Hazai book tag!

Nem szoktam ilyesmikkel foglalkozni, de amikor megláttam Tóth Esztenél ezt a book taget, gondoltam, ebbe azért csak beszállok én is, mert egy ideje szívesen követem és támogatom a magyar szerzők munkásságát, több okból kifolyólag is.

Egyrészt mert jól írnak. Tényleg. Minőségileg semmi különbséget nem látok a külföldi és a magyar szerzők között, csak az előbbieknek ugye nagyobb a hype-ja. 

Másrészt pedig a külföldi sikerkönyveket, még a kedvenceimet is képes elrontani a már sokat emlegetett trágya fordítás. Na, ez a veszély magyar könyvnél nem fenyeget :) 

Amit még előre leszögeznék, hogy régi könyveket, klasszikusokat nem fogok elővenni, csak ha a kérdés jellege megkívánja. Egyrészt mert az nem segít a mai magyar szerzőkön, másrészt meg nehéz róluk újat mondani, főleg úgy, hogy amint leérettségiztem belőlük, félre is tettem őket, és azóta sem érdekel különösebben ez a téma. 

Érdemes lehet még tudni (bár a szemfüleseknek úgyis feltűnt már), hogy többnyire Könyvmolyképzős magyarokat olvasok. Ennek a legfőbb oka az, hogy ahány jó könyvet én igénylek egy évben, annyit ők általában ki is adnak, szóval ha még 6-8 kiadót figyelnék, akkor én is úgy járnék, hogy tele lenne a polcom olvasatlan könyvekkel. Ilyen téren elég maradi vagyok; ami bevált, azt hagyom működni. 

Szóval jöjjön a múlt századot többnyire nélkülöző hazai book tag by Ildi :)

1. Ki a kedvenc magyar íród és miért?

Meiszner Krisztina. Ő követte el a MásValaki Problémáját, ami olyan élmény volt, mintha valaki direkt nekem írt volna egy könyvet. Mondjuk egyetlen megjelent regény alapján talán korai egy írót megítélni, de végtére is ez egy 100%-os mérleg, nem? Ha valaki minőségi magyar urban fantasyt akar olvasni, akkor az MVP-t bűn kihagyni. 

2. Mi volt az első magyar szerző által írt olvasmányod?

Négy éves koromban tanultam meg olvasni, és már addigra is fejből tudtam a kedvenc meséimet, szóval őszintén, ki a fene emlékszik arra? Talán a Vackor könyvek lehettek (Kormos István), vagy Sicc (Kálmán Jenő), vagy bármi, ami a '90-es évek elején menő gyerekkönyv volt. 

3. Melyik magyar könyvet ajánlanád másoknak?

Most éppen Hercz Júlia: Arany és Ónix című regényét, mivel ez a legfrissebb "sokkal jobb volt, mint vártam" magyar könyv, amivel találkoztam. 

De alapvetően azt ajánlom másoknak, hogy nézegessék a hazai szerzőket, és bátran vegyék le a polcról, ha megtetszik valami. A "magyar" nem a "szar" szinonimája :) Nem is olyan ez, mint a magyar filmek, amiknek azért van egy sajátos hangulata, ami az embernek vagy tetszik, vagy nem. Egy csomó könyvről simán elhinnénk, hogy nyugatról jött, mert végső soron "csak" egy jó sztori, mint bármelyik másik :) 

4. Melyik magyar könyvet látnád viszont a filmvásznon?

Hú... Mindet? :D De ha azt vesszük, hogy látványosnak kell lennie, akkor legyen a Calderon sorozat (On Sai). Vagy A napszemű Pippa Kenn sorozat (Kemese Fanni). Egyik sincs még befejezve, de ez ugye sose zavarta a filmkészítőket. 

5. Melyik magyar szerzővel innál meg egy csésze teát/kávét?

Jó a kérdés, de nem fogok tudni válaszolni rá, pedig ülök már ezen egy ideje. 

Aki tényleg érdekelt, azzal volt szerencsém már teázni, vagy legalábbis megfordultunk egy vendéglátóipari egységben egy időben. Vannak persze még néhányan, akik érdekes embernek tűnnek, de tőlük meg nem olvastam semmit, úgy meg mégse ül le az ember teázni egy íróval, nem? 

Néhány magyar írót meg inkább csak nyakon öntenék kávéval, merő rajongásból, hogy húzzon már el írni, mert genyóság egy-két marha jó könyv után lógva hagyni az olvasókat. Azért viszont nem fogok bemászni Pestre, hogy előadjam az őrült fangirlt :D 
(Ja, én csak azért nagyon ritkán akarok leülni bárkivel, hogy a könyvéről beszélgessek. Amit el akart mondani, azt leírta, vagy leírja a különböző írói felületein, nekem meg úgysincs memóriám a részleteken pörögni. A kivétel persze erősíti a szabályt, de én inkább kivárom a következő részeket, az nagyobb élmény :))

6. Melyik magyar írótól szeretnél mindenképp olvasni, akitől eddig nem olvastál?

Ha az ér, akitől novellát már olvastam, de regényt nem, akkor V. K. Bellone. Tudom, hogy jól ír, csak valahogy a regénye témája nekem olyan izé, hogy ha bárki más írta volna, sose venném a kezembe. Így meg fog történni, csak még rágódom rajta egy kicsit :D 

Ha nem ér, akkor Böszörményi Gyula. Mondjuk neki meg a stílusa nem fogott meg (pedig van, hajjaj, csak nekem nagyon idegen), de már úton van a Kucó, abba direkt nem olvastam bele előre, hátha meggondolnám magam. 

7. Sok magyar szerző ír álnéven. Volt már, hogy olvastál egy könyvet és csak utólag tudtad meg, hogy magyar a szerző?

Nem rémlik ilyesmi. Mániákus kutakodó vagyok, mindennek és mindenkinek utánanézek jó előre. 

8. Mi volt a kedvenc magyar helyszíned, ahol egy könyv játszódott?

Tündérország ér? (Gaura Ágnes: Túlontúl)

9. Ki volt a kedvenc magyar könyves karaktered?

Most soroljam? De ha egyet kell kiemelni, akkor legyen Oregon admirális a Calderonból (On Sai). Annak az embernek minden egyes gondolata aranyat ér :D 

10. Mi lesz a következő magyar könyv, amit olvasni fogsz?

Böszörményi Gyula: Kucó és más életszilánkok. Esetleg az Artúr (On Sai), az már egy ideje vár a sorára. Majd meglátjuk, milyen hangulatom lesz. 

Hát, ennyi lenne az én gyors válogatásom a könyvespolcom magyar részlegéről. Ha szoktál magyarokat olvasni, töltsd ki te is - ha nem, akkor pedig szokj rá, megéri :)

Hercz Júlia: Arany ​és Ónix

Nos, azt hiszem, kiosztottam az "Év Kellemes Meglepetése" díjat. Amikor letettem a könyvet, azon gondolkodtam, hogy Hercz Júlia vajon hol volt eddig, és ugye marad még pár könyv erejéig? Meg hogy ez miért nem csak egy első kötet, mert a világban azért bőven lehetne még kalandozni. 

Nem lett az a mindent elsöprő kedvenc (bár minél többet gondolkodom rajta, annál jobban tetszik), de egy elsőkönyvestől nagyon erős kezdés. Persze voltak dolgok, amiken eleinte forgattam a szememet, de aztán ezek vagy értelmet nyertek, vagy úgy döntöttem, nincs kapacitásom hőbörögni rajtuk. Egyszerűen csak élveztem. 

Sztori

Bocsi, nem spoilerezem el :) Amit mondhatnék, az ott van a fülszövegben, a többi pedig elég szövevényes.

Megjegyzem, engem egész végig sikerült megvezetni Esther elrablójával kapcsolatban, pedig akár ki is találhattam volna, ha eléggé figyelek. Szeretek meglepődni, pacsi! 

Világ

Kicsit... Más. Hallottunk már Fátyolról, meg vámpírokról, meg titkos szervezetekről, meg a hatalom egyszem örököseiről, de valahogy nem így. Üdítő volt, hogy egy kicsit oda kell figyelni, hogy mi hogy működik. Érzésem szerint jó tempóban kaptuk meg az infókat, nem volt túltelített, ugyanakkor egész egyedi atmoszférát teremtett a  19. századi Anglia és a mögöttes világ jelenléte, na meg Dhelward világa is. Sőt, ahogy fentebb jeleztem, nekem jöhetne még ebben a világban bármi, Asarelláékkal vagy sem, az már lényegtelen. A különböző fajokról biztosan hallanék még szívesen, hogy mégis mit tudnak a tündérek, meg a sárkányok, meg a többiek (akik ránézésre ugyanúgy emberek, szóval wtf...?). 

Stílus

Ettől a kortól általában falra mászom, de itt meglepő módon egyáltalán nem idegesített. A regény hangulatos, de nem akar erőszakkal belefullasztani az 1800-as évekbe. Néhány ruhadarabról meg járműről persze azt se tudtam, micsoda, de egyébként sem szokott érdekelni, ki mit visel, szóval különösebben nem akadtam fenn rajta. Aki szereti az ilyesmit, az megnyalhatja a tíz ujját a korhű csemegéktől, de tényleg nem kell tőle gyomorrontást kapni. 

A nyelvezetet kifejezetten élveztem, ritkán jutok hozzá mostanában olyan íróhoz, aki tényleg választékosan tud fogalmazni, pláne egy másik korhoz illeszkedve, úgy, hogy pörgős és szellemes is maradjon. A karakterek felismerhető hangjairól ne is beszéljünk: akárhányszor felvettem a könyvet, mindig tudtam, hogy éppen ki a mesélő, ami azért sajnos nem triviális. (Fun fact: általában nem fejezet végén teszem le a könyvet, mert azt direkt úgy írják meg, hogy ne akard letenni, így viszont nehezebb felvenni a fonalat.)

Szóval ez a rész csillagos ötös, tényleg. Eleve emiatt rendeltem meg a könyvet, de a végére nem csak ezért örültem neki :) 

Karakterek

Asarella karaktere egyszerűen gyönyörű. Az illemtudó úrikisasszony a gyilkos legyezővel. Sorolhatnám a szokásos keménycsajos jelzőket mellé, hogy gyors észjárású, éles nyelvű, céltudatos, satöbbi, de az, hogy emellé még elegáns és ugyanakkor emberien esendő is... Megkedveltem :)

Dhelward, a férfi főszereplő; ő holdvérűnek hívja magát, ami nem vámpír, a hangulatnak jót is tett a más elnevezés, de azért nyugodjunk meg, hogy nagyjából vámpír :D Kellően idegen hatást kelt, ugyanakkor alkalmazkodóképes is, szóval szintén egy jó egyensúlyérzékkel összerakott pasi. Nem mondom, hogy ráindultam, de élvezet volt olvasni. 

A mellékszereplőkbe néha belezavarodtam, mert a többségnek hosszú és kacifántos neve van, és valaminek az earlje, és persze általában mindenki máshogy szólítja, ami tök életszerű, csak kicsit nehéz volt követni. Viszont őszinte leszek, ez sem tudott igazán kizökkenteni; megelégedtem annyival, hogy valami pasi Dhelward haveri köréből, csókolom. Mindenesetre jó arcok voltak. 

Romantika/erotika

Egyetlen dolog zavart benne: ez az állandó értelmetlen tagadás mindkét részről, hogy "nem szeretem, mert hát az undorító lenne". Meg ugye a kötelező azonnali ráindulás a másikra, de azt egy idő után megszokja az ember, meg oka is lesz. (Mondjuk azért én fordítva jobban szeretem, hogy előbb legyen oka, és csak utána nedvesedjünk, akkor is, ha 21 évesek vagyunk és szűzek. Persze, meg lehet magyarázni, hogy pont azért van, mert Asarella 21 éves és szűz, és nem nagyon forog társaságban, de attól még zavart. Bár lehet, hogy ez azon könyvek hibája, ahol nincs megmagyarázva, és miattuk már zsigerből taszít ez a jelenség.)

Viszont nagyon tetszettek a kis csatározásaik, ahogy udvariasan szurkálódva próbálják eldönteni, hogy a másik mégis mennyire undorító, és ha nem is annyira, akkor mégis hogyan kéne kezelni ezt a dolgot. Szerettem, hogy mindketten azért egyenesek meg őszinték - nyilván a józan ész diktálta óvatosság keretein belül -, és azt, hogy elsősorban az érintéseken keresztül láthattuk, hogy mennyire is kerültek közel egymáshoz, tagadás ide vagy oda. 

És noha a könyv Zafír pöttyös besorolást kapott, megnyugtatok mindenkit, hogy ez nem a "dugunk, mint a nyulak" típusú történet. Azokkal sincs bajom, de ide sok lett volna.

Tudnék még róla hosszasan beszélni, de egyelőre megelégszem ennyivel. Összességében véve azt mondhatom, hogy bőven megérte beszerezni: pörgős, hangulatos, intelligens sztori, kiváló szórakozás. Ha kicsit is elgondolkodtál rajta, hogy elolvasd-e, akkor igen, olvasd. 

***

"– Megölte?! – sikított fel, mire Dhelward összerezzent. – De miért?

– Én nem végzek trehány munkát – dörzsölte meg a fülét Dhelward. – Akit én megölök, az ott is marad. Ez él."

***

"– A házasságunk csupán üzlet. Nem olyan, mint Mr. Darcy és Miss Elizabeth Benetté. Már, ha tudja, kikre gondolok.

A férfi elgondolkodva végigsimított az ajkán. Asarella önkéntelenül figyelte a mozdulatot.

– Ha jól értem, nem akar velem együtthálni mindaddig, amíg belém nem szeret.

Asarella lelke fellélegzett.

– Így van.

– Értem. Nos, nem akarom kiábrándítani, drágám, de nekem is van akkora birtokom, mint Pemberley. Ha jól tudom, a szóban forgó hölgy azután lett szerelmes abba az úrba, miután látta a házát. Ha csak ennyin múlik, akkor teszünk egy kis kitérőt, és megmutatom Ashdorne-t."

Christopher Paolini: A villa, a boszorkány és a sárkány (Történetek Alagaësiából 1.)

Előre szólok: amikor kinyitod a könyvet, az első fejezet első oldalán lesz meglepetés. El is spoilerezem: nagy betűk, nagy sorközök, és bődületesen vaskos margók. Mintha egy gyerekkönyvet nyitnál ki, amiben a kukkeres nagymamának is látnia kell a szöveget, és hagyni kell helyet a lapok szélén a csócsálásnak meg papírtépkedésnek. Ráadásul olyan felesleges dolgok vannak benne, mint egy 45 oldalas (!!!) beleolvasó az Eragon első részébe (tuti sokan veszik meg, akik még nem olvasták a regényeket), a szokásos szótár és kiejtési útmutató ugyanezzel a pazarló stílussal, meg egy-két üres oldal, csak mert miért ne. 

Szóval én csak pislogtam, hogy baszki, ebben alig van betű, vettem kb. száz üres oldalt a "novellák" mellé (hogy miért az idézőjel, arra is kitérek mindjárt). Ha bármelyik kedvenc könyvetek megjelenése azért csúszik, mert nincs papír a nyomdában, most már tudjátok, kit kell szidni. (Mondjuk az eredeti regények is hasonló stílusban voltak kiadva, gondolom, féltégláért szívesebben fizet az ember többet, meg így messziről látszik, hogy mennyire monumentálisan epikus fantasy is ez. Hát, izé.)

Szóval nem csalás, nem ámítás, ilyen egy jó lehúzás :) A könyv valós értéke kb. a kétharmada annak, ami kívülről látszik, és akkor még jó fej voltam. 

Ennek ellenére viszont azt kell mondanom, hogy elégedett vagyok. Az ígértekkel szemben egyáltalán nem klasszikus novellákra kell készülni, ugyanis van hozzájuk keretsztori. Így valójában nem három különálló novellát kapunk, hanem egy szeletet Eragon napjaiból, amikben történetesen hall/lát különféle sztorikat is. Nekem nem tűnt erőltetettnek, mert a nagy képhez is bőven hozzáad, de persze elfogult vagyok, baromira szeretem ezt a világot, és Paolini stílusát. 

A továbbiakban rendesen mesélni csak mérsékelten spoileresen tudok, úgyhogy akit ez zavar, az forduljon el :)

A kerettörténettel nagyon együtt tudok érezni, Eragonnak a fülén is munka folyik ki, és már mindenki más nyomja neki, hogy pihenjen, de ő ugye nem akar. Végül a sárkányok kis kikapcsolódásképpen megmutatják neki, hogy merre jár Murtagh, amit imádtam volna, ha felismerhető marad a srác... Elég félrevezető volt annak a történetnek az eleje, nekem egyáltalán nem jött át a karakter semmilyen szinten. Amúgy élveztem, cuki volt, csak kicsit disszonáns, semmi nincs benne az oldalvást a képen látható hangulatból, ami pedig úgy gondolom, nagyon Murtagh. 

Mondjuk ha a tartalmát nézzük, akkor lesz még ebből baj, nem kicsi. Paolini egy laza csuklómozdulattal, mindegy mellékesen ledobta a bombát a folytatásokra vonatkozóan. Annak borzasztóan örülök, hogy Murtagh szerves része lesz a továbbiaknak, csak győzzem kivárni, hogy hová fog ez fajulni. 

A második sztorit én kb. úgy felejtettem el, ahogy volt. Angela jön, hozza Elvát, a naplóját, meg kelti a bűntudatot Eragonban, aztán továbbáll. Nem volt rossz, de felejthető. Hacsak nem siklottam el valami fontos részlet felett. Úgyis átfutom majd még egyszer a könyvet, hiszen nem hosszú, viszont nagyon jó lazulás ez a világ. 

A harmadik történet, na az viszont kemény. Már a regényekben is tetszett az a koncepció, hogy ebben a világban az ellenséges faj is képes kilépni a fekete-fehér keretből, és az urgalok szép lassan élő-érző karakterekké válnak, szemben például a tolkieni orkokkal, akik ugye simán csak irtandó férgek maradnak végig. Itt Eragon az urgalok egyik régi legendáját hallgatja meg, hosszan és részletesen. Egy fiatal nőstényről szól, meg egy sárkányról, aki terrorizálja a falujukat. Ha minden igaz, az egész kötet emiatt a történet miatt jött létre, de nem sírok, megérte. Szórakoztató, pörgős, gyakorlatilag egy komplett fejlődésregény röviden (és ez nem vált a kárára). A vége szokás szerint nem az, amit várnánk (van ennek értelme? :D), én pedig szeretem, ha meglepnek, élveztem. 

Na és ha láttatok már függővéget, huh... :D A keretsztori vége elintézte, hogy várós legyen a következő rész. Reméljük, ezzel már nem fog éveket tökölni a srác. 

Szóval aki szereti a világot (és talál megfelelő akciót, hogy közelítse a könyv árát az értékéhez), az nyugodtan vigye haza, élvezni fogja. Nincs odavetett csont meg még egy bőrt lehúzós életérzésem; emögött van tartalom, vannak összefüggések, és lesznek folytatások. Örülök, hogy olvashattam :) 

Róbert Katalin: Keresd az igazit! (Lélekfény 1.)

Abercrombie után úgy gondoltam, feltétlenül szükségem van valami nagyon másra. Eredetileg nyálasat akartam, de az nem volt kéznél, gondoltam, akkor csapassuk ezt. Sosem olvastam még Róbert Katalintól, és ez pesze mindig lutri, de szerelem a téma, mi baj lehet?
Hát, most mit mondjak, csöbörből vörödbe. Kicsit más élmény volt, mert szinte egy ültő helyemben végigolvastam, viszont itt az érzelmi sivárság helyett egy sunyin rám telepedő mély depressziót kaptam. 

Karakterek
Ugyanis az összes nézőpontkarakter már az első oldalakon is olyan mélyen van, hogy nem egészen értettem, hova lehet ezt még fokozni. És tényleg nem is nagyon lehetett, vagy hát nekem az volt a benyomásom, hogy már a legelején mindannyian elértek a "szar az élet" hozzáállásnak ahhoz a részéhez, amikor már őket sem lehetett meglepni vele, hogy tényleg szar, vagy hogy lehet még szarabb. Próbálják a legjobbat kihozni belőle, de igazából az elején pont ugyanannyira szenvednek, mint a végén, csak más miatt. Legalábbis ha azt vesszük szenvedésnek, hogy állandóan félnek, pozitív gondolataik pedig csak nyomokban vannak, azokat is gyorsan elhessegetik, mondván, tilos. 
Milo mintha rég beletörődött volna, hogy az élete rossz döntések sorozata, mert mindig meghozza őket, és aztán mindig szív miattuk. Jóindulatú gyerek, csak szerencsétlen végig fuldoklik a történések közepette. Lapátol izomból, hogy ne merüljön el, de elég kilátástalannak tűnik a dolog. Tartok tőle, hogy előbb-utóbb elkapják és hülyére verik, és ha nem menti meg valaki, el is fog patkolni. 
Elina cuki, bátor, tényleg odateszi magát, ami a kényelmes és normális élete után azért nem rossz teljesítmény. Az elfogadás és az igazságért kiállás egészséges keverékét hozza, pacsi. Annak pedig külön örülök, hogy a pasijával nem vergődnek, hanem ők tényleg tudják, hogy együtt akarnak lenni. 
Deniel meg annyira rejtélyes, hogy még én sem tudom eldönteni, hogy most akkor vele mi van. Kivárok. 
A mellékszereplőkről egyelőre elég egyértelműnek tűnik, hogy "jók" vagy "rosszak", szóval nincsenek túldimenzionálva, de azért élvezhetők. 

Sztori
Őszintén? Én úgy szerettem volna meglepődni valamin...!
Na jó, ez így kicsit félrevezető, mert bőven vannak rejtélyek, meg kérdőjelek, de gyakorlatilag minden fontosabb történést előre lehet látni, legalábbis jóval előbb, mint hogy a karakterek észrevennék, hogy mi a helyzet. Ami megmozgatja a fantáziát, az inkább a világ, nem a sztori.
Úgy egyébként izgalmas, kellően összetett a helyzet, lehet szurkolni, hogy mindenkinek megoldódjanak a kínjai, meg gondolom, majd a megoldásért is meg kell dolgozniuk (sorozatnyitó kötet ugye), élvezetes volt olvasni. De nem tehetek róla, hiányérzetem van. Az egyik problémám ugye a kiszámíthatósága, a másik pedig ironikus módon az egyetlen pont, ahol viszont tényleg meglepődtem: a vége. 
Merthogy semmi nem oldódott meg. Ez olyan szintű függővég, hogy szerintem eleve készen volt az egész sorozat, csak túl hosszú lett volna egy regénynek, úgyhogy találomra elvágták valahol. Pont ott, ahol mindenkinek sokkal rosszabb az élete, mint az elején volt. Még másnap is arra ébredtem hajnalok hajnalán, hogy mi van már velük, haladjunk tovább. Kicseszés. 
Egyelőre egyébként úgy tűnik, hogy itt nem a karakterek egyéni boldogsága lesz a lényeg, hanem a kis világuk sorsa, mert ezen a téren legalább haladtunk valamit előre is. Az alaphangulatot figyelembe véve azt is megkockáztatom, hogy mind meghalnak a sorozat végén (kéz a kézben, természetesen), viszont közben valahogy helyreteszik az értelmetlen szabályokat, amik nyomorúságossá tették az életüket. Szóval per pillanat nem fogadnék nagy összegekben egy rendes happy endre.

Világ
Ez vitte el a hátán az egészet, nagyon kreatív a világ, sok lehetőséget rejt, és még több titkot. Nem részletezem nagyon, mert aki idetévedt, az gondolom, legalább a fülszöveget látta, a többi meg spoiler, de röviden: fura vallás, vagány tetkók, előre elrendelt sorsok, tiltott szerelmek. Mindez egy szigeten, ami annyira el van zárva a többiektől, hogy senki se ki, se be. 
Az mondjuk kicsit fura, hogy itt konkrétan minden tilos, ami jó, legalábbis a főhősöknek. Ha kicsit is boldog lennél, vagy csak használod a józan paraszti eszedet, akkor vagy megölnek, vagy kitaszítanak. Mélyen sötét a hangulat, annak ellenére, hogy minden a szerelem meg a boldogság körül forog, és elvileg idillinek kellene lennie mindennek. Nagyon kicsavart helyzet. 
Mindenesetre érdekel, hogy hogyan is alakult ki ez a faramuci zárt világ az értelmetlen tiltásokkal, meg a szomszédos néppel. Ha másért nem, ezért biztosan tovább fogom olvasni a sorozatot, tömény depresszió ide vagy oda.

Stílus
Az elnevezések nekem itt-ott mesterkéltnek tűnnek, kezdve a Napésholddal, folytatva minden angolszásznak hangzó név fonetikus írásmódjával, de lehet, hogy csak öregszem. Meg lehetett szokni, csak fura. Amúgy teljesen gördülékeny szöveg, jól tolerálható mennyiségű hangulatteremtő leírással; olvastatja magát, észre se veszed, és lemegy akár egyben is, mert nehéz kiszakadni az állandó feszültségből. 
Ja, humor az nincsen. De hogy semmi. Lehet, hogy az is tilos...? 

Romantika/erotika
Kicsit nekem súlytalannak tűnik. Minden ekörül forog, és mégis, valahogy nem komolyan vehetőek számomra az akadályok, nem tudok mit kezdeni a kis belső vergődéseikkel. Szerintem simán csak dugnia kellene mindenkinek, aztán éljenek boldogan a tengeren túl, amíg meg nem halnak. De persze az egész könyv nem létezne, ha ezt meglépik már az elején. 
Úgy egyébként nagyon érzékletes, amikor a karakterek éppen nem dugnak, meg sóvárognak egymás után, ilyen szinten nincs vele baj. Csak valahogy izé. Pont a szerelem legjobb része hiányzik, amikor egyszerűen csak belemerülnek az érzésbe, és boldogok. Mindig, de tényleg minden rohadt pillanatban ott van a háttérben a vészvillogó, hogy TILOS, és ezek jó gyerekek, és érdekli őket (többnyire). Így annyira nem akarnám beleélni magam a helyzetükbe. 

Szóval mit mondjak, nem estem hanyatt tőle. Bár könnyen lehet, hogy érdemes gyököt vonni a véleményemből, mert most ez a tömény szenvedés pont nem hiányzott kiüresedett lelkecskémnek. Bocsi a szájhúzogatásért, eskü nem a vámpírpornó miatt van  a folytatást majd igyekszem jobb hangulatban letolni, hátha. 
Tehát, most próbálok objektív véleményt alkotni: 
Aki szokványos romantikus regényt várt, az esélyes, hogy csalódni fog. Aki egy érdekes világot, meg rejtélyeket, az odáig lesz érte. 

Nekem meg adjatok már valami csillámrózsaszín nyálat gusztustalanul vattacukros happy enddel, könyörgöm! 

Impulzusvásárlás

Az van, hogy idén ugye virtuális a Könyvfesztivál is, ami sok dolgot megváltoztat, egyet viszont nem: brutál akciók vannak. Gazdasági válság ide vagy oda, ezt nem lehet kihagyni, ha az embernek éppen nincs veszélyben a napi zsíroskenyere. Fura, mert élőben pont nem szoktam rommá vásárolni magam, inkább csak szocializálódni megyek, meg egy-két újdonságért, de hát ez az idei év nem hagyományos, na. 

Friss megjelenések ugye nemigen vannak most, viszont a Könyvmolyképző 27%-os akcióját elnézve úgy gondoltuk, hogy veszünk egy rakás könyvet, csak azért, hogy meglegyen. Vannak értékek, amiket a polcon akarunk tudni. 

Tavi Katával szemben nagyon sok adósságom van, mert bevallom őszintén, régesrég letöltöttem a sorozatot, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy majd megveszem, mert van annyira jó, hogy kell a polcra. Nem is blogoltam róla (talán a bűntudat miatt, mégiscsak "loptam"), pedig tényleg jó kis sorozat, nézzetek rá. Hiába gimis könyv, meg nem fantasy, szóval abszolút nem az a kategória, amiért én rajonganék, de egyrészt nagyon kedves, szórakoztató sorozat, szívesen áldozok rá, másrészt meg gondolnom kell a jövőre is. Egyszer csak lesz gyerekem, és ezt nagyon szívesen nyomnám a kezébe tizen-egynéhány éves korában. Majd ha egyszer lazításképpen újraolvasom, írok is róla. 

Abercrombie-ért ugye nem voltam oda kifejezetten, de egyrészt Marci szereti, legyen meg a polcon, másrészt szép a borítója, dísznek is elmegy, harmadrészt meg még lehet, hogy adok egy esélyt a folytatásoknak is, és hát mikor vegyük meg, ha nem most, ugye.

A MásValaki Problémája pedig mindkettőnk kedvenc könyve evör, konkrétan rongyosra van olvasva (Marci most is épp ezt nyúzza), néhány lapja ki akar esni, a borítón felpöndörödött a fólia, szóval veszünk még egyet, hogy legyen a háznál egy ép példány is, biztos ami biztos. Majd vitrinbe tesszük, vákuumcsomagolásban, hogy tutira örök darab legyen. Ilyet még életemben nem csináltam, hogy két példányt tartok ugyanabból a könyvből (bár a Calderonnál már gondolkodtam rajta), de közös megegyezéssel úgy döntöttük, hogy ha valami, hát ez megérdemli. 

Aztán gondoltam, itt az ideje Eragon-témában is felzárkóznom. Az Európánál 30%-os kedvezmények vannak minimum, úgyhogy onnan is szereztem ezt-azt a vadiúj borítós Örökség-ciklus mellé, amit szülinapomra kaptam. 

Itt teret engedtem a fangirl énemnek is, az egyik könyv csak egy 100 oldalas interjú (interjúnak mondjuk jó hosszú, könyvnek kevésbé), a másik pedig tényleg csak fanservice, útmutató a világhoz. Semmiből nem vettem még ilyeneket, de valahol ezt is el kell kezdeni. A novelláskötet pedig régóta izgat, nagyon kíváncsi vagyok, hogy íróként hová jutott Paolini. 

Végül bekukkantottam a Delta Visionhöz is. Teljes lelki nyugalommal nézelődtem, mondván, úgysem akarok tőlük rendelni semmit, sok lenne már a jóból, de aztán eszembe jutott, hogy hoppá, Brandon Sandersont is akartam olvasni. Így múlik el a világ dicsősége.

Sajnos minden sorozatát elég régen kezdte, úgyhogy igazán frisset nem tudtam választani (sokadik résszel mégse kezd az ember sorozatot), de amennyit lógtam a kreatív írás kurzusán a youtube-on, most már meg kell néznem, hogy ténylegesen hogy ír. Remélem, nem fog nagyon tetszeni, mert az drága mulatság lesz. 

Már csak össze kell raknunk a két új falipolcot, hogy legyen hova elraknunk az új szerzeményeket, mert így is vannak még könyvek, amik a 3,5 évvel ezelőtti költözés óta zsákban várják, hogy legyen helyük valahol. De ezen nem múlhat semmi. 

Legend of the Seeker - "retro" sorozatkritika

A karanténra való tekintettel leporoltam ezt a félkész bejegyzést, hátha már halálra unjátok magatokat otthon, és kéne elfoglaltság :)

A retro cimkét azért kapta, mert akárhonnan nézzük, idestova tíz éve, hogy elkaszálták a méltatlanul kevés két évad után, amit megélt. 

Igen, méltatlanul, mert ez a sorozat az iskolapéldája annak, hogy igenis lehet szarból várat építeni.

Alapvetően annyit kell tudni a sorozatról, hogy egy teljesen tipikus fantasy, középkori fejlettségű világ mágiával, varázslókkal, mindenféle egyéb érdekes képességekkel, mágiával megtolt főgonosszal, különféle lényekkel, próféciával, varázstárgyakkal, szóval tényleg klasszik fantasy, ahogy kell, de nem a sablonos tolkieni világépítéssel - itt például alapból mindenki ember, nincsenek se elfek, se törpék, se semmi. Ebből ugye még lehet bármi; csak a megvalósításon múlik, hogy fasza lesz-e, vagy egy talicskányi egymásra hányt sablon, és itt jön be a könyvek és a sorozat közötti különbség.
Anno a sorozat elkaszálása után elkezdtem olvasni a könyveket, ami alapján készült a LotS, mert érdekelt, hogy mi a folytatás. Konkrétan annyira bűnrossz volt, hogy inkább bámultam kifele az ablakon, mert még az is jobb programnak tűnt. Csak a miheztartás végett: melóban olvastam, egyedüli eladó voltam egy újonnan nyílt boltban, ahova egy nap alatt átlagosan két darab vásárló tévedt be, ehhez képes volt unalmas olvasni. Kegyetlenül szar könyvek, de tényleg, halálosan semmitmondó, nulla érzelem, szóval egyértelműen a "nem ajánlom" kategória. Max. annak lehet jó, aki eleve ilyeneken nőtt fel és nem zavarja, ha kizárólag a cselekmény halad előre, az is lassan, de semmi más nem történik semmilyen szinten.

Na most ehhez képest a sorozat a következőket tudja felvonultatni, csak címszavakban:

- a világ legtáposabb és legjobb humorú mágusa, aki tényleg dobálja a tűzgolyókat meg köddé válik meg minden, amúgy meg az első jelenetében meztelenül ül a holdfényben és egy csirkével beszélget

- a világ legszexibb gonosza evör, Craig Parker (leánykori nevén Haldír, de meg nem mondanád róla) annyira átéli a karaktert, hogy végem van; rettentő stílusos, és az akcentusa, hát attól meg kell halni (de azért megnyugtatom a férfiakra kevésbé bukó közönséget, hogy amúgy is összetett karakter és elég para ellenfél)
- istentelen humoros és epikus; nem gyerekes, de nem is lett az a felakasztom magam kategóriás darkos stílus, pont kényelmes, és a tétek is durván emelkednek

- érdekes világ rengeteg lehetőséggel - aláírom, nem mindig az életszerűség fellegvára, de láttam már rosszabbat is, meg hát a hangulatért cserébe elnézem neki

- a sztori elég összetett, kellően sok csavarral megspékelve, halad is valahová, folyamatosan a főszállal vagyunk elfoglalva, a kitérők is jók, nem emlékszem kimondottan unalmas részre

- a karakterek jók: elég összetettek, a múltjuk lépten-nyomon bekavar, változnak, fejlődnek, hibáznak, aztán jobb emberek lesznek, tényleg lehet értük izgulni
- a romantikus-erotikus szálak is működnek, főhőseinket annyira megszopatták ilyen téren, hogy öröm nézni (vagy olyasmi :D), ők tolják a romantikus részét, az erotika inkább a gonoszunk körül jelenik meg, és hát oda van rakva, na - egyiket se viszik túlzásba, de azon a kevésen azért el lehet rágózni.

Ez nyilván a főleg lányos szemszögű értékelés, de a női karakterek is egytől egyig szexik, csak mondom :) Marci is szereti, szóval abszolút nem mondanám csajos sorozatnak, mindenki megtalálhatja benne a maga  néznivalóját. Aki bukik a fantasyre, és valahogy kimaradt volna az életéből a LotS, az adjon neki egy esélyt, ha lehet, eredeti nyelven A magyar szinkron se kimondottan rossz, de a finomságok igazán angolul jönnek ki.
Oké-oké, vannak hibái is a sorozatnak elismerem. Legfőképpen az, hogy a kasza miatt nincs lezárva, de mivel némi szenvedés árán be lehet pótolni a könyvekből vagy a netről a kimaradt részeket, nem kell feltétlenül a hajunkat tépni, hogy na most vajon mi történik (bár én egyébként nem néztem utána, és még mindig élek). Ezen felül is itt-ott megbotlik azért, de még mindig messze jobb minőségű és felnőttebb, mint mondjuk a Shannara (szódával az is elment, amúgy nem olvastam), meg hát eleve nem dúskálunk az ilyen jellegű fantasy sorozatokban, szóval mindenképpen megér egy misét. Persze a műfaj alfája és omegája még mindig a 2008-as Merlin, na abba tényleg nehéz belekötni. De a Legend of the Seeker is kiváló szórakozás; kreatív, stílusos, jó hangulatú és humoros, a színészek is jól tolják, szóval nosza, tessék nekiesni :) 

Joe Abercrombie: A penge maga (Az első törvény 1.)

Nem mai darab a könyv, de Marci úgy gondolta, nekem tetszene, szóval gondoltam, megyek vele egy kört. Illetve nem most gondoltam, de hát az úgy történt, hogy januárban rendeltem egy nagy kupac könyvet (akkor még nem sejtettem, hogy karantén lesz, és mennyire jól fog jönni :D), viszont nem tudtam eldönteni, melyikkel kezdjem. Kértem Marcit, hogy mondjon egy számot, kiszámoltam, és hát pont ez jött ki, a legvastagabb, meg amire a legkevésbé vagyok kíváncsi, de gondoltam, most már mindegy, nekiesünk. 

Ez bő két hónapja volt. Nem szokásom félretenni könyvet, ahhoz nagyon kell idegesítenie, szóval azóta vagy ezt olvastam, vagy leginkább egyáltalán nem olvastam. Ahhoz viszont túl jó volt, hogy végleg lerakjam, bár ez nem az élvezeti értékének szól, csak egy tárgyilagos értékelés. 

Szóval nehéz szülés volt, na, pedig jó a könyv. Mindjárt kifejtem, mit hiányoltam belőle :)

Világ

Középkor, mágia, történelem, hatalmas világ, minden van, csak egyiket sem értem. A mágia csak nyomokban jelenik meg, túl sok vagányság nincs benne, értelem meg még annyi se. A történelem túl összetett, nem igazán értem, hogy ki, mit, miért, mikor, hol, csak hogy van ez a birodalom, meg egy másik, és háború lesz. Volt valami nagy mágus, most meg a tanítványai kavarnak valamit. De hogy mit... Ahogy mondani szokás, a reklám után kiderül. Ha eljutok odáig.

Sztori

Hát, ezt sem egészen értem. Nagyon első kötet, igazából még azt sem tudjuk, hogy mi itt valójában a fő konfliktus. Van egy készülő háborúnk, egy korrupt Unióvezetésünk, meg valami mágiás dolog, ami aztán végképp teljes homály. Egyik karakternek sincs semmi konkrét célja (vagy ami van, az elég semmitmondó), csak belekeveredtek, és várják, hogy történjen valami, amihez hozzászólhatnak. Ha valakinek ez fel tudja kelteni az érdeklődését, meg szeret olvasás közben kombinálni, annak remek lehet, mert ezer történés és utalás van, de engem így nem igazán hozott lázba. 

Karakterek

Azt mondják, ez Abercrombie erőssége. Elismerem, technikailag minden karakter rohadt jól össze van rakva, mondhatni bátran, mert azért egy Glokta kaliberű megsavanyodott nyomorékot nézőpontkarakternek megtenni elég merész dolog. A Trónok harcás Tyrion hozzá képest egy délceg lovag. 
Szóval a karakterek jók: egyediek, van motivációjuk, egyedi látásmódjuk, hangjuk, kidolgozott múltjuk (hajaj), fejlődnek, változnak, lehet őket szeretni vagy utálni. És ez a mellékszereplőkre is érvényes, épp csak ki nem ugranak a lapok közül, annyira élnek. 

Amivel viszont problémám volt, az az, hogy egyik sem érdekelt. Felőlem az ötvenedik oldalon mind meghalhattak volna, egy vállrándítással elintéztem volna, hogy oké, ez akkor ennyi volt. Talán csak Logent sajnáltam volna, ő az egyetlen normális ember a könyvben, ráadásul az elején a lábosával tudott némi szimpátiát is ébreszteni, de itt vége is a sornak. Gloktától kifejezetten kirázott a hideg, csak azért tudtam végigolvasni, mert elég intelligens, "nyomozós", illetve hát a masszív önirónia minden karaktert elviselhetővé tesz. Róla mondjuk sokáig azt se tudtam eldönteni, milyen korú, így öregemberként jelent meg előttem, amit aztán nagyon nehéz volt átállítani. Jezal meg egy üresfejű gyökér, nem is értem, miért kapott egyáltalán saját nézőpontot. Nagyon nagyot kéne változnia a történet végére, hogy értelmet kapjon a létezése, aminek már látszanak jelei, de azért nem lopta be magát a szívembe, na. 
Szóval a karakterek nem igazán jönnek be, de ami nagyobb baj, hogy ezek egymással sem kezdenek semmit; mindenki elvan a saját kis világában, és csak óvatosan, tárgyilagosan figyelgeti a többieket. Az utolsó lapokon kezdtek alakulni végre valamiféle kapcsolatok közöttük, ott kezdett egy kicsit érdekelni, hogy mi is lesz velük, de nem hiszem, hogy ez elég arra, hogy a folytatásokat is olvasni akarjam. Majd kiderül. 

Stílus

Úgy egyébként jó a szöveg, olvastatja magát, egyik lap a másik után, de azért nem nehéz belealudni, mivel ugye nincs semmi, amiért olyan nagyon izgulni lehetne. A stílus férfiasan kemény, néhol kifejezetten profán, kiválóan visszaadja az élet kisebb-nagyobb gusztustalan nehézségeit. Ettől is életszerű lesz, simán hihető, hogy ez valamikor valakikkel tényleg megtörtént. 

Szóval valójában nagyon tuti könyv (bár valószínűleg az egész sorozatra ez jobban értelmezhető lenne), de nem nekem. Egyszerű lélek vagyok, nekem oda kell rakni valami konfliktust, hogy tessék, ezt kell megoldani, meg egy okot, hogy érdekeljen. És közben nem untatni látszólag jelentéktelen mellékszereplők kalandjaival. Később majd nyilván minden értelmet nyer, de az a könyv, ami hatszáz oldalon sem tud értelmet adni saját magának, nálam sajnos megbukott. 

Ettől függetlenül azt mondom, hogy akinek mások a prioritásai, vagy valaha is elgondolkodott azon, hogy elolvassa, az essen neki nyugodtan. Nem rossz ez, csak másképp jó, mint ahogy én szeretem. 

Sarah J. Maas - Kingdom of Ash / Felperzselt királyság (Üvegtrón 7.)

No hát ennek is a végére értünk. És azt kell mondanom, ütős volt. 

Nagy utat tettünk meg Celaenától Aelin Ashryver Whitethorn Galathyniusig. Távolvégtől Orynthig. Egy leigázott, depressziós földrésztől a szabad világig. 

Hét könyv, az utolsó akkora, hogy magyarul csak két részbe fért bele. De nem tudnék olyan jelenetet mondani, ami feleslegesen volt benne; minden egyes mondatra szükség volt, hogy megértsük, hogy átérezzük, hogy arcon vágjon.  

Mert arcon vág. Mert háború van, mert a biztos vég közelít, és ezt bizony nem ússza meg mindenki élve. 

Sírni fogsz. Tényleg. 

Ennek megfelelően a végét egyszerűen nem lehet letenni. Az első kötetet még csak-csak, azt több este alatt olvastam ki, de számíts rá, hogy amikor elkezdődik a végjáték, ott már muszáj akárhányszáz oldalt egyben lenyomni, mert nem hagyhatod ott őket a vég kapujában, látnod kell, hogy mi lesz velük. 

Maas zseniálisan tekerte a szálakat, olyan epikus befejezést adott, hogy kívánni se lehet jobbat. Pedig most már azért keményen összetett a helyzet: több kontinens, több birodalom, sőt, több világ seregei csapnak össze, minden sarkon királyok, királynők, hercegek és miegymások, démonok, istenek, és minden, amit valaha is akartunk egy bármilyen fantasytől, itt összesűrűsödik. Az utolsó pillanatokig nem lehetsz benne biztos, hogy akikről végig azt hitted, hogy elég fontos szereplők ahhoz, hogy túléljék, tényleg felállnak-e a végén. A "happy end" nagyon régóta halált követel, csak az a kérdés, ki fizeti meg.

Sajnos nehéz spoilermentesen, mégis tartalmasan beszélni erről a részről, de azért megpróbálom. Amit elárulok, azok olyan dolgok lesznek, amiket igazából a könyv elolvasása előtt is lehetett tudni, amúgy megpróbálok az élményre koncentrálni. 

Ugye Aelint legutóbb akkor láttuk, amikor Maeve elfogta. Remélem, senki álmait nem töröm össze, amikor azt mondom, hogy nem marad fogságban, amíg a többiek megmentik a világot ;) (És egy epikus fantasyben az se lepjen meg senki, hogy megmentik a világot, na.) De amíg onnan sikerült kiszabadulnia, hát az is kemény menet volt. Meg ahogy utána feldolgozta a lelki és fizikai kínzásokat. Mint kiderült, azért mégiscsak ember, ő sem tud mindenen röhögve túllépni. Tudom, hogy megosztó karakter (én speciel kedvelem, nekem Feyre böki a csőrömet), de aki ezek után sem képes együttérezni vele, az egy szívtelen állat, én mondom. 
Igazából elég sokaknak nagy lelki utazás ez a rész. Manon például különösen nagyot változik, de megmarad a maga férfias stílusú problémakezelésénél, nem agonizál sokat, hanem viszonylag gyorsan és belső vita nélkül elfogadja ezeket a változásokat. Azt azért nem mondom, hogy rá se lehet ismerni - bár amin keresztülmegy, az se lenne csoda. Aki olvasta, az majd érti: hát én úgy könnyeztem, hogy alig láttam el a betűkig :( Szemét húzás volt. Nagyon szemét. 
Nem fogok minden szereplőt kiemelni, mert akkor itt ülnénk napestig, inkább csak annyit jegyeznék meg, hogy imádom, hogy mellékesebb karakterek is nagyon komoly szerepeket kaptak így a végére. Persze így vagy úgy mindegyik Aelinnek köszönhetően került oda, ahol megteheti, amit kell, szóval technikailag nem kérdőjelezik meg Aelin főhős mivoltát, de mégis, nem ő az egyetlen, aki hős lesz a végén. Hú, de mennyire nem :) 

Úgy általában elég sok meglepetést tartogatott ez a befejezés, semmilyen szinten nem nevezném kiszámíthatónak. Eleve az a reményelenség, ahova eljutunk a második kötetre... Hát azért nem tudtam letenni, mert rosszat álmodtam volna (ha egyáltalán sikerül utána aludnom), annyira mélyen volt mindenki, és annyira kilátástalan volt minden. És mindig, amikor azt hiszed, hogy előálltak egy megoldással, akkor mégsem. Hát hogy lesz ebből világmegmentés? Komolyan megviselt, örülök is a viszonylag hosszú levezetésnek a végén, nagyon kellett. 

Csak hogy valami rosszat is mondjak, kicsit túl sok volt már a szereplő, néhány névnél nagyon kellett gondolkodnom, hogy most akkor ő kinek a kicsodája, és hogy került ide. De hát memória nélkül ne olvassál hétrészes epikus fantasyt, ugye, vagy viseld el, ha kutakodni kell a ToG wikin :) De ennél több negatívumot nem igazán tudok felhozni. 

Mesélhetnék még arról, mennyi érdekesség derül ki, hány karakterből hozza ki ez az egész a legjobb arcát, és hogy miért érdemes figyelni, amikor Aelinék, hát, máshol vannak, de nem teszem. Tessék elolvasni.
Részemről meghajlok Sarah J. Maas nagysága előtt, méltó befejezés ez egy kiváló sorozathoz. Életemben ennyiszer nem használtam még egy bejegyzésen belül az epikus szót, de hát ha egyszer tényleg az... :) Rohadt jó. Igen, még azt is megéri, hogy két könyvet kellett megvenni hozzá. 

Viszlát, Aelin, köszönöm az élményt! Lesz még ebből újraolvasás, ígérem. 

https://www.deviantart.com/osossum/art/Kingdom-of-Ash-800119199

Sarah J. Maas - Fagy és csillagfény udvara

Na, hát ezt elég lassan olvastam. Mármint két este alatt megvolt, de volt közte több hét szünet. Nem érdekelt, nem történt benne semmi, Feyre még mindig irritáló, Rhys már jó pasi helyett inkább inkább a jó férj kategóriába esik (abból meg nekem is van egy itthon), karácsony van, de háború után, mindenki depressziós, de próbál vidám lenni, vagy csak bunkó, mint eddig - hagyjukmá'... 

Őszintén, úgy érzem, hogy enélkül a rész nélkül is teljes lenne a sorozat. Karácsonyi különkiadásnak sok, önálló könyvnek kevés, nem vitt előre szinte semmit a cselekményben... Tudtam volna élni nélküle.

Na jó, egy dologra jó volt: az éppen szopóágon lévő karaktereket elkezdtem sajnálni. Persze mindegyik a saját seggfejségének köszönheti, hogy oda jutotta, ahova, de szerintem ahhoz kellett ez a rész, hogy átérezzük a nyomorukat, és ne legyen túl korai, hogy összevakarják magukat (mert remélem, hogy a későbbiekben összevakarják magukat). Gondolok itt Tamlinre, aki olyan szinten depressziós, hogy az embernek nem való, Nestára, aki arrogánsabb és hülyébb, mint valaha, meg Lucienre, aki még egészen magánál van, csak tök kilátástalan az élete. Na, miattuk volt értelme megírni és elolvasni ezt a könyvet, de a többiek semmi újat nem mutatnak. 

Ja, de. Feyre-nek végre minden az ölébe pottyan. De minden. Őt kiszolgálják, de durván. Egy lottóötösből nem lehetne megvalósítani, amit ő csak úgy ajándékba kap ebben a részben. Buta p****, ******** ***** * ******, ******** ** * *****. 
Hagyjuk.
Szóval szerintem kihagyható darab, bár gondolom, nélküle nem értenénk a következő részben, hogy ki hogy jutott el oda, ahol most van. De ennyi. Szeretem Maas-t, meg a világot, meg mindent (kivéve Feyre-t, buta p***), a következő részre azonnal lecsapok, amint lehet, mert abban vélhetően lesz valami sztori is, de ezt nem erőltettem volna. Sorry :)