Sarah J. Maas: Föld és vér háza - Crescent city 1. (House of Earth and Blood)

Karácsony óta csorgattam a nyálam erre a könyvre - hiszen Maas végre felnőtt fantasyt írt! -, de annyi volt a meló meg a rohangálás, hogy nem igazán mertem nekiesni. 910 oldal, két könyvnek is hosszú lenne, szóval ha véletlenül letehetetlen, akkor egy egész nap rámegy, ezt meg kell tervezni előre, gondoltam én. 

Aztán mégis tele lett a hócipőm, és nekiálltam akkor, amikor amúgy nem lett volna rá időm. Hálisten, kár lett volna megfosztani magamat az élménytől :) Három este alatt letoltam (bár az utolsó inkább fél éjszaka volt).

De... Eh, ezt a bekezdést inkább figyelmeztetésnek vegyétek; én nagyon örülök, hogy szóltak róla előre, így tudtam, mire számítsak, és nem anyáztam, hanem próbáltam nagyon odafigyelni.
Nem ez az első alkalom, hogy Maas regényfolyam-nyitásával problémám akad, a Tüskék és rózsák udvarát majdnem leraktam az elején - bár azt azért, mert Feyre egyszerűen nem érdekelt. Itt teljesen más nehézség adódott: elég töményen kapjuk a világot az első 50-100 oldalon, és nem tud rögtön összeállni fejben. Mondjuk lehetne sokkal rosszabb is, de ne lepődj meg, ha csak kapkodod a fejed a nevek és helyek és csoportok és miegymások között. Amit nem értesz, hagyd a francba, majd később megmagyarázzák.

Na de lássuk, hogy mitől az év egyik legjobb könyve mégis.

Világ
Szóval ez keményen oda van rakva, összetettségében és hangulatában egyaránt. Olvastam már mindenfélelényes urban fantasyt, de olyat nem, amit ennyire áthatott volna egy nagyváros lüktetése.  A bulinegyed, az összehugyozott kapualjak, a sznobok, minden megvan, és még annál is több, a könyv pedig nem habozik ezt az összes létező érzékszervvel átadni nekünk. Olyan élmény olvasni, mintha egy színes-szagos VR mozit néznél. 
Az embereken kívül rohangálnak itt mindenféle fajok, alakváltók, faunok, angyalok, vámpírok, démonok, meg amit akarsz. Amit nem, az is. A technika fejlettsége is ott tart, ahol a miénk, tehát van autó, mobiltelefon, email, satöbbi, és persze mindet mágia hajtja. A társadalmi berendezkedésük pedig a velejéig el van cseszve, gyanítom, hogy ez lesz a sorozat fő irányvonala. 

Karakterek

Hát azt kell mondanom, hogy Bryce egy nem mindennapi főhősnő. Huszonéves féltündér, akit magassarkú nélkül nagyon ritkán látni, és hát, hogy is mondjam, nagykanállal falja az életet. Az összes barátja sikeres és/vagy befolyásos, állandóan szétcsapják magukat mindenféle drogokkal a bulikon, aztán hülyeségeket tetováltatnak magukra, szóval tipikus balhés fiatal csajok. Egy darabig. Aztán beindul a sztori... :) De ez azért felnőtt fantasy marad, szóval ha valaki egy erkölcsös, szende főhősnőre vágyik, aki nem szokott random oroszlán alakváltókkal dugni a szórakozóhely mosdójában, az bele se kezdjen. 

Másik főhősünk, Hunt egy 200+ éves bukott angyal, ami jelen esetben annyit jelent, hogy elég komoly szerepe volt egy levert lázadásban, ezért most rabszolgaként tengeti az életét, és gyilkolászik a szabadságáért. Sose volt igazán normális élete, és hát hogy is mondjam, durván kilép a komfortzónájából azzal, hogy összezárják Bryce-szal, de becsületére váljon, jól kezeli a helyzetet :) 

Nagy szerepet kap még Bryce bátyja, Ruhn, akit egyébként nagyon bírok, és már a könyv felénél röhögtem, mert tudtam, hova fog kilyukadni az ő szerelmi élete, de imádtam, hogy semmit nem sejt belőle. Amúgy nagyon érdekes elképzelni egy ilyen modern világban egy hosszú felnyírt hajú piercinges tündérherceget. Mondjuk nagyon nem kell elképzelni, szerencsére vannak annyira egyediek a karakterek, hogy tele van az internet fanartokkal. 

Az egyéb mellékszereplők is baromi jól sikerültek, és szívem szerint kiemelnék egyet, de maradjon meglepetés, hogy ki miatt könnyeztem már megint a könyv fölött hajnali háromkor. 

Sztori
Na ez az, ami elég gyorsan arcon vág. Ez az, ami miatt nem érdemes egy ültő helyedben végigolvasni az elejét, mert kell idő, mire leülepszik a rengeteg infó, amit a világról meg az egyes karakterek és érdekcsoportok konfliktusban játszott szerepéről kapsz az arcodba. Ez az, ami miatt álmatlanul forgolódsz, és próbálsz rájönni, hogy melyik lényegtelen félmondat lehetett a kulcs, amit nem vettél észre, vagy nem vettél elég komolyan. Aztán úgyis benyalod, hiába volt gyanús mindenki, arra az egyre pont nem gondoltál soha, akire kellett volna, pedig annyira logikus. (Na jó, ezt-azt azért ki lehetett találni, örültem is neki, mint majom a farkának, hogy bejött valami tippem.) És nagyon díjazom, hogy Maas-szal oztozunk a családi titkok iránti szenvedélyünkben, várnak még itt ránk meglepetések, azt hiszem. 
Szóval kifejezetten krimis, ami magában sose lesz a kedvenc zsánerem, de úgy döntöttem, hogy fantasy körítéssel imádom. Lesz még ebből újraolvasás, tisztán akarom látni az összes kis elejtett utalást. 
A vége meg nagyon durvára sikerült. Nem is tetőpont volt, hanem (tippre) 200 oldal tömény feszültség. Hogy amikor már azt hiszed, itt a vége, akkor jön még valami, és még valami, és egy még nagyobb valami. Kemény menet volt, hajnali fél 4-ig olvasás lett belőle. Ez a "most már akkor is megtudom, mi a vége, ha beledöglök" kategória. 

Stílus
Sokat erről nem fogok beszélni; aki ismeri Maas-t, annak nem lesz újdonság semmi, hacsak az nem, hogy itt már tényleg rendes felnőtt hangot ütnek meg a karakterek is. Mint fentebb is említettem, színes-szagos, lélegző VR-mozi; Sarah egyszerűen életre kelti Lunathiont a fejedben minden szarságával együtt. 
A 910 oldalban én egyetlen felesleges betűt sem találtam, ez bizony nem azért ilyen hosszú, mert kitömték. Ilyen hossznál már senkinek nem is lenne érdeke kitömni, hiszen így is kijönne belőle három könyv. 

Romantika/erotika

Meglepő módon itt is voltak problémáim. Mármint rohadtul szurkoltam nekik, de valahogy túl hirtelen lett túl közeli a viszony Bryce és Hunt között. Legalábbis én hiányoltam még egy-két felvezető jelenetet a "hátam közepére se" meg a kanapén évődés között. 
Úgy egyébként teljesen rendben van a páros. Hunt ugyan nem az én esetem (inkább Ruhn felé hajlanék, ha már), de annyira mélyen tudnak kapcsolódni Bryce-szal, hogy az egyszerűen gyönyörű. Kicsit félek is, hogy a következő részben amolyan Maas-os stílusban dobva lesz Hunt, és majd valaki más lesz Bryce pasija. Ha tippelnem kéne, akkor Tharion lehetne a befutó. Vagy Ithan, aki mondjuk azért utálja annyira Bryce-t, mert halálosan szerelmes belé. De ne legyen igazam, Hunt jó csávó, tartsuk már meg. (Na, és innen kellett kitörölnöm egy mondatot, amit akkor írtam le, amikor még csak a sztori felénél tartottam. Eltaláltam, hogy mi lesz, és mégis meglepett az eredmény. Nem lövöm le, maradjunk annyiban, hogy Maasnál csak az kiszámítható, hogy nem az fog történni, amit vársz.) 
Szóval nagyon remélem, hogy mivel ez felnőtt regény, Maas végre felhagy a pasicserélgetéssel, 25 évesen már igazán megállapodhat Bryce is. Van még elég más karakter, akinek elrendezheti az életét. 
Az erotika meg... Hát, Sarah, kapd be, de tényleg :D Erről most többet nem is mondanék, várom a folytatást... :D 

Na szóval röviden, megvett kilóra. Imádom, hogy semmi nem egyenes vagy egyértelmű, imádom a hangulatos részleteket, a duplacsavarokat, az érzelmeket, imádom az egészet. Kétséget kizáróan a legjobb Maas sorozat, pedig az eddigiek se semmik. Az Üvegtrón összetettsége után kicsit félek is, hogy itt mi lesz a végére. Gyanítom, hogy G. R. R. Martin előre fog köszönni Sarah-nak. (Persze a befejezett epikus regénysorozataik számát tekintve ez már most is aktuális.)
Olvassátok. Ne most, hanem majd ha lesz rá három napotok, hogy átrágjátok és megmésszétek. 

Hercz Júlia: Arany ​és Ónix

Nos, azt hiszem, kiosztottam az "Év Kellemes Meglepetése" díjat. Amikor letettem a könyvet, azon gondolkodtam, hogy Hercz Júlia vajon hol volt eddig, és ugye marad még pár könyv erejéig? Meg hogy ez miért nem csak egy első kötet, mert a világban azért bőven lehetne még kalandozni. 

Nem lett az a mindent elsöprő kedvenc (bár minél többet gondolkodom rajta, annál jobban tetszik), de egy elsőkönyvestől nagyon erős kezdés. Persze voltak dolgok, amiken eleinte forgattam a szememet, de aztán ezek vagy értelmet nyertek, vagy úgy döntöttem, nincs kapacitásom hőbörögni rajtuk. Egyszerűen csak élveztem. 

Sztori

Bocsi, nem spoilerezem el :) Amit mondhatnék, az ott van a fülszövegben, a többi pedig elég szövevényes.

Megjegyzem, engem egész végig sikerült megvezetni Esther elrablójával kapcsolatban, pedig akár ki is találhattam volna, ha eléggé figyelek. Szeretek meglepődni, pacsi! 

Világ

Kicsit... Más. Hallottunk már Fátyolról, meg vámpírokról, meg titkos szervezetekről, meg a hatalom egyszem örököseiről, de valahogy nem így. Üdítő volt, hogy egy kicsit oda kell figyelni, hogy mi hogy működik. Érzésem szerint jó tempóban kaptuk meg az infókat, nem volt túltelített, ugyanakkor egész egyedi atmoszférát teremtett a  19. századi Anglia és a mögöttes világ jelenléte, na meg Dhelward világa is. Sőt, ahogy fentebb jeleztem, nekem jöhetne még ebben a világban bármi, Asarelláékkal vagy sem, az már lényegtelen. A különböző fajokról biztosan hallanék még szívesen, hogy mégis mit tudnak a tündérek, meg a sárkányok, meg a többiek (akik ránézésre ugyanúgy emberek, szóval wtf...?). 

Stílus

Ettől a kortól általában falra mászom, de itt meglepő módon egyáltalán nem idegesített. A regény hangulatos, de nem akar erőszakkal belefullasztani az 1800-as évekbe. Néhány ruhadarabról meg járműről persze azt se tudtam, micsoda, de egyébként sem szokott érdekelni, ki mit visel, szóval különösebben nem akadtam fenn rajta. Aki szereti az ilyesmit, az megnyalhatja a tíz ujját a korhű csemegéktől, de tényleg nem kell tőle gyomorrontást kapni. 

A nyelvezetet kifejezetten élveztem, ritkán jutok hozzá mostanában olyan íróhoz, aki tényleg választékosan tud fogalmazni, pláne egy másik korhoz illeszkedve, úgy, hogy pörgős és szellemes is maradjon. A karakterek felismerhető hangjairól ne is beszéljünk: akárhányszor felvettem a könyvet, mindig tudtam, hogy éppen ki a mesélő, ami azért sajnos nem triviális. (Fun fact: általában nem fejezet végén teszem le a könyvet, mert azt direkt úgy írják meg, hogy ne akard letenni, így viszont nehezebb felvenni a fonalat.)

Szóval ez a rész csillagos ötös, tényleg. Eleve emiatt rendeltem meg a könyvet, de a végére nem csak ezért örültem neki :) 

Karakterek

Asarella karaktere egyszerűen gyönyörű. Az illemtudó úrikisasszony a gyilkos legyezővel. Sorolhatnám a szokásos keménycsajos jelzőket mellé, hogy gyors észjárású, éles nyelvű, céltudatos, satöbbi, de az, hogy emellé még elegáns és ugyanakkor emberien esendő is... Megkedveltem :)

Dhelward, a férfi főszereplő; ő holdvérűnek hívja magát, ami nem vámpír, a hangulatnak jót is tett a más elnevezés, de azért nyugodjunk meg, hogy nagyjából vámpír :D Kellően idegen hatást kelt, ugyanakkor alkalmazkodóképes is, szóval szintén egy jó egyensúlyérzékkel összerakott pasi. Nem mondom, hogy ráindultam, de élvezet volt olvasni. 

A mellékszereplőkbe néha belezavarodtam, mert a többségnek hosszú és kacifántos neve van, és valaminek az earlje, és persze általában mindenki máshogy szólítja, ami tök életszerű, csak kicsit nehéz volt követni. Viszont őszinte leszek, ez sem tudott igazán kizökkenteni; megelégedtem annyival, hogy valami pasi Dhelward haveri köréből, csókolom. Mindenesetre jó arcok voltak. 

Romantika/erotika

Egyetlen dolog zavart benne: ez az állandó értelmetlen tagadás mindkét részről, hogy "nem szeretem, mert hát az undorító lenne". Meg ugye a kötelező azonnali ráindulás a másikra, de azt egy idő után megszokja az ember, meg oka is lesz. (Mondjuk azért én fordítva jobban szeretem, hogy előbb legyen oka, és csak utána nedvesedjünk, akkor is, ha 21 évesek vagyunk és szűzek. Persze, meg lehet magyarázni, hogy pont azért van, mert Asarella 21 éves és szűz, és nem nagyon forog társaságban, de attól még zavart. Bár lehet, hogy ez azon könyvek hibája, ahol nincs megmagyarázva, és miattuk már zsigerből taszít ez a jelenség.)

Viszont nagyon tetszettek a kis csatározásaik, ahogy udvariasan szurkálódva próbálják eldönteni, hogy a másik mégis mennyire undorító, és ha nem is annyira, akkor mégis hogyan kéne kezelni ezt a dolgot. Szerettem, hogy mindketten azért egyenesek meg őszinték - nyilván a józan ész diktálta óvatosság keretein belül -, és azt, hogy elsősorban az érintéseken keresztül láthattuk, hogy mennyire is kerültek közel egymáshoz, tagadás ide vagy oda. 

És noha a könyv Zafír pöttyös besorolást kapott, megnyugtatok mindenkit, hogy ez nem a "dugunk, mint a nyulak" típusú történet. Azokkal sincs bajom, de ide sok lett volna.

Tudnék még róla hosszasan beszélni, de egyelőre megelégszem ennyivel. Összességében véve azt mondhatom, hogy bőven megérte beszerezni: pörgős, hangulatos, intelligens sztori, kiváló szórakozás. Ha kicsit is elgondolkodtál rajta, hogy elolvasd-e, akkor igen, olvasd. 

***

"– Megölte?! – sikított fel, mire Dhelward összerezzent. – De miért?

– Én nem végzek trehány munkát – dörzsölte meg a fülét Dhelward. – Akit én megölök, az ott is marad. Ez él."

***

"– A házasságunk csupán üzlet. Nem olyan, mint Mr. Darcy és Miss Elizabeth Benetté. Már, ha tudja, kikre gondolok.

A férfi elgondolkodva végigsimított az ajkán. Asarella önkéntelenül figyelte a mozdulatot.

– Ha jól értem, nem akar velem együtthálni mindaddig, amíg belém nem szeret.

Asarella lelke fellélegzett.

– Így van.

– Értem. Nos, nem akarom kiábrándítani, drágám, de nekem is van akkora birtokom, mint Pemberley. Ha jól tudom, a szóban forgó hölgy azután lett szerelmes abba az úrba, miután látta a házát. Ha csak ennyin múlik, akkor teszünk egy kis kitérőt, és megmutatom Ashdorne-t."

Top 5 (4+1) könyves szerelmem

Nem vagyok az a típus, aki minden egyes könyvben belezúg a pasiba, tényleg. De azért néha megesik... :) 
A Köd és harag udvara kapcsán jutott eszembe, hogy akár össze is írhatnám őket, úgyhogy íme, megkísérlek összeszedni egy toplistát, és kicsit kifejteni, hogy kik a kedvenceim és miért. Persze emberként, de kicsit "barátzónázva" sokkal több férfi karaktert kedvelek, illetve van jó néhány, aki hosszú távra nem kéne, egyebeken viszont elgondolkodnék... :) Viszont itt most nem az a lényeg, hogy ki mennyire szimpatikus, nem is az, hogy melyiket választanám egy egyéjszakás ágyjelenetre, hanem hogy mennyire szívesen oroznám el a főhősnő elől mindenestül. 
Előre szólok, angolul nemigen olvasok, úgyhogy mindenkit csak a magyarul már megjelent könyvek alapján tudok megítélni. 

1. Rhysand (Sarah J. Maas - Tüskék és rózsák udvara sorozat)

Tündérizé, a vadabb fajtából, 500+ éves
Ő maga a szabadság, az erő, az érzelem, a törődés, az odaadás és a szexualitás tökéletes arányú elegye. 
Az az önfeláldozás, amivel ötven évig játssza a szerepét, szemrebbenés nélkül gyilkol, befekszik az ellenség ágyába, pimaszul vigyorogva, ÖTVEN ÉVIG, csak mert vannak emberek, akiket szeret annyira, hogy ezt végigcsinálja, hogy hányingere legyen saját magától... Már akkor tudtam, hogy elvesztem, amikor az első részben még csak mellékszereplő volt, és csak sejtettük, hogy milyen is ő valójában. Aztán a második részben megkaptuk Őt lecsupaszítva, az igazi, laza, őszinte énjét, a barátságának és bizalmának mélységeit, hogy mennyire képes mindent visszafogni, mennyi önkontroll van benne, mennyire úgy tud szeretni, hogy az a másiknak jó legyen... Az már csak hab a tortán, hogy a flörtölős és ágyjelenetei (nem mindig egyértelmű a különbség), hát az huh, hagyjuk is, mielőtt valami illetlent mondok. És valahogy úgy tudja előadni magát, úgy tud stílusos és csábító lenni, hogy közben nem nárcisztikus, ami külön öröm, mert túl sok könyves pasin láttam már, és elviselem, de azért alapvetően nem szeretem. Rhys egyszerűen csak tudja, mit akar, és tisztában van a saját erényeivel. Ez valahogy olyan... Egészséges. 
Egyetlen bánatom van csak: egy darab igazán hangulatos képet nem találtam az internet sötét bugyraiban, ami legalább nyomokban emlékeztetne arra, ami róla az én fejemben él. Mások az elképzeléseink a jóképűségről, ez van. Úgyhogy kaptok Ian Somerhaldert, szerintem passzol ;)

2. Attila (Gaura Ágnes - Borbíró Borbála sorozat)

Táltos, 40+ éves (emlékszik a nyavaja pontosan)
Talán meglepő választás, főleg a többiek fényében, de mindjárt megmagyarázom. Ha arra épült volna a listám, hogy a bugyinedvesítő jó pasikat szedjem össze, akkor nyilván minden nem erotikus regény főhőse kiesett volna, de mivel más szempont alapján rangsoroltam (öregszem, na), Attila feltört, mint a talajvíz. Most mit mondjak, bukom az idősebb pasikra, az intelligenciára, a humorra és a bunkóságra. Őszintén, mi kell még? (Mondjuk az, hogy végre visszatáncoljon Bori közelébe, mert az utolsó részt konkrétan végigaludta, és utána is csak veszített a bájából, de még reménykedem.)
Szóval igen, ő főleg a stílusával és az IQ-jával hódít, de az sem elhanyagolható, hogy egy olyan érett férfi, akire mindig lehet számítani, aki szilárd kősziklaként áll az élet tengerében, de vad bikaként (hehe) harcol, ha kell. Mondjuk konkrétan pofozkodni nem sűrűn látjuk, megoldja anélkül is, ami valahol szintén vonzó tulajdonság. A második részt meg elnézem neki, ott ő is kicsit átment hímringyóba, de hát nem ő tehet róla, na. 
Olyan szócsatáik vannak Borival, hogy az agyam eldobtam, ilyen ember mellett nem lehet unatkozni. Bevallom, én alapvetően kihíváskereső típus vagyok, Attila pedig nagyon is az, vele valahogy semmi nem egyszerű, és mégis minden a helyén van. (Ugyanezen oknál fogva tartok pitbullt is, évek óta elcsatározgatunk a kutyával a legnagyobb szerelemben, hogy kinek is legyen igaza, úgyhogy nem a levegőbe beszélek :D)
Illetve, ne értsétek félre, de azért akárhonnan nézzük, Attila magyar. Nem vagyok az a típus, akinek Árpád-sávos lobogója van a házon a turulos szélkakas (szélturul?) árnyékában, de alapvetően szeretek magyar lenni, szeretem a magyarságot. Örülök, hogy sikerült egy magyar pasit is találnom a listába, és nem kell végig a nagy és fennséges nyugati kultúrák által kitermelt férfiak után epekednem. 
Kép az egyik borítón kívül nincs, így hát kinéztem Ryan Reynoldsot, szerintem nagyjából stimmel :D Meg merem kockáztatni, hogy a borítóképet is róla mintázták, találtam egy megszólalásig hasonló fotót is. 

3. Rowan (Sarah J. Maas - Üvegtrón sorozat)

Tündér, a vadabb fajtából, 350+ éves
Igen, Rowan, személyes hősöm, a YA megmentője, aki harmadik potenciális pasiként tűnik fel egy sorozatban, és mégis lemos mindenkit, magasról tesz az elvárásokra, miszerint mindig az első pasi lesz Az Igazi. Na nem mintha ez a karakter érdeme lenne, de azért szükségét éreztem megemlíteni.
Rowan is bunkó, de keményen - mondjuk van is mire, nem az a típus, akinek épeszű ember visszaszól. Nem egyszerű a lelkivilága, nagyon sok mindenen ment keresztül, ami bedarálta és kegyetlen, hatékony, brutálisan őszinte és távolságtartó tündér herceggé formálta. Lassan is adja meg magát; eleget látott már a világból ahhoz, hogy elege legyen mindenkiből - saját magából legfőképpen. Aztán valami átkattan benne (az a jelenet de mély, jézusom, ott szerettem bele), és kinyílik, Aelinnel kicibálják egymást a lelkük legsötétebb mélységeiből, és onnantól nincs megállás. 
Ő úgy tud második lenni Aelin mellett, hogy nem hódol be, nincs tőle komplexusa, jól érzi magát a bőrében, sőt, lubickol a szerepében, és ez azért nem semmi. És megmondom őszintén, valahogy szimpatikus, hogy Aelinen kívül mindenkire magasról szarik, de tényleg. Mit érdekli őt a világ vagy bármelyik másik karakter sorsa, csak azért akar megmenteni bárkit és bármit, mert Aelinnek fontos. A céltudatosság netovábbja. És nem, ez nem papucsság: egyszerűen ő eldöntötte, hogy neki mi a fontos, és onnantól kezdve semmi más nem számít. 
Az sem utolsó szempont, hogy a fajából adódóan egy igazi domináns vadállat, egy ösztönlény, de ugyanúgy benne van a számító tündér herceg, a kiváló stratéga is, és ez a kettősség nagyon érdekes karakterré formálja őt. Meg kell érte veszni, na.  
Róla ugyan van jó kép, de úgy döntöttem, maradok a színészeknél, csak az egységesség kedvéért. Pár tetoválást még képzeljetek rá, de íme, Alexander Skarsgard, egészségetekre! 

4. Judd (Nalini Singh - Psy/Changeling sorozat)

Mentál, 26 év körüli
Maga a megtestesült erő és önuralom, a kordában tartott pusztítás, a vadállat, aki képes volt saját magát pórázra venni. Nalininél elég sok karakter hajlamos a nárcizmusra, ami egy ponton túl azért sok, de Juddot ez a veszély nem fenyegeti, neki jót is tesz az a kevés, mert egyébként elég hűvös karakter. Pont ebből fakad a vonzereje is, hogy érzed, hogy mennyi minden van mögötte, hogy szétfeszíti az erő és az érzelem, és mégis tartja magát. Csak egy olyan srácot látsz, aki tárgyilagosan, hatékonyan elintéz mindent és mindenkit, érzelemkitörések nélkül. Judd jön, lát és győz, és nem érdekli, hogy a többiek mit gondolnak róla. 
Aki nem ismeri ezt a sorozatot, annak mondom, hogy a mentálokból alapvetően kiirtották az érzelmeket, úgyhogy Judd is elég kezdő ilyen téren, de valahogy úgy oldja meg, úgy fedezi fel a saját érzelmeit, hogy mégsem lesz esetlen. A női mentáloknál előfordult a sorozatban ilyen is, náluk ez cuki, de Judd nagyon férfiasan figyel, tanul, elemez, tudatosan kontrollálja ezt az oldalát is. Úgy általában ha egy szóval akarnám jellemezni, akkor az az önfegyelem lenne; ő az, aki soha nem engedi el magát teljesen, mert olyan képességei vannak, amik állandó kontrollt igényelnek, és még így is, hú... :)
A történet végére sem lesz az a kimondott laza csávó, ő végig megmarad hidegnek, profinak, csak mi tudjuk, hogy mi munkálkodik a mélyben. Meg bárki, aki benéz hozzájuk szex után. Ott szó szerint röpködnek a bútorok. 
Róla is van egy rajz, amire azt mondom, hogy rendben van, de Ben Barnest semmilyen jó pasis válogatásból nem lehet kihagyni, jól hozná a figurát. 

+1: Janvier (Nalini Singh - Guild Hunter sorozat)

Vámpír, 245 éves
Csak azért +1, mert az ő könyvét nem volt szerencsém még olvasni, de egy novella (jó hosszú novella, tán inkább kisregény) alapján is halálosan belezúgtam. 
Janvier a flörtölés istenének földi helytartója, akinek elég megeresztenie egy félmosolyt, és húsz méteres körzetben minden bugyi lecsúszik. Persze nem ezért került fel a listára, de ha róla beszélünk, akkor ez a téma egyszerűen kikerülhetetlen. 
A világon belül egész emberi léptékű karakter, a látszólagos lazasága ellenére ő is nagyon mély érzésű, lojális és megbízható. Ügyesen lavírozik a manipulátorok világában, fiatalságát és ezáltal korlátozott erejét kiválóan kompenzálják a színészi képességei és hogy pillanatok alatt átlát mindenen és mindenkin. 
Mellette se nagyon lehet unatkozni, bármilyen őrültségben benne van - ezt mi sem bizonyítja jobban, mint ahogy Ashwinivel kerülgetik egymást. Konkrétan többnyire úgy flörtölgetnek, hogy Ash rá vadászik, ő meg nem hagyja magát elkapni. Ugyanakkor bármilyen vad vagy humoros évődés közepén képes átváltani, és a lelke mélyéből beszélni, úgyhogy véletlenül se lehet beskatulyázni valami egyszerű lányospornós dobozba. Megveszek már, hogy az ő könyvét is olvashassam, úgyhogy nagyon remélem, hogy fogy a sorozat hatodik része annyira, hogy jöhessen a hetedik, és végre teljes jogú tagja lehessen a listának. 
Nem az esetem (leírás alapján Janvier sem, úgyhogy ez is passzol), de úgy gondolom, Jonathan Rhys Meyers tökéletessen kifejezi a karakter hangulatát. Mondjuk ha pimaszul mosolyogna, még jobb lenne, de azért így se rossz.

Tudom, lehetett volna 5+1-es lista is, mennyivel jobban nézett volna ki. De úgy döntöttem, hogy a többi pasit átengedem a nőjének, vagy akárkinek, annyira nem kaparom értük a falat :) 
Esélyes volt még Jace (Rachel Vincent - Vérmacskák sorozat), Dmitri és Noel (Nalini Singh - Guild Hunter sorozat), Hawke (Nalini Singh - Psy/Changeling sorozat), bár az ő könyve sem jelent meg magyarul, csak sejtem, hogy jó lesz; és még egy Dmitri (Richelle Mead - Vámpírakadémia sorozat), de csak az átváltozása előtti, kiheréletlen verzió - ő konkrétan az utána történtek miatt nem fért fel a listára. Ja, az oroszokra is bukom... :) 
Kíváncsi vagyok a véleményetekre (tudom ám, hogy a némaság ellenére jártok ide olvasni :D), meséljétek el, hogy szerintetek kik a legjobb könyves pasik, vagy hogy az enyémek miért nem azok :) És adjatok tippeket, kit olvassak még el! :)

Meiszner Krisztina - MásValaki Problémája

Kicsit későn, a harmadik (de nem utolsó) újraolvasás után írom a posztot, pedig már a könyvbemutatón megszereztem a könyvet, talán decemberben. Amúgy nem terveztem megvenni, de a felolvasott részlet után nem volt kérdés (bár ha tudtam volna, hogy Jenőnek eleinte karakteres női hangja lesz a fejemben a felolvasás miatt, lehet, hogy vártam volna vele még :D).

Mindenesetre nem bántam meg: ennél jobb könyvet nem olvastam ebben az évtizedben, és nem is fogok, hacsak ki nem jön a folytatása. Akárhányszor eszembe jut, legszívesebben átkapcsolnék őrült fangirl-üzemmódba, és zaklatós emaileket írnék az írónőnek, hogy beszéltesse nekünk még Jenőt. 
Igen, most jön az a rész, hogy jó hosszan kifejtem, miért (pedig esküszöm, ez már a rövidített verzió). 

Karakterek

Főszereplőnk és narrátorunk az aktuálisan Jenő néven futó, életunt, de humorát nem vesztett vámpír, aki valami eszméletlen stílussal vezet be minket az élőholtak közel sem rózsás mindennapjaiba. Társa Valéria, egy alapvetően pörgős életet élő vámpír, aki egy kis nyugalom reményében szegődött Jenő mellé (amire értelemszerűen csúnyán ráfaragott). Mindketten élnek már pár száz éve, intelligensek, tapasztaltak, és ami nagyon fontos: nem elrugaszkodottak. Nem szeretem, ha a vámpírok nagyon misztikusak, gyönyörűek, és kényszeresen intenzív lelki életet élnek. Ez a realisztikusabb ábrázolás jobban bejön, hogy Jenő tök átlagosan néz ki, dolgozik, rendesen beolvad a társadalomba, és nem csak mondja, hanem érezteti is, hogy vámpírnak lenni amúgy szívás, és hiába vagy a tvájlájt óta elkötelezett rajongó, nem akarod te ezt, hidd el, tényleg. Ha léteznének vámpírok, akkor így, nem csillogva, meg nem luxuskurvák vérében fürödve.

És ha már realitás, akkor nem mehetünk el szó nélkül a Lakatos família mellett, akik, ha osztanának könyves mellékszereplő Oscart, tíz évre előre megkapnák a díjat családostul. A vámpír cigányvajda meg a pereputtya a lepukkant kőbányai panelház ötödik elemetéről, akik tökéletesen ötvözik a cigány kultúrát a vámpírsággal - hát valami zseniális. Le a kalappal, őszintén. 
Egyébiránt a kisebb mellékszereplők is rendesen kidolgozottak, a főbbek meg aztán hú, több kötetre való előéletet lebegtettek meg ezen a párszáz oldalon, szóval ilyen téren alaposan oda van rakva a könyv.

Világ
Budapest, napjainkban. Rájöttem, hogy tetszenek a budapesti sztorik, elvégre nagyon szeretem ezt a büdös mocskos városkát, és egyébként is: ránk fér egy kis természetfeletti. Nehogymár csak az amcsiknak legyenek minden sarkon vámpírjaik meg félisteneik meg boszorkányaik, meg isten tudja, ufóik - asszem van valami űrlényes menő sorozat is. Igenis ha végigsétálunk a kocsmautcán (Kazinczy), álljunk meg egy pillanatra az egyik sarkon, és mosolyodjunk el, hogy hát bizony, mik történtek itt; keressük azt a falfirkát, ami valószínűleg sose volt, de mi azért odaképzeljük. 

Vámpírnak lenni amúgy szívás, mint azt említettem, főleg a modern technika korában: rejtőzködni kell meg túlélni, nem kapafogú telepata lányokat kúrogatni a louisianai mocsárban, ugye (ez az utalás volt egyébként az a pont a könyvbemutatón, aminél végleg eldőlt, hogy én ezt a könyvet hazaviszem). Jenőék a tök átlagos kocsmatulaj és pultoslány párost adják elő, minden papírjuk rendben van, zacskós véren meg itt-ott elkapott (de meg nem gyilkolt) embereken élnek, amíg be nem üt a ménkű. 
A vámpírok társadalma, életmódja, történelme (!) szerepjátékba illően kidolgozott, de egyáltalán nincs eltúlozva, épp csak némi keretet ad az egésznek, még mindig igen valósághűen. Oké, nem mondom, vannak a rendszernek olyan elemei, amikkel tudnék vitatkozni, de egyik se olyan lényeges, hogy meg is tegyem. 

Sztori
Krimi, tehát értelemszerűen egy hulla indítja be az eseményeket, ami Jenő Bugyor névre hallgató kocsmájának hátsó ajtajánál bukkan fel az éjszakában, és ami a halála módjával önmagában fenyegető üzenet. Tulajdonképpen ennek a felgöngyölítését követjük végig, valami rettenet csavarosan. Útközben belekeveredik a dologba Jenőék múltja, meg a vámpírok kiterjedt és szórakoztató történelme (persze egyiket se részletezi túl, fúrja is az oldalamat, hogy mi a frászt csinált tulajdonképpen az a Tomita, meg mi az isten volt az a dolog Marcussal, az emberem Balatonfüreden nem tud túllépni, szóval lenne itt még mit megmagyarázni). De ettől lesz valahogy élő az egész; ez a sztori nem az első oldalon kezdődött, és nem az utolsón fejeződik be, csak egy epizód Jenőék életében, és nem is feltétlenül a legütősebb. 
A túlélés-központú nyomozást bonyolítja a luna caliente, a tavaszi nap-éj egyenlőség előtti holdtölte, ami minden évben felkorbácsolja a vámpírok ösztöneit, és sokkal könnyebben válnak állattá, mint egyébként. Ilyenkor tényleg bekattannak a vérszagtól, meg egyébként is egész nap vakaróznak az idegtől, néha szó szerint is. 
Amire még fel kell hívnom a figyelmet, az a regény utolsó szava. Én ennyit még életemben nem bazmegoltam egy ültő helyemben, mint amikor odáig eljutottam. Az az egyetlen szó azonnali újraolvasásért kiált, ha az ember figyelt útközben a részletekre. Ha nem, akkor is: másodjára tessék résen lenni. De elsőre NE! - ismétlem: NE! - lapozzatok hátra. Véletlenül se. Az egy élmény, de csak miután az egész megvolt. Ne rontsátok el magatoknak.

Szerelmi szál

Könyörgöm, aki azt hiszi, hogy ebben a könyvben nincs szerelmi szál, az gondolkodjon el az életén, és sürgősen kezdjen el épkézláb pasik társaságába járni. Egy ilyen kapcsolatért bármelyikőtök odaadná a fél karját, ha csak halvány fogalmatok lenne róla, miről van szó. Miért kell mindent kimondani, meg miért kell a szokásos összejövési rituálé egyezményes jeleit tömegével felvonultatni ahhoz, hogy észrevegyétek? Csajok, ne legyetek sekélyesek. Olyan huszonöt fölött legalábbis ne. 

Nem, nem azt mondom, hogy ez egy hangsúlyozottan szerelmi történet, mert tényleg nem az, de ott van, és az egész sztori marhára másképp alakult volna nélküle, különösen a vége a konténerben. Aki nem hiszi, olvassa el még egyszer úgy, hogy kifejezetten az erre utaló jeleket keresi. Még az emberem is megtalálta második olvasásra, úgyhogy nem hiszem, hogy csak én vizionálom be.
Nekem mindenesetre kifejezetten szimpatikus, hogy ilyen éretten van tálalva ez a dolog, és végre nem arról van szó, hogy az események viharában a főszereplők nagyon hevesen egymásba szeretnek, abba meg nem gondolunk bele, hogy mi lesz fél évvel később, a szanaszét heverő büdös zoknik meg a tegnap-is-én-mosogattam idején. Öregszem, basszus, de egyszerűen jó érzés olvasni, hogy ilyen létezik, még ha csak valakinek a fejében is. Megnyugtató. Valahol mélyen mindenki Valéria akar lenni, saját, különbejáratú Jenővel. Akkor is, ha még nem tudja. 
(A képért bocs, nem tudtam kihagyni, annyira cuki :))

Stílus
Hát az valami fergetegesen jó. Jenő intelligens, bölcs unottsága és cinikus-önironikus fekete humora egészen egyedi hangulatot kölcsönöz a könyvnek. Kell is, ellensúlyaként annak, hogy amúgy minden idegbaj és vér és szenvedés, és egyébként is nyomor vámpírnak lenni; így lesz az egész szép kerek, komoly, de szórakoztató és könnyen fogyasztható. Vagy inkább falható.
Szót kell ejtsek egy pár hangulatkeltő apróságról is, amik borzasztóan tetszenek: ott van az egy-két közbeszúrt olasz kifejezés (többnyire szidalmazás), meg az a néhány rövid keretes fejezetet a cápákkal meg az ágyban fetrengéssel, no meg amikor Jenőt elkapja a hév, és kicsit emelkedettebben tálalja a gondolatait - ezek mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ne csak jó legyen a könyv, hanem utánozhatatlan. Megint csak azt mondom, hogy ha én így tudnék írni, már nyugodtan halnék meg. 

Na jó, elég a nyáladzásból: olvassátok el (pasik is!), öt csillagból nyolcat kapna, ha osztályoznék ilyen módon. Különösen annak ajánlom, aki amúgy szereti az urban fantasyt, de már besokallt a gagyi vámpíros tinisztoriktól. Meg aki szereti az intelligens humort. Meg hogy olyan önyvet olvashat, aminek ha megfeszül se találja ki előre a végét - egyiket sem, mert több olyan dolog is kiderül, amitől hátast kell dobni. Az nem szükséges, hogy a krimit szeresd hozzá, én se bírom. Ez a könyv úgy ahogy van, hibátlan.

És akkor jöjjenek a random idézetek, hogy értsétek, miről beszélek:

"És te, tudatlan tagja az élők világának, aki a nap alatt örvendezel a boldog, rövid kis életednek, nem is sejted, hogy bármikor, ha fent van a telihold, ha vér szagát érzem, vagy ha éppen csak úgy akarom, én vagyok az a sárgán világító szemű, falfehér szörnyeteg is, aki a hátad mögé lopakodik. Csak azt az apró zörejt hallod még, amint a szemfogam előugrik, aztán már ott is vagyok a torkodon.
Berezeltél? Úgy kell neked, miért nézel annyi vámpírfilmet."

"Az én agyamban élni maga a tömény nyomorúság. Még önmagamra is gyanakszom, ha nincs a közelben más."

"Csak az utolsó kortyok valamelyikénél tértem annyira magamhoz, hogy értékelni tudjam a helyzet abszurditását: három vámpír, nappal, a huszonegyedik századi Budapesten, egy kicsicsázott taxiban; ketten közülük rémes kis termoszokból isszák a testmeleg vért, a harmadik pedig a visszapillantó tükörben igazgatja a hátrazselézett haját. 
Az életem vagy mim egy zártosztály, amelynek a bejáratáról valaki leszerelte a rácsos ajtót."

Gaura Ágnes - Vámpírok múzsája

Kezdem azt hinni, hogy nekem nem is kell keresnem a jó könyveket, azok előbb-utóbb úgyis megtalálnak. A Vámpírok múzsája például facebookos céltalan kattintgatás során került az utamba, a "Magyar nyakba magyar szemfog!" mottón pedig annyira lesokkoltam, hogy kénytelen voltam közelebbről is megnézni, hogy mi az isten ez. 

Rájöttem, hogy a sorozat címébe már belefutottam egyszer-kétszer, de valahogy azt gondoltam, hogy ez ilyen kapudrog lesz, Borbíró Borbála karácsonyi kalamajkája a véraláfutásos vámpírokkal, gazdagon illusztrált rémmese 10 éven aluliaknak, vagy ilyesmi. Végülis valahol ezt is el kell kezdeni. 

Hát, megint tévedtem. A néven ugyan még mindig ki vagyok akadva, de annyira jól szórakoztam magán a könyvön, hogy nem zavar aktívan, csak sajnálom, hogy valószínűleg egy rakás embert elriaszt az olvasástól. Lehetett volna szegénynek valami vonzóbb nevet is adni, vagy ha neki nem is, legalább a sorozatnak. Merthogy amúgy rohadás jó. 

Stílus

Címszavakban: könnyed, természetes, intelligens, pattogós, asztalcsapkodósan végigvihogós. Modern magyar fantasztikus kalandregény. Fantasztikusan magyar, hogy pontos legyek, és nem idegesítően, amiért igen hálás vagyok. Én gyakorlatilag életem humorát láttam benne visszaköszöni, némi látens (?) Jobbik-szimpatizánsos beütéssel, ami amúgy kifejezetten tetszett, de aki nem bírja, az is túl fogja élni azt a pár poént. 

Világ
Budapest, napjainkban. Meg vámpírok, vérmindenfélék, varázslók, titkosszolgálat, tudományos élet, meg ami kell. Kellemesen túlzásmentes a sötétség, nem folyik patakokban a vér meg a különféle testnedvek, de nem is csillognak azok a vámpírok. A dolgok működése nincs agyonmagyarázva, a mágiaelméletről azt se tudjuk, eszik-e vagy isszák, cserébe viszont nem kell logikátlanságokat keresnünk, mert nem is ismerjük az eredeti logikát. A vámpíreskü megszegésétől szétrobban a fejed, mert csak, a boszorkány barátnőd a bolygó másik végén telefonból is megmondja, ha szexeltél egy jót, mert csak, az egész úgy működik, ahogy, mert csak. Kényelmes :)
Kicsit viszont furcsa, hogy ennyire magyar, valahogy Béla, a lecsúszott vámpír, meg Kristóf, a gimnáziumi magyartanár vérmedve nem az a dolog, amit könnyen befogad az ember agya. Itthon vagyunk, nyakig a csóróságban és a híres magyar mentalitásban, de mégsem ismerünk rá a világra. Végső soron pont ettől lesz az egésznek egy teljesen szürreális, utánozhatatlan hangulata. Utánozhatatlanul jó, ha nem lettem volna egyértelmű. Egy élmény utána kilépni a lakásból, és körbenézni Budapesten :)

(Érdekes belegondolni, hogy az amcsik amúgy mióta csinálják ugyanezt, náluk lakik a világ modern furalényeinek 90%-a, míg mi csak most kezdjük szokni őket, már ha egyáltalán.)

Karakterek
Most mit fejtegessem egyesével, egyediek, életszerűek, szerethetőek, ahogy azt kell; aki a karakterekre bukik, ebben tutira nem fog csalódni. És mindenkinek rettenetesmód felvágták a nyelvét, úgyhogy amit meg egymással csinálnak, az mestermunka. Olyan viták vannak benne, hogy kezdem komolyan visszasírni a szociális életemet. Semmi erőltetettség, életszerű mértékű bazmegolás, marha jó érveléspárbajok, verbális pofonok, meg néha fizikai is, szóval normális, pörgős emberi kapcsolatok. Isteni. 

Szerelmi Pasis szálak
Szerelminek nem lehetne nevezni, Bori nagyjából egész végig azon rinyál, hogy sose lesz normális pasija, az MMORPG-s virtuális szerelme ugye virtuális, ezen nincs is mit magyarázni, egyébként meg a vámpírmániája miatt senki nem áll vele szóba, de azért egy gyors körre leakaszt egy elég meggyőző vámpírt útközben, és végig volt egy olyan érzésem, hogy ha egyszer őszintére innák magukat Attilával, az imponálóan bunkó főnökével, az nagyon érdekes lenne. Plusz ott van Eric, aki simán iderepül pár ország távolságból, csak hogy felpofozzon valakit drága Borinkért, az sem csak felebaráti szeretetnek tűnik így elsőre. Szóval akció van bőven, de hálisten semmi nincs túllihegve, szépen éretten van tálalva az egész, komolyan kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. 

Sztori
Erre se lehet egy szavam sem, összetett, szépen pörög, és gyönyörűen bele lehet magyarázni áltudományos dolgokat - a magyarok, Dracula meg a darts kapcsolata például annyira szépen fel van építve, hogy majdnem elhittem olyan dolgokat tud meg az ember, hogy ha nincs a wikipédia, sosem hiszi el, hogy nem kamu. Van itt minden, titkosszolgálat, vámpírbandák, rablás, megvesztegetés, Poe, sőt, még az egyiptomiak is lépten-nyomon az arcunkba tolakodnak - ebből már azért fel lehet építeni ezt-azt. Nem is unatkozós könyv, sőt, nehéz olyan pontot találni, ahol az ember csak úgy feláll egy kis mosogatásra. Talán ezt tudnám egyedül hátrányként említeni, a házimunka bizony megsínyli az olvasást.

Összefoglalva
A felét nem írtam le annak, amit akartam, legközelebb már olvasás közben jegyzetelek, hogy ne hagyjak ki semmit. Zseniális, na, rá kell szokni a magyar írókra, nincs mese. Még szerencse, hogy jön a karácsony, mert van még pár rész a sorozatból. 
Melegen ajánlom egyébként pár kattintás erejéig Gaura Ágnes weboldalát, nálam az volt a végső érv.

Ezt a zenét meg különösebben nem szeretem, de hát mondjátok, hogy nem illik ide. Még tej is folyik benne. 

"Az ember elvből nem utasít vissza édességet, lenyomja, még ha belepusztul is, mondja ki az íratlan Borbíró családi ebédkódex."

"Elmúlt a népmesei varázsod. Hacsak paraszt mivoltodat nem tekintem annak."

"Először csak fel-alá járkáltam a szobámban, mint bezárt vérfarkas holdtölte előtt"

"– Nem mindegy, hogy szűz, vagy nem szűz, akinek a véréből kölcsönzünk egy kicsit? 
– Nem erkölcsi aggályaim vannak, basszus, hanem gyakorlati aggályaim! – Legszívesebben lefejeltem volna. Kicsit agresszívabb voltam, mint máskor, de egyébként is rosszul tűrtem, ha valaki ennyire nincs egy hullámhosszon velem. – Attila, ez itt Budapest! Honnan a lószarból kerítünk szűzlány-vért?"

Kevin Hearne - Hounded/Üldöztetve (A vasdruida krónikái 1.)

Na hát ez a könyv egy teljesen véletlen fogás volt, nem hallottam róla, nem láttam facebookon, azt se tudtam, hogy létezik, amíg rá nem kattintottam az "erős karakterek" cimkére a Könyvmolyképző webshopján. Az első bekezdés végén már vihogtam, nagyjából öt perc alatt megszállott lettem, úgyhogy a Könyvhétig hátralevő három hetet szó szerint végigkattogtam, szétgugliztam az agyamat, minden kritikát elolvastam kétszer, és újra meg újra visszatértem ahhoz a gondolathoz, hogy mégiscsak tetováltatni kéne magamra valami kelta mintásat. Végül sajnos kicsit mást kaptam a könyvtől, mint amire számítottam, de a minimális csalódással együtt is abszolút pozitívnak mondanám a Houndedet, a 9 (kilenc!) részesre tervezett Iron Druid Chronicles első darabját. Tényleg kelleni fog egy rendes könyvespolc... Meg egy nagyobb lakás... 

A könyvvel való kapcsolatom korrekt értelmezéséhez egyébként tudni kell, hogy még valamikor vadkamasz koromban (ami a sötét középkorként emlegetett "normális" kamaszkorom után következett) tettem egy élménydús kitérőt a Kelta-Wicca Hagyományőrzők háza táján, úgyhogy annyira véresen nem volt idegen a világ, olvasás közben pedig nagyon jókat mosolyogtam a wiccás megjegyzéseken, meg főleg azon, hogy egy lapon sem említik őket a "rendes" boszorkányokkal. Nem, a mentális egészségemért nem kell aggódni, köszönöm; valószínűleg most már hithű agnosztikus maradok halálom napjáig, kinőttem a lobogó máglya körüli eksztatikus orgiák iránti vágyból (mert azért lássuk be, mindenki azért lesz wicca, mert ott bármit megtehetsz anélkül, hogy furcsán néznének rád, amíg szelektíven gyűjtöd a használt óvszert). Annak is megvan a maga sztorija, de igazából sokkal kevésbé érdekes, mint amilyennek tűnik, Atticuséhoz meg nyilván nem érhet fel, úgyhogy foglalkozzunk inkább vele :)

Világ
Ha váratlanul kíváncsi ufók kopognának be az ablakomon, hogy ugyan meséljek már egy kicsit a kultúránkról, gondolkodás nélkül a kezükbe nyomnám a Houndedet azzal a megjegyzéssel, hogy használják hozzá a wikipédiát, és két napon belül mindent tudni fognak rólunk. Egyszerűen minden benne van, amiért az emberiség valaha rajongott: istenségek az összes valaha létezett vallásból, Szűz Mária, Dzsingisz kán, Monty Python, Star Wars, cylonok, vagy amit akartok. Minden tiszteletem azoké, akik értették a könyvben az összes utalást, mert az azt jelenti, hogy a festészettől a sportokon át a sci-fiig mindennel képben vannak kétezer évre visszamenőleg. Kicsit zsibbasztó is az információtömeg, de még kezelhető, és ami azt illeti, minden középiskolással elolvastatnám, csak hogy szélesítse a látókörüket, és hirdesse, hogy műveltnek lenni amúgy nem ciki. 
A nációkkal is elég lazán dobálózik a könyv, Amerikában találkozunk egy rakás írrel, vikinggel, lengyellel, és mindegyik vérfarkas, vámpír, boszorkány, vagy éppen isten, szóval ha használtad valaha a "multikulturális" vagy "multinacionális" kifejezéseket, hát ezek után csak nagyon óvatosan fogod. 

Stílus
Istenem, bárcsak egy nő írta volna! Nagyon hiányoltam belőle a komoly érzelmi feszültséget, egyszerűen nem tudtam semmiért izgulni, Atticus mindent elbaromkodott, vagy egyszerűen csak leszarta, és amikor igazán feldühítették, akkor sem kattant el az agya, mindig hűvös maradt és gyakorlatias, ami egy idő után komolyan kiábrándító volt. Nem csodálom, hogy szexjelenetet meg se próbáltak beleírni, csak mint a mesében, elindultak a hálószoba felé, aztán snitt, és jön az ágyban beszélgetés. A druida és a föld közötti kapcsolatot is olyan gyönyörűen, átélhetően le lehetett volna írni, de sajnos csak a praktikus oldalát láttuk, amivel aztán furcsa módon mégis fel lehetett bosszantani Atticust, szóval nekem nem igazán állt össze a dolog. 
Ettől függetlenül pörgős volt, élvezetes, és mindenekfelett nagyon humoros, úgyhogy mindenkinek ajánlom, aki szeretné egy hideg kultúrfröccs mellett rendszeresen megbontani a tömegközlekedés rendjét a váratlan prüszkölős felvihogásaival. 

Karakterek
Atticusról fentebb már nyilatkoztam, nagyon hiányoltam belőle az érzelmi mélységet, de ettől eltekintve jó figura, humoros, éles eszű - "csípem a búráját", mondaná ő a huszonegyedik századba való beilleszkedés jegyében. Olyan igazi laza akcióhős karakter, a tizenéves srácok mind ilyenek akarnak lenni, eltekintve a kertészkedős részektől. Úgy egyébként nem értem, miért görögözi le mindenki a nevét, mivel us-ra általában a római nevek végződnek; ez is latinul jelenti azt, hogy görög, úgyhogy hivatalosan is nem értem. 
Abban viszont mindenki mással egyetértek, hogy az özvegy MacDonagh a legnagyobb arc a könyvben. Az lenne csak a csavar, ha kiderülne, hogy ő nem több annál, aminek látszik: egy huncut alkesz vérbeli ír öregasszony, akinek rövid magyarázat után nyugodtan el lehet ásni halott isteneket a hátsó kertjében, és a vérfarkasokon is túlteszi magát egy kis toportyánférgezés után. Apropó, a könyv nyelvezete magyarul is zseniális, minden tiszteletem a fordítóé, még akkor is, ha volt egy-két gyanús mondat a könyvben. De azért aki képes ír akcentusos angolt olvasni, az tegye meg, mert tuti, hogy nem lehetett mindent áthozni magyarba. 

Akivel bajban voltam, az sajnos Oberon, Atticus egyetlen társa, az ír farkaskutya. Ismét egy vallomás: amikor éppen nem dolgozom, olvasok, vagy írok, akkor kutyázok, mégpedig annyira, hogy éppen egy kutyaiskola nyitásán dolgozom, szóval nem ma kezdtem, na. Ezért erősen nehezményeztem, hogy Oberonból teljes mértékben hiányzik az ír farkasok jellegzetes méltósága, és úgy viselkedik, mint egy random kamasz keverékkutya. Nyilván ez az apróság a nem kutyásokat egyáltalán nem zavarja, sőt, tényleg viccesen egyszerű az elméje, hogy csak a kolbásznak, hasvakarásnak és uszkárlányoknak él, de nekem egy kicsit fájt, na. Aki találkozott már ilyen kutyával, az tudja, miről beszélek. Persze azért szerettem a részeit, jó kis lazítás volt, mert egyébként elég gyors a könyv, úgyhogy kifejezetten leszólni én sem akarom, csak a kutyás felem hisztizik a háttérben. 
A felbukkanó millió mellékszereplőt egyébként nagyon szerettem, mindegyik remek humorforrás, főleg a múltban leragadt Morrigan, a vérfarkas ügyvédek előtt meg hát komolyan le a kalappal. Kicsit mondjuk sokan vannak egy ilyen rövid könyvre (nincs 300 oldal), úgyhogy ezt sem egy ültő helyemben olvastam ki, hagytam időt az agyamnak, hogy rendezze a dolgokat, biztos ami biztos. 

Sztori
Ahogy a könyv címe is ígéri, elég rohanós: hirtelen mindenki Atticust akarja, pontosabban a kardját; egyre-másra bukkannak fel a halálosabbnál halálosabb istenek (oké, legyünk őszinték, leginkább istennők), mindenféle lények, harcolni kell, intézkedni kell, a helyzeteket csak az egyébként igen sűrű világmagyarázat szakítja félbe, meg néha Oberon, de alapvetően azért az akción van a hangsúly. Ha pedig az elején még furcsállod is Atticus paranoiáját, a végére nem csak megérted, de át is veszed tőle. Sosem tudhatod, hogy az istenek milyen játékot játszanak a hátad mögött, melyik hazudik, melyik nem, és ki mikor fog köpönyeget fordítani. Szövetségek, egyezségek és aktuális érdekek tekerik a sztorit, meg ezerféle mítikus lény, plusz a rendőrség, aki a világot átszövő mágia ellenére egész komoly haderőnek számít. Szóval jól össze van rakva, unatkozni biztos nem fog rajta senki. 

Összefoglalva
Nyilvánvalóan nem tartozom bele az eredeti célcsoportba, nem is zombultam bele, de azért lassan érkeznek majd hozzám a folytatások is, mert kiváló szórakozásnak ígérkezik, különösen a harmadik rész, amiben a wikipédia szerint maga Jézus is tiszteletét teszi. Hearne ilyen szempontból nem egy szívbajos író, sértődősek ne olvassák, mert előbb-utóbb bele fognak futni valamibe, amit magukra vehetnek :) Illetve aki romantikát keres, az is felejtse el, ez nem az a könyv. Gondolkodtam is rajta, hogy berakom a szokásos "szerelmi szál" bekezdést, és csak annyit írok alá, hogy hát az nincs, vagy egyszerűen csak üresen hagyom... :) Egyébként meg kötelező olvasmány, főleg a fiatalabb korosztálynak, de igazából bárkinek, aki szeret nevetni, és nem zavarja, ha még a csillárról is boszorkányok meg vérfarkasok lógnak. 

Vámpírakadémia - a film

Huh, hol is kezdjem... Rég akartam ennyire kijönni moziteremből film közben. Folyamatában nagyjából így tudnám röviden leírni: gáz, vicces, gáz, pörgős, gáz, vicces, pörgős, gáz, gáz, vicces, gáz, jajdegáz, pörgős, gáz, gáz, GÁZ!

Amit éreztem közben:

Áááá, ne már, ááá, ÁÁÁ, miaf*sz, ne már, ne, kérlek, ne, öljetek meg, ÖLJETEK MEG, engedjetek ki,  mi ez a szar, VÁGJÁTOK FEL AZ EREIMET!

Mély levegő, na még egyszer.

Végül mégis bent maradtam a teremben a film végéig, az emberrel egymásba kapaszkodtunk, hogy ne ordítsunk fel, hogy mi ez a vállalhatatlan szar. Lehiggadva már azt mondom, hogy csak két dolog nagyon gáz benne: A FORGATÓKÖNYV, MEG A SZÍNÉSZI JÁTÉK!

1... 2... 3... 4... kávé, cigi... 5... 6... 7... 8... 9... 10... 

Epedve várom azt az időt, amikor végre a mi generációnk kezd el filmeket készíteni. Mert amíg azok az öregek próbálják belőni a célcsoportot, akik nem hiszik el, hogy 20 körül, sőt afölött is van élet YA meg fantasy témában, esélyünk sincs. A Csontváros készítői mondjuk a film csúfos bukása után belátták, hogy alábecsülték kis közösségünk átlagéletkorát, és ennek szellemében készítik majd el a Hamuvárost - legalábbis ezt nyilatkozták, aztán hogy sikerül-e, az majd kiderül. 

A Vámpírakadémia ugyanebbe a csapdába esett, a YA legalsó korhatárát célozta meg, vagy talán még annál is lejjebb lőtt. Olyan elképesztően buta mondatokat adtak a karakterek szájába, ami egy bizonyos (elég alacsony) szint fölött teljesen élvezhetetlenné teszi a filmet. Mondom ezt úgy, hogy mesemániás vagyok, tényleg nagyon sok mesét nézek, de azok jórészt képesek úgy érthetőek lenni a gyerekek számára is, hogy közben nem a megboldogult Mónika show színvonalát hozzák. Tegye fel a kezét, aki nem nézi meg bármikor szívesen még egyszer az Oroszlánkirályt (régi szinkronnal, mert Zazu új dala például már ebben a népbutító szellemben készült). Na ugye. A Vámpírakadémia pedig a szövegeket tekintve a közelébe sem ér Szimbáéknak. 

Hogy a meséknél maradjunk: az egyébként élő karaktereket elég gyerekes módon beskatulyázták a jó-rossz kupacba, némelyiküket el is torzították, amivel még sokat kéne szenvedniük, ha lennének folytatások (aminek őszintén szólva nem látom sok esélyét), mivel a többségük elég összetett ahhoz, hogy kiderüljön, hogy tulajdonképpen mégsem/mégis "gonosz". Kirova például annyira gáz lett, hogy arra nem találok szavakat, egy igazi rosszindulatú ribancot csináltak belőle, teljesen indokolatlanul. 

Az is nagyon zavaró volt az elején, hogy Rose narrálásában kaptunk egy VA-wiki kivonatot, amolyan gyorstalpalót a világhoz; szerintem meg lehetett volna oldani frappánsabban is, de ezen még túlteszem magam, egye fene, ők így látták jónak. Azt viszont sokkal nehezebben nyelem le, hogy egy csomó párbeszéd csak miattunk zajlott le, érezhetően nekünk szánták az elhangzott információt, nem egymásnak. Lissának meg ez a vérundora nem is tudom, hogy honnan jött és mi értelme volt, meg hogy mitől változott meg a végére. Ha valaki vágja, kommenteljen már, mert tényleg lövésem sincs, mit akartak ezzel mondani. 

A színészekről egy kicsit nehéz nyilatkozni, mert gyaníthatóan rendezői utasításra olyanok, amilyenek, de azért egy-két mondatot szentelnék nekik is. Zoey Deutsch egész jó kis Rose-t rakott össze, jól áll neki ez a badass-dolog, érzelmes tekintete is van meg minden, szóval az ő karrierjének szerintem jót tett a film. A Lissát alakító Lucy Fry-ra sem lehet egy szavam sem - azon kívül, hogy még mindig szélesszájú kisbéka feje van, és kicsit sem arisztokratikus. Dimitri (vagy ha úgy jobban tetszik, Dmitri) pedig végül is nem volt olyan gáz, mint amire felkészítettem magam, de azért messze volt a szótlan dhampyr félistentől, akit vártam. Sok volt a nyál és kevés a keménység (amit egy orosztól nem várna az ember, de sikerült), a szinkronszínésznek pedig elfelejtettek szólni, hogy az egész magyar fandom egy halálosan szerelmes orosz akcentusos Rózáért eped. Aki meg nem ismeri a könyvet, annak valószínűleg fogalma sincs, hogy ezek ketten mit esznek egymáson, vagy hogy mennyire gáz valójában, hogy egyáltalán bármi is van köztük... Néha megjelennek egy-egy közös jelenetben, verekednek kicsit meg szívatják egymást, és szerelem. Csókolom, Watersék, tetszettek olvasni a könyvet?
Összességében véve sekélyes lett a film, nem fordítottak túl sok figyelmet az emberi kapcsolatokra, vagy a személyiségekre, ami pedig azért egy lányregény adaptációjánál elég nagy hiba. A sztorira ugye nem kellett energiát pazarolni, mert az adott volt, a maradék jeleneteket meg vélhetően elbohóckodták fél kiló fű meg speed mellett. Nem mondom, néha nem a sírástól, hanem a nevetéstől görnyedtem, tényleg voltak ütős poénok, de ez sajnos nem vitte el a hátán a filmet. Egyetlen poént emelnék ki: az "ezek a vámpírok nem csillognak" beszólás az elején teljesen elment volna, ha nem azzal lenne tele az internet évek óta, hogy a fanok világszerte győzködik egymást és a többieket, hogy ez bizony nem Twilight. Az egész bandának valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy mit csinál, miért és kiknek. 

Egy csomó random jelenetet kikapkodtak egyébként a könyvből, valószínűleg ilyen "had örüljenek a fanok" alapon, mert a filmhez mint önálló műhöz semmit nem tesz hozzá például az, hogy Dimitri mikor verte meg az apját, vagy hogy Tatiana lehordja Lissát, sőt, maga Tatiana is egy tök felesleges karakter volt. A könyvben fontosak, mert van hatásuk, itt egyszerűen csak a "húúú, ez is benne volt" effekt a lényeg. Ezek miatt sajnos kevesebb fontos dolog fért bele az időbe, és azokat sem sikerült elmélyíteni. Azt kell mondanom, hogy még a Twilight is mélyebb ennél, ők legalább próbáltak az érzelmekre koncentrálni, ebből meg simán csak egy újabb sulis film lett.

Voltak azért jó megoldásaik, például Rose és Lissa kötelékét nagyon szépen érzékeltették, jó volt ez az elsárguló szem effekt, teljesen egyértelművé tette, hogy mi történik. A varázslatot egész természetesen oldották meg, a harci jelenetek csak néha voltak gázok (az ember szerint akkor se, csak én vagyok helikopter), a jól használt fiatalos szleng egész életszerűvé tette a filmet, és meglepő módon strigaként mindenki sokkal jobban nézett ki, mint egyébként, de ez sajnos mind-mind kevés ahhoz, hogy bármit is akarjak a jövőben ettől a társaságtól. 

Végigkövettem facebookon a film készítését; gyakorlatilag amint bejelentették, rátapadtam a hivatalos oldalukra. A kezdeti lelkesedésem nagyon gyorsan átcsapott gyanakvásba, majd abba, hogy vért izzadva próbáltam nyitott maradni. Hiába. Ugyan egészen más helyeken cseszték el, mint ahol vártam, de végső soron jobban jártunk volna, ha bele se vágnak ebbe. Csináljon minden adaptációt az Éhezők viadala bandája, és kész, mindenki más meg maradjon meg annál, amihez ért. 

Inkább ezt nézzétek, rossz minőségű és csak 3 perc, de sokkal jobban visszaadja a könyvet. És Ben Barnes.

Fangirl kirohanás és Nalini Singh hírek

Lesz Janvier & Ashwini könyv,
lesz Janvier & Ashwini könyv,
LESZ JANVIER & ASHWINI KÖNYV!!! 

*nyálcsorgat minden erre alkalmas testnyílásából*

 A cajun mindenit, pedig nem is az esetem... Na mindegy.  

Konkrétan a következő kötet lesz az, tehát a 7. a sorban; addig még vár ránk az Archangel's legion magyar kiadása, amiről egyelőre az Egmont sem tud semmi érdemelgeset mondani, dolgoznak rajta. Az infó egyébként Nalini Singh facebook oldaláról származik, ahol mindenféle kérdés felmerült és megválaszoltatott, úgyhogy most nagyjából kielégült az információéhségem. 

Illiumról sajnos még nem tudni, hogy lesz-e könyve, és mikor, mert Nalini ugyan szeretne róla írni, de szerint a karakter még nem áll készen rá. Irigylem ezért, én is szeretnék ilyen élő karaktereket a fejembe :) Sokan kérdezték, hogy Raphaelnek és Elenának lesz-e gyereke, de ez a közeljövőben biztosan nem várható, hiszen Elena még gyakorlatilag maga is gyermek az angyalok között. Az is kiderült, hogy az az angyal, aki állítólag készül arkangyallá válni, még nem szerepelt a könyvekben, úgyhogy felesleges tippelgetni, ki lesz a következő. Páran Illiumot emlegették, nem is értem, miért, mivel róla tudjuk, hogy elég fiatal még. Ő egyébként úgy tűnik, elég jó pletykaalapanyag: néhányan azt is tippelgették, hogy meleg, amit szintén nem értek, szerintem nem is volt soha kérdéses, hogy a nők érdeklik. Szóval hacsak azt a közismert tényt nem számítjuk, hogy a tökéletes pasik törvényszerűen mindig melegek, semmi alapját nem látom egyelőre ennek a feltételezésnek. Ha jól vettem ki, akkor a 6. könyvben vannak félreérthető jelenetei Aodhannal; majd meglátjuk, mindenesetre az írónő határozottan cáfolta, hogy a barátságnál több lenne közöttük. 

Fontos infó lehet még, hogy egyelőre a filmipar nem figyelt fel a sorozatra, úgyhogy a mozikba még pár évig biztosan hiába várjuk őket. Bár így belegondolva érdekes lenne erre szereplőket válogatni... Na majd unalmas perceimben kiagyalom, hogy ki kicsoda lehetne, tippek jöhetnek :) 

Ha bármi kérdés felmerül, amiről nem írtam, nézelődjetek a fent linkelt facebook bejegyzésben, vagy kérdezzetek, és megpróbálom kihámozni valahonnan az infót :)

Az  Archangel's legion első fejezete egyébiránt angolul elolvasható itt.

UPDATE: Közben találtam az Egmont facebook oldalán néhány Nalini Singh novellát magyarul. Kissé megkésve, mert nyáron lettek felrakva, de hát jobb későn, mint soha, na :) Kicsit ugyan olyan érzésem van, mintha a fordító csak úgy összecsapta volna őket, nem érzem azt a hangulatot, mint a könyvekben, de ettől függetlenül természetesen megéri azt az öt percet rájuk szánni, amit igényelnek.
A facebookon többeknek nem jelennek meg rendesen a novellák (nekem sem), így szerintem inkább scribden olvassátok. A 2. novella Elena és Raphael egy rövid jelenete, ami kimaradt az Angyalárnyból, a 4.-ben pedig Jessamy-t és Galent láthatjuk viszont, immár a jelenben. A másik kettő az író másik sorozatához (Egy világ – két faj – állandó küzdelem) kapcsolódik. Jó szórakozást :)

Nalini Singh – Angyali vadász sorozat

Magával ragadó – azt hiszem, ez fejezi ki legjobban, amit érzek ezekkel a könyvekkel kapcsolatban. Elkövettem ugyan azt a hibát, hogy az Angyali szárnyalással kezdtem az olvasást, ami a könyvsorozathoz csak oldalágon kapcsolódó történeteket mesél el, és így sokkal inkább találtam furcsának, mint érdekesnek, de aztán a költözés utáni offline száműzetésem során elkezdtem a sorozatot olvasni az elejétől. Hála égnek. Mert ugyan eleinte a hajamat téptem tőle, és rendszeresen kifakadtam, hogy mennyire borzalmas, micsoda szarvashibákat követ el az író, de ezek szépen lassan abbamaradtak, és azon kaptam magam, hogy észrevétlenül megszállottá váltam.

  

Karakterek: A legütősebb pontja a sorozatnak. Az emberi tragédiák, sorsok, érzelmek ennyire átható ábrázolását tanítani kéne. Átélhető, mély, és mégsem vonja el a figyelmet a történetről. Oké, azt elismerem, hogy kivétel nélkül minden szereplőből nem csak csöpög, hanem egyenesen ömlik a nemi hormon, ami néhol már kifejezetten zavaró méreteket ölt, de olyankor egy kicsit félre kell tenni a könyvet, aztán két nap múlva újra elővenni. Megéri.
Az eddigi ötből két kötetnek ugyan más karakterek állnak a középpontjában, de a legfőbb szereplőink egyértelműen Elena, a vámpírvadász, és Raphael, a vérlázítóan sablonos nevű arkangyal. Elena (vigyázz, a link mögött spoileres kép) egy elég standard főhős, akaratos, becsületes, tehetséges, jó alapanyag egy jó sztorihoz, többet igazából nem is érdemes mondani róla, olvasni kell. Raphael... Na ő már más kérdés. Tényleg egy olyan karakter, akitől minden lánynak nedves lesz a bugyija, de sajnos a második kötetre picit elpuhul, nem tudom már komolyan venni azt a kegyetlen aspektusát, akitől két önkielégítés között halálosan rettegni kellene. Mindentől függetlenül viszont beszippantanak, mert szerethető, átélhető karakterek, és a maguk módján hitelesek is. Embernek nem lennének azok, de hát nem azért olvasunk fantasyt, mert a szomszéd Tibi bácsi Ikeás kalandjai érdekelnek, ugye.
A mellékszereplők is zseniálisak, a főhősökhöz hasonlóan mind élnek, lélegeznek, múltjuk van, családjuk, stabil és következetes személyiségük – egyszerűen elhiszed, hogy szembe jöhetnek veled az utcán, annyira össze vannak rakva. Részemről a kedvenceim is mind mellékszereplők: Janvier, aki rohadtul nem az esetem, de az a fajta stílusos csávó, aki elcsábít, ha akarod, ha nem; Ashwini, akiről nem tudod eldönteni, hogy orvosi eset-e, vagy csak simán lökött, de elfogadnád legjobb barátnőnek; Illium, aki ha nem kap egy saját kötetet záros határidőn belül, akkor világméretű lázadást szítok, és rengetegen fognak csatlakozni; Dmitri, mert úgy tűnik, az oroszok a gyengéim; Honor, mert nem találok rá szavakat, hogy mennyire kemény dolog abból és úgy felállni, amiből és ahogy neki sikerült; Jason, mert még mindig bizsereg a tarkóm a titkaitól, Mahiya, mert... Khm, bocs, befejeztem. 

Mindenkinek megvan a maga személyes tragédiája, néhányuknak egyszerre több is, ami nem meglepő, figyelembe véve, hogy többszáz-ezer éves vámpírokról és angyalokról beszélünk, illetve olyan vámpírvadászokról, akiknek az erőszak, a vér és a halál az életük mindennapos része. Nyilván az is sokat dob a sztori hitelességén, hogy nem szerencsétlen 16 évesekből lesz hirtelen hős, hanem olyanokból, akiknek már a puszta létezésük is nagyobb kaliberű az embereknél. 

Az összes fontosabb szereplő nem egyszerű múltját szépen lassan csepegteti az írónő, amitől az emberben úgy kezd összeállni az adott karakter, ahogy a való életben is: ahogy egyre többet ismersz meg a másikból, előbb csak sejted, aztán egyre jobban megérted a motivációit, és jelen esetben egyre inkább csodálod is, hogy mindennek ellenére - vagy éppen azért -, ami történt vele, mi vált belőle. Nem egy "baaazmeg" élményt okozott a villamoson, amikor egy-egy csattanót lelepleztek, illetve például Jason sztorijától (5. kötet, Angyalárny) nem egyszer forgolódtam fél órákat álmatlanul lefekvés után, nagyon komolyan elgondolkodtató, hogy mit is tesznek a lélekkel az ilyen események. 
Emellett nem elhanyagolható a karakterek közötti nem romantikus kapcsolatok mélysége sem, akár pozitív, akár negatív értelemben nézzük. Az arkangyalok tanácsa megérne egy pszichiátriai tanulmányt, a Hetek hűsége és kapcsolata Raphaellel csodálatra méltó, ahogy a vadász céh összetartása és támogatása is... Ha röviden kéne jellemeznem ezt az aspektusát a sorozatnak, akkor talán a szociális orgazmus kifejezés lenne a legtalálóbb.

A világ: Igen, vámpírok meg angyalok együtt, fura. Igazából az egész könyv fura egy kicsit, amit én az írónő származásának a számlájára írok; egy kicsit más kultúrkörből érkezett, ami végig érezhető olvasás közben, de megszokható. Mindenesetre egy kreatív, jól működő világot teremtett, ami felvet ugyan kérdéseket, de csak olyanokat, amik nem zavarnak bele az élménybe, csak utólag gondolkodsz el rajta, hogy tulajdonképpen mi a fenék az angyalok. És ki tudja, talán ez is kiderül egyszer, hiszen még közel sincs befejezve a sorozat. Persze egy ennyire változó világot nem is tudom, be lehetne-e fejezni ésszerűen. Párszáz éves ugrásokkal haladva nagyjából a végtelenségig lehetne mesélni róla akkor is, ha az emberi tényezőt teljesen figyelmen kívül hagyjuk. Nem tudom, mi van az írónő fejében, de irigylem érte.
Önmagán belül egyébként teljesen logikus a világ, megmagyaráz mindent, még ha nem is feltétlenül az első könyvben (látszik, hogy hosszú távra tervezték), meg nem is feltétlenül tudományos eszközökkel, bár szerencsére magához képest igyekszik a realitás talaján maradni. Tetszik például, ahogy megmagyarázza, hogy miért teremtenek az angyalok vámpírokat, vagy hogy az egy dolog, hogy van szárnyad, de hogy ahhoz izomzat is kell, hogy egyáltalán normálisan tartsd a hátadon, a repülésről nem is beszélve... Sokmindennel lehet vádolni a könyvet, de logikátlansággal és önellentmondásokkal nem igazán. 

A sztori: Nem hiszem, hogy lehet itt "a" történetről beszélni, mert párhuzamosan több is folyik, és engem őszintén szólva mindegyik lenyűgöz. A személyes tragédiák és feloldásaik ugyan nagyjából egyértelműek végig, mégis a megvalósításuk annyira beszippant, hogy önmagában az, hogy tudod az utolsó oldal tartalmát, nem zavar meg semmiben. A legnagyobb kaliberű történetszál, ami több fronton is körülbelül az apokalipszissel fenyeget, nagyjából olyan, mint egy hatalmas fenyegetve tekergőző sokfejű kígyó: nem tudhatod, mikor fog lecsapni, le fog-e egyáltalán, ha igen, hova és hogyan, és hogy tehetsz-e egyáltalán bármit, hogy megállítsd. Nem az a tipikus főgonoszos történet, annál összetettebb, kiszámíthatatlanabb, főleg mert az igazán veszélyes karakterek nők, akiket sokkal inkább az érzelmeik irányítanak, ami végképp megjósolhatatlanná teszi, mit fognak tenni. Hmm, visszajutottunk a karakterekhez... 

A hibái: Merthogy mint az elején említettem, van neki, és nem szeretnék úgy tenni, mintha azt csak azért mondtam volna, hogy legyen valami negatív is a posztban. 

Tulajdonképpen csak egy nagy probléma van, ami végigkíséri a sorozatot: a túlzás. A szereplők szexuálisan és érzelmileg egyaránt túlfűtöttek, túlságosan tökéletesek, túlságosan meghatározza őket a múltjuk, a hasonlatok elképesztően csöpögősek, Dmitri és Honor sztorijának a csattanója már ebbe a világba is sok volt (pedig az nagy szó), szóval az egész egyszerűen csak túl, túl, túl... Felváltva ugrálunk a halálos/világvégés fenyegetések okozta feszültség és a romantika-erotika kiváltotta egészen másféle izgalom között, egy perc nyugalmunk sincsen olvasás közben. És valahogy mégis pont emiatt lesz igazán jó, mert valahol mélyen szerintem nagyon sokan egy ilyen világra vágyunk, ahol minden és mindenki olyan, amilyennek lennie kell, ahol tocsoghatunk az érzelmeinkben, a jó pasikban, ahol kapunk elég kihívást, adrenalint, ahol mindig felbukkannak a megfelelő emberek az életünkben, ahol a részesei vagyunk valami igazán fontosnak, ahol lehetőséget kapunk, hogy mi is egyre tökéletesebbek legyünk és a világot is azzá tegyük magunk körül... Ezért szippant be, ezért nem ereszt, ha egyszer rávetted magad, hogy beleszokj a világba. 

Még valami: férfiaknak szigorúan tiltólistás olvasmány. Ha a romantikus regények a nők pornói, hát akkor ez hard porn a javából. A pasik egyszerűen értékelhetetlen csöpögős ponyvaként értelmeznék, és az elszántabbja is a harmincadik oldalon a falhoz csapná, nem érdemes erőltetni. Ha mégis tévednék, és valaki hímneműként olvasta, ossza már meg velem, hogy mit látott benne, ami miatt végigrágta, kíváncsi vagyok :)