Meiszner Krisztina - MásValaki Problémája

Kicsit későn, a harmadik (de nem utolsó) újraolvasás után írom a posztot, pedig már a könyvbemutatón megszereztem a könyvet, talán decemberben. Amúgy nem terveztem megvenni, de a felolvasott részlet után nem volt kérdés (bár ha tudtam volna, hogy Jenőnek eleinte karakteres női hangja lesz a fejemben a felolvasás miatt, lehet, hogy vártam volna vele még :D).

Mindenesetre nem bántam meg: ennél jobb könyvet nem olvastam ebben az évtizedben, és nem is fogok, hacsak ki nem jön a folytatása. Akárhányszor eszembe jut, legszívesebben átkapcsolnék őrült fangirl-üzemmódba, és zaklatós emaileket írnék az írónőnek, hogy beszéltesse nekünk még Jenőt. 
Igen, most jön az a rész, hogy jó hosszan kifejtem, miért (pedig esküszöm, ez már a rövidített verzió). 

Karakterek

Főszereplőnk és narrátorunk az aktuálisan Jenő néven futó, életunt, de humorát nem vesztett vámpír, aki valami eszméletlen stílussal vezet be minket az élőholtak közel sem rózsás mindennapjaiba. Társa Valéria, egy alapvetően pörgős életet élő vámpír, aki egy kis nyugalom reményében szegődött Jenő mellé (amire értelemszerűen csúnyán ráfaragott). Mindketten élnek már pár száz éve, intelligensek, tapasztaltak, és ami nagyon fontos: nem elrugaszkodottak. Nem szeretem, ha a vámpírok nagyon misztikusak, gyönyörűek, és kényszeresen intenzív lelki életet élnek. Ez a realisztikusabb ábrázolás jobban bejön, hogy Jenő tök átlagosan néz ki, dolgozik, rendesen beolvad a társadalomba, és nem csak mondja, hanem érezteti is, hogy vámpírnak lenni amúgy szívás, és hiába vagy a tvájlájt óta elkötelezett rajongó, nem akarod te ezt, hidd el, tényleg. Ha léteznének vámpírok, akkor így, nem csillogva, meg nem luxuskurvák vérében fürödve.

És ha már realitás, akkor nem mehetünk el szó nélkül a Lakatos família mellett, akik, ha osztanának könyves mellékszereplő Oscart, tíz évre előre megkapnák a díjat családostul. A vámpír cigányvajda meg a pereputtya a lepukkant kőbányai panelház ötödik elemetéről, akik tökéletesen ötvözik a cigány kultúrát a vámpírsággal - hát valami zseniális. Le a kalappal, őszintén. 
Egyébiránt a kisebb mellékszereplők is rendesen kidolgozottak, a főbbek meg aztán hú, több kötetre való előéletet lebegtettek meg ezen a párszáz oldalon, szóval ilyen téren alaposan oda van rakva a könyv.

Világ
Budapest, napjainkban. Rájöttem, hogy tetszenek a budapesti sztorik, elvégre nagyon szeretem ezt a büdös mocskos városkát, és egyébként is: ránk fér egy kis természetfeletti. Nehogymár csak az amcsiknak legyenek minden sarkon vámpírjaik meg félisteneik meg boszorkányaik, meg isten tudja, ufóik - asszem van valami űrlényes menő sorozat is. Igenis ha végigsétálunk a kocsmautcán (Kazinczy), álljunk meg egy pillanatra az egyik sarkon, és mosolyodjunk el, hogy hát bizony, mik történtek itt; keressük azt a falfirkát, ami valószínűleg sose volt, de mi azért odaképzeljük. 

Vámpírnak lenni amúgy szívás, mint azt említettem, főleg a modern technika korában: rejtőzködni kell meg túlélni, nem kapafogú telepata lányokat kúrogatni a louisianai mocsárban, ugye (ez az utalás volt egyébként az a pont a könyvbemutatón, aminél végleg eldőlt, hogy én ezt a könyvet hazaviszem). Jenőék a tök átlagos kocsmatulaj és pultoslány párost adják elő, minden papírjuk rendben van, zacskós véren meg itt-ott elkapott (de meg nem gyilkolt) embereken élnek, amíg be nem üt a ménkű. 
A vámpírok társadalma, életmódja, történelme (!) szerepjátékba illően kidolgozott, de egyáltalán nincs eltúlozva, épp csak némi keretet ad az egésznek, még mindig igen valósághűen. Oké, nem mondom, vannak a rendszernek olyan elemei, amikkel tudnék vitatkozni, de egyik se olyan lényeges, hogy meg is tegyem. 

Sztori
Krimi, tehát értelemszerűen egy hulla indítja be az eseményeket, ami Jenő Bugyor névre hallgató kocsmájának hátsó ajtajánál bukkan fel az éjszakában, és ami a halála módjával önmagában fenyegető üzenet. Tulajdonképpen ennek a felgöngyölítését követjük végig, valami rettenet csavarosan. Útközben belekeveredik a dologba Jenőék múltja, meg a vámpírok kiterjedt és szórakoztató történelme (persze egyiket se részletezi túl, fúrja is az oldalamat, hogy mi a frászt csinált tulajdonképpen az a Tomita, meg mi az isten volt az a dolog Marcussal, az emberem Balatonfüreden nem tud túllépni, szóval lenne itt még mit megmagyarázni). De ettől lesz valahogy élő az egész; ez a sztori nem az első oldalon kezdődött, és nem az utolsón fejeződik be, csak egy epizód Jenőék életében, és nem is feltétlenül a legütősebb. 
A túlélés-központú nyomozást bonyolítja a luna caliente, a tavaszi nap-éj egyenlőség előtti holdtölte, ami minden évben felkorbácsolja a vámpírok ösztöneit, és sokkal könnyebben válnak állattá, mint egyébként. Ilyenkor tényleg bekattannak a vérszagtól, meg egyébként is egész nap vakaróznak az idegtől, néha szó szerint is. 
Amire még fel kell hívnom a figyelmet, az a regény utolsó szava. Én ennyit még életemben nem bazmegoltam egy ültő helyemben, mint amikor odáig eljutottam. Az az egyetlen szó azonnali újraolvasásért kiált, ha az ember figyelt útközben a részletekre. Ha nem, akkor is: másodjára tessék résen lenni. De elsőre NE! - ismétlem: NE! - lapozzatok hátra. Véletlenül se. Az egy élmény, de csak miután az egész megvolt. Ne rontsátok el magatoknak.

Szerelmi szál

Könyörgöm, aki azt hiszi, hogy ebben a könyvben nincs szerelmi szál, az gondolkodjon el az életén, és sürgősen kezdjen el épkézláb pasik társaságába járni. Egy ilyen kapcsolatért bármelyikőtök odaadná a fél karját, ha csak halvány fogalmatok lenne róla, miről van szó. Miért kell mindent kimondani, meg miért kell a szokásos összejövési rituálé egyezményes jeleit tömegével felvonultatni ahhoz, hogy észrevegyétek? Csajok, ne legyetek sekélyesek. Olyan huszonöt fölött legalábbis ne. 

Nem, nem azt mondom, hogy ez egy hangsúlyozottan szerelmi történet, mert tényleg nem az, de ott van, és az egész sztori marhára másképp alakult volna nélküle, különösen a vége a konténerben. Aki nem hiszi, olvassa el még egyszer úgy, hogy kifejezetten az erre utaló jeleket keresi. Még az emberem is megtalálta második olvasásra, úgyhogy nem hiszem, hogy csak én vizionálom be.
Nekem mindenesetre kifejezetten szimpatikus, hogy ilyen éretten van tálalva ez a dolog, és végre nem arról van szó, hogy az események viharában a főszereplők nagyon hevesen egymásba szeretnek, abba meg nem gondolunk bele, hogy mi lesz fél évvel később, a szanaszét heverő büdös zoknik meg a tegnap-is-én-mosogattam idején. Öregszem, basszus, de egyszerűen jó érzés olvasni, hogy ilyen létezik, még ha csak valakinek a fejében is. Megnyugtató. Valahol mélyen mindenki Valéria akar lenni, saját, különbejáratú Jenővel. Akkor is, ha még nem tudja. 
(A képért bocs, nem tudtam kihagyni, annyira cuki :))

Stílus
Hát az valami fergetegesen jó. Jenő intelligens, bölcs unottsága és cinikus-önironikus fekete humora egészen egyedi hangulatot kölcsönöz a könyvnek. Kell is, ellensúlyaként annak, hogy amúgy minden idegbaj és vér és szenvedés, és egyébként is nyomor vámpírnak lenni; így lesz az egész szép kerek, komoly, de szórakoztató és könnyen fogyasztható. Vagy inkább falható.
Szót kell ejtsek egy pár hangulatkeltő apróságról is, amik borzasztóan tetszenek: ott van az egy-két közbeszúrt olasz kifejezés (többnyire szidalmazás), meg az a néhány rövid keretes fejezetet a cápákkal meg az ágyban fetrengéssel, no meg amikor Jenőt elkapja a hév, és kicsit emelkedettebben tálalja a gondolatait - ezek mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ne csak jó legyen a könyv, hanem utánozhatatlan. Megint csak azt mondom, hogy ha én így tudnék írni, már nyugodtan halnék meg. 

Na jó, elég a nyáladzásból: olvassátok el (pasik is!), öt csillagból nyolcat kapna, ha osztályoznék ilyen módon. Különösen annak ajánlom, aki amúgy szereti az urban fantasyt, de már besokallt a gagyi vámpíros tinisztoriktól. Meg aki szereti az intelligens humort. Meg hogy olyan önyvet olvashat, aminek ha megfeszül se találja ki előre a végét - egyiket sem, mert több olyan dolog is kiderül, amitől hátast kell dobni. Az nem szükséges, hogy a krimit szeresd hozzá, én se bírom. Ez a könyv úgy ahogy van, hibátlan.

És akkor jöjjenek a random idézetek, hogy értsétek, miről beszélek:

"És te, tudatlan tagja az élők világának, aki a nap alatt örvendezel a boldog, rövid kis életednek, nem is sejted, hogy bármikor, ha fent van a telihold, ha vér szagát érzem, vagy ha éppen csak úgy akarom, én vagyok az a sárgán világító szemű, falfehér szörnyeteg is, aki a hátad mögé lopakodik. Csak azt az apró zörejt hallod még, amint a szemfogam előugrik, aztán már ott is vagyok a torkodon.
Berezeltél? Úgy kell neked, miért nézel annyi vámpírfilmet."

"Az én agyamban élni maga a tömény nyomorúság. Még önmagamra is gyanakszom, ha nincs a közelben más."

"Csak az utolsó kortyok valamelyikénél tértem annyira magamhoz, hogy értékelni tudjam a helyzet abszurditását: három vámpír, nappal, a huszonegyedik századi Budapesten, egy kicsicsázott taxiban; ketten közülük rémes kis termoszokból isszák a testmeleg vért, a harmadik pedig a visszapillantó tükörben igazgatja a hátrazselézett haját. 
Az életem vagy mim egy zártosztály, amelynek a bejáratáról valaki leszerelte a rácsos ajtót."

Peter Watts – Echopraxia

A Blindsight után nagyon vártam az Echopraxiát. A könyv potenciállal telve végződött. De meh. Ez elvileg a folytatása lenne, de sok köze nincs sem történetben (ez normális), sem hangulatban, sem tematikában.

Történet téren egy időben nagyjából ott kezdünk, ahol a Blindsight befejezte, és van egy összekötő szál is: Siri apja. De minden más tekintetben az események párhuzamosan zajlanak, függetlenül egymástól.

Míg a Blindsight egy követhető, végig érthető, mégis érdekes megoldásokat és agydurrantó ötleteket vetett fel, addig az Echopraxia olvasása során szinte végig nem értettem mi történt (ez köszönhető annak is, hogy a nézőpont karakter (Daniel Brüks) úgynevezett baseline, nem augmentált ember, a többiek körülötte viszont erősen turbózottak, míg a Blindsightban a főszereplő maga is tele volt pakolva elektronikával). De legfőképpen a miértek hiánya zavar. Mindkét könyvben a vámpír (mert itt is van egy A vámpír) valamiért megtámadja a többieket. Nem derül ki, hogy miért, vagyis alapvetően nem kérdéses, hiszen a vámpírok az emberek ragadozói, de akkor miért lett bennük egész eddig megbízva?

A tematika itt talán a hivemindokról szól, arról, hogy több tudat összekötése esetén azok egy tudatként viselkednek (lásd az ember két agyféltekéje). Azért talán, mert nagyon szétszórt az egész könyv. Csapong a témák között, mindenbe belenyal, ami önmagában még nem lenne probléma, de nem ragad ki egyet sem határozottan és helyezi a középpontba. A könyv végén Watts persze megmagyaráz minden utalást, sok-sok referenciával megtámogatva.

És persze isten. Vagyis Isten. Előjön a digitális fizika, és ennek implikációi, meg a nem konzisztens fizika (persze ha a fizika nem konzisztens, akkor az nem a fizika, csak egy szelete, lásd a newtoni fizika sem konzisztens, ha elég gyorsan megyünk). Elég ködös, hogy merre akart ezzel menni, és ez az a szekció, amire a könyv utolsó 13%-át kitevő függelékben nem is hoz egy hivatkozást sem, bevallva, hogy ez egy elég nagy ugrás volt a most még gyerekcipőben járó területről.
Tényleg nem értem, minek kellett valamiféle vallást idekeverni, hiszen ha van is egy vírus az univerzumszimulációban, annak mi köze bármiféle valláshoz?

Mindegy, ez most nem jött be. Azt hiszem értem, Watts mit szeretett volna, talán, de a kivitelezés nem jött be.

J. Goldenlane: A herceg jósnője 1-2.

Yep, visszatértem. Olvasgattam útközben is, csak írni nem volt kapacitásom, de igyekszem majd pótolni a kimaradt könyveket újraolvasás után. 

Most maradjunk a témánál: megismerkedtem Goldenlane-nel. 

Azt nem mondhatom, hogy zökkenőmentes volt a haverkodás: az elején egyszerűen nem hittem el, hogy komolyan olyan könyvet olvasok, ami egy szerencsétlen ostoba parasztgyerekről szól, aztán egy falka álomvilágban élő idealista bölcsészről, aztán egy teljesen képtelen karakterről, aki annyira naivan hülye, hogy élnie se lenne szabad, viszont néha rátörnek ilyen IQ-rohamok, amikor mindent megold, aztán mindezt megkoronázta a hülye véletlenek idegesítő sorozata, és az a tény, hogy az égvilágon semmi lényeges nem történt az egész könyvben - szóval nem estem hanyatt, na.

Viszont ez az egész annyira gördülékenyre sikerült, hogy nem volt kedvem abbahagyni. Meg ugye vártam, hogy mikor történik végre valami. A második rész végére tulajdonképpen egészen összebarátkoztunk, de azért kedvenc sose lesz.

Na de nézzük részletesebben.

Karakterek

Hülye nevűek, nem túl részletgazdagok (nem mintha hiányérzetem lenne, ilyen könyvben ne is legyen senki túl mély és összetett), de fejlődőképesek. Lehet bennük bízni, nincs nagy köpönyegfordítás, a barát a maga módján tényleg barát, aki meg kis geci volt, az úgy is marad. A hangsúly a maga módján van, elég furán tudják értelmezni a barátság meg a jóindulat fogalmát, de nagy bazmegolást azért egyik sem okozott.

Főhősünk, Arcsin (tarkónbaszást érő név, minden egyes alkalommal ütni támadt kedvem, amikor megláttam leírva) elméletileg női ivarszervekkel rendelkezik, gyakorlatilag meg a franc tudja. Lelki szemeim előtt hol egy koszos, mezítlábas, fogatlan, teheneket hajkurászó parasztfiúként jelenik meg (ezt a szerepet a legelején szedte össze, aztán szépen lassan elhagyta), hol meg zsákruhás kócos szemüveges kis tudós geekként. Valószínűleg az utóbbit szerette volna láttatni az írónő, én igyekeztem is, de az előbb azért majdnem leírtam, hogy Hatal pasija, és időbe tellt, mire észrevettem, hogy valami nem stimmel. 
A lányzó amúgy borzalmasan szerencsétlen, életképtelen, és szociálisan hátrányos helyzetű, aztán valahogy ő lesz a legnagyobb manipulátor, és igazából nálam itt került át a mese kategóriába a könyv, mert ilyen nincs. Ha valaki beszűkült tudatú szerencsétlen hülye bölcsész, akkor az nem manipulál magabiztosan senkit, hanem előbb-utóbb egy középkori mekiben fog sajtos teveburgert árulni a jónépnek nagyobb kumisszal, ha meg nem ölik előbb. A karakterfejlődésnek is kéne hogy legyen határa, vagy legalább kézzel fogható oka. Ezt egyszerűen nem tudom hova tenni, főleg ezen a pislákoló neonlámpa-módon, hogy alapból sötét, aztán néha megvillan, és egyszercsak égve marad. Nem is tudom, mit utáltam jobban: a sötét énjét, vagy az oda nem illő megvilágosodott pillanatait. Kezdő RPG-s első trollja szindróma. 

Sztori

Szóval ez a csodálatos Arcsin valami véletlen folytán átkerül a fél évnyi hajóútra lakozó homoki cigányokhoz a mágia földjére, ahol jól ott felejtik, majd a semmiből felvakarja magát nagyon magasra, mindezt kizárólag azért, mert mindig pont úgy balfaszkodik, hogy aztán véletlenül zseninek tűnik tőle. Utóbbi jelenségtől amúgy telibe rosszul vagyok, nem is értem, miért vagyok ilyen toleráns ezzel a könyvvel. Persze, ki lehet magyarázni, hogy biztos az istenek, de maga a könyv nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, találd ki egyedül, ha érdekel, ami marha zavaró. Ahogy az is, hogy a legelején felvázolt kérdés, ami engem végig foglalkoztatott - ki a frász volt Arcsin anyja, és mi történt vele - megválaszolatlanul marad, még csak említés szintjén sem kerül szóba később. Ami gáz, mert ha nem fontos, akkor meg miért kellett neki ez a misztikus háttérsztori? Idegelni az olvasót? Sikerült, köszi.
Olvastam a napokban egy interjút az írónővel, és igazából az után már semmin nem csodálkozom; annyira laza, hogy majd' szétesik, ő nem néz utána semminek, nem hajlandó foglalkozni vele, hogy egyáltalán mit ír, nincs is értelme egyik könyvének se, csak leírta és vicces lett. Hát nem tudom, én hallottam már az írói ígéret fogalmát, és ha szabad megjegyeznem, annak speciel érdemes lett volna utánanézni. Nem mai a könyv, szóval remélem, azóta sikerült. 
Maga a sztori amúgy nem rossz, történnek dolgok, problémáról problémára haladunk, egész csavaros megoldásokkal, - már amikor épp nem deus ex machina oldódik meg a helyzet. A második részben kicsit magára talál a csaj, meg a pasi is kezd emberformát ölteni, azt jobban szerettem, csak a felvezetés volt marha idegesítő.

Stílus

Nem elég humoros, és nem elég komoly, inkább éppen csak komikus, amit speciel pont nem szeretek, de még belefért. E/1, az elején marha idegesítő szófordulatokkal, meg néha zavaró, hogy telibe neked, az olvasónak mesél a csaj, de még mindig sokkal jobb, mint az erőltetettt vinnyogóspicsás E/1. Aki bírja a ponyvát, az vélhetően meg fog vele barátkozni. Vagy baromira fogja utálni. Esetleg felváltva. Ki kell próbálni. Én még mindig nem döntöttem.

Szerelmi szál

Hát, nyomokban azt is tartalmaz. Nem romantikus regény. Van benne pasi, kettő, ahogy a nagykönyvben meg van írva, de itt véget is ér a dolog. Nincsenek érzelmes beleélős jelenetek, csak tényszerű elmesélés (az is odáig terjedt, hogy "megcsókolt" meg "velem aludt"), szóval Hatal miatt senkinek nem lesznek álmatlan éjszakái, hacsak fantáziából nem pótolja a kimaradt jeleneteket. És most egyáltalán nem a szexre gondolok, mert maga az udvarlási fázis is kimaradt (nem, csajok, higgyétek el, az nem minősül udvarlásnak, hogy egy arrogáns pöcs kevésbé pöcs lesz veled); egyszerűen csak egy idő után gyanús lett, hogy ezeknek most már illene összegabalyodniuk. Szóval aki romantikát keres, másik könyvben tegye. 

Összességében fogalmam sincs, miért olvastam végig. Jól van előadva, ez tény, unalom ellen nem rossz, munkába, hosszú vonatútra, meg hát nyilván nem véletlenül szeretik marha sokan, szóval biztos az én készülékemben van a hiba, de egyelőre nem érzek késztetést mást is olvasni Goldenlane-től. Egynek elment, végülis nem szenvedtem nagyon, de vélhetően tudtam volna élni nélküle.

Andy Weir – The Martian

A könyv, amiből most lesz film valamikor. Érdekes módon attól teljesen függetlenül kezdtem el olvasni, szokás szerint egy "ha X könyvet szerette akkor olvassa ezt is" ajánlás mentén találtam rá, és egy nyaralás alatt sikerült is végigszaladni rajta.

A könyv alapvetően a "probléma -> kétségbeesés -> megoldás -> vissza az elejére" folyamatot ismételgeti, noha a 2. lépés néha kimarad. Ezt úgy mondom, hogy ezt kifejezetten jól csinálja, de nagyon kevés más került bele a könyvbe. Így mikor 4% volt hátra csak a könyvből, és akármilyen probléma felmerülése tönkretette volna a happy endet, kicsit türelmetlen lettem a könyvvel. Ritkán érzem egy könyvnél, hogy "csak legye már vége!!", mert ha annyira rossz, el se jutok odáig.
És a The Martian nem rossz könyv, sőt. A formula működik, a problémák érdekesek, hitelesek, a főszereplő hiteles, a megoldásoknak van értelme, ötletesek.
Külön lenyűgöző, hogy az író nem konzultált a NASA-val, minden saját kutatáson alapszik, amit ír.

Persze vannak más, élvezhető dolgok is. A főszereplő karaktere hilarious, nagyon jó humora van, a NASA belső működése szintén érdekesen van ábrázolva.

Sajnos a könyv kicsit leül a végére, és tényleg keveset nyújt a problémamegoldáson kívül. Nem tudom, hogy fog kinézni filmen, mivel a könyv nagy része naplóbejegyzésekből áll, a monologizálás meg nem áll jól egy filmnek.

Peter Watts – Blindsight

Watts ingyenesen elérhetővé tette ezt a regényét (meg a többit is meg lehet szerezni néha, nem igazodtam el a honlapján), és de jól tette!

A regény a finom határát járja a hard science fictionnek... igazából nagy frászt, nagyon széles az a határ, ahány ember, annyi definíció, ha egyáltalán megpróbálja definiálni. Mindenesetre a regény a közeljövőben játszódik, és nem sok helyen kell magyarázkodnia, nem sok, nehezen extrapolálható újdonságot vezet be.

A kezdés bevezeti a főszereplőt, aki az epilepsziája miatt fiatal korában elveszíti az egyik agyféltekéjét. Ez önmagában garantálja az érdekes nézőpontot végig a regényen keresztül, hiszen az empátia teljes és fájdalmas hiányát okozza. Minden érzelmi reakciót tanulnia és gyakorolnia kell, ami különösen jóvá teszi ezek azonosításában, lásd később a szakmáját. Persze sok más szempontból is elbaszott ember Siri Keeton, mint oly sokan mások. Az emberiség végre rájött, hogy hogy tudja kielégíteni a biológiai igényeit anélkül, hogy ténylegesen szaporodna, így a népesség csökken, akik itt vannak azoknak is egy része virtuális valóságokba menekül, a testi kontaktus, az intim kapcsolatok kihalóban.

Ebbe a csendéletbe rondít bele, amikor megérkezik 65536 "firefly". Tökéletes háló formájában jelennek meg a Föld körül, sugároznak egy pár másodpercig, aztán fémporrá hullanak szét, ahogy az atmoszféra elégeti őket. A fejesek hamar rájönnek, hogy itt valaki készített egy igen részletes állóképet a Földről, ami veszélyes, így mozgásba lendül az emberiség.

Indul is három expedíció, hogy meglessenek valami gyanúsat (egy Szaturnusz körül héderező műhold véletlenül elkap egy jelet az Oort-felhőből), az első csak elszáguld az ojjektum mellett "meet you at heat death" felkiáltással a végtelenbe, a második már kicsit lassabban halad, és jobban megnézik, de a vizsgált tárgy felrobbantja magát. A harmadik expedíció már emberekkel is feltankolt, pont ezért a leglassabb, viszont technológiailag a legfejlettebb. Itt jön be valami technoblabla, valahogy sikerül az embereknek antianyagot küldenie egész messzire, nincs igazán elmagyarázva, hogy hogy működik az Ikarusz Array. Mindenesetre a Theseus nevű, fejlett mesterséges intelligenciával rendelkező hajó távolról is tudja kapni az üzemanyagot, ami eléggé mobillá teszi.

Apropó, mesterséges intelligencia. Az emberek ekkorra vagy beletörődnek, hogy feleslegessé váltak, és visszavonulnak a virtuális valóságokba, vagy telepakolják magukat mindenféle kiegészítőkkel, hogy kompetitívek tudjanak maradni a gépekkel. Így is csak a legkomolyabb kutatási területeknek van még létjogosultsága mint emberi szakma. A kutatóknak kiterjesztett érzékszervei vannak, fejlesztett mintaillesztő processzorai, ésatöbbi. A nyelvész csaj fejében egy egész kis falka él, mint később megtudjuk a DID az igazi állapota az embernek, legalábbis egyesek szerint.

No és persze van a főszereplő által is űzött synthesist, avagy az utca embere nyelvén jargonaut, ami nagyjából arról szól, hogy a bonyolult dolgokat leegyszerűsíti, anélkül, hogy ő maga értené, pusztán mintaillesztéssel, így hidat teremtve a bleeding edge kutatás és az egyszerűbb emberek között. A fiatalkori műtétje okán kiválóan alkalmas emberek felszíni, felületes gesztusaiból olvasni őket.

Ha ez még nem lenne elég legénységnek, van egy vámpír is velük. Igen, egy vámpír, visszahozva a legendákból. Nem Watts az első, aki tudományosan akar megmagyarázni élőholtakat, de meglepően jól sikerül neki. Még a kihalásukra is van magyarázata, a Crucifix Glitch™, ami azt okozza, hogy ha merőleges vonalakat talál az idegrendszerük, összeomlik. Mellesleg teljesen máshogy látnak, és az emberekhez képest sokkal fejlettebb a gondolkodásuk, úgyhogy kell egy ilyen is, úgy tűnik. Ja, és ő a parancsnok.

Nem akarok semmit elszpojlerezni, a regény alapvetően a first contact eseményeit írja le, de a témái inkább az öntudat, az intelligencia, az idegen intelligencia körül forog. A főszereplő nagyon érdekes szemüvegen keresztül nézi a dolgokat, amit a múltjából flashbackkel teljesen hitelessé és nagyon is emberivé teszi, a science pont eléggé hard, a feszültség végig megvan, a megpendített kérdések pedig nagyon durván húsbavágnak.
10/10 science fiction, minden tekintetben.

Szerk: az lemaradt, hogy a fickónak van humora! Mármint a főszereplőnek is (meg a többi szereplőnek), de az írónak méginkább. Nem komolykodik feleslegesen ott, ahol nem kell, például az igen hosszadalmasra nyújtott függelékben rettentő szórakoztatóan magyarázza a vámpírok élettanát és a többi dolgot.

Brandon Sanderson – The Way of Kings

Sanderson zseniális.
Ezt a könyvet is egy "mit olvassak ha olyat akarok mint X?" kérdésre való válasz miatt kezdtem olvasni, és 100%-ig megérte. Az X itt George RR Martin Tűz és Jég Dala regényfolyama volt, és a találóan pureasoiaf-nak nevezett (találó, mert a sorozat egyre rosszabb, egyre távolabb a könyvektől, és mivel mainstream, minden társalgást megfertőz) subredditen jött szembe velem a fonál.
Mivel a fő téma az volt, hogy már megint várni kell a következő könyvre (én a 3. könyv óta csinálom ezt), a Mistborn sorozatot javasolták, mert befejezett, jó, szép. Megemlítették mellé a The Stormlight Archive-ot, ami visszaadja a Martini életérzést, mert befejeztlen, jó nagy szünetekkel a könyvek között. Én persze az utóbbit kezdtem olvasni, mert szeretek szenvedni.

Bár a második könyv előszava alapján nem bíznék a 2016-os megjelenésében a harmadik résznek, sok másban nem hasonlítanak a könyvek. Sanderson jóval kisebb szereplőgárdával dolgozik és jelentősen magasabb mágiaszinttel. A hangsúly nem az intrikán és a személyközi kapcsolatokon van... igazából nem is tudnám megmondani, min van a hangsúly. Személyek, sorsok, a karakterek formálódása.

A The Way of Kings bevezet minket egy olyan világba, ahol még nem jártunk. Teszi mindezt a végletekig hitelesen. Az író első szabálya kiválóan bemutatja a hozzáállását a mágiához. Ahol Martin azt mondja, hogy nem használ túl sok mágiát, mert nem jó, ha a mágia hozza és oldja meg a problémákat, mert végső soron az emberek világán az emberek okozzák, és néha oldják meg a bajt, ott Sanderson egy kőkemény sci-fi hozzáállást tanúsít a mágiával szemben: a mágia működik (mint írói eszköz), ha nem a történetet megoldó varázskulcsként kezeljük, hanem a fizika szabályainak kibővítéseként, következetesen.

A hozzáállását és a stílusát egy másik, híres fantasy szerzőéhez hasonlítva: Sanderson sokat ígér, de Eriksonnal szemben (Malazan Book of the Fallen sorozat) nem hagyja lógva az olvasót. A világ, amit elénk tár fura, jóval idegenebb a Erikson kreálmányánál, de mégsem érezzük magunkat idegenül benne.
Sanderson megtanít minket bízni benne, az íróban. Szerencsére a könyv hosszú, így van is időnk kialakítani ezt a bizalmat. Bízunk benne, hogy ha valamit bevezet, arról ki fog derülni, hogy mi az, mi szerepe van, hogy működik. A legfurább dolgokat a világ legnagyobb természetességével kezeli, és nem erőszakos tanítóbácsi módjára, hanem a bemutatás, a leírás erejével illeszti bele a világképbe. Az elején volt néhány rész, ahol csóváltam a fejem, mondom ez ostobaság, ez hülyeség, de aztán mindig rájöttem, hogy csupán nem értettem még mindent. A könyv első tizede után már kifejezetten vártam az ilyesmiket, mert tudtam, hogy később mindennek lesz értelme, és ezek nagyon érdekes koncepciókat vezettek be.

Csak ízelítőül. A világ egyik alapvetése a highstorm. Ez egy ránézésre rendszertelenül, de matematikai módszerekkel jósolható, pár naponta érkező hatalmas vihar. Ez kihat az emberek (és igazából minden életforma) életének szinte minden aspektusára. A hajózás gyakorlatilag a partmenti lavírozásra korlátozódik, az épületek mind egy irányba néznek és megerősített keleti oldallal rendelkeznek. És még számtalan egyéb, például a kő alapzatig lekopaszított tájak, és ehhez alkalmazkodó növényzet, teknőspáncélszerű héjakkal rendelkező állatok.
Nem akarok túl sokat lelőni a vlágból, mert a könyv egyik legnagyobb élvezeti értéke a környezet furcsaságainak felfedezése, azok következményeinek feltérképezése.

Csak pozitívumokat tudok mondani a könyvről. Egyszer sem akartam letenni, hiába hosszú, hiába bombáz egyenletesen új és új dolgokkal. A karakterek átélhetők, a nemesek nemesként ábrázolása is teljesen hiteles, a különböző társadalmak megosztottsága jól ábrázolt, a világ mindenféle tájai, sajátosságai érdekesek, ötletesek.

Biztos, hogy fogok még olvasni tőle, ha végzek ezzel a sorozattal, és ezt mindenki másnak is javaslom, aki szereti a racionálisan felépített fantáziadús írásokat. Nem Martin, egészen más stílusban ír, örülök, hogy sikerült tágítanom a tűrhető fantasy kategóriámat.

Charles Stross – Neptune's Brood

Névleg a Saturn's Children folytatása, igazából nem, csak ugyanabban az egyre táguló univerzumban játszódik. Remélem, lesz folyta Most tudtam meg, hogy lehet, hogy készül harmadik könyv... Waxing Uranus címmel. Igen, Waxing Uranus. Nem tudom, hogy komoly-e, gyanúsan közel van a bejegyzés dátuma április 1-hez. Mindenesetre egy jó kacajt kicsalt belőlem.
Szóval azért szeretném, ha lenne folytatása, mert ez igazi hard sci-fi, ennek ellenére mégsem ragad meg a Földön, nagyon szórakoztató és minden tekintetben kiváló. Így kell nehéz SF-et írni.

A cím kicsit megtévesztő, mert köze sincs a történéseknek a mi naprendszerünkhöz. Ahogy említettem, nem igazán folytatás ez, de ezen túl is nagyon sok mindenben szakít az első könyvvel. Az első könyv a kihalt emberiség rekreálására koncentrál, és ettől parázik mindenki, mert az emberek szolgálatára vannak kondícionálva. Minden eszköz emberi jellegű intelligenciával van felszerelve (űrhajók, űrliftek, taxik, hotelek, még a párnázás is, ami a gyorsulások elviseléséhez kell), és mindenki folyamatosan szexel (oké, a főszereplő egy szexrobot, de ezen túl is).
Itt párezer év múlva vagyunk, a (post)emberiség (azaz a robotnépség) szétterjedt (jó lassan, fénysebesség alatti utazással), és jó sok változás történt a fiziológiájában a lényeknek. Úgy tűnik, hogy sokkal jobban biológiaira emlékeztető lett a működésük, már nem működnek oxigén (vagy valami ekvivalens kémiai reagens) nélkül, húst esznek (pontosabban májat), míg a korábbi verziók elvoltak energián és valamiféle nem-biológiai feedstockon.
Megszűnt a nem-emberi robotok széles arzenálja, ami egyszerű gép az tényleg egyszerű gép, komolyabb intelligencia nélkül, a legdurvább deviancia a normális emberi formától az a mindenféle extrém környezetekre (tartós vákum, mélytenger) alkalmasabb testek.

Sokan a review-ikban azt vetik Stross szemére, hogy nagyon könyvelős-közgazdászos lett a könyv, nagyon sokat beszél pénzről, gazdaságról. Ez valóban igaz, például sokkal jobban kifejti a "biológiáját" a robotoknak, és azt is gazdasági szempontból mutatja be: a sejtek (a mi sejtjeinknél nagyobb, komplex automaták) egyfajta gazdasági kötésben vannak, energiát, ellátást kapnak az együttműködésért, és ha a nagyobb egység, a robot nem teljesíti a kötelezettségeit (nem eszik eleget), akkor fellázadnak és elkezdik a saját útjukat járni. Tényleg sokat beszél a pénzről, a lassú pénz fogalmát elemezgetni nagyon sokat.
Ez részben érthető, hiszen a főszereplő is ezzel foglalkozik, és hasonlóan az előző könyvhöz ez is E/1-ben íródott. Amúgy a lassú pénz a közepes pénz továbbgondolása, ami nálunk a hosszabb távú befektetéseket jelképezi (ingatlan, államkötvány, akármi). Amikor több száz évig, akár egy évezredig is tart egy új csillagrendszerben kolóniát létrehozni (~100 év eldönteni és megépíteni a hajót, ~500 év odaérni, rendszertől függő évszázadok, amíg profitábilissé válik az új kolónia), a hosszú távú befektetés fogalma új értelmet nyer.
Ezek az új kolóniák, noha visznek magukkal egy rakás szakértőt adatként, mindig szükségük lesz új bevándorlókra, amiket az elsők között felállított lézereken keresztül töltenek le, ami pénzbe kerül.

Szóval valóban sok a gazdasági bla-bla benne, de nem zavart túlzottan, nincsenek túlságosan vontatott, unalmas részek, ügyesen szétosztotta a könyv egészén. És elég tech bla-bla van benne, hogy minden SF rajongót megfelelően lekössön.

A történet, bár más, mint a Saturn's Children, mégis ugyanazt a hangulatot adja: van nagy hatalmú ős, van rejtély, van gazdaság. Ilyen soft-detektívregény.

Stross szépen bővítgette tovább a világát, és a nagy "csavar", a fénysebességű hajtómű jól megdobja a könyv végét (ahogy az első végén a rekreált bioszféra és emberszabásúak (és ez által az emberek ígérete) tette), így már nincs akadálya a gyakorlatilag korlátlan galaktikus terjeszkedésnek, a gazdaság összeomlik ésatöbbi. És mindez megmarad hard SF-nek. Érdekes lesz, ha lesz további rész, nagyon várom!

Végére egy fankészített borítóterv, ami a Saturn's Children stílusában készült.