2017. december 23., szombat

Érints meg! - II. Életed életem (antológia)

A könyv első része meglepően jóra sikerült, mégis kissé nehezen vettem rá magam a második felére. Alapvetően azért olvasok, hogy kicsit kiszakadjak a valóságból, ezért is utazom elsősorban fantasztikusra; a való életben játszódó sztorikkal kicsit úgy vagyok, hogy van nekem elég bajom, köszönöm, a máséra nem tartok igényt. Kivételt képezett az utóbbi időben Tavi Kata Sulijegyzetek sorozata, amiről tapló módon nem írtam, pedig élveztem, de ugye ott is az a helyzet, hogy a szereplők gimnazisták, teljesen más kaliberű problémákkal. Szóval ezek a novellák így tényszerűen kívül esnek a komfortzónámon, de ha már itt vannak, csak elolvasom, aztán meglátjuk.
Mondjuk fél napom már biztos ráment arra, hogy ennek a második résznek az alcímét próbáljam értelmezni, de hiába, az "Életed életem" még mindig csak két random egymás mellé rakott szónak tűnik. Ha valaki megfejtette, világosítson fel légyszi. 
Szóval lássuk ezeket is egyesével.

Helena Silence: Álmomban, egy életben
Élettelen. A szóhasználat inkább idézi egy pszichológiai magazin figyelemfelkeltőnek szánt esettanulmányát a bántalmazó kapcsolatokról, mint az irodalmat. Érzékeltetve nemigen van semmi, a novella nagy része csak tényszerű közlés, ami így E/1-ben nagyon nem oké. A kétharmadát csak átlapoztam, belepillantva a fontosnak tűnő mondatokba, de nem érzem, hogy lemaradtam volna bármiről. 

Eszes Rita: Ajtók
Egy regény zanzásítva. Annak valószínűleg nem lett volna rossz, de így csak annyi sikerült, hogy idement, odament, megcsókolt, satöbbi, egy-két éves ugrásokkal és sablonos jelenetekkel. A sztori maga nem rossz, de érzelmi hatást nemigen sikerült kiváltania, a végét ennek is már csak átfutottam. A címadás mindenesetre rendkívül találó :)

Istók Anna: Frissen pigmentált bűneink
Hát arra nem jöttem rá, hogy a bűnök hogy jönnek ide, de itt már felcsillant valamiféle koncepció meg egyediség, habár a mesélőről számomra nem derült ki, hogy akkor ő most végső soron művész-e vagy atomfizikus, esetleg mindkettő egyszerre. Illetve így érzelmileg nem igazán tudok azonosulni az ihletett művésszel, aki egy-egy múló kaland érzéseibe beleeszi magát, és azon rágózva alkot évekig ahelyett, hogy mondjuk megkísérelné rendezni a dolgot így vagy úgy. Szóval fura volt, de átlapozni azért nem kellett. Mondjuk az tényleg gáz lett volna, merthogy nagyon rövid. 

Novák Vica: (Át)hangolókulcsok
Na, az első, amire azt mondom, hogy tényleg aranyos, és mosolyogtam a végére. Ez is megérdemelt volna egy kicsit hosszabb kifejtést, de azért rendben volt, minden franciasága ellenére is. Hiszen ki ne álmodott volna már arról, hogy a legnagyobb tanácstalanságban felbukkan az életében egy vadidegen gitáros srác, és hirtelen az egész világ szép lesz, és tervekkel teli? Kis modern párizsi mese arról a fiatalkorról, amit a nagy felnőtté válásban már akkor se mernénk megélni, ha ott állna az orrunk előtt, homlokán az "Életed Nagy Lehetősége" felirattal.

Itvás Éva: A filmrajongó lány különös betegsége
Hát ez egy kicsit hülyébbnek nézi az olvasót annál, mint amit még elviselek. A sztori valami elképesztően buta, ez az egész betegség-dolog nagyon erőltetett, a konfliktus meg nagyjából magától megoldódik, és én értem, hogy ez tök jó, ha az ember benne van, de így kívülről nézve különösebben nem tudott megfogni. Mondjuk legalább gördülékenyen végigolvastatta magát, ami az eddigi felhozatalt tekintve már komoly eredmény. 

Rácz-Stefán Tibor: Ó, Rómeó!
Na ezt konkrétan nem tudtam végigolvasni. Nem voltam kíváncsi a témába vágó erőszakos, szájbarágós népnevelésre; köszönöm szépen, van kialakult véleményem, nem szorulok rá máséra. Egyébként is elég izzadtságszagú volt nekem, de mivel már az elején feladtam, ennél többet nem tudok mondani róla. Akár még jó is lehet, ha az embert nem zavarja az ilyesmi, neadj'isten kimondottan szereti látni az élet nagy igazságait szóról szóra kinyilatkoztatva.  

Miklóssy Niki: Merülés
Hát ez is mélyebb téma egy novellánál. A népharagot nem lehet három bekezdésben elintézni. Majdnem azt is hozzátettem, hogy egy rendes egymásba szeretést se egy üveg borral, de rájöttem, hogy kamaszkoromban nekem ennél kevesebb is elég volt, úgyhogy maradhat :) Mindenesetre így lóhalálában elmesélve nem ütött, pedig alapvetően nem lenne rossz se a téma, se a hangulat. (És nem, nem azért tetszik ez jobban, mint az előző, mert itt lányokról van szó fiúk helyett, hanem azért, mert a karaktereknek nem kellett telibe kimondaniuk a véleményüket, bőven elég volt, hogy csak úgy viselkedtek, ahogy szerintük az rendben van. Mint ahogy általában azt sem kell kijelenteniük, hogy két lábuk van, mégis tudjuk róluk, mert használják.)

Nagy Roxána: Zsongás
Eddig is sejtettem, hogy a méhészkedés érdekes (a végeredmény pedig isteni), de most már biztosan tudom. Hangulatos, szép történet, a háttér miatt egész egyedi is; kicsit persze nekem ez is hirtelen, de ezen lassan meg sem lepődök. A karaktereknek viszont végre van valami egyedi jelleme, végre van valami tényleg komoly érzelmi történés, és végre nem akarunk húsz oldalban a teljes ismeretlenségből az örökkévaló szerelemig eljutni. Halleluja, köszönöm!

Misz Anna: Színteória
A teóriát nem egészen értem benne, illetve szerencsére beleélni sem tudom magam a dologba, de egyébként szép kis szösszenet a szerelem időtállóságáról. Elég rövid is, úgyhogy sokat nem tudok róla mondani; tényleg kedves történet, de engem annyira nem érintett meg.

Na hát összességében véve azt mondom, hogy ez a gyengébbik eresztés, de hogy ebben mennyire vannak benne az előítéleteim, azt nem tudom. Sikerült egy ültő helyemben végigolvasni őket (a fantasy részleg két estémbe került), hiszen alig volt néhány darab, ami érzelmi-szellemi energiát igényelt volna. 
Mer'ugye ott vannak az iskolai fogalmazás szintű E/1-ek, amiktől agyfaszt kapok, hiszen a kedves olvasó romantikus témában nem csak arra kíváncsi, hogy mi történt, hanem arra is, hogy hogyan. Hogy az adott karakter, az az egyedi személyiség hogyan élte meg a történteket. Érzelmeket akarunk, benyomásokat, nem hivatalos jelentéseket. Lehetőleg sablonos fordulatok nélkül, de sajnos abból is akadt elég sok. Amúgy majdnem az összes történet E/1 volt, amit szintén nem értek, vagy legalábbis többnyire nem látom indokoltnak. De a legjellemzőbb probléma számomra az, hogy nagyon sokan egy komplett regény, de minimum kisregény történetét és érzelmi fejlődését akarták húsz-harminc oldalba belepréselni, ami egyszerűen lehetetlen. Nem véletlenül írják azokat húszszor ilyen hosszúra. Sokszor az alapötlet tök jó volt, csak a választott forma nem. Regény, kisregény, novellafüzér, bármi lehetett volna, és érdemes lett volna lennie, de így nem működik. 
Ebből a kupacból a Zsongás az abszolút győztes, egészen sárga-feketében látok tőle. A Kristálykastélyt nem üti, de az egész könyvet nézve a második helyet megszavazom neki. Milyen érdekes, mindkettőnél csak valaminek a kezdetéig jutottunk el, sok-sok körítéssel, és mégis jóval többet adtak a komplett élettörténeteknél. A kevesebb itt is több. 

Mindenesetre a különálló (nem valamilyen világhoz vagy történethez kapcsolódó) novellákat továbbra sem szeretem, kevés kivételtől eltekintve egy tök értelmetlen forma. Az egész könyv tizenhét novellájából volt három-négy, amire azt mondom, hogy nem érdemes kihagyni, még ugyanennyi, amit igazán élveztem, és még egyszer ennyi "szódával elmegy". Meg mondjuk kettő, amiről nem igazán tudok nyilatkozni, mert nagyon nem az én világom. A többi ilyen eeehDe persze ki tudja, talán idővel majd értelmet nyer még néhány darab, ami most még valamiért homályos.
Nem bántam meg, hogy megvettem, mert azért a néhány történetért tényleg megérte (igazából már csak a fantasztikus részért is), és magát a könyvet továbbra is kívül-belül szépnek látom. Minden szájhúzogatás ellenére azt mondom, hogy akinek megfordult már a fejében, hogy belenéz, az tegye meg nyugodtan, van benne érték, még ha nem is virágzik ki kis rózsaszín lelkecském mindegyik történettől. Na meg nem árt, ha az ember lányának van egy kicsit töményebben lelkizős könyve. 
Részemről a jövőben is szívesen látnék ilyen tematikus novellásköteteket, biztosan van még pár olyan kulcsszó, amire lehet építeni. Mondjuk valami laza humoros, kreatív agymenésben biztos jó egy csomó író. Na az tényleg érdekelne... :)

2017. december 18., hétfő

Érints meg! - I. A fantázia szárnyain (antológia)

Mivel egy romantikus novellákat tartalmazó antológiáról beszélünk, jó előre le kell szögeznem két dolgot: nem szeretek novellát olvasni, és irtózom az öncélú romantikusnak titulált nyálzástól. 
A novellákkal az a problémám, hogy ha jó a cucc, akkor túl gyorsan vége van, ráadásul a rövidsége miatt nem lehet belőle rendes lazítós programot csinálni, hogy na most leülök olvasni, és majd egy másik napszakban visszatérek a való világba. Elvisz húsz percet, fél órát max., és aztán...? Kikapcsolódásnak, programnak kevés, nem tudok elképzelni olyan szituációt, hogy én most leülök elolvasni egy darab novellát. Ha meg többet olvasok el, akkor ugyanaz a hatás jön elő, mintha falnám a könyveket, egyiket sem tudom igazán értelmezni, átélni. Többek között ezért is találtam ki, hogy ennek a kötetnek minden novellájáról írok pár sort, addig hátha kicsit kiürül az elmém, meg leülepszik az élmény (update: bejött, ezentúl csak blogolás közben vagyok hajlandó novellát olvasni).
A nyálzást meg gondolom, nem kell magyaráznom, hogy miért rossz. Szeretem a romantikus sztorikat, nincs bajom az epikus romantikus jelenetekkel sem, amennyiben jól vannak tálalva, de ha valami célzottan és legfőképpen erről szól, az azért általában elijeszt. 
Na és ennek ellenére a Könyvmolyképző olyan jó reklámot tolt ennek a kötetnek, olyan jópofa részleteket mutogattak, hogy úgy döntöttem, minden viszolygásom dacára megyek vele egy kört. Szóval íme darabról darabra a fantasztikus részleg, aztán majd summázok a végén. A nem fantasztikusok meg majd külön posztban jönnek, hogy ne legyen kilométer hosszú a bejegyzés. 

On Sai: Utálom a hétfőt
A garfieldi címadást elegánsan figyelmen kívül hagytam, mert egy raszta nefilimről szóló sztori felőlem akár a "tűzrevaló szar" címet is viselheti, akkor is bele fogok kukkantani. Kicsit össze is voltam zavarodva, mert véletlenül az én fejemben is van egy budapesti angyalos-démonos történet (igen, még raszta angyal karakterem is van), és ez a sztori egész jól illeszkedne a világomba, így valahogy különösen pikáns lett számomra a dolog. Egyébként pörgős volt, laza, humoros, remek kis szösszenet, csak túl hamar vége lett. Nem kimondottan hardcore romantika, annak ellenére, hogy az egész konfliktust egy csók okozza, de könyvmolyoknak azért rátesz még egy lapáttal :)

Sebestyén Kinga: Azok, akik vagyunk
Kicsit csalódtam, mert valahogy azt vártam volna, hogy ne legyen happy end, a háttérvilágban simán benne van, és nagyobbat is ütött volna. Mer'ugye a szerelemhez, a romantikához valójában elég egy karakter is (mint arra a könyvbemutató után egy "miért nem írtunk erre a pályázatra" beszélgetésben rájöttünk). Egyébként ezt is olvastam volna tovább, bár kicsit talán erőltetetten volt hangsúlyozva, hogy minden kaja szintetikus meg laborban növesztett, de ez még nálam belefér. Amúgy jó kis sztori, kicsit titkosügynökös, némi akció is akad benne, mélyebb is, szóval nekem bejött. 

Nyírő Szabina: Kristálykastély
Na, ez nyelvileg rendesen ott van, valaki szemmel láthatóan elég szépirodalmat olvashatott ahhoz, hogy meg tudja fogalmazni a szépséget. Meg igazából a teljesen átlagos dolgokat is, de úgy, hogy attól tényleg mindenki megnyalja a szája szélét, aki értékeli az ilyesmit. Kicsit a régimódi mesék hangulatát idézi a maga lágy nyugalmával és visszafogottságával. Tökéletes darab, és azon ritka novellák egyike, ami után nincs hiányérzetem, mert így kerek, ahogy van, eleje-közepe-vége sztori. El vagyok ájulva. Így érdemes novellát írni.  

Róbert Katalin: Holdvilág piknik
Könnyed kis vámpíros-vérfarkasos paródia, "norbiápdét" mese, tutira nem fekszi meg a gyomrodat. Jópofa, szórakoztató, és pont annyira elborult, hogy ide még jó volt, de novellánál hosszabb terjedelemben már sok lenne, szóval kivételesen itt is meg vagyok elégedve a formátummal. Egyébként meg a fene gondolta volna, hogy pont egy olyan novellában fogok új szót tanulni, ami kiröhögi saját magát. Szamuklál, hát basszus... :D 

V. K. Bellone: Tajték
Valahogy úgy érzem, hogy ez a történet szebb szavakat érdemelt volna. Hiszen szép mese ez is, a szeretet melankolikusabb, fájó oldala. Döntésekről szól, amiket nehéz meghozni, és talán még nehezebb nem megbánni. Ez egyébként kifejezetten tetszett, hogy veszteségről szól, bánatról, de nem megbánásról; az élet tökéletlenségének elfogadásáról, megéléséről, a tudatosan vállalt lemondásról. Sok jó gondolat. Pedig eleinte húztam a számat, hogy tenger, meg selkie, miért nem mindjárt kishableány, de felesleges volt. 

Csikász Luca: Lélekbe vésve
Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy soha el nem készült sorozat pilot epizódját nézném, amibe mindent és mindenkit bele akartak zsúfolni, és extrának még odadobtak a végére egy spoileres jelenetet az utolsó részből, hogy azon vakarózzál, hogy mi történt közötte. Túl sok karakter, túl sok lehetőség a háttérvilágban; ebből marhára nem novellát kellett volna írni, mert ennek így se füle, se farka. Szépen le van fektetve a sztori eleje, aztán varázsütésre minden megoldódik, csak mert telt közben az idő. Nem nyalom be, tessék kifejteni, mert ez a világ elég sok kérdést és gondolatot felvet. (Mondjuk azt is, hogy vajon a lelki társak miért nem karcolják bele egyszerűen a telefonszámukat a karjukba, nem kéne ennyire keresni egymást... Ja, ezt a dilemmát lehet, hogy én se vállalnám be regény formájában :))

Kiscsatári Zsófia: Éjfél
Hát lehet, hogy én épültem le szellemileg, de ez nekem egyszerűen csak zavaros volt. Hogy most akkor ki kinek a kicsodája, meg kinek milyen állata van, és miért fontos ez, meg egyáltalán miért élnek ezek kommunában, milyen jelek, hogy jön ide a vér, miért kéne gyilkolni, meg menekülni, szóval mi az isten ez az egész? Majdnem félbe is hagytam, de aztán megerőltettem magam, még kétszer elolvastam az elejét, és nagyjából képbe kerültem legalább azzal, hogy mi történt, de hogy miért, meg mikor, meg egyáltalán micsodák a szereplők, az teljes homály. Ez sem novellának való anyag, túl sok. Jó, csak sok. 

Kemese Fanni: Emléket a fejedből
Ez sem az a kimondott romantikus, sokkal inkább thriller, egy - valami nagyon komoly mentális zavarral küzdő - boszorkány ámokfutása a szerelmes húga rovására. Elég para, főleg az olyan helyszínek miatt, ahol azért én is elégszer megfordultam, valahogy ijesztően közelinek tűnik így. Alapvetően szeretek mindent több nézőpontból megvizsgálni, úgyhogy nagyon értékelem, hogy kivételesen a "főgonosz" sztoriját kaptuk meg a saját kis happy endjével, az meg külön marha vicces, hogy mindez egy célzottan romantikus könyvben figyel... :D 

Itt a vége a fantasztikus résznek, szóval kicsit összegzek. Az nagyon tetszik, hogy a "szerelem" szó hallatán nem mindenki dobta el az agyát és kapcsolt mélyen érzelmes üzemmódba, a rutinos írók elég lazára vették a dolgot (ugye a kötet egy pályázat győztes műveit tartalmazza, plusz néhány KMK-s író novelláit). Örülök, hogy voltak ilyen lazábban kapcsolódó témák is, mint ahogy az is tetszik, hogy nem mindenki az "első csók" és "bugyinedvesítő jópasi" meg hasonló hívószavakra építette a történetét. Nem mintha azokkal baj lenne, csak tömény lett volna, így viszont egy nagyon kellemes, vegyes hangulatú olvasmány lett. Persze nem ájultam el mindegyik történettől, de hát ez benne volt a pakliban. Ha abszolút győztest kellene hirdetnem, akkor a Kristálykastély nyerne, az úgy perfekt, ahogy van. 
Azt meg kell jegyeznem amúgy, hogy a két nézőpontos novelláknál senki nem tudott jól elkülöníthető karaktereket írni, nem volt látványosan más a stílus, a szóhasználat, néha vissza kellett néznem, hogy most éppen ki beszél. Ez nem csak azért zavaró, mert megakasztja az olvasást, hanem azért is, mert azt jelzi, hogy maguk a karakterek tök átlagosak. Ez egyébként nagyjából mindegyik műre igaz, konkrét karakterre csak a felkért írók novelláiból emlékszem, a többieknél annyira mindegy, hogy a teszkóban melyik csajra/pasira nézel rá, bármelyik lehetne a mesélő. Én értem, hogy a szerelem mindenkié, és random üres karakterbe jobban bele tudja sóhajtozni magát az ember, de azért na. 

Az illusztrációkról még kell ejtenem pár szót, mert megérdemlik: minden novella kapott amolyan saját kis borítót, sőt, még az oldalak alján is van egy-egy kis apróság, ami az adott történethez kötődik, nagyon hangulatos lett tőle a kötet. A könyvborítóért pedig külön pacsi, a realisztikus szívábrázolás szépen kiütötte a nyálfaktort, ugyanakkor megjelenik rajta a szépség és a törődés is, az érzelmek kivirágzása, meg pici szín, hogy kihúzzon a mindennapi szürkeségből. Szimbolikailag tulajdonképpen nehéz lett volna ennél jobbat összedobni. Szeretem, amikor valaki ért ahhoz, amit csinál, és érzi is, hogy mi hogyan lesz jó. László Mayáé az érdem. 

Idáig úgy vagyok vele, hogy már az első fele alapján is maximálisan megérte megvenni a könyvet (majdnem el is kapkodták előlem a bemutatón, már éppen rásunyultam volna az emeleti díszletként kirakott példányokra, amikor előkerült még pár darab). Aki csak úgy szereti a jó sztorikat, de nem igazán vágyik egy émelyítő hajókázásra a nyáltengeren, az is nyugodtan kapja le a polcról, egyedi világok, érdekes történetek, semmi túlzás. 
A nem fantasztikus részleggel majd még jövök később :) (Update: Itt van az is.)

2017. október 27., péntek

#MeToo és a fiktív pasik

Csak így röviden, nem ítélkezésképpen, de kifejezetten vitaindítónak.

Ha a való életben egy "jó a segged" beszólás is elítélendő, akkor hogy van az, hogy a legnagyobb rajongótáborral azok a könyves (és tévésorozatos) pasik rendelkeznek, akik kérdés nélkül és a látszólagos tiltakozás ellenére falhoz vágják a női főszereplőt, hogy aztán szexuálisan inzultálják? Elítéljük vagy igényeljük az ilyen viselkedést? 

Hölgyek és urak, szabad a pálya, kíváncsi vagyok, ki mit gondol erről.


2017. október 23., hétfő

Sarah J. Maas - Tüskék és rózsák udvara

Maas már az Üvegtrónnal levett a lábamról, úgyhogy ezt a sorozatot jó előre kicsit misztikus ködbe burkolta az elmém, hogy majd mennyire zseniális lesz, megérdemli, hogy papír formában olvassam el először. Ennek megfelelően baromira rápörgettem magam, hiszen nem töltöttem le előre elolvasni, hanem megvártam, amíg a kezembe került a könyv, és az bizony nem két nap volt. 
Na, hát ennek dacára ha nem ismertem volna Maast, valószínű a tizedik oldal után csuktam volna be a könyvet, hogy ezt az egészet én amúgy tökre leszarom. Csak a bizalom vitt rá, hogy tovább olvassam. Úgy a hetvenedik oldal környékén kezdett valamelyest érdekelni, de még ott is félre tudtam volna rakni gond nélkül. Túl sok infó a világról, túl jelentéktelen történések, unszimpatikus főhős...
A végére azért feltornázta magát egy erős közepesre, volt sztori, meg feszültség, meg szenvedés, meg iszonyat jó karakterek, szóval annyit tudok tanácsolni, hogy ha belekezdesz, ne add fel, kb. a harmadától teljesen korrekt és élvezetes. 

Világ
Van egy összetett, Nagy-Britannia és Írország formájú világunk emberekkel és tündérekkel, meg a politikájukkal - de ezek másféle tündérek, mint az Üvegtrónos társaság. Elég sok a hasonlóság, mert ezek is állatok, szemfogakkal meg karmokkal, meg alakváltással, meg ezek is folyton morognak, de itt van egy csomó fajuk, akik máshogy néznek ki, más képességeik vannak, meg egyáltalán. Nem tudom, hogy Maas hogy nem zavarodik bele írás közben, de ez legyen az ő gondja.
Nagyjából minden más infó spoiler lenne a világról, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy tündérek. 


Sztori
Hát egy akkora csavar van benne, ami már-már életszerűtlen, kicsit fogtam is a fejem, hogy wtf, de magamtól ha megvernek se találtam volna ki, pedig végig voltak utalások, abszolút feltűnésmentesen. Szóval respect, még akkor is, ha nyilvánvalóan csak azért ilyen paszentosan szövevényes, és azért az utolsó pillanatban történik minden, hogy fokozza a drámai hatást (meg mert Szépség és a szörnyeteg koppintás, de ha ezt nem tudod előre, nem tűnik fel). Nálam ezzel pont az ellenkezőjét érte el, de az infók elrejtése zseniálisan sikerült.
Egyébként nagyjából olyan a sztori, mintha mindenhonnan összelopkodták volna, a hamuból lencseválogatásnál már nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Nem is értem, hogy lehetett ebből egy jó könyvet kihozni, de úgy tűnik ez Maas erőssége: ő tényleg tud szarból várat építeni. Millió ponton bele lehet kötni, és mégis falja az ember, mert amiben jó, abban annyira, hogy nem érdekelnek a hibái. Második olvasásra az Üvegtrón se volt egy mestermű, sőt,  igazából mindkét sorozat kicsit olyan, mintha a szerkesztő folyamatosan részeg lett volna, mégis imádom. Nem értem.

Karakterek
Hát amit a karakterekkel úgy általában csinál Maas, az még mindig zseniális. Annyira életszerűen sérültek, annyira jól megalapozott motivációik vannak, és annyira kemény helyzetekbe vannak beledobva, hogy szerintem jó 70%-ban ez viszi el a hátán az egészet.
Főhősünk, Feyre mondjuk nekem már az elejétől kezdve kicsit túl keményszívű, meg túl kevés az esze, nem igazán szimpatikus a csaj, bár ugye a női főszereplők többsége nálam erre a sorsra jut. Mondjuk a családját elnézve teljesen jogos, hogy ő ilyen lett, de attól még nem lesz kevésbé irritáló. Még szerencse, hogy a pasik kárpótolnak mindenért.
Tamlin (nekem kicsit lányosan hangzik, de hát ez van) a Szépség és a szörnyetegből szalajtott egyes számú jópasi, a szőke tündér félisten, elképesztően jólelkű, testileg és lélekben is nagyon erős, a tipikus "vissza kell fognom az állatias vágyaimat" kategória, és hát udvarolni, na azt tud. Örülünk.
Lucien, az ügyeletes legjobb barát és humorherold, nos... Esélyes, hogy én inkább felé kezdtem volna el kacsingatni, az okos vicces csávók mindig jobbak, mint a kemény melankolikusak. Kár, hogy ők barátzónázták egymást a csajjal, szívesen megnézném a romantikus oldalát, habár az is igaz, hogy neki nem ilyen nő kell. Mindegy, szeretjük.
Rhysand (spoileres, kijelölés után olvasható) elég hamar lelepleződik, hogy valójában feleakkora takony sincs, mint amilyennek tűnik, sőt, valószínűleg ő a legerősebb a társaságban, minden értelemben. Amit ő képes volt végigcsinálni, szemrebbenés nélkül... Respect. Persze Feyre nem veszi észre, mert egy igazi önző sötét liba. Mindenesetre olvasgattam a vonatkozó wikit (második részes spoiler jön, vigyázz!), és tök logikus, hogy a következő részben ő lesz a befutó. Feyre is követett el olyan dolgokat, amiktől sötétség ül az ember lelkére, Rhys is, nyilván közelebb kerülnek egymáshoz. Én már a könyv vége felé neki szurkoltam, bejönnek ezek a nagyon sötét lelkű, de látszólag halálosan laza figurák. Ez olyan igazi romantikus mézesmadzag, amit most jól elhúztak az orrunk előtt, mi meg megyünk utána, mint a jól nevelt kiskutyák. Csak érjünk már oda!
A nevek amúgy közepesen idegesítőek, végig zavartak, de azért nem annyira, hogy tombolni kezdjek miattuk. A kiejtésük meg kifejezetten irritáló, de szerencsére azzal nem szoktam sokat foglalkozni :)

Szerelmi szál
Szépség és a szörnyeteg, de tényleg. Amúgy a romantikus, néhol erotikus fantasyt kedvelőknek igazi csemege. Ahogy megismerik a másikat, aztán alaposan körbeudvarolják egymást, hogy már a falat kaparjunk, hogy történjen már valami, aztán a világ végére is elmennének, csak hogy megmentség a másikat... Semmi extra, de az kiválóan tálalva. És van egy-két olyan jelenet, hogy ha az egész könyv szar lenne, azért a két és fél oldalért akkor is megérné elolvasni.

Stílus
Életem legjobb zene- és táncleírását olvastam. Valahogy ezeknél a "bulizós" részeknél minden leírásban kilóg a lóláb, de itt nagyon átjött a hangulat. Én hallottam a zenét, de tényleg, percekig dúdolgattam utána.
Ezt leszámítva Maast még mindig nem a fogalmazási készségeiért szeretjük, most megpróbálkozott a festegető főhős szemével nézni bizonyos jeleneteket, és líraibbá tenni a hangulatot, de ezügyben nekem a Végzet Ereklyéi az etalon, úgyhogy nem jött össze.
Továbbra sem találtam tőle idéznivalót, nincs egy-két olyan erős mondat, ami a karakter meg a körítés ismerete nélkül is értékes lenne. Ami ennek a történetnek az elmeséléséhez kell, ahhoz elégséges a színvonal, de azért még reménykedek, hogy Maas egyszer megtanul írni, mert ha tényleg minden szempontból minőségi könyveket tudna adni a világnak, akkor komolyan Tolkien, Martin vagy Rowling magasságába emelkedhetne.

Én mindezért, illetve mindennek ellenére továbbra is diszkréten rajongok, a következő könyvet várom, Lucienért és Rhysért bármit benyelek, bár az Üvegtrón folytatásáért bevallom, még mindig jobban rágom a körmömet.
Mindegy, olvassatok Maast, mert akkor is jó, ha elsőre nem tűnik annak :) 

2017. június 22., csütörtök

Gaura Ágnes - Túlontúl

Na, hát ezen nem kellett sokat gondolkodnom, kedvenc írótól bármi jöhet bármikor, úgyhogy Könyvhéten le is csaptam rá - poszterestül, mert a borító megint csodaszépre sikerült. 
Őszinte leszek: először a vastagsága sokkolt (600+ oldal), aztán az ára (még akciósan is többe került egy átlagos könyvnél), úgyhogy nagymértékben bizalmi döntés volt elhozni. Már csak ezért is megpróbálok úgy írni róla, hogy aki szívja a fogát az árcédula láttán, az el tudja dönteni, hogy jó lesz-e neki. 

Stílus
Nem teljesen a Borbíró Borbála sorozatban megszokott stílus, bár le se lehetne tagadni a kapcsolatot: a sajátos humor és gondolkodásmód, a bakancs és a málna(pálinka)fétis olyan védjegyek, amikről bármikor be lehetne azonosítani az írót. Viszont a Túlontúl tündéres részei inkább klasszikus népmesei hangulatot hoznak, ami elsőre idegenül hat, és aki nem bírja, az nagyon fog tőle vakarózni, úgyhogy inkább bele se kezdjen. Én még a Hetvenhét magyar népmesén szocializálódtam, szóval inkább nosztalgikus volt, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt egy-két olyan bekezdés, amit átugrottam, mert sok volt már a hangulatteremtésből. Mondjuk lehet, hogy ha nem egy ültő helyemben tolok le 450 oldalt, akkor nem telítődök így vele. És az sem kizárt, hogy így kihagytam néhány érdekes információt, mert amúgy nem rizsázik a könyv, csak néha... Hát, mesél. 
A hangulat viszont annyira magával ragadó, annyira természetesnek láttatja a tündérvilágot, hogy a fejemben konkrétan egy négyórás Magyar Népmesék forgott olvasás közben, épp csak a főcímdalt nem kezdtem dúdolgatni, zseniális. Az elején kissé fura, de hamar bele lehet szippantódni, a napjainkbeli Budapesten játszódó részek pedig kellően kihúzzák az embert, hogy ne kapjon nosztalgiagörcsöt már az első ötven oldalon. 

Sztori
Iszonyat lassan sikerült összeraknom, hogy ki kinek a kicsodája, és hogyan érnek össze a szálak, de mivel ez egy iszonyat hosszú könyv, azt hiszem, így van rendjén. És valami rejtélyes módon mégsem lett ettől zavaros a sztori, nem tudom, hogy csinálta Gaura, de emlékszem, hogy félúton valamelyik nagy röhögés után felnéztem, és közöltem magammal, hogy "fogalmam sincs, mi történik, de ez kurva jó". (Na jó, ez túlzás, értettem, mi történik, csak a nagy kép nem volt még meg.) Mondjuk egyébként sem krimiken nevelkedtem, általában lassan esnek le az összefüggések, nem bírom követni memóriával az összetett szálakat, szóval simán lehet, hogy normális emberek már az elején tudták, hogy most akkor melyik pasi Ilonáék melyik gyereke. 
A sztori fele ugye napjaink Budapestjén játszódik, a másik fele Tündérország különböző részein, és eltart egy darabig, mire megértjük, hogy pontosan hogy kapcsolódnak össze, de akkor aztán beindul a buli. Na nem mintha az eleje unalmas lenne, van benne történés bőven, csak addig kicsit olyan, mintha két könyvet olvasnánk egyszerre. Két folyamatosan összeolvadó könyvet. Ez persze sok más könyvnél is így van, de ritka, hogy ennyire különböző stílussal íródik a két történetszál, azt meg így utólag visszanézve furcsállom, hogy a végén, amikor összekeverednek, nem lesz egy katyvasz az egész. Azt hiszem, ilyen az, amikor valaki tényleg tud írni. 
Szóval egy igazi modern népmesét sikerült alkotni, szinte észrevétlenül csúszunk át az irodaházból Tündérhonba, és a végén már meg se lepődünk a sárkányon. Így kell ezt csinálni. 
(Az alaptörténetet meg nem regélem el, olvassatok fülszöveget. A többi úgyis spoiler lenne.)

Humor
Nem az a csorgó könnyel röhögős, de a párbeszédek és a belső monológok elég szellemesek hozzá, hogy végigmosolyogjam, és hát azért párszor nem bírtam ki, hogy fel ne visítsak. Nem szeretem, amikor egy regény tele van szórva mai magyar és nemzetközi popkultúrális utalásokkal, de a Túlontúlban ez abszolút a tolerálható szinten belül van, kifejezetten élveztem az ilyen be- és kiszólásokat. 
Ettől függetlenül itt érezhetően nem az volt az elsődleges cél, hogy a kedves olvasó három napig feküdjön otthon rekeszizomlázzal, nem is fenyeget senkit ez a veszély, épp csak annyira lazán vicces, hogy jó hangulatú legyen, dacára a sok komorságnak, amit a sztori nyers valójában tartalmaz. 

Karakterek
Sorozatos íróknál néha belefutok abba, hogy egy új könyv főszereplőjéről automatikusan egy régebbire asszociálok, mert valahogy nem sikerült elszakadni az alapkoncepciótól, de ez itt csak nyomokban volt jelen. Liliom nem "Bori light", konkrétan egyszer sem ugrott be Bori, talán csak a gondolkodási stílusról lehet felismerni, hogy egy tőről fakadnak. Liliom nem beszólogatós (legalábbis nem direkt), nem ilyen durrbele típus, mindent háromszor átrág, és inkább hallgat, minthogy hülyeséget mondjon, ami lássuk be, nagyon nem Bori. Szóval respect.
A többi szereplő is abszolút rendben van, a kis egyéni sztorijaikat nagyon szerettem, meg persze a stílusukat, amiktől megint egész pattogós-vitázós párbeszédeket sikerült összehozni. Oké, a manókat néha nagyon lecsaptam volna, de Schrödinger macskája meg a Mátrix miatt egye fene, maradhatnak :) Margarétát meg imádtam. Végre egy olyan kattant mentor, aki nem veterán férfi, hanem egy nagyon szerethető nagymamatípus. 
Ami külön tetszett, hogy a tündérek elég furák ahhoz, hogy érezzük, nagyon nem emberek. Kifejezetten elgondolkodtató, ahogy ők élik az életüket; valahogy sokkal bonyolultabbak, és mégis sokkal egyszerűbb alapelvek mentén hoznak döntéseket, mint mi. Eldöntik, hogy miért élnek, mindent ennek a célnak rendelnek alá, és nem zaklatja fel őket különösebben, hogy ehhez ölni kell, hazudni, vagy nyomorba dönteni a saját életüket. Még nem döntöttem el, hogy ez végső soron jó vagy rossz példa-e, de rajta vagyok. 

Összefoglalva
Aki nem mászik falra a népmeséktől, neadjisten ismeri és kedveli Gaura Ágnes stílusát, az bátran vállalja be, minden furcsasága dacára egy nagyon jó egyensúlyérzékkel összerakott könyvről van szó, tényleg megéri a pénzét, főleg, ha beleszámoljuk azt az információtömeget, amit a méltatlanul hanyagolt magyar tündérmitológiáról kapunk. Igen, méltatlanul; eddig nem gondoltam, hogy ki lehet ebből hozni bármit, ami akciós és nem gagyi, pedig de. 
Sajnos nem sikerült olvasás közben jegyzetelnem, úgyhogy biztosan kimaradt ez-az, de a lényeg talán megvan. Hangulatos, szórakoztató, Gaurás. Csak a kétoldali népmeseundor lehet akadály. 

Ide meg most csak úgy berakok egy kis "crossovert", mert miért ne :) A hangulata nagyjából ugyanaz :D Innen loptam


2017. június 13., kedd

Sarah J. Maas - Üvegtrón (1-4.)

Még mindig nehezen veszem rá magam a hype-olt sorozatokra, ami amúgy hülyeség, mert általában kiderül, hogy vagy tényleg jók - vagy égetnivalóak, de mégis van bennük valami, ami miatt megéri elolvasni őket (ha másért nem is, azért, hogy tudjam, mit NE csináljak soha). Ehhez is úgy keveredtem el, hogy ajánlották Maas új könyvét, mire én nyilván elkezdtem olvasni a régieket, mondván ha bejön, akkor ne kaparjam a falat a második részért, hanem legyen még mit olvasnom. 
Persze bebuktam, mert négy rész után is kaparom a falat.
Azt kell mondjam, hogy akinek eddig kimaradt, az essen neki, ne fossza meg magát az élménytől. És ne is feltétlenül olvasson tovább, mert ez a poszt most spoileres lesz, abból kiindulva, hogy nyilván mindenki olvasta már, én csak a közléskényszeremet élem ki rajta :)
(Egyébként az internetnek hála én is millió spoilerbe belefutottam, hogy ki kivel fog kavarni, ki hal meg, ki kinek a kicsodája, de nem zavart különösebben. Eleve nem vagyok érzékeny az ilyenekre, meg hát nem is az információ a lényeg, hanem a tálalás.)

I. Üvegtrón
Egy mondatban: Kifejezetten jó könyv.
Kellemes meglepetés. A könyv felénél hallottam csak azt a jelzőt, hogy ez a Trónok harca csajos verziója, és nem akartam olyan nagyon cáfolni, tényleg sok a hasonlóság, mármint minőség, alapszituáció és összetettség tekintetében. Annyira nem több rétegű és csavaros, de ez nálam speciel pluszpont. A mai napig nem tudom felidézni, hogy Westerosban pontosan ki kinek a kicsodája, ki kit utál és miért, ki él, ki nem (kiről nem tudjuk, ki támadt fel, milyen állapotban, satöbbi), egyáltalán ki hol van és hogy került oda, és marhára idegesít. Az eddigi utolsó rész végéig máig nem jutottam el, annyira belezavarodtam, miután félbehagytam kicsit az olvasást. 
De Celaenák sztorija teljesen követhető, kellő mértékben meglapozza a későbbieket, egyébként meg a felvágott nyelvű főhősnek hála egy jó hangulatú, szellemes, de ugyankkor fájón reális történet. 
Amit kiemelnék belőle, az az, hogy a felvázolt szerelmi háromszögnek egy ponton az egyetlen értelmes feloldása az lenne, ha Chaol és Dorian partiba vágnák Celaenát (csak hogy Chaolnak ne legyen bűntudata, hogy lecsapja a herceg kezéről a nőt). De sajnos ez nem az a korosztály... :D 

II. Éjkorona
Egy mondatban: Hmm, Maas tényleg tud valamit, mert ez nem átlagos.
Csak azért nem idegesítő az egész szerelmi háromszög, mert a csaj elfelejtett rinyálni azon, hogy mennyire szar ez így, hogy két pasi, akik legjobb barátok, ő meg hol ebbe, hol abba van beleesve (na nem így állandóan, csak szép sorban). Illetve miután kiderül, hogy tényleg nem akar visszatáncolni Dorianhez, nagyot nőtt a szememben a karakter is, meg a könyv is. Ez nem az idegesítő típusú romantikus vergődés, hanem életszerű párkapcsolat-ábrázolás. 
A pasik amúgy jók. Tényleg. Viszont egyik sem egy igazán egyenes fickó, nem véletlen, hogy Celaena végül nem is köt ki mellettük. Amúgy meg wtf, mikor láttunk utoljára YA-ban olyat, hogy egyik elején bemutatott jópasi sem Az Igaz Szerelem? Zseniális. Ilyenkor mindig rájövök, hogy nekem még nem kell írnom, mert meg se tudom közelíteni ezt a színvonalat. 
Egyébiránt: végre egy rendes ámokfutás! Ami nem drámai beszélgetéssel meg fenyegetőzéssel indul, hanem natúr mészárlás: elvittétek az embert, akit szeretek, úgyhogy dögöljetek meg mind. Csak így egyszerűen. És aminek a második sokk után nem nagy lelkizés a vége, meg hogy kiesik a tőr a kezéből, hogy "úristen, mit tettem!", aztán másnap mindenki úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna, hanem igenis majdnem megöli a pasiját, jogosan, le kell ütni, bezárni, és hetekig tart, mire összevakarja magát, és nincs megbocsájtás, nincs kibékülés. Megbékélés van csak. Asszem, itt szerettem bele a sorozatba. Még hogy a második részek szoktak a legrosszabbak lenni... :) Imádtam, elejétől a végéig.

III. A tűz örököse

Egy mondatban: Aztakurva. 
Itt már felfedeztem néhány olyan pontot a sztoriban, ami talán nincs kellően megalapozva, mintha fontos részek lettek volna kihagyva a karakterek egymás közötti viszonyainak alakulásáról, de ez különösebben nem zavart meg, csak mondom, hogy sajnálom, mert egyébként tökéletes darab lenne. 
Pl. Celaena és Rowan kapcsolata nekem kicsit hirtelen váltott normálisba, de akkor viszont annyira mély volt, hogy le kellett tennem a könyvet emészteni, pedig ez nem sűrűn fordul elő velem. Aztán többször elő is kellett vennem újraolvasni, csak ezeket a részeket, mert ütnek. Szóval lelkizős a könyv, és nem azon a kicsit bután romantikus YA módon (amivel amúgy nincs problémám), hanem komolyan, olyan érzelmi szinteket piszkál, amikhez a legtöbb embernek egy élet is kevés, hogy megélje, megértse. Az írónő meg velem egykorú. Egyszer marhára leülnék vele sörözni. 
Sajnos belefutottam a neten mindenféle spoilerekbe, úgyhogy Manon részein nagyokat néztem, hogy ez mégis hogy fog összejönni Doriannel, mert ehhez valami nagyon bravúros csavarás kellene. Alapvetően amúgy nem szerettem őt olvasni, mert kicsit lehangoló és eleinte semmihez nem kapcsolódik igazán, de valami brutálisan eltalált hangulata van a csajnak, meg az egész helyzetnek. Annyira furcsa a gondolkodásmódja, és mégis annyira egyben van, hogy ez tényleg elviszi az embert egy másik világba. Zseniális. 
A könyv vége meg komolyan kiborítja a bilit, Kicsit talán ez is sok, meg gyors, de logikus, hogy komoly hatással vannak egymásra a történések. 
Egyébként már az előző részben is zavart, de itt már baromi feltűnő, hogy a fordításban semmi következetesség nincs, szóval már megint sajnálom, hogy az angolom kevés az eredeti nyelven olvasáshoz. 

IV. Árnyak királynője
Egy mondatban: Na végre. 
Na kérem, ez már közel Martinian komplex. Nehezebben követhető, egyre több a nézőpontkarakter is (számolja a nyavaja, de 7-8-an biztos vannak), egyre bonyolultabbak az emberi kapcsolatok, ennek következtében az ember egyre többet vakarózik, hogy oldódjon már meg - ha nem is az egész, de valami, mert ez így sok. 
Rowan és Aelin (jól kivitelezett névváltás pipa) szenvedése előrevetíti, hogy a következő résznek kicsit át kell fordulnia pornóba, mert amit ezek művelnének egymással, az az lesz, főleg, ha még sokáig húzzák egymás agyát. Egyébként irreális és marha idegesítő, hogy ott fekszenek minden nap egy ágyban, és semmi. Azért a torkonharapós jelenetért meg nagyon megütném Maast, hogy még azután is lógva hagyta őket. Semmi értelme, semmi alapja, csak az olvasó szívatása az egész, hogy fogyjon a következő kötet. Más tekintetben is átment ez a rész egy átlagos(an jó) történetvezetésű fantasybe, amit kicsit bánok, mert eddig mindig volt valami meglepő fordulat, ezt a sztorit meg nagyjából bármelyik jobb író össze tudta volna rakni a megfelelő terjedelmű és átlátható jegyzet birtokában. Remélem, a későbbiekben azért lesznek még nem kiszámítható epizódok. 
Igazából örülök, hogy most olvastam el, és nem mondjuk a harmadik rész végén kellett abbahagynom, mert itt nagyon sok minden megoldódott, lezárult, lenyugodott. 

Összességében véve azt mondhatom, hogy az egyik legjobb könyvsorozat, amit valaha olvastam, minden rész másért kiemelkedő. Az első azért, mert megcsillantotta, hogy egy lányos fantasy is lehet nyálmentes és valósághű, a második a love story alakulásáért és az ámokfutásért, a harmadik Rowanért és mindenért, ami vele és miatta történt Aelinnel, a negyedikben pedig minden összeállt egy iszonyatosan komplex és az átverések átverésének átverését leíró, két földrészen és több száz éven átívelő gigasztorivá. 
Sokkal több benne a realitás, fizikai és érzelmi szinten is, mint amit az ember egy YA-tól várna, a karakterek jók, szerethetőek, a világ kidolgozott, összetett, lehet izgulni, mert baromira nem egyértelmű, hogy egy necces helyzetet az adott karakter túlél-e vagy sem - tényleg nem sok ponton tudok belekötni, és az is inkább egyéni ízlés kérdése. Illetve ugye néhány problémáról nem tudom eldönteni, hogy a könyv hibája-e vagy a fordításé, pl. a nyelvezete nem különösebben kiemelkedő, sőt, az idézetkeresgélés közben leginkább a "proli" szó ugrott be róla, minden gagyinak hangzik a környezetből kiemelve. Szóval aki a szépirodalomba hajló nyelvezetet kedveli, annak lehet, hogy nem fog bejönni. 

Ezt meg csak úgy iderakom, ha már kiemelésre érdemes idézetet nem találtam. Tökre nem kapcsolódik, de mivel amikor nem olvastam, akkor ezt hallgattam végtelenítve, összeforrt az agyamban a könyvvel:


2016. december 18., vasárnap

On Sai - Szürke szobák (Szivárgó sötétség 2.5)

Hát ez zsibbasztó volt. Mármint nem negatív értelemben, hanem szó szerint: épp a gép előtt ültem, a lábamat felraktam egy székre, hogy kicsit odadugjam a konvektorhoz melegedni, és így bírtam felemelni a könyvet, "csak belelapozok" felkiáltással. Aztán egyszercsak vége volt, de addig háromszor elzsibbadt minden testrészem.
Szóval jó lett. Merem állítani, hogy az egész sorozatból ez eddig a legjobb darab, bár ennek nálam főleg az az oka, hogy a sorozatban felbukkanó morális kérdéseken én már túl vagyok, ennélfogva untat, sőt, néha idegesít ezek feszegetése, és azért lássuk be, alapvetően ilyesmikről szól az egész Szivárgó sötétség. Egyszer elolvasni nagyon jó szórakozás, de speciel a Lucyről (ami a sorozat második része) van egy félkész kritikám még két évvel ezelőttről, és azóta se sikerült még egyszer nekiesnem, hogy be tudjam fejezni. Pedig tényleg csak ki kéne nyitni, mert utána olvastatja magát. 
Hát de a Szürke szobák, kérem, ez egy gyöngyszem. Nyilván itt sem hazudtolja meg magát a sorozat, de végre nem kétoldalanként valami más probléma jön elő, hogy a keresztények, meg a kalózok, meg népirtás, meg árulás, meg hit, meg filozófia, meg elvek, meg a komplett erkölcstankönyv, hanem kettő karakternek kettő darab problémájára lehet fókuszálni, az nekem pont elég. Így sokkal inkább kikapcsolódás, mint a Lucy, ami inkább "bekapcsol", ha az ember fogékony az ilyen gondolatokra. 
Megjegyzés (mert rájöttem, hogy nálam néha a pozitív kritikák is úgy néznek ki, mintha utálkoznék): én eleve a kikapcsolódást jelentő könyvekre utazok, szóval csak azért, mert nem ájuldozom tőle, még nem lesz rossz a sorozat, csak pont most pont nekem nem ez passzol. De attól még abszolút az olvasásra ajánlott kategória, mert igényes, érdekes, fordulatos, jó karakterekkel, jó gondolatokkal.

Maga a könyv egyébként nagy vonalakban arról szól, hogy Scart bedobják a titkosszolgálat börtönébe, ahol nagyjából őskori körülmények uralkodnak, már ami a problémákat és megoldásaikat illeti; a nőket is csak azért nem a hajuknál fogva cibálják be a barlangba, mert barlang sincs, csak hamvasztó. Egyébként meg mindenki titkosügynök, úgyhogy nem árt vigyázni, kinek szól be az ember, tehát Scart felváltva akarják megerőszakolni és megölni - hiába, ő már csak ezt hozza ki az emberekből :D
A másik nézőpontkarakterünk, Késes ütősre sikerült, bár a borító alapján nem egy ilyen feltűnési viszketegséges creepy standupos kollegát vártam volna, hanem valami zord magába fordulós arcot, esetleg valami veterán mentor típusú paranoiás elmebeteget, de ez speciel pozitív csalódás volt, így sokkal érdekesebb. Néha elgondolkodtam, hogy nem Ferrero-e valamelyik őse, mert ő is nagy dumás manipulátor, aki nagyon jól átlátja a helyzetet, bár velük ellentétben sok felszabadultság nincs benne, és a mélységére sem lehet panasz, nagyon jól összerakott karakter. A könyv végén kifejezetten meg is lepett, azt hiszem, ott lopta be magát a szívembe végleg, amikor egyértelmű lett, hogy több ő annál, mint aminek látszik. Jöhetett volna még belőle egy ötven oldal :) 

A történések elég erőszakosak, de nem lesz tőle nyomasztó a hangulat, meg hát ez mégiscsak egy börtön, nem babazsúr. Ennél részletesebben nem írnék róla, lévén elég rövid a könyv, spoilerezni pedig nem szeretnék. Legyen elég annyi, hogy ha összezársz négyszáz állatias életmódot folytató titkosügynököt Scarral, az tényleg érdekes lesz ;)
A lezárással is elégedett vagyok, logikus, megnyugtató, kielégítő, csak sajnálom, hogy vége. Ne tessenek kihagyni, megéri az árát.