, mert egyszerűen annyira sok szálon fut, annyira kicsavart, hogy lehetetlen, vagy inkább értelmetlen röviden beszélni róla. Gyönyörűen, hosszan elő van készítve a lezárása, fordulatos, meglepő, ahogy annak lennie kell. 

A vége miatt vagyok csak némileg csalódott, nagyon elszállt már a helyzet az én ízlésemnek is, ráadásul baromira lógva hagyva érzem magam. A tangójelenetnél csak néztem, hogy WTF, most szakadtunk el végleg a valóságtól, valaki biztos beengedett a szellőzőrendszerbe valami durva hallucinogén cuccot, és hát onnantól kezdve nehéz volt komolyan venni az eseményeket. Aztán túl gyorsan túl nagy happy end, négyoldalas kimerítő testi-lelki egyesülős szexjelenet NÉLKÜL, amiért pedig majd' 800 oldal óta szurkoltunk. Végig átéltük Calderonék minden érzését önmarcangolósan részletesen, ezért nekem nagyon hiányzott a végéről a hosszú lelkizés meg miegyéb. Így kívülről nézve valahogy nem volt az igazi. Úgyhogy most lesátoroztam a képzeletbeli könyvesbolt ajta előtt, és türelmesen várom a harmadik részt, hátha. Ugyan nem vagyok híve a lezárt sztorik csakazértis újraélesztésének, de mivel itt úgyis a kivitelezés a lényeg, az se zavarna, ha Calderon csak híreket nézne a bandával egy egész könyvön át. Csak legyen valami. 

Karakterek
Ferrerós pólót akarok hordani. Vagy felvenni vezetéknévnek, ha rászolgálok. Minél többet tud meg róluk az ember, annál szürreálisabbak, és annál jobban beszippantanak. Matteo egyszerűen zseniális körmöstül, mindenestül, bár annyira bizarr, hogy arcot meg külsőt még fejben sem igazán tudtam társítani hozzá, ami azért furcsa jelenség. Eterno meg egy állat. Igen, annál is nagyobb állat. Az ő életéről is elolvasnék egy-két könyvet alkalomadtán... :)
Némi Firefly-os ihletést érzek egyébként egy-két mellékszereplőn, meg úgy általában az egész könyv hangulatán, de meg kéne néznem újra a sorozatot, hogy kiderüljön, nem beszélek-e hülyeségeket :) Dűnés hasonlítgatást is láttam már, az valahol tényleg jogos volt, de magamtól mondjuk eszembe nem jutott volna. Szóval az űrfeudalizmus egy dolog, de annál azért sokkal többről szól mindkét könyv. 
Japán kultúrát meg szamurájlélektant is kapunk rendesen az arcunkba, leginkább a kettes számú jópasi formájában (mert abból ugye sosem elég), Tainával isteni jeleneteik vannak, és annak ellenére, hogy elég nagyot változik a viselkedése a könyv során, nem tűnik önellentmondásosnak. Meg hát ott van ugye a politika; a japánoknál az is bonyolultabb a szokásosnál, és sokkal több halállal meg szeppukuval (most már tudom, hogy így hívják szépen a harakirit) jár, mint általában. Bocsánat, ha nem szó szerint idézek (miért nincs kulcsszavas keresés a papírkönyvekben?!), de: "Nehéz lehet japánnak lenni. Én biztos nem bírnám."
És egy plusz saját élmény: Taináva kapcsolatban fogalmazódott meg bennem, hogy miért nem haladok a saját regényemmel. Néhány ritka kivételtől eltekintve általában magasról teszek rá, hogy mi történik a női főszereplőkkel, akármennyire is jók. Taina is egy iszonyat jó és összetett karakter, szeretem olvasni, de valahogy érzelmileg mégsem igazán érint meg. Még nem tudom, hogyan, de ez a felismerés talán elvisz a megoldáshoz a saját karaktereimmel kapcsolatban :) Addig is inkább pasikról írok, abból nem lehet baj. 

Összefoglalva
Letehető könyv, nem szippant be teljesen (hál'isten, főnököm nem díjazta volna a másnapi állapotomat, ha egy ültő helyemben kell kiolvasnom), ami valószínűleg azért van, mert hiába nincs már fizikai kapcsolatod vele, akkor is próbálod kibontani a sztorit, vagy egyszerűen csak eszedbe jut a buszon valami, és nem tudsz nem felröhögni. Kell is bele egy kis szünet, különben kiégeti az agysejteket.
Mellesleg az ember is olyan hévvel olvassa, mióta sikerült rábeszélnem, hogy kezdje el, hogy komolyan meglepődtem. Vécén olvasós könyvből előlépett munkába cipelős és itthon csak úgy olvasós könyvvé, ami azért elég nagy szó nálunk :) Úgyhogy abszolút nem csak lányos regény, tessék nyugodtan nekiesni. Persze panaszkodik néha, hogy az űr nem is hideg, de hát mint az első résznél is kifejtettem, nem azért szeretjük a Calderont, mert sci-fi. Hanem minden másért. Zseniális; vegyétek, olvassátok! 

"Kisasszony, micsoda bál, nemde? Az ember lánya csak úgy eljön táncolni, aztán hopp, sógun lesz belőle."

U.i.: a fene gondolta volna, hogy ennyire nehéz egy hosszú szőke hajú japán csávóról normális képet találni a neten... Csak egy öreg alkesz fejű zenészt sikerült levadásznom, aki nyomokban emlékeztetett Agurira, de őt inkább nem mutogatom :)

Gyorshír

Meguntam a várakozást, úgyhogy múlt héten korlátozott angoltudásomat latba vetve rákérdeztem Nalini Singh facebookján, hogy mi a fene lesz most nálunk a könyveivel. Aki nem tudná, az a para, hogy az Egmont kivonult az országból, csak a gyerekkönyveik maradnak, úgyhogy per pillanat nincs hazai kiadója a könyveinek. A következő választ kaptam:

Magyarul az ügynökei rajta vannak a dolgon, ami egy fokkal jobb, mint a "fogalmam sincs", de még ők sem tudnak semmi konkrétat. Remélem, találnak valakit, aki átveszi - részemről nem is annyira a hatodik, hanem sokkal inkább a hetedik rész miatt, ami még készen sincs. Igény biztosan lenne rá, már a blog statisztikáiból is meredeken az jön le, hogy Nalini a legnépszerűbb téma, amiről valaha írtunk. Oké, nem mondom, hogy reprezentatív a blog a maga alig 2300 oldalmegtekintésével, de ha annak a negyede egyetlen író egyetlen sorozatához tartozik, az azért jelent valamit. 

Ha bármit megtudok, jelzek :) 

Vámpírakadémia - a film

Huh, hol is kezdjem... Rég akartam ennyire kijönni moziteremből film közben. Folyamatában nagyjából így tudnám röviden leírni: gáz, vicces, gáz, pörgős, gáz, vicces, pörgős, gáz, gáz, vicces, gáz, jajdegáz, pörgős, gáz, gáz, GÁZ!

Amit éreztem közben:

Áááá, ne már, ááá, ÁÁÁ, miaf*sz, ne már, ne, kérlek, ne, öljetek meg, ÖLJETEK MEG, engedjetek ki,  mi ez a szar, VÁGJÁTOK FEL AZ EREIMET!

Mély levegő, na még egyszer.

Végül mégis bent maradtam a teremben a film végéig, az emberrel egymásba kapaszkodtunk, hogy ne ordítsunk fel, hogy mi ez a vállalhatatlan szar. Lehiggadva már azt mondom, hogy csak két dolog nagyon gáz benne: A FORGATÓKÖNYV, MEG A SZÍNÉSZI JÁTÉK!

1... 2... 3... 4... kávé, cigi... 5... 6... 7... 8... 9... 10... 

Epedve várom azt az időt, amikor végre a mi generációnk kezd el filmeket készíteni. Mert amíg azok az öregek próbálják belőni a célcsoportot, akik nem hiszik el, hogy 20 körül, sőt afölött is van élet YA meg fantasy témában, esélyünk sincs. A Csontváros készítői mondjuk a film csúfos bukása után belátták, hogy alábecsülték kis közösségünk átlagéletkorát, és ennek szellemében készítik majd el a Hamuvárost - legalábbis ezt nyilatkozták, aztán hogy sikerül-e, az majd kiderül. 

A Vámpírakadémia ugyanebbe a csapdába esett, a YA legalsó korhatárát célozta meg, vagy talán még annál is lejjebb lőtt. Olyan elképesztően buta mondatokat adtak a karakterek szájába, ami egy bizonyos (elég alacsony) szint fölött teljesen élvezhetetlenné teszi a filmet. Mondom ezt úgy, hogy mesemániás vagyok, tényleg nagyon sok mesét nézek, de azok jórészt képesek úgy érthetőek lenni a gyerekek számára is, hogy közben nem a megboldogult Mónika show színvonalát hozzák. Tegye fel a kezét, aki nem nézi meg bármikor szívesen még egyszer az Oroszlánkirályt (régi szinkronnal, mert Zazu új dala például már ebben a népbutító szellemben készült). Na ugye. A Vámpírakadémia pedig a szövegeket tekintve a közelébe sem ér Szimbáéknak. 

Hogy a meséknél maradjunk: az egyébként élő karaktereket elég gyerekes módon beskatulyázták a jó-rossz kupacba, némelyiküket el is torzították, amivel még sokat kéne szenvedniük, ha lennének folytatások (aminek őszintén szólva nem látom sok esélyét), mivel a többségük elég összetett ahhoz, hogy kiderüljön, hogy tulajdonképpen mégsem/mégis "gonosz". Kirova például annyira gáz lett, hogy arra nem találok szavakat, egy igazi rosszindulatú ribancot csináltak belőle, teljesen indokolatlanul. 

Az is nagyon zavaró volt az elején, hogy Rose narrálásában kaptunk egy VA-wiki kivonatot, amolyan gyorstalpalót a világhoz; szerintem meg lehetett volna oldani frappánsabban is, de ezen még túlteszem magam, egye fene, ők így látták jónak. Azt viszont sokkal nehezebben nyelem le, hogy egy csomó párbeszéd csak miattunk zajlott le, érezhetően nekünk szánták az elhangzott információt, nem egymásnak. Lissának meg ez a vérundora nem is tudom, hogy honnan jött és mi értelme volt, meg hogy mitől változott meg a végére. Ha valaki vágja, kommenteljen már, mert tényleg lövésem sincs, mit akartak ezzel mondani. 

A színészekről egy kicsit nehéz nyilatkozni, mert gyaníthatóan rendezői utasításra olyanok, amilyenek, de azért egy-két mondatot szentelnék nekik is. Zoey Deutsch egész jó kis Rose-t rakott össze, jól áll neki ez a badass-dolog, érzelmes tekintete is van meg minden, szóval az ő karrierjének szerintem jót tett a film. A Lissát alakító Lucy Fry-ra sem lehet egy szavam sem - azon kívül, hogy még mindig szélesszájú kisbéka feje van, és kicsit sem arisztokratikus. Dimitri (vagy ha úgy jobban tetszik, Dmitri) pedig végül is nem volt olyan gáz, mint amire felkészítettem magam, de azért messze volt a szótlan dhampyr félistentől, akit vártam. Sok volt a nyál és kevés a keménység (amit egy orosztól nem várna az ember, de sikerült), a szinkronszínésznek pedig elfelejtettek szólni, hogy az egész magyar fandom egy halálosan szerelmes orosz akcentusos Rózáért eped. Aki meg nem ismeri a könyvet, annak valószínűleg fogalma sincs, hogy ezek ketten mit esznek egymáson, vagy hogy mennyire gáz valójában, hogy egyáltalán bármi is van köztük... Néha megjelennek egy-egy közös jelenetben, verekednek kicsit meg szívatják egymást, és szerelem. Csókolom, Watersék, tetszettek olvasni a könyvet?
Összességében véve sekélyes lett a film, nem fordítottak túl sok figyelmet az emberi kapcsolatokra, vagy a személyiségekre, ami pedig azért egy lányregény adaptációjánál elég nagy hiba. A sztorira ugye nem kellett energiát pazarolni, mert az adott volt, a maradék jeleneteket meg vélhetően elbohóckodták fél kiló fű meg speed mellett. Nem mondom, néha nem a sírástól, hanem a nevetéstől görnyedtem, tényleg voltak ütős poénok, de ez sajnos nem vitte el a hátán a filmet. Egyetlen poént emelnék ki: az "ezek a vámpírok nem csillognak" beszólás az elején teljesen elment volna, ha nem azzal lenne tele az internet évek óta, hogy a fanok világszerte győzködik egymást és a többieket, hogy ez bizony nem Twilight. Az egész bandának valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy mit csinál, miért és kiknek. 

Egy csomó random jelenetet kikapkodtak egyébként a könyvből, valószínűleg ilyen "had örüljenek a fanok" alapon, mert a filmhez mint önálló műhöz semmit nem tesz hozzá például az, hogy Dimitri mikor verte meg az apját, vagy hogy Tatiana lehordja Lissát, sőt, maga Tatiana is egy tök felesleges karakter volt. A könyvben fontosak, mert van hatásuk, itt egyszerűen csak a "húúú, ez is benne volt" effekt a lényeg. Ezek miatt sajnos kevesebb fontos dolog fért bele az időbe, és azokat sem sikerült elmélyíteni. Azt kell mondanom, hogy még a Twilight is mélyebb ennél, ők legalább próbáltak az érzelmekre koncentrálni, ebből meg simán csak egy újabb sulis film lett.

Voltak azért jó megoldásaik, például Rose és Lissa kötelékét nagyon szépen érzékeltették, jó volt ez az elsárguló szem effekt, teljesen egyértelművé tette, hogy mi történik. A varázslatot egész természetesen oldották meg, a harci jelenetek csak néha voltak gázok (az ember szerint akkor se, csak én vagyok helikopter), a jól használt fiatalos szleng egész életszerűvé tette a filmet, és meglepő módon strigaként mindenki sokkal jobban nézett ki, mint egyébként, de ez sajnos mind-mind kevés ahhoz, hogy bármit is akarjak a jövőben ettől a társaságtól. 

Végigkövettem facebookon a film készítését; gyakorlatilag amint bejelentették, rátapadtam a hivatalos oldalukra. A kezdeti lelkesedésem nagyon gyorsan átcsapott gyanakvásba, majd abba, hogy vért izzadva próbáltam nyitott maradni. Hiába. Ugyan egészen más helyeken cseszték el, mint ahol vártam, de végső soron jobban jártunk volna, ha bele se vágnak ebbe. Csináljon minden adaptációt az Éhezők viadala bandája, és kész, mindenki más meg maradjon meg annál, amihez ért. 

Inkább ezt nézzétek, rossz minőségű és csak 3 perc, de sokkal jobban visszaadja a könyvet. És Ben Barnes.

On Sai – Calderon, avagy hullajelölt kerestetik

Magyar. 
Sci-fi. 
Egy NŐTŐL. 
Manapság mindenki írhat könyvet...?

Hát, valahogy így indult a kapcsolatom Calderon kapitánnyal és világával, réges régen, egy messzi-messzi galaxisban. Aztán elsétáltam egy könyvbemutatóra, csak mert sosem láttam még olyat, és feltűnt a moderátor jó stílusa. Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy ez a moderátor volt On Sai / Varga Bea, akinek sajnos a saját bemutatóját már nem volt időnk megvárni, így okosabb akkor sem lettem a Calderon kapcsán (már ha egyáltalán arról volt szó), de azért megjegyeztem magamnak. Így került a könyv a képzeletbeli WTF-polcra Pippa mellé, és miután azt rettentő jónak találtam, úgy döntöttem, a Calderon is kap egy esélyt. 
Hát, kevés ilyen jó döntésem volt könyvekkel kapcsolatban az utóbbi időben. Legszívesebben két példányban tartanám itthon, az egyiket páncélszekrényben, el ne vesszen, vagy meg ne rágja a kutya (bár ő a fantasyre bukik). 

Stílus

Előrebocsátom, nem vagyok egy nagy sci-fi rajongó, legalábbis írott formában. Olvasgattam Asimovot, meg Bankstól ezt-azt, de nem vittem túlzásba; a legtöbbet talán a Jedi növendék sorozat forgott a kezeim között a témában. Tévésorozatok tekintetében már más a helyzet, a BSG és a Stargate univerzumból mindent felfaltam (az SG-1-et nem is egyszer, az SGA-t sokkal többször is), sőt, még a Firefly-t is végignéztem unalmamban, de azért nem nevezném magam különösebben képzettnek a témában. 

Véleményem ettől függetlenül van (épp nekem ne lenne?): az a fajta ember vagyok, akinek a Star Wars nem sci-fi, hanem űrfantasy. A Calderon ugyanez a kategória: elég kevés benne a "sci", gyakorlatilag lejátszódhatott volna a Földön egy tengeralattjárón is, maga az űrhajós környezet nem volt sok hatással a történetre, bár monumentalitást kétségkívül adott neki. Űrbullshit persze van benne bőven, úgyhogy a hangulat adott, de ettől még a sci-fi besorolást kicsit erősnek tartom. A szelektív kiválasztódás kifejezésnél például a biosztagozatos gimnazista énem felsikoltott fájdalmában; kissé nehezményezem ezt a világító LED dióda szindrómát, de mivel ez a kedvenc jelenetem közepén van, amin akárhányadik olvasásra is fetrengek a röhögéstől, igazából nem zavar, csak alátámasztanám vele, hogy nem sci-fi. Az ominózus jelenet amúgy zseniális. "Tudja, mit? Inkább ugorjon!"

Na de ne vesszünk el a részletekben, térjünk vissza a nagy egészhez! Elég ponyvaszerűen indul a könyv, sokkal lazábbra számít a gyanútlan olvasó az első néhány tucat oldalon, mint amivé aztán kinövi magát a sztori. Persze azért sok komolyságot azért nem kell várni, vagy feszültség van, vagy visítvaröhögés, vagy egyszerre a kettő, sírni viszont valószínűleg nem fogunk - hacsak nem a nevetéstől. 

Karakterek
A sablonos nem elég jó kifejezés rájuk, egyik értelemben sem. A szereplők a skatulyáik minden tulajdonságával bírnak, a nemesek nagyon úriemberek, a katonák nagyon kemények, a japánok nagyon japánok, mindenkiről ordít, hogy hová valósi; még a lázadó Calderon és Taina sem kivételek, nekik egyszerűen csak több tulajdonságuk van, mint a többieknek, ettől különlegesek. A mellékszereplők is elég egyszerűek, kaptak egy-két plusz tulajdonságot, amivel kiemelkedhettek, és ezt egyébként nagyon ütősen teszik, éppen amiatt, hogy nincsenek túlbonyolítva a jellemeik. Így lesznek egyszerre rettenetesen sablonosak és elképesztően egyediek is. Tökéletesen ellentmondásos, de a világ támogatja az ilyen személyiségeket, sőt, annyira elrugaszkodott, hogy nem is igazán várunk mást. Egy életszerű karakter ebben a környezetben teljesen életképtelen lenne. 
Az egyes karakterekről nem szeretnék sokat beszélni, úgysem lenne hiteles, olvasni kell, mert a stílusuktól marha jók. Meg a hátterüktől, de azt meg nem lövöm le. Egyetlen mellékszereplőt szeretnék külön kiemelni: Franktől konkrétan kedvem támadt pszichológushoz menni, ami nagy szó azok után, hogy az utamba kerülő iskolapszichológusok sora már zsenge gyerekkoromban meggyőzött arról, hogy ez a szakma a világ legnagyobb átverése. Frankkel azért leülnék néha lerészegedni, vagy csak veszekedni egyet, esetleg egyszerre a kettőt. 
Amit még baromira élveztem ebben a témában, az a karakterek egymás közötti kapcsolatainak alakulása. Ahogy Calderon félig beleszarva, félig nagyon tudatosan maga mellé állít mindenkit maga körül, de úgy, hogy még el is hiszem, hát azért le a kalappal. Jól lejön az emberek működése, a motivációik, a tapasztalataik alapján változó hozzáállásuk, úgy, hogy közben mégis önmaguk maradnak. Tessék, így járunk, ha pszichológusra bízzuk a regényírást, lesz egy remek csoportdinamikánk, és láthatunk életszerű karakterfejlődést, még a mellékszereplők szintjén is. 

Világ
Mint már említettem, elrugaszkodott, de ez engem nem szokott zavarni, Nalini Singh-ért is meg vagyok veszve, pedig ő is erősen el van szállva sok tekintetben. 
Igazából sokat nem tudok mesélni róla, űrkorszak van, feudalizmus van, viszont a gépek nem gondolkodnak, tehát hangsúlyos az emberi tényező, ami ezt az egyszerű modellt gyönyörűen a feje tetejére állítja. Mindenki akar valamit, és ha van a kezében hatalom, neki is áll kavarni, te meg bogozd ki. Mármint Calderon előbb-utóbb kibogozza neked, de azért addig megizzasztja az agysejtjeidet, ha elköveted azt a hibát, hogy leteszed a könyvet. 

Szerelmi szál
Mert azért mégiscsak lányregény, vagy mi. A karakterek életszerűtlensége miatt az "átélhető" kifejezést nem igazán használnám rá, de kellemes, izgulós, Calderon és Taina piszkálódásai nagyon élvezetesek, és nagyon lehet szurkolni nekik, szóval ez is teljesen rendben van - ami nem utolsó szempont egy olyan könyvnél, aminek az a végső célja (legalábbis az egyik), hogy ők ketten valahogy összegabalyodjanak. Furcsa, mert nem is igazán ismerik egymást, és mégis sokkal jobban, mint bárki más a környezetükben; emiatt néha kicsit átmennek drama queenbe, amikor nem tudják eldönteni, hogy a másik tényleg paraszt, vagy valami más motivációja van, de ezt is nagyon intelligensen teszik, kifejezetten élvezetes figyelni, ahogy "táncolnak". 

Összegzés
Ha én lelkesedek valamiért, akkor azt általában nagyon intenzíven teszem. A Calderon után is nagyon gyorsan elfelejtettem a kifogásaimat arra vonatkozóan, miért is nem veszek már könyvet a karácsonyi dömping után. Kiválóan összerakott mű, egyetlen felesleges mondat sincs benne, a párbeszédek zseniálisak, pattogós, humoros - 100% kikapcsolódás. Idegnyugtatónak, gondűzőnek különösen ajánlott, mellékhatása esetleg az lehet, hogy hülyének néznek a buszon, ha percenként felvihogsz olvasás közben. Nem mindenkinek fog bejönni, de aki szereti az igényesen könnyed stílust és az intelligens humort, annak mindenképpen ajánlom. 

Írástechnikai előadás

Oké, a felén már túl vagyunk, de jobb későn, mint soha! On Sai, azaz Varga Bea, a Calderon könyvek, a Scar, és még isten tudja mi szerzője (sorry, novellák terén műveletlen vagyok) nagyon jó hangulatú és hasznos előadásokat tart a gödöllői könyvtárban kéthetente péntekenként. A részvétel ingyenes, az illendőségi beugró 500 Ft (ne kérdezzétek, hozzatok egy ötszázast és kész), ami nevetségesen kevés ahhoz képest, hogy mennyire hasznosak és információdúsak az előadások. Akit érdekel az írás, az ne szalassza el a maradék két alkalmat :) Én személy szerint azokat várom a legjobban, különösen a dramaturgiát, mert az elég szenvedős téma nálam. Részletek itt, a maradék program pedig a következő:

2014. március 7. péntek 18 óra - Dramaturgia, avagy ha neked jó, nekem jó

A cselekményívről. A konfliktusok kapcsolata a világgal és a karakterekkel. Ki legyen a nézőpont egy jelentben, melyik jelenetet érdemes leírni? Író ígéret és annak megtartása. Honnan derül ki, hogy rossz a dramaturgia? Hogyan fejleszthető a dramaturgiai érzék? Lezárások, nyitott végek és függő végek. Az írói eszköztár bővítése. Hogyan sikáljuk el a hibákat?

2014. március 21. péntek 18 óra - A párbeszéd - avagy szólalj meg, megmondom, ki vagy!

Miért fontos a párbeszéd egyedisége? Egy jó jelenetben kik a beszélők és miért épp ők? Mitől túlírt egy dialógus? Hogyan lehet narráció nélkül megmutatni a szereplő nemét, korát, társadalmi státuszát, élethelyzetét, érzelmi állapotát? Mi a maszkolás és fókusz irányítása? Mi az elszórt infoadagolás? Fantasztikumban hogyan lehet világépítésre használni a dialógust?

Apropó, két félkész Calderon kritika vár még befejezésre, de ahhoz egy újraolvasást is illene megejtenem, mert rég volt már, emlékezetből meg nem ér... :) De meglesznek, mert nem lehet szó nélkül elmenni mellettük.

Kemese Fanni – A napszemű Pippa Kenn

Hát basszus, szólhatott volna valaki előbb is, hogy ez a könyv jó. 

Hónapokig nézegettem a kiadó oldalán, facebookján, mindenfelé, de úgy voltam vele, hogy fura címe is van, a fülszöveg alapján kétesélyes, ráadásul magyar író is, úgyhogy a kapcsolatunk sokáig plátói maradt. Azért eszembe jutott néha, mert a cím meg a borító hangulata valamiért megfogott, mégsem jutottam el odáig, hogy közelebbről megnézzem. Aztán egy túl rövid éjszaka után, félkómásan valahogy a semmiből eszembe jutott, hogy bele is lehet olvasni. 

Három perccel később elvesztem. Mint szárnyait próbálgató író, meghajlok Kemese Fanni nagysága előtt, és ünnepélyesen megígérem, hogy ezentúl jobban odafigyelek a magyar szerzőkre.

(Szokásomtól eltérően nem kategóriánként fogok értékelni; így egyben szép a könyv, semmi kedvem hentesbárddal nekimenni és élve felboncolni.)

Azért szeretem, ha bele lehet olvasni egy könyvbe, mert onnantól kezdve nem veszek zsákbamacskát. Rögtön lejön, hogy tetszik-e a stílus, hogy csalódott vagyok-e, amikor egyszercsak elfogynak az oldalak, és motoszkál-e bennem tovább, hogy na vajon ebből mi fog kisülni. Hát ez itt úgy nézett ki, hogy a naplórészletnél már hangosan ujjongtam, hogy sok szemszögből és mindenféle időkből kapunk leírást a világról. Nem tehetek róla, perverz módon vonzódom az alaposan kidolgozott világokhoz, pláne, ha ilyen hangulatosan vannak előadva. Nem is csalódtam: amikor úgy éreztem, hogy már a szereplőknek sincs több információjuk, mindig kiderült még valami, jött az "aha!", meg a "de hisz akkor". A nézőpontkarakterek össztudása elég kiterjedt, így a végére szépen összeáll, hogy ki, mit, kivel, mikor és miért.
A történet egyébként 2214-ben játszódik (kiszámoltam, hah!), 157 évvel a világvége után, amire már - ha minden igaz - élő ember nem emlékezhet. Minden és mindenki génmanipulált (vagy fertőzött, más opció nem nagyon van), enélkül valószínűleg tényleg kihalt volna az emberiség mindenestül. A túlélőknek vannak még régről maradt működő technikai eszközeik - lőfegyver, napelem, okosdolgok -, de nincs kommunikációs hálózat, nincsenek járművek, újra "divatba jött" a kard és az íj. Kicsit steampunkra emlékeztet, legalábbis annyiban, hogy ez a könyv is különböző korok technikai fejlettségét keveri, mégpedig meglepő természetességgel. Az egész nem egyszerűen reálisnak, hanem valódinak tűnik; nem csak el tudom képzelni, hogy ilyen lehet a világ egy globális biológiai katasztrófa után, hanem eszembe sem jut kételkedni, és ez nagyon fontos különbség. 
A szerelmi szálat nem nevezném különösebben ütősnek, de nincs is hiányérzetem. Örülünk, hogy örülnek, és próbáljuk beleélni magunkat, hogy milyen lehet egy ilyen elszigetelt élet után társat találni - ez pont elég gondolkodnivalót ad, nem is kell tovább cifrázni. Belegondolva az egész könyvet ez a mértékletesség jellemzi: az alaphelyzet van annyira erős, hogy nem is férne már belénk egy túl intenzív dráma, úgyhogy csak szépen lassan, emészthető tempóban növelve kapjuk a feszültséget. Nincs is talán érzelmi csúcspontja a könyvnek, vagyis annyi van, hogy nehéz lenne egyet kiemelni. Nincs leharapott ujjú Frodó, nem derül ki, ki az apánk (öhm... mindegy :D), nem esik össze holtan a főgonosz, és nem mentettük meg a világot, mégis a végén beleszédülünk a rohanásba: odaérünk, nem érünk oda, meghal, nem hal meg, ő is, de mégse, háttekivagy, bazmegmostmilesz. Meg a "holatöbbi", de azt már az olvasó költi hozzá. Nem tudom, hogy a következő részben Pippa mennyi szerepet fog kapni, hiszen nem ő a címszereplő, de várnak rá még érdekes dolgok, úgyhogy bizakodom. 
Pippát ugyanis egyszerűen imádom. A karakter nem rendelődik alá a megszokott sémáknak, végig tök logikus és intelligens, a jelentéktelen problémákon gyorsan túllép, a fontosakat minden erejével igyekszik megoldani, akkor is, ha az alapjaiban rengeti meg az egész világát. Olyan döntéseket hoz, amilyeneket a helyzet elvár; soha nem az a konfliktus, hogy mit fog tenni, mert az kifogástalan; inkább az, hogy mit okoz majd, amit tesz. Ha példaképet kellene választani minden általam ismert könyv hősnője közül, akkor Pippa lenne az.
Spoiler, jelöld ki: amikor kiderült, hogy a nagybátyja él, és a nagy szenvedés közepette eszébe jutott, hogy a srác talán azért hazudott neki, mert nem akarja elveszíteni, hát én majdnem sírtam örömömben. Egy csomó könyvben ilyenkor jön az elhúzódó dráma, amit aztán nagyon hatásosan fel lehet oldani, én meg verem a fejemet a falba, hogy miért lesznek az intelligens karakterek hirtelen hisztisek és hülyék. Na, Pippa nem, ő  minden fájdalma ellenére normális emberhez méltóan gondolkodik, nem kezdi el hirtelen másnak látni a srácot, akit ismer és szeret, hanem logikus magyarázatot keres, mert tényleg meg akarja érteni, hogy mi történt. Halleluja!

Ami kicsit zavaró volt, az az, hogy Pippát és Rubent nem mindig tudtam megkülönböztetni, sokszor kellett megállnom és tisztáznom, hogy most éppen melyikük fejében is vagyunk. Valahogy nem különültek el eléggé, sem a stílust, sem pedig a látásmódjukat tekintve, és talán a többieket is csak azért tudtam azonosítani, mert máskor/máshol/másokkal voltak. 
A nevekbe már megint bele kell kötnöm, sajnálom, nálam ez is kritikus, és szó ami szó, nem voltam odáig tőlük. Gage, Gary, Galen (ha jól emlékszem), Paul, Peter, Pippa, Phil, Hester, Hazel - mintha minden család csak egy kezdőbetűvel gazdálkodhatna, mint az állatkerti zsiráfok. A Ruben ugyan kivétel, de az meg egyszerűen nem maradt meg a fejemben; nem tetszik, nem is áll a számra, és folyton el kell hessegetnem Ruben Rybnik, alias Zeddicus Zu'l Zorander képét, aki egyébként a világtörténelem legjobb filmre vitt mágusa, de itt akkor is kicsit furcsán mutat. Pippának viszont még a neve is nagyon jó, gyermekien ártatlan hangzása rátesz még egy lapáttal az elszigeteltségből fakadó kíváncsiságra, és valahogy elveszi az élét a kemény életnek, gördülékenyebb, kedvesebb, pozitívabb lesz tőle minden. 
Még valamit érzek a könyvön, ami nem százas, de azt már nem tudnám megfogalmazni, nem volt időm figyelni rá, és őszintén szólva ha soha nem jövök rá, azt is túlélem. Az egész így ahogy van, értéket képvisel, élvezetes, elgondolkodtató, látszik rajta a tehetség és a belefektetett munka is. Simán megállná a helyét külföldön is, sőt, rohadt jó filmet lehetne (kéne!) csinálni belőle. Angelfall, add át a helyed! 

Susan Ee – Angelfall - Angyalok bukása

Röviden? Nagyon vártam, de hatalmasat csalódtam benne. Legalábbis az elején. A vége már egész élvezhető volt, de a várakozásaimat így is messze alulmúlta. Lássuk, miért.

Karakterek
Valamiért először a "szereplők" szó ugrott be ide, jobban belegondolva azért, mert egyiküket sem sikerült eléggé megismernem ahhoz, hogy komplex személyiségekként gondoljak rájuk, ami így majd' 350 oldal után kicsit gáz. Na de kezdjük az elején.

Ez az a tipikus eset, amikor baromira nem kellett volna erőltetni az E/1-et. Egyáltalán nem Penryn gondolatait halljuk, sokkal inkább arról van szó, hogy a csaj tényszerűen narrálja önmagát. Nem kifejezi, hanem közli az érzéseit, és ettől annyira idegen, hideg, robotszerű lesz, hogy egyáltalán nem érint meg semmi, ami vele történik. Persze ennek lehet, hogy semmi köze az E/1-hez, egyszerűen csak az író valamiért érzelemmentesre írta a könyvet, mindenesetre a választott stílus és a kivitelezés nem illik össze. Az E/1 lényege éppen az lenne, hogy belsőségesen éljük át az egészet, a sűrűjéből nézve az eseményeket, a főszereplő látásmódja pedig igenis befolyásoljon minket. Itt viszont felüdülés, ha találok egy-egy felkiáltójelet, indulatszót, vagy egyáltalán bármit, ami nem száraz tényközlés. Gyanítom, hogy az életszerűség lett volna a cél ezzel az eltúlzottan realisztikus előadásmóddal, de sajnos nem működik, mert egy egészséges ember feje egyszerűen nem így néz ki belülről. Forgatókönyvnek sokkal inkább elmenne, mint szórakoztató irodalomnak. Én is olyan jól szórakozom rajta, hogy két oldalanként felpattanok leírni, hogy mennyire gázos, ahelyett, hogy olvasnék.
Főhősünk, Penryn egyébként egy jellemtelen liba, simán átsiklik minden életveszélyes - mármint másvalaki életét veszélyeztető - hibája vagy rossz döntése fölött egy vállrándítással, ami egy kicsit furcsa egy elméletileg pozitív szereplőtől. Érzelmei meg ugye nincsenek, vagyis hát mondogatja, hogy vannak, de nem nagyon hiszem el, vérbeli szociopata a csaj. A családi kapcsolatai is furák: a húgához ragaszkodik, ez oké, de az anyjához való hozzáállása teljes káosz. Komolyan idegesít, hogy nem is szereti igazán, nem is utálja, de még csak nem is vergődik hitelesen ezen érzelmek között, csak néha meglibbenteni a bűntudat szót, mintha azzal minden el lenne intézve. Lehet, hogy a karakternek a terv szerint tényleg van bűntudata, de ezt nem igazán sikerült kifejezni - ellenben azt, hogy tudja, hogy foglalkoznia kéne az anyjával, de leszarja, csak ezt nem meri maga előtt sem felvállalni, tisztán. Részemről nem akarnék még csak a távoli ismerőse sem lenni, rühellem az ilyen embereket.
Egyébként a motivációi is meglehetősen egysíkúak: ha bármilyen agyatlanságot meg kell magyarázni, akkor jön a szokásos "meg kell mentenem a húgomat" szöveg, és kész, mintha ezzel minden el lenne intézve - akkor is, amikor éppen baromira nem a húgáról van szó, csak valami apróságról, amit éppen okosabban is meg lehetne oldani. Ez az erőltetett, mániákus megszállottság kölcsönöz egy kicsit kattant élt az amúgy is szociopata hősünknek, ami megint csak idegesítő, mert mindeközben azt érzem, hogy Penryn nem akart egy beteg karakter lenni - arra ugye ott az anyja.
Rafi...  Na hát vele bajban vagyok. Ja, vonzó pasi, kemény harcos félisten arkangyal, egészségesen nagy az arca, nem melodramatikus, szellemes, szóval mint főhőspasija teljesen oké... De ha belegondolunk, nem sokat tudunk róla, hiszen alig beszél, meg alig szerepel a történetben, mert a legtöbbször vagy alszik, vagy egyszerűen csak nincs ott, a maradék időben pedig félreértések és félremagyarázások között vergődik a csajjal rémesen szűkszavúan. Mindegy, azért ő egyértelműen pozitív pontja a könyvnek, még ha nem is sikerült elcsábítania.

Nevek
Nem szoktam ekkora figyelmet fordítani rájuk, de most kénytelen vagyok, mert ebben a könyvben egyszerűen mindenkinek hülye neve van. A Penryn nagyon fura, valamiért a penicilin meg az algopyrin keverékének érzem, a Rafi vérlázítóan, de tényleg rettenetesen gyerekes egy ekkora mighty arkangyalhoz; nem is értem, mi baja volt az írónak a Rafaellel - azon kívül, hogy elcsépelt, de hát lehetett volna még éppen válogatni, na, nem kellett volna bohócot csinálni szegény pasiból. Obiról nyilván Obi-Wan Kenobi jut eszembe, esetleg a barkácsáruház, vagy az óvoda, szóval katasztrófa; ezek a Weasley Subidubi ikrek meg annyira fantáziátlanul gyerekesen borzalmasak, hogy nem találok rá szavakat. De amin végképp kiakadtam, az a Józsiás. Mit ás? A Józsi? Miaf*sz?! Itt szeretnék a fordítónak lekeverni egy virtuális pofont, ne tessék már az ilyen neveket magyarítani, remek lett volna ez Josiah-nak is. Megjegyzem, szerintem Rafi is jobb lett volna Raffe-ként. Kétségtelenül furcsa, de legalább nem gagyi. 

Stílus
Sokszor túlmagyarázós, hülyének nézős, izzadtságszagúan okos. Egyáltalán nem kellene kifejteni az olyan gondolatokat, mint hogy miért jelenti az a világ végét, amikor az emberek az eldobált okostelefonjaikon taposnak, vagy hogy miért hülyeség egyszerre három embernek nekitámadni, ha az ember egy 50 kilós kamaszlány. Én értem, hogy az író nagyon büszke arra a három krav maga órára, amire ellátogatott, de ezt nem kéne lépten-nyomon az orrunk alá dörgölnie, annyira nem nagy teljesítmény.
Humor... Hát, nem. Egyszer nevettem fel a 233. oldalon, de egyébként semmi. Nem szeretem a humortalan könyveket. Nem mondom, hogy semmi szellemesség nincs benne, de ebben a száraz stílusban nem nagyon lehet ütős poénokat előadni. Persze, értem én, hogy elpusztult a világ meg minden, de miután a véres és gusztustalan jelenetek sincsenek eléggé érzékeltetve ahhoz, hogy nyomottan érezzem magam, igazán lehetett volna legalább vicces a könyv.
Nem tudom egyébként, hogy a fordító mennyire ludas a stílustalanságban, de így érzésre azért van része benne. Akadnak érdekes kifejezések a könyvben, amiket valószínűleg vagy túlságosan szó szerint fordítottak, vagy csak simán össze lettek csapva. Például: "ha a fejem nem szédülne"... WTF? Nem; a fejem forog, vagy szédülök, de a kettő együtt nem működik. Vagy ott van a "Mit mondtál te nekem?", ami egyszerűen csak nem magyaros. Ezek komolyan nem tűntek fel senkinek, vagy csak engem zavarnak...?

Sztori

Tulajdonképpen nem rossz, legalábbis egy jobb kivitelezéshez teljesen elmenne. A cselekmény adagolása viszont egyenesen katasztrofális. Úgy néz ki, mintha a könyv kétharmadánál valaki rászólt volna az íróra, hogy te hallod, ez szar, kapd össze magad, az elejét viszont már nem lett volna kedve kijavítani. Vagy mintha akkor találta volna ki, hogy mi lesz a vége, nagy örömében gyorsan leírta volna a lényeget, aztán elfelejtette volna behúzni a szálakat a sztori elejébe.
Eleve amíg Rafi felébred, azt hittem, elalszom én is; rengeteg értékes időt vesztegettünk el kettejük kapcsolatából azzal, hogy valójában nem is voltak együtt. A táboros rész (ahol szintén sokat voltak szeparálva) is borzasztóan el van húzva, toporgunk egy helyben, nem történik semmi azon kívül, hogy találkozunk a Weasley Subidubi ikrekkel (akiktől egyébként feláll a hátamon a szőr, annyira amatőr utánzatok, és Fred egyébként is meghalt). Az első 200 oldal nagyrészt felesleges, egy csomó jelenettől egyáltalán nem halad előre a sztori, nem ismerjük meg jobban a szereplőket, nem jön le jobban a posztapokaliptikus világ se, mint azelőtt, csak esszük a macskakaját meg nem fürdünk egy újabb elhagyott házban, meg győzködjük magunkat, hogy fogalmunk sincs, mit gondolunk anyukáról meg az angyalról, de egyikkel sem foglalkozunk túl sokat, nehogy érzelmileg haladjunk bárhová is. Így érzésre max. a terjedelmének a harmada lenne indokolt ahhoz a minimális történéshez és világleíráshoz, ami hasznos belőle.
Onnantól kezdve viszont, hogy bejutnak a partira, átcsapunk a másik végletbe: túl sok infó, rengeteg történés túl gyorsan és értelmetlenül, mert a könyv első felét nem sikerült kihasználnia az írónak arra, hogy megalapozza a végét. Teljesen indokolatlanul a semmiből csöppenünk bele a skorpióizékbe (nem, egy elmebeteg, ok és magyarázat nélküli álom nem minősül felvezetésnek), az angyali politikába, meg abba, hogy vannak ördögök/bukott angyalok/akármicsodák. Nem fogok hazudni, az utolsó száz oldalt kifejezetten élveztem, pörgős volt, merem állítani, hogy adrenalin is akadt benne, szóval azért nem úgy teszem le, mint A bíborhajút, de hát na, nem csak a tökéletestől, de az egyszerűen élvezhetőtől is odébb van a könyv.

Szerelmi szál
Rafi (megjegyezném, hogy nagyon utálom, hogy rászoktam így ebben a formában erre a névre) Penrynnel való kapcsolata abszolút nincs felépítve, jönnek-mennek pár napig együtt, beszólogatnak egymásnak, aztán egyszercsak világrengető csók. Én meg nézek hülyén, hogy ez mégis mi a rák volt, honnan jött, meg egyáltalán, hiszen Penryn is csak néhány kósza félmondat erejéig említette, hogy tulajdonképpen vonzónak találja a srácot, akit egyébként alig ismerünk, szóval nekem sem volt időm-motivációm akarni ezt a jelenetet, meg hát valljuk be, neki sem. Meg maga a csókjelenet is gáz, nem tudta eldönteni az író, hogy szexi legyen vagy érzelmes, ezért kezdte az egyikkel, és folytatta a másikkal, aminek megintcsak izzadtságszaga van és teljesen értelmetlen.
Ezután már egyébként egész hitelesek, csak a csókig kellett volna rendesen eljutni, mert ez így megint a "hozzuk össze őket, mert így szokás" esete, egyikükről sem tudjuk, mit szeretnek a másikban, vagy mióta, vagy hogy ennek honnan kellett volna bárki számára is leesnie azon kívül, hogy ők a férfi és a női főszereplő, tehát nyilván össze fognak jönni. Ez így a karakterek szempontjából elég gyér motiváció.

Pozitívumok
Most ez a rövid lista, sorry :)
A karakterek minden hibájuk ellenére egyben vannak, önmagukhoz képest következetesek, hitelesek, tartják magukat a motivációikhoz.. A világ ugyan az emberek viselkedését tekintve sokszor nem hat héttel, hanem legalább 2-3 évvel van a világvége után, de ettől függetlenül jól kidomborítja a nehézségeket, az élelemszerzést (nem is tudom, mihez fognak kezdeni a Penrynhez hasonlók, ha elfogy a található élelem), a tisztálkodást, a ruházkodást, meg azt, hogy nem tudod, kiben bízhatsz meg, ezért inkább mindenkit elkerülsz, ha lehet. Penryn egészségesen paranoiás, okosan lavíroz a kialakult helyzetben, nem egy életképtelen sodródó főhős, hanem tényleg odarakja magát, amiért kifejezetten hálás vagyok, mert a hajamat tépem az olyan főszereplőktől (hősnek egyiket sem nevezném), akik tátott szájjal nyálcsorgatva hagyják, hogy a sztori vigye őket, és csak a véletlennek köszönhetően élik túl az egészet.
A realitásmániának is megvannak a maga előnyei: tényleg reális a könyv, nincsenek benne súlyos logikátlanságok vagy csodás megoldások, mindenki maximum arra képes, amire egyáltalán képes lehet a rendelkezésre álló eszközökkel. A végére aztán kinyílik a világ is, belelátunk az angyalok társadalmába, az egész helyzet érdekes lesz, megmozgatja a fantáziát, kérdéseink lesznek, szóval nagyjából megadja egy normális befejezés élményét, ezért nem is tudok már tiszta szívből egy igazán fröcsögős posztot írni róla, pedig az elején nagyon habzó szájjal terveztem, hogy lehúzom az egészet a Mariana-árok mélyére, annyira idegesített. De akciósan vettem, úgyhogy egye fene, nem adom vissza a kiadónak, hiába garis... :) 
Ó, és +1: rohadt jó a borítója ;)