Gaura Ágnes - Vámpírok múzsája

Kezdem azt hinni, hogy nekem nem is kell keresnem a jó könyveket, azok előbb-utóbb úgyis megtalálnak. A Vámpírok múzsája például facebookos céltalan kattintgatás során került az utamba, a "Magyar nyakba magyar szemfog!" mottón pedig annyira lesokkoltam, hogy kénytelen voltam közelebbről is megnézni, hogy mi az isten ez. 

Rájöttem, hogy a sorozat címébe már belefutottam egyszer-kétszer, de valahogy azt gondoltam, hogy ez ilyen kapudrog lesz, Borbíró Borbála karácsonyi kalamajkája a véraláfutásos vámpírokkal, gazdagon illusztrált rémmese 10 éven aluliaknak, vagy ilyesmi. Végülis valahol ezt is el kell kezdeni. 

Hát, megint tévedtem. A néven ugyan még mindig ki vagyok akadva, de annyira jól szórakoztam magán a könyvön, hogy nem zavar aktívan, csak sajnálom, hogy valószínűleg egy rakás embert elriaszt az olvasástól. Lehetett volna szegénynek valami vonzóbb nevet is adni, vagy ha neki nem is, legalább a sorozatnak. Merthogy amúgy rohadás jó. 

Stílus

Címszavakban: könnyed, természetes, intelligens, pattogós, asztalcsapkodósan végigvihogós. Modern magyar fantasztikus kalandregény. Fantasztikusan magyar, hogy pontos legyek, és nem idegesítően, amiért igen hálás vagyok. Én gyakorlatilag életem humorát láttam benne visszaköszöni, némi látens (?) Jobbik-szimpatizánsos beütéssel, ami amúgy kifejezetten tetszett, de aki nem bírja, az is túl fogja élni azt a pár poént. 

Világ
Budapest, napjainkban. Meg vámpírok, vérmindenfélék, varázslók, titkosszolgálat, tudományos élet, meg ami kell. Kellemesen túlzásmentes a sötétség, nem folyik patakokban a vér meg a különféle testnedvek, de nem is csillognak azok a vámpírok. A dolgok működése nincs agyonmagyarázva, a mágiaelméletről azt se tudjuk, eszik-e vagy isszák, cserébe viszont nem kell logikátlanságokat keresnünk, mert nem is ismerjük az eredeti logikát. A vámpíreskü megszegésétől szétrobban a fejed, mert csak, a boszorkány barátnőd a bolygó másik végén telefonból is megmondja, ha szexeltél egy jót, mert csak, az egész úgy működik, ahogy, mert csak. Kényelmes :)
Kicsit viszont furcsa, hogy ennyire magyar, valahogy Béla, a lecsúszott vámpír, meg Kristóf, a gimnáziumi magyartanár vérmedve nem az a dolog, amit könnyen befogad az ember agya. Itthon vagyunk, nyakig a csóróságban és a híres magyar mentalitásban, de mégsem ismerünk rá a világra. Végső soron pont ettől lesz az egésznek egy teljesen szürreális, utánozhatatlan hangulata. Utánozhatatlanul jó, ha nem lettem volna egyértelmű. Egy élmény utána kilépni a lakásból, és körbenézni Budapesten :)

(Érdekes belegondolni, hogy az amcsik amúgy mióta csinálják ugyanezt, náluk lakik a világ modern furalényeinek 90%-a, míg mi csak most kezdjük szokni őket, már ha egyáltalán.)

Karakterek
Most mit fejtegessem egyesével, egyediek, életszerűek, szerethetőek, ahogy azt kell; aki a karakterekre bukik, ebben tutira nem fog csalódni. És mindenkinek rettenetesmód felvágták a nyelvét, úgyhogy amit meg egymással csinálnak, az mestermunka. Olyan viták vannak benne, hogy kezdem komolyan visszasírni a szociális életemet. Semmi erőltetettség, életszerű mértékű bazmegolás, marha jó érveléspárbajok, verbális pofonok, meg néha fizikai is, szóval normális, pörgős emberi kapcsolatok. Isteni. 

Szerelmi Pasis szálak
Szerelminek nem lehetne nevezni, Bori nagyjából egész végig azon rinyál, hogy sose lesz normális pasija, az MMORPG-s virtuális szerelme ugye virtuális, ezen nincs is mit magyarázni, egyébként meg a vámpírmániája miatt senki nem áll vele szóba, de azért egy gyors körre leakaszt egy elég meggyőző vámpírt útközben, és végig volt egy olyan érzésem, hogy ha egyszer őszintére innák magukat Attilával, az imponálóan bunkó főnökével, az nagyon érdekes lenne. Plusz ott van Eric, aki simán iderepül pár ország távolságból, csak hogy felpofozzon valakit drága Borinkért, az sem csak felebaráti szeretetnek tűnik így elsőre. Szóval akció van bőven, de hálisten semmi nincs túllihegve, szépen éretten van tálalva az egész, komolyan kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. 

Sztori
Erre se lehet egy szavam sem, összetett, szépen pörög, és gyönyörűen bele lehet magyarázni áltudományos dolgokat - a magyarok, Dracula meg a darts kapcsolata például annyira szépen fel van építve, hogy majdnem elhittem olyan dolgokat tud meg az ember, hogy ha nincs a wikipédia, sosem hiszi el, hogy nem kamu. Van itt minden, titkosszolgálat, vámpírbandák, rablás, megvesztegetés, Poe, sőt, még az egyiptomiak is lépten-nyomon az arcunkba tolakodnak - ebből már azért fel lehet építeni ezt-azt. Nem is unatkozós könyv, sőt, nehéz olyan pontot találni, ahol az ember csak úgy feláll egy kis mosogatásra. Talán ezt tudnám egyedül hátrányként említeni, a házimunka bizony megsínyli az olvasást.

Összefoglalva
A felét nem írtam le annak, amit akartam, legközelebb már olvasás közben jegyzetelek, hogy ne hagyjak ki semmit. Zseniális, na, rá kell szokni a magyar írókra, nincs mese. Még szerencse, hogy jön a karácsony, mert van még pár rész a sorozatból. 
Melegen ajánlom egyébként pár kattintás erejéig Gaura Ágnes weboldalát, nálam az volt a végső érv.

Ezt a zenét meg különösebben nem szeretem, de hát mondjátok, hogy nem illik ide. Még tej is folyik benne. 

"Az ember elvből nem utasít vissza édességet, lenyomja, még ha belepusztul is, mondja ki az íratlan Borbíró családi ebédkódex."

"Elmúlt a népmesei varázsod. Hacsak paraszt mivoltodat nem tekintem annak."

"Először csak fel-alá járkáltam a szobámban, mint bezárt vérfarkas holdtölte előtt"

"– Nem mindegy, hogy szűz, vagy nem szűz, akinek a véréből kölcsönzünk egy kicsit? 
– Nem erkölcsi aggályaim vannak, basszus, hanem gyakorlati aggályaim! – Legszívesebben lefejeltem volna. Kicsit agresszívabb voltam, mint máskor, de egyébként is rosszul tűrtem, ha valaki ennyire nincs egy hullámhosszon velem. – Attila, ez itt Budapest! Honnan a lószarból kerítünk szűzlány-vért?"

Larry Niven – Ringworld

Szóval elkezdtem feldolgozni a "klasszikusokat". Régóta érik ez a terv, de a Malazanos sorozat három könyvre lefoglalt, az meg sok oldalt jelent. Lemre nem tudtam rávenni magam (ez is megérni egy külön bejegyzést, de majd megerőszakolom magam és esetleg utána), úgyhogy maradt a Ringworld. A klasszikusokat azért tettem idézőjelbe, mert nem az olyanokra gondolok, mint Asimov vagy a Dűne sorozat, amiket még egy laikus is ismer, hanem a jobban sci-fi szubkultúrabeliekre utaltam.

Alapvetően tisztességes iparosmunkáról van szó, az oldschool sci-fi majdnem minden jellemzőjével. Három tulajdonságot, jellemzőt emelnék ki, amik különösen irritáltak.
1. Ismerjük azt a történetvezetést, amikor az "okos" szereplő nem mondja el a tervét a többieknek, csak utalgat rá, hogy mekkora őrültség, és lehet nem is fog működni, és a többieknek minden oka megvan rá, hogy legalábbis határozottabban megkérdezzék, hogy ugyan mit is szeretne csinálni az idejükkel és véges erőforrásaikkal, de valamiért csak gyenge próbálkozásokat tesznek az igazság kiderítésére? Ilyenkor van az, hogy mint olvasó TUDOM, hogy működni fog a terv, mert ha nem működne, akkor a többi szereplő nem viselkedne birkaként. Ez borzasztóan lusta, erőltetett és hiteltelen.
2. Amikor minden második oldalon azt olvasom, hogy "Isn't it obvious?" meg "Don't you see?" és hasonlókat, akkor tudom, hogy ez biz oldschool sci-fi, ahol a szereplőket használják nagyon durva szócsőként valaminek az elmagyarázására, és sajnos nem bánnak kesztyűs kézzel ezzel az eszközzel. Először Baxternél találkoztam ezzel a jelenséggel, és bár ő nem olyan régi író, de azonnal úgy éreztem, mintha öregapámmal beszélgetnék, annyira régies volt ez a túlmagyarázó stílus.
3. Ha már túlmagyarázásnál járunk. A régi sci-fi másik jellemzője, hogy az író talált valamit valami tudományos leírásban (itt például a legjobb jellemző a Klemperer rosette volt), és azt kalapáccsal, vésővel beleveri a történetbe, részletes leírással és nyáladzással körbefolyatva. Idegen testként gennyedzik a történetben az ilyesmi, és nem tudják, tudták megállni.

A gyűrű amúgy nem rossz ötlet (bár a fizika azt mondja, hogy meghajtás nélkül teljesen életképtelen, ugyanis a csillag szépen kimozdulna a közepéről és keresztül a gyűrűn), a leírás is tetszett, és nem lett túlnyújtva, túlmagyarázva. Azt mondjuk nem magyarázták el, hogy hogy kerültek az emberek oda, meg az se derült ki, hogy fénysebesség alatt repülő hajókkal hogy tudták bejárni azt a sok ezer köbfényévnyi területet.

Teela Brown viszont... amikor kiderült, hogy ez a pszichikus vagy genetikus vagy akármilyen szerencse létezik, azt hittem ott teszem le a könyvet. Az egyetlen szerencséje (heh) az volt, hogy csak szar könyvek voltak az olvasómon.

Lehet, hogy nekiveselkedek a többi könyvnek, mert eddig ez a legtisztességesebb régi sci-fi, amit olvastam, de erre rá kell pihennem.

Iain M. Banks – Feersum Endjinn

Az utolsó Banks sci-fi, ami korábban kimaradt. Ez egyike a három nem-Kultúra sci-finek, és természetesen mint olyan, beteges. A Kultúra egy nagyon szép és érdekes univerzum, nagyon sok végső kérdést fel lehet benn vetni, de az egykötetes világoknak sincs szégyenkeznivalójuk, ha mélységről van szó.
Míg a Száműző (The Algebraist) egy sokkal megbízhatatlanabb és lassabb FTL (Faster Than Light - fénysebesség feletti utazás) mechanizmus miatt klikkesedő és szeparálódó hatalmas galaxist fest le annak változatos életformáival, a Feersum Endjinn (amit nem vagyok hajlandó a lefordított nevén emlegetni, sőt, a fordítás létezését is tagadom) a Sötét Háttér Előtt (Against a Dark Background) hagyományait viszi tovább, egy zárt, önmaga hosszú és változatlan létezésébe belebetegedett világgal.

Alapvetően nem szeretem az olyan science fiction világokat, ami a valaha volt, de aztán elvesztett technológiáról szól, és a jelenkor szereplői egy lebutított technológiai szinten vegetálnak. Ezt csalásnak érzem, az író ezzel gyakorlatilag a saját helyzetét könnyíti meg, és persze kap egy jó adag felfedeznivalót is, szinte ingyen.
Bár a regény egy ilyesféle világot ír le, Banks itt ezt kétféle módon kerüli meg. Egyfelől sokkal kisebb a szakadék a valaha volt technológia a jelenkor között, mint az szokás, másrészt a zseniálisan jó világleírás és világérzékeltetés gyakorlatilag elmossa ezt a problémát.

A cím azért az, ami, mert a három (négy) főszereplő egyike diszlexiás, és benyomásaim szerint kissé értelmi fogyatékos is, és csak fonetikusan tud írni. Épp emiatt a könyv idejekorán, gyászos hirtelenséggel véget is ér, mert az utolsó negyed a fonetikusan leírt szövegek átírását tartalmazza (ebből következik az is, hogy a fonetikusan írt rész csak a könyv kb. harmada, a többi normális).

A regény szerkezete Banks-nél szokásosan több szálon halad, de meglepő módon elsőre úgy tűnik, az idősíkokkal nem variál, senki nem emlékszik vissza, senki nem flashbackkel. Azért csak elsőre, mert a fent említett négy főszereplő igazából három, de inkább csak úgy van közük egymáshoz az összevontaknak, mint a hernyónak és a lepkének.
A szereplők itt csak a regény legvégén futnak össze, amikor megtalálják a keresett deus ex machina-t, a címadó gépezetet.

A történet szerint a Földön visszamarad emberekre hatalmas vész leselkedik egy a naprendszerbe beóvakodó gázfelhő képében, ami súlyos fényhiányt (és emiatt kihűlést) okozna, meg persze a Napnak sem tesz jót. A világ uralkodói nem kívánják a problémát megoldani, ellenben van a Cryptosphere nevű valami, egy számítógépes hálózat, ami (amellett, hogy virtuális valóságot ad és lehetővé teszi, hogy mindenki nyolc életet éljen (plusz még nyolc a virtuálban utána)) tartalmaz egy alrendszert, ami működésbe lép erre, legyártva egy organikus kulcsot, ami majd jól beindítja az eltávozott emberek által itthagyott megfelelő védelmi rendszert. Spoiler: sikerül neki(k, mert többen is lesznek a végére, akik akarva-akaratlan, de segédkeznek ebben), de nagyon érzékletesen leírja egy "látomásban" (a rendszer által tett predikciók), hogy mi történne a világgal nélküle.
A világon mindenki be van drótozva (valamilyen szinten még az elvileg implantmentes priviliged státuszú emberek is), minden tele van chimeric lényekkel (amik nem több állatból összevarrt lények, hanem emberi tudatok módosított állati testekben, nagyon sok madár van a könyvben, illetve egy jegesmedve-követ és Ergates, a hangya), és hogy mi védi meg az embereket a rosszindulatú akaratátvételtől? Hát, nagyjából semmi. Rendkívül szemléletes, hogy amikor a "megbabonázott", túlmotivált katonák bontják a berendezést, ami a Cryptosphere-t részben tartalmazza, az meg úgy "védekezik", hogy mindenféle "hallucinációkkal" próbálja elrettenteni őket a munkától, csábító nők, csecsemő a kalapács alá, akármi.

A regény Bankstől szokatlanul keveset magyaráz. Amikor elindulunk az utazásra (szó szerint és átvitt értelemben is), elképzelésünk sincs, ki micsoda és mit miért csinál. Az emberek emberek, de nem mindig, az állatok néha emberek, és ami a virtuális térben történik az nem mindig tűnik is el ott nyom nélkül. A többi regényét könnyebben emésztettem meg, ez majdnem a kétharmadáig tartott, mire azt mertem mondani, értem, mi történik.

De rendkívüli kaland volt, köszönöm, hogy egy végső útra még elmehettem önnel, Mr Banks!

Divergent/A beavatott - a film

Még mielőtt rátérnék magára a filmre, egy pár mondatban összegezném a trilógia többi részéről alkotott véleményemet, amiből külön poszt végül nem lett, mert a lesokkolt hápogáson kívül nem sok dolgot sikerült felmutatnom róla, de azért ennyit megér. Vigyázat, rohadtul spoileres, bár mivel valószínűleg mindenki rég elolvasta már rajtam kívül, ez annyira nem is számít. 

Szóval az egész Divergent sorozatot gyors egymásutánban fogyasztottam el néhány nap alatt, és az egyetlen dolog, amit pár óra fel-alá mászkálást követően ki tudtam végre nyögni, az az, hogy nem. Nem. Egyszerűen nem, ez a könyv nem, ilyen nincs, ekkora szemétséget író nem követhet el, az univerzum törvényei tiltják és kész. A disztópia egy dolog, de amikor utána csak nézek magam elé lesokkolva, mintha én kaptam volna fejlövést, az meg egy másik. Hátazanyádat, azt. 

Na nem mintha nem lett volna benne végig a halál az egészben. Tulajdonképpen logikus volt, hogy Tris előbb-utóbb ott hagyja a fogát, méghozzá a világ megmentése közben, nyilván. Na de utána Tobias... Hát az fájt. Először el se hittem, hogy a csaj meghalt, gondoltam, súrolta egy golyó a fejét, elájult, aztán majd fölkel és happy end. Szóval a sráccal együtt lettem sokkolva, és az ütött. Még mindig fenntartom, hogy brutálisan szar a könyv, ki kéne szögezni valami szégyenfalra, tényleg, de ami nem rossz benne, az viszont van annyira jó, hogy azt mondjam, hogy megérte megírni. Hú de rohadtul megérte. 

Filmet viszont nem kellett volna csinálni belőle. Így legalábis nem. Tris szerepét gyaníthatóan eredetileg Kristen Stewartnak szánták, de aztán rájöttek, hogy kb. három jelenetben szükség lesz rá, hogy életszerűen ki tudjon akadni, úgyhogy kerestek valakit, akinek legalább kétféle arckifejezése van. Félreértés ne essék, nem akarom leszólni Shailene Woodley-t, mert nem ismerem a munkásságát, sőt, abban a pár jelenetben, amikor kellett színészkednie, akkor gyönyörűen csinálta, tényleg. Inkább a rendezést hibáztatnám azért, mert a film nagy részében csak hatalmas ostoba bociszemekkel néz ki a fejéből, mint aki akkor pottyant le az égből. Annyira nincs jelen, hogy neki még két héttel korábban van. Néha feleszmél, akkor csinál valami nagyon vagányat, aztán zombul tovább. Fura.
Tobias karaktere ha lehet, még inkább kétdimenziósra sikerült. Járás közben kommunikálni egy közepes képességű majom is tud, többre meg nem nagyon volt szükség a szerephez. Őt sem láttam még más filmben, de őszintén szólva nem tűnt fel, hogy kihasznált volna akár csak egy alkalmat is arra, hogy megcsillogtassa a képességeit, úgyhogy Theo Jamest illetően továbbra sem vagyok meggyőzve. 
A mellékszereplőkbe nem nagyon kötnék bele, mert vagy rendben voltak, vagy túl rövid ideig jelentek meg ahhoz, hogy eldöntsem (értsd: szar, de ki vagyok én, hogy 2,5 perc alapján megmondjam?). Az mindenesetre biztos, hogy a Kravitz famíliának jól áll a színészkedés. 

Na szóval semmi mélység, semmi érzelem, a romantikus jeleneteket is sikerült teljesen laposan megoldani, úgyhogy gratulálok, lehet beállni az elcseszett YA adaptációk hosszú sorába. Al halála sem volt akkora tragédia, mint kellett volna, meg Willé sem, mert tulajdonképpen egyik karaktert sem vezették be, mielőtt kiiktatták. Ehelyett arra ment el az idő, hogy teljesen lényegtelen képeket nézegettünk hosszú és felesleges másodpercekig, talán azzal a céllal, hogy nyomott hangulatunk legyen, hiszen mégiscsak disztópia, de nem jött össze. Keserű nosztalgiával gondoltam vissza az orosz irodalomra, főleg a Köpönyegre (az egyetlen orosz mű, amiből egyáltalán arra emlékszem, hogy elolvastam), amíg vártam, hogy történjen végre valami.

A koreográfust (vagy bárki is felelős a harci jelenetekért) egyébként nagyon szeretném úgy istenesen torkon verni, csak kísérletképpen, hogy vajon tényleg lehet-e utána bármit csinálni azon kívül, hogy szorongatod a nyakad és harákolsz. Úgy általában a harc nagyon gáz volt, annyira erőltetetten próbált látványos és egyedi lenni, hogy végül egyszerűen csak szánalmas lett. Nem tudom, miért nem volt elég nekik valami létező és működő harci technika, miért kellett egy olyan röhejes alapállást kitalálni (kép mellékelve), aminél én leginkább azt tartom esélyesnek, hogy a delikvens magát veri állba az első mozdulatával. 
A fájdalmat mint olyat, teljesen random használták, az ütések, rúgások 90%-ának semmiféle hatása nincs az emberre, a maradéktól viszont rögtön összeesik. Valaki igazán elmagyarázhatná (vagy inkább megmutathatná) a bandának, hogy ha beleverik a fejedet a falba, akkor utána nem kelsz fel, és főleg nem fogsz orientáltan mozogni meg támadni, vagy hogy ha meglövik a válladat, akkor utána nem lázadozol, ha a karodnál fogva cibálnak, hanem ordítasz, mint akit nyúznak, minden egyes apró mozdulatra, mert ROHADTUL FÁJ... Oké, tudom, nem az én fájdalomtűrő képességemből kell kiindulni (utólag is üzenem a vakbélműtétemkor velem szenvedő nővéreknek, hogy béke van, megértem, miért utáltak), de Marci is azt mondta, hogy gáz, pedig neki két bátyja van, úgyhogy gyanús, hogy a hiba nem az én készülékemben van. Nem tudom, miért lett volna bonyolult keresni egy embert, aki amúgy tud és szokott verekedni, ha már egyszer tele van a forgatókönyv verekedős jelenetekkel. 

Érdekességnek nem volt rossz, de nagyjából ennyit tudok róla elmondani. Aki nem olvasta, az szerintem ne nézze meg, mert halálosan gagyinak fogja találni (merthogy az), aki olvasta, az meg ne pörögjön rá nagyon, annyira nem nagy durranás.

CeruleanOak – Spellthief

Bizonyára többen ismerik a League of Legends nevű játékot, na ez egy ahhoz íródott fanfiction. A játék készítői bőséggel hagytak teret a lore kiterjesztésére, a rövid regény pedig erre tesz egy próbálkozást. A cím a Lux nevű játékbeli karakter egyik kinézetére utal, valamint hogy a háttérvilág szerint ő egyfajta fiatal zseni, aki egyszeri megtekintés után le tud másolni varázslatokat.
A főszereplő tehát Luxanna Crownguard, egy 16 éves varázsló, akit 13 évesen besoroztak a katonaságba miután kimagasló eredménnyel végzett el mindent, amit a szülőföldjén a témában elvégezni lehet. Ő Demaciában született, az erkölcs és fény városában, ahol azért mégsem minden olyan szép, ha szegény kislányt úgy kellett elrángatni a szüleitől (akik maguk is rugdosták elfele). Ellenfelük Noxus városállam, ahol az erő meg a satöbbi, sztereotipikus ambivalensen gonosz város.
A történet ott kapcsolódik be, hogy főhősnőnk megérkezik a csúnyarosszgonosz ellenséges városba kémkedni, amihez a jogot nagy nehézségek árán harcolta ki magának. Itt pontosan úgy viselkedik, mint egy félénk 16 éves, ráadásul hosszú szőke haja van és fénymágus, tehát EGYÁLTALÁN NEM GYANÚS a csúnyarosszgonosz városban.
Ha már belementem a negatívumokba, igen, borzasztóan hiteltelen, hogy végig adja a félénk, döntésképtelen, szerencsétlen kislányt, és mégse márt bele senki kést vagy veri át, és ezt az is csak részben magyarázza, hogy az belső ellenzéke a városnak amúgy a legelejétől terelgeti és vezetgeti, baráti álcába bújva. Komolyan kinek jut eszébe egy olyan varázslót odaengedni, akinek az elsődleges fegyvere és legfőbb specializációja a fénymágia, amiről akárki hozzáértő ránézésre megmondja (ez meg is történik a könyvben), hogy ez bizony Demacia. Ráadásul a legalapvetőbb kémkedésre is alkalmatlan, nem tud hazudni, könnyezni kezd és megkukul ha ismeretlen helyzetbe kerül, nem tud tájékozódni, és alapból 16 éves (és annak is kicsit éretlen).

Ha eltekintünk a főszereplő valószínűtlenségétől, a mellékszereplők hihetők, nagyon jó olvasni a játékban megszokott és megismert karakterek játékon kívüli tevékenységeiről, az író jó érzékkel keveri a canon és nem canon karaktereket, nem üt el egymástól a két réteg. A csavar a sztoriban (aki egy karakter) kifejezetten hangulatosra sikeredett.

Maga a történet sem rossz, a már említett csavar visszamenőleg megmagyaráz sokminden addig értelmetlen dolgot. Az akciódúsabb jelenetek átélhetők és hihetők.
De az biztos, hogy az író sosem volt kém, nem vett részt releváns képzésen, és úgy általában naívan áll a dolgokhoz, mert nagyon hiteltelen az egész amit kémhálózatként lefest.

Tehát egy alapvetően közepes minőségű műről beszélünk, amit az húz fel, hogy egy ismert és szeretett világot ír tovább (sajnos a készítők nem nagyon foglalkoznak ezzel már). Ami sajnos nagyon lehúzza, hogy az írónak teljesen nyilvánvalóan nem angol az anyanyelve. Ez abban nyílvánul meg, hogy a nyelvezete viszonylag egyszerű, a szókészlet szegényes, néha viszont belefutsz egy olyan szóba, aminél érzed, hogy ezt úgy szótárazta ki az írója, és egyáltalán nem érezte, hogy ezt a szót amúgy nem, vagy nem itt használják.
A másik probléma az angoljával hogy gyakran teljesen átélhetetlenek az érzelmek. Rossz gesztust, arckifejezést, érzelmet kifejező szót használ, nem tudjuk ki kinek milyen hangsúllyal mondja amit mond.

Veronica Roth - A beavatott (Divergent)

Hát kérem, a világ legidegesítőbb könyvéről beszélünk. Gondoltam, ránézek már, mire fel ez a nagy rajongás, aztán az első negyedét olvasva ezeket a random gondolatokat jegyeztem le, mielőtt hetekre becsuktam volna a könyvet:

- Hát ez annyira gáz, hogy még felháborodni sincs kedvem rajta. A világ logikátlan, a karakterek élettelenek, a sztori meg... Izé, van olyanja?
- Az egyetlen épkézláb magyarázatom a könyv létezésére az, hogy Veronica Roth soha nem olvasta vissza, amit leírt, különben észrevette volna, hogy szar. Mert nem értelmi fogyatékos. Ugye? 
- Mindig rájövök, hogy van még lejjebb. Ez az öngyilkos unalom a legrosszabb dolog, ami valaha történt velem olvasás közben.
- Jelenidejú E/1-ben rettenetesen könnyű pszichopatát írni. 
- Hát azt nem mondhatom, hogy ezt a könyvet az E/1 cseszte volna el. Ennek tökmindegy, miben íródik, mindenképpen kuka. 
- Disztópikus Tesz-Vesz Város. 
- Az egyetlen érzelem, amit kiváltott belőlem a könyv, az a sajnálat. Nagyon sajnálom az írónőt, hogy élete hátralevő részét azzal a tudattal kell leélnie, hogy ő írta ezt a könyvet. 

Na de úgy voltam vele, hogy nehogy már csak az eleje alapján ítélkezzek, az nem lenne fair, úgyhogy unalmamban megint elővettem, folytattam onnan, hogy Tris először beteszi a lábát az ebédlőbe, és a rohadt életbe, nem bírtam letenni. Vagy én romlottam el útközben, vagy pont a fordulópontnál sikerült abbahagynom, de egyszercsak lettek karakterek, meg lett sztori, meg jópasi, meg életszerű párbeszédek, meg Éhezők viadala feeling, és a felénél meg már vertem a fejemet a falba, hogy nem, ezt sem fogom tudni rendesen lehúzni, mert ahhoz képest, hogy brutálisan rossz, ijesztően élvezetes is. Ilyen a világon nincs, komolyan. 

Az alapszituáció annyira életszerűtlen, hogy arra nem találok szavakat. Hogy itt komolyan öt tulajdonság alapján válogatják szét az embereket, és abból építenek fel egy működő gazdaságot? Ennél az Éhezők viadalának 12 körzete egy kicsit hihetőbb volt - egész pontosan héttel, ha jól számolom. Meg ezek az emberi kapcsolatok, hogy látványosan utáljuk azt, aki nem simul bele a sablonba... Hát nem, ez nem disztópia, ez egy másik dimenzió. És valószínűleg a célközönsége sem a mai normális emberek közül kerül ki, mert olyan témákat dolgoz fel, és annyira túlegyszerűsítve, hogy falnak megyek tőle, olyan az egész, mint egy óvodásoknak szóló mese. Lehetsz egyszerre bátor is meg önfeláldozó is! Lehetsz egyéniség, lehetnek saját céljaid, vágyaid! Húha, hanyatt ne essek tőle... Mintha azt magyaráznád egy négyévesnek, hogy amúgy a pék bácsi az otthon apuka is, meg hétvégenként horgászik, szóval hogy egy embert nem határozza meg egy darab tulajdonság, nem úgy van, hogy ő a pék, és akkor 24/7 pék. Kell ezt bármilyen olvasni tudó embernek magyarázni? Vagy már megint naiv vagyok?
Ez a jelenidejű E/1 meg a világ legrosszabb dolga, amit valaha a hátán hordott a Föld, egyszerűen fáj olvasni - kivéve, amikor bármilyen jellegű akció van, mert akkor viszont nagyon tud ütni. És mivel a könyv jelentős része akció, tulajdonképpen értem én, hogy miért kellett, de az eleje akkor is bűnrossz lett tőle, meg úgy általában a nem akciójeleneteknél egyszerűen visítani akartam kínomban, annyira nem bírtam. 

Na de amit Tris meg a pasija művelnek, hát attól eldobtam az agyam. Hogy úgy lett a picsogó szürke szerencsétlenségből hős és már-már nő, hogy majdnem elhittem. Voltak pontok, amikor azt mondtam, hogy na ezt nem, de végülis ha nagyon akarom, akkor egy elnyomásból felszabadult 16 évesbe akár bele is férhet ez a hirtelen merészség. A névváltása (Beatrice -> Tris) erőltetett volt, de ugyanakkor zseniális is, mindkét "énjéhez" passzolt az akkor használt neve. Tulajdonképpen jó a kiscsaj, néha egy kicsit genya is, és felvállalja, és ez baromira tetszik. 
A srác (Négyes, Tobias, kinek hogy tetszik) meg marha jó. Semmi extra, csak istentelenül rohadt jó. És azt sem tudom, hogy mitől, nem tudok tulajdonságokat kiemelni, egyszerűen remekül van előadva. Hangulatra olyan... Pont olyan, na. Ahogy összejönnek, az is tök hiteles, nosztalgikusan gondoltam vissza a hasonló korú önmagamra, meg ezekre a kis összejövős apróságokra, amikért akkor mindannyian meghaltunk. Vagy tőlük, ha barátzónás volt a srác. Egy biztos: ez a love story tényleg üt, pont azért, mert nem más, mint amit mindannyian átéltünk, csak a körítés extrém. 

Halálra idegesít ez a könyv, mert egy hányás az egész, meg egyébként is tíz évvel kinőttem belőle, és mégis azt kell mondanom, hogy mindenki olvassa el, aki szereti a romantikus-keménycsajos-epikust, végig, komolyan, mert valami van benne, amit kár lenne kihagyni. Az eleje borzalmas, meg végig vannak pillanatok, amikor valami nagyon el van baltázva és rossz olvasni, akkor nagyon szenvedős, egyébként meg... Bocs, elmentem olvasni a következő részt, nem bírom ki, csapjatok pofán, ez így nem mehet tovább, öreg vagyok én már ehhez, segítség...!

(Amúgy film is készült belőle, a második képen látható főszereplőkkel. Sajnos egyelőre nem tudok nyilatkozni róla, de rajta vagyok a témán.)

Az olvasásról

Mert ha már könyvek, ennek is szenteljünk pár szót. A napokban felfigyeltem egy kisebb (?) vitára, ami ha jól látom, innen indult, de mivel nem vagyok benne a bloggeres szociális életben, így csak tippelni tudok; mindenesetre a szintén kimaradtaknak jó kiindulási pont, főleg a kommentekkel együtt, a többiek meg úgyis tudják. Röviden arról van szó, hogy van ez a blogturné klub, meg vannak azok a bloggerek, akik nem tagok, és ment egy kis szóváltás erről-arról. 

Ami engem megfogott, az az a "vádpont" volt, hogy a blogturnés bejegyzések igazából mind ugyanolyanok, nincs bennük egyediség. Ezt igazából eddig is éreztem, legalábbis valamiért a nagy részüket sosem sikerült végigolvasnom, egy könyvről több posztot olvasni meg aztán tényleg horror volt, de azért utánanéztem, belelapoztam egy-két turnéba, úgyhogy friss élményekkel gazdagodva mondom, hogy tényleg így van. Elgondolkodtam rajta, hogy ennek vajon mi lehet az oka, hiszen a blogturnésok nem véletlenül lettek azok, szar bloggerrel egy kiadó sem szívesen véleményeztet könyvet, de akkor mi történt? Nézem a posztokat, és ott az elején a fülszöveg, aztán a fülszöveg tartalma elnyújtva 3-6 bekezdésben, egy kis fangirlködés, meg még néhány karakter megemlítése, és... Ennyi. Az olyan marketingelemeket, mint a design meg a játék, most hagyjuk figyelmen kívül, mert remek dolog, de nem tartozik a témához. 

Szóval szép lassan eljutottam arra a következtetésre, hogy valószínűleg azért egysíkúak a turnés bejegyzések, mert akik ilyen hardcore könyvesbloggerek, azok egészségtelenül sokat olvasnak. Igen, rájöttem, hogy létezik ilyen, bár pár hónapja még magam sem hittem volna. De ha ott van a kétszáz oldalas listád az elolvasandó könyvekről, főleg azokról, amikről írni akarsz, ráadásul időre, akkor becsukod az egyik könyvet és rögtön nyitod a következőt, nem marad időd rendesen beleélni magad, mélységeiben átérezni, hogy miről szól, mitől jó, mitől jobb vagy rosszabb, mint a többi. Én már a felétől rosszul lennék attól a mennyiségnek, amit egyesek bedarálnak, nekem egy könyv jóval több annál a pár óránál, amit az elolvasására szánok. Az egy dolog, hogy ha írok róla, akkor az is elvisz annyit, mint maga az olvasás, de ezen túl is sokat foglalkozom vele, csak kevésbé aktívan. Egyrészt "szakmailag" is elemezgetem, mert nekem is van ez-az a fejemben, amit meg szeretnék írni, de egyébként is megmozgat, gondolkodom rajta, utánanézek dolgoknak, a karakterek egy ideig egyenesen ott sétálgatnak a fejemben minden örömükkel és bánatukkal együtt, sőt, még azon is elfilózom, hogy vajon rólam mit mond el, hogy mi érint meg - vagy épp mi nem -, szóval egy kisebb lelki-önismereti utazást csinálok belőle. Ezért olvasok, mert így lesz a könyv érték, nem csak szórakozás. És amíg nem "tettem túl magam" az utoljára olvasotton, addig bele se kezdek a következőbe, akkor sem, ha adott sorozat következő része. Mert nekem még mindig Atticus vigyorog a fejemben, és mindenhol druidákat látok, innen tudom, hogy van még mit emészteni a második részen (amiről nem posztoltam, de útközben megvolt), úgyhogy nem kezdem el a harmadikat, hiába van itt a polcon, hiába friss megjelenés, hiába most kéne írni róla, amíg még úgy-ahogy aktuális. Oké, néha én is elborulok, és elolvasok két-három tök más könyvet egymás után, de aztán hetekig nincs is kedvem olvasni, mert sok lenne. Igénylem az időt a megemésztésükre, na. 

Szóval egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ezt egyszerre öt-hat könyvvel bárki megcsinálja, ráadásul folyamatosan, hogy nem csak elolvassa, hanem át is éli. Sőt, látom is a bizonyítékát, hogy nem megy, mert az ilyen tömegblogok - már az alapján, amit képes voltam elolvasni belőlük - általában csak arról szólnak, hogy mi történik a könyvben. Pedig ami igazán lényeges, az a könyvön kívül történik. Ettől lesznek lélektelenek a posztok, ettől ugyanolyanok, mert nem tudnak másról írni, csak a közös élményről - a szavakról -, pedig jó esetben egy könyv mindenkinek mást jelent. Nyilván senkinek nem kell a nagyközönség előtt feltárnia a gyerekkori traumáit, nem ilyen szintű lelki hatásokról beszélek, de nagyon érződik, ha ez csak egy volt a havi tíz könyvből, na. 

És igen, tudom, én meg gusztustalanul keveset olvasok ahhoz képest, hogy mennyit lehetne megemészteni, mert egy elitista állat vagyok, és ami nem fog meg valamivel úgy igazán, arra nem parazolok időt-energiát, pedig tudom, hogy találhatnék benne értéket. De ezt még mindig jobbnak érzem, mint a futószalagot, ahol a könyv egyszerű unaloműzéssé, neadj'isten megszállottsággá degradálódik. Olvassunk sokat, mert kell a szellemi táplálék, de ne zabáljunk. Élvezzük ki az ízeket - főleg ha már valaki volt olyan kedves, hogy megfőzte nekünk. 

Cáfolatokat egyébként szívesen fogadok, mert ugye nem voltam a másik oldalon, én csak azt tudom, hogy mit nyerek a passzív idővel, amit a könyvekre szánok. És szerintem ezt tudják azok is, akik nem érzik a turnés posztokban azt a valamit, amitől igazán jó lesz egy értékelés. Nem akarom leszólni a blogturnét, mert a világ egyik legjobb ötletének tartom, de én sokak helyében kicsit behúznám a féket. Örök igazság, hogy a mennyiség a minőség rovására megy.