On Sai – Calderon, avagy hullajelölt kerestetik

Magyar. 
Sci-fi. 
Egy NŐTŐL. 
Manapság mindenki írhat könyvet...?

Hát, valahogy így indult a kapcsolatom Calderon kapitánnyal és világával, réges régen, egy messzi-messzi galaxisban. Aztán elsétáltam egy könyvbemutatóra, csak mert sosem láttam még olyat, és feltűnt a moderátor jó stílusa. Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy ez a moderátor volt Calderonmama (sorry, kutyás szleng), akinek sajnos a saját bemutatóját már nem volt időnk megvárni, így okosabb akkor sem lettem a Calderon kapcsán (már ha egyáltalán arról volt szó), de azért megjegyeztem magamnak. Így került a könyv a képzeletbeli WTF-polcra Pippa mellé, és miután azt rettentő jónak találtam, úgy döntöttem, a Calderon is kap egy esélyt. 
Hát, kevés ilyen jó döntésem volt könyvekkel kapcsolatban az utóbbi időben. Legszívesebben két példányban tartanám itthon, az egyiket páncélszekrényben, el ne vesszen, vagy meg ne rágja a kutya (bár ő a fantasyre bukik). 

Stílus

Előrebocsátom, nem vagyok egy nagy sci-fi rajongó, legalábbis írott formában. Olvasgattam Asimovot, meg Bankstól ezt-azt, de nem vittem túlzásba; a legtöbbet talán a Jedi növendék sorozat forgott a kezeim között a témában. Tévésorozatok tekintetében már más a helyzet, a BSG és a Stargate univerzumból mindent felfaltam (az SG-1-et nem is egyszer, az SGA-t sokkal többször is), sőt, még a Firefly-t is végignéztem unalmamban, de azért nem nevezném magam különösebben képzettnek a témában. 

Véleményem ettől függetlenül van (épp nekem ne lenne?): az a fajta ember vagyok, akinek a Star Wars nem sci-fi, hanem űrfantasy. A Calderon ugyanez a kategória: elég kevés benne a "sci", gyakorlatilag lejátszódhatott volna a Földön egy tengeralattjárón is, maga az űrhajós környezet nem volt sok hatással a történetre, bár monumentalitást kétségkívül adott neki. Űrbullshit persze van benne bőven, úgyhogy a hangulat adott, de ettől még a sci-fi besorolást kicsit erősnek tartom. A szelektív kiválasztódás kifejezésnél például a biosztagozatos gimnazista énem felsikoltott fájdalmában; kissé nehezményezem ezt a világító LED dióda szindrómát, de mivel ez a kedvenc jelenetem közepén van, amin akárhányadik olvasásra is fetrengek a röhögéstől, igazából nem zavar, csak alátámasztanám vele, hogy nem sci-fi. Az ominózus jelenet amúgy zseniális. "Tudja, mit? Inkább ugorjon!"

Na de ne vesszünk el a részletekben, térjünk vissza a nagy egészhez! Elég ponyvaszerűen indul a könyv, sokkal lazábbra számít a gyanútlan olvasó az első néhány tucat oldalon, mint amivé aztán kinövi magát a sztori. Persze azért sok komolyságot azért nem kell várni, vagy feszültség van, vagy visítvaröhögés, vagy egyszerre a kettő, sírni viszont valószínűleg nem fogunk - hacsak nem a nevetéstől. 

Karakterek
A sablonos nem elég jó kifejezés rájuk, egyik értelemben sem. A szereplők a skatulyáik minden tulajdonságával bírnak, a nemesek nagyon úriemberek, a katonák nagyon kemények, a japánok nagyon japánok, mindenkiről ordít, hogy hová valósi; még a lázadó Calderon és Taina sem kivételek, nekik egyszerűen csak több tulajdonságuk van, mint a többieknek, ettől különlegesek. A mellékszereplők is elég egyszerűek, kaptak egy-két plusz tulajdonságot, amivel kiemelkedhettek, és ezt egyébként nagyon ütősen teszik, éppen amiatt, hogy nincsenek túlbonyolítva a jellemeik. Így lesznek egyszerre rettenetesen sablonosak és elképesztően egyediek is. Tökéletesen ellentmondásos, de a világ támogatja az ilyen személyiségeket, sőt, annyira elrugaszkodott, hogy nem is igazán várunk mást. Egy életszerű karakter ebben a környezetben teljesen életképtelen lenne. 
Az egyes karakterekről nem szeretnék sokat beszélni, úgysem lenne hiteles, olvasni kell, mert a stílusuktól marha jók. Meg a hátterüktől, de azt meg nem lövöm le. Egyetlen mellékszereplőt szeretnék külön kiemelni: Franktől konkrétan kedvem támadt pszichológushoz menni, ami nagy szó azok után, hogy az utamba kerülő iskolapszichológusok sora már zsenge gyerekkoromban meggyőzött arról, hogy ez a szakma a világ legnagyobb átverése. Frankkel azért leülnék néha lerészegedni, vagy csak veszekedni egyet, esetleg egyszerre a kettőt. 
Amit még baromira élveztem ebben a témában, az a karakterek egymás közötti kapcsolatainak alakulása. Ahogy Calderon félig beleszarva, félig nagyon tudatosan maga mellé állít mindenkit maga körül, de úgy, hogy még el is hiszem, hát azért le a kalappal. Jól lejön az emberek működése, a motivációik, a tapasztalataik alapján változó hozzáállásuk, úgy, hogy közben mégis önmaguk maradnak. Tessék, így járunk, ha pszichológusra bízzuk a regényírást, lesz egy remek csoportdinamikánk, és láthatunk életszerű karakterfejlődést, még a mellékszereplők szintjén is. 

Világ
Mint már említettem, elrugaszkodott, de ez engem nem szokott zavarni, Nalini Singh-ért is meg vagyok veszve, pedig ő is erősen el van szállva sok tekintetben. 
Igazából sokat nem tudok mesélni róla, űrkorszak van, feudalizmus van, viszont a gépek nem gondolkodnak, tehát hangsúlyos az emberi tényező, ami ezt az egyszerű modellt gyönyörűen a feje tetejére állítja. Mindenki akar valamit, és ha van a kezében hatalom, neki is áll kavarni, te meg bogozd ki. Mármint Calderon előbb-utóbb kibogozza neked, de azért addig megizzasztja az agysejtjeidet, ha elköveted azt a hibát, hogy leteszed a könyvet. 

Szerelmi szál
Mert azért mégiscsak lányregény, vagy mi. A karakterek életszerűtlensége miatt az "átélhető" kifejezést nem igazán használnám rá, de kellemes, izgulós, Calderon és Taina piszkálódásai nagyon élvezetesek, és nagyon lehet szurkolni nekik, szóval ez is teljesen rendben van - ami nem utolsó szempont egy olyan könyvnél, aminek az a végső célja (legalábbis az egyik), hogy ők ketten valahogy összegabalyodjanak. Furcsa, mert nem is igazán ismerik egymást, és mégis sokkal jobban, mint bárki más a környezetükben; emiatt néha kicsit átmennek drama queenbe, amikor nem tudják eldönteni, hogy a másik tényleg paraszt, vagy valami más motivációja van, de ezt is nagyon intelligensen teszik, kifejezetten élvezetes figyelni, ahogy "táncolnak". 

Összegzés
Ha én lelkesedek valamiért, akkor azt általában nagyon intenzíven teszem. A Calderon után is nagyon gyorsan elfelejtettem a kifogásaimat arra vonatkozóan, miért is nem veszek már könyvet a karácsonyi dömping után. Kiválóan összerakott mű, egyetlen felesleges mondat sincs benne, a párbeszédek zseniálisak, pattogós, humoros - 100% kikapcsolódás. Idegnyugtatónak, gondűzőnek különösen ajánlott, mellékhatása esetleg az lehet, hogy hülyének néznek a buszon, ha percenként felvihogsz olvasás közben. Nem mindenkinek fog bejönni, de aki szereti az igényesen könnyed stílust és az intelligens humort, annak mindenképpen ajánlom.