2019. szeptember 19., csütörtök

Sarah J. Maas - A hajnal tornya / Tower of Dawn (Üvegtrón 6.)

Ez a könyv is elég sokáig hevert a polcomon, azon egyszerű oknál fogva, hogy az eddigiektől eltérően Chaol a főszereplője. Chaol meg nem a szívem csücske. Nem őszinte, magába forduló, depresszióra hajlamos karakter, akinek ugyan volt egy pár érdekes megmozdulása az eddigi részekben, de valahogy nem lopta be magát a szívembe semmilyen formában. Igazából mindig az volt az érdekesebb, ahogy rá reagálnak a többiek. A másik két nézőpontkarakter, Yrene (a novellákból lehet ismerős) és Nesryn szintén nem tettek rám mély benyomást, szóval nem siettem elővenni a könyvet. Nemrégiben viszont két másikat is kénytelen voltam félbehagyni (az egyik Nalini, a másik pedig egy ősrégi sci-fi, Bankstől a Sötét háttér előtt, amit Marci próbál lenyomni a torkomon, de megakadt), és Maas még így is jobb választásnak tűnt, mint azokat folytatni, úgyhogy csak nekiestem. 

Nem akarom részleteiben kivesézni, hiszen Maasról tudjuk, amit tudni kell (aki nem, az meg ne egy hatodik résszel akarja megismerni), inkább azt emelem ki, ami szerintem más, mint eddig. 
Részemről elég nagyokat pislogtam az elején. Sem Chaolnak, sem Nesrynnek nincs igazán egyedi hangja, és valamiért mindkettejüknek baromi fontosak a ruházatok meg az építészet. Aelinnek ezt elnéztem, mert ő királyi vér, meg mindig pénzes volt, de itt úgy tűnik, mintha csak a leírások kedvéért érdekelné a karaktereket, hogy nekünk meglegyen a megszokott hangulatunk. Persze, bele lehet magyarázni, ha nagyon akarjuk, de nekem akkor is furcsa volt, és mellesleg unalmas is. 
Egyébként ahogy vártam, rettentő depressziós és negatív mindenki, és kivételesen nincs egyetlen felvágott nyelvű karakter se, hogy humorizálással oldja a feszültséget, csak tocsogunk az önsajnálatban és a világvége-hangulatban. Konkrétan semmilyen szellemes megnyilvánulással nem találkozunk kb. az első száz oldalon, csak akkor csillan fel némi humor, amikor Yrene meg Chaol elkezdik egymást ugratni. De mondjuk attól sem estem hanyatt. 
Az új közeg is kicsit sok volt nekem, pontosabban a tálalása. A szomszéd kontinensen járunk, ami ugye nagyon más, ráadásul minden mellékszereplő idegen, szóval mindent és mindenkit az első fejezetek gyorstalpalóján kellene megismernünk és megjegyeznünk, ami nekem baromira nem ment. A kagán gyerekei először teljesen megzavartak, hogy most akkor ki kicsoda - egyáltalán ki milyen nemű, mert az se volt tiszta először -, miért felelős, mennyire para, satöbbi. A belső hatalmi harcaik meg abszolút nem illenek bele a fejlett, modern gondolkodású világukba, az kifejezetten irritált. Az öröklés azért nem olyan bonyolult dolog, meg amúgy nem is olyan fontos, hogy állandóan áskálódni kelljen, meg pláne gyilkolni családon belül. Szóval furcsa volt. 
Nem tudom, ki gondolta volna, vagy ki nem, de én mondjuk nem lepődtem meg azon, hogy már megint azért történik meg egy egész könyvnyi konfliktus, mert Chaol hazudik, elhallgat dolgokat. Na, ezért utálom a srácot. Ha egy világhódító démonhadsereg ellen akar embereket kérni, akkor ugyan mondja már el, hogy mi az istennel állnak szemben. Egyrészt az esélyei is jobbak, ha betojik a kagán, hogy ő is el lesz taposva, másrészt meg... Most őszintén, mit csinált volna, ha az első kérésre megkapja a sereget? Odafelé félúton mondta volna nekik, hogy bocs, srácok, de amúgy nem is emberekkel kell megküzdeni, viszont most már nem lehet visszafordulni? Vagy ezt mégis hogy gondolta? Értem, hogy így nagyon drámaian jött ki a vége, de akkor is logikátlannak érzem. Egy szerencse, hogy a karakter jellemhibájába tökéletesen megmagyarázza a dolgot, és nem tudom csak az írónőt hibáztatni érte. 
Az viszont nagyon tetszik, hogy a regény elején fogalmunk sincs, hogy ki kivel fog kavarni. Eddig Aelin ugyan váltogatta a partnereit, de minden részben elég gyorsan letisztázódott, hogy ki lesz az aktuális pasija. Itt viszont az elején csak abból tudtam tippelgetni, hogy kinek hány választási lehetősége van, ha feltételezzük, hogy mindenki össze fog jönni valakivel, de ugye ez sem biztos. Egy pont után persze ez is nyilvánvaló lesz, és mindenki megkapja az idilli nagy szerelmét, ahogy illik. Bár Chaolék szarban lesznek, ha Maas továbbra is életszerűen akarja kezelni a párkapcsolatokat, és neadjisten később szétmennek, miközben meg össze vannak kötve egy életre. Na, az legalább vicces lenne. 
Az utolsó százötven oldalért végső soron megérte elolvasni, ott azért volt olyan infó, hogy leültem bazmegolni. Illetve nagyon remélem, hogy a kagán gyerekeit viszontlátjuk később nézőpontkarakterként, mert voltak köztük érdekesek. Őszintén szólva ebben a részben is el tudtam volna viselni őket, hogy végre valakiben legyen élet is. Nagyon mély volt ez a történet, lelkizős, meg döntéshozós, meg szenvedős, szóval nekem egy kicsit töményre sikerült. 

Mivel a sorozat amúgy marha jó, nyilván eszembe nem jutott volna kihagyni ezt a részt, illetve mint információ, elég hasznos volt, szóval semmiképpen nem nevezném felesleges időtöltésnek. De azért Chaolt továbbra sem kedvelem. 

Ja, és el ne felejtsem, mert az előző véleményeim után azt hiszem, fontos kiemelni: a fordítás nagyságrendekkel jobbra sikerült, mint az előző részeké - köszönhetően annak, hogy lecserélték a fordítót. Halleluja, végre hagynak olvasni! Köszönöm!

2019. július 16., kedd

Brandon Sanderson - Elantris

Első körben szeretném leszögezni, hogy a gombák nem autotróf lények, nem képesek fényen elélni.
Raoden úgy tűnik, mégse olvasott eleget, de nagyon okosnak akart tűnni. Aztán lehet, megint Brandon hiányos természettudományos ismereteibe ütköztünk, mint mikor Kaladin majdnem elájult egy szűk fordulóban (ti. szabadesést nem érzi az ember).

Az Elantris egy régi adósságom volt Sanderson felé, az utolsó megjelent rendes regény a nagy Cosmere univerzumából. Ez volt az első regénye, így kicsit félve nyúltam vissza a kezdetekhez; Sanderson tisztes iparos, de sosem éreztem a kifejezett ihletettséget tőle, így valamelyest aggodalommal töltött el a korai munkássága.
Nem kellett volna aggódnom, az Elantris nagyjából ugyanazt a kiforrottságot képviseli, mint a későbbi regények, ugyanazokkal a hibákkal és erősségekkel.

Élvezhető, átélhető karakterek (többnyire). Okés sztori, kiváló kezelése a feszültségnek, végén felemeli, ahogy kell, van benne néhány csavar is. A világ... rendben van. Kicsit kicsinek érzem, mégiscsak egy egész bolygóról beszélünk, de úgy érződik, mintha a görög városállamok csatároznának egymással, miközben mindent elborító téritések vannak. A mágia maga nem túl izgalmas, rúnák a levegőben, viszont érdekesség, hogy ránézésre nincsenek meg a szokásos sandersoni korlátozások. Itt nem a híres három törvényére gondolok, mert olyan értelemben le van szépen írva, hanem termodinamikai/mágiadinamikai szemszögből. A Dor úgy tűnik, mintha kifogyhatatlan lenne, és korlátot csupán a rúnák ismerete és precíz rajzolási tempója szab neki. Nincs szükség viharfényre, nem kell fémeket égetni vagy lélegzetet kölcsönözni a hatásoknak.

Mint említettem, tisztes iparosmunka, kifejezetten jól olvasható volt, pozitívan csalódtam. Jó lenne még olvasni ebből az univerzumból.
Két fő kritikám azért akad:
1. Néha túl modern a világ, a megfogalmazás vagy mindkettő. Az emberek olyan szavakat használnak, amik kilógnak a környezetből. A leírások támaszkodnak a modern értelmezésünkre, kilógnak a világból. Ez működhetne a megfelelő regényben, posztapokaliptikus vagy szándékosan modernre írt fantasy (példaként hozhatnám a Hősöknek való vidék trilógiát Richard Morgantől, ahol épp csak nem lóg ki a nyomtatott áramkör a mindent beborító nyálka és hamvak közül), de itt nem éreztem, hogy indokolt lenne.
2. Sarene. Sandersonnak problémája van a nők ábrázolásával. Olyannyira progresszív mormon, hogy a középkori jellegű világba is visszatuszkolja az egyenjogúsági törekvéseket. No meg Sarene önmagában is idegesítő: vénlány (amit Sandersonnak sikerült leírna úgy, hogy egyedülálló vénlány, ami meglehetősen redundáns), de ezt mindenki másnak a hibája, hiszen ő tökéletes. Okos, szép, erős, karddal is jól bánik, kiváló diplomata, egy másik regényben tökéletes Mary Sue lenne, még az ellenfeleit is meglágyítja a tiszta szívével, de ez szerencsére csak részben az ő sztorija. Csak a buta férfiak félnek egy okos nőtől. Ez még lehetne egy jó karakter, ha ez hibaként lenne tálalva, de nagyon úgy érződik, hogy az író igazat ad neki.
A humorérzéke nem süllyed shallani mélységekbe, túljut a primitív szellemeskedésen, de azért Sandersonra jellemző, van, akinek ez tetszik, van, akinek nem. Nem volt zavaró.
Ami viszont igen, hogy képtelen megállni, hogy ellőjjön egy nagyon epikus és menő egysorost amikor alkalma lenne lefejezni egy főgonoszt és befejezni a sztorit, ezzel elszúrva az esélyt. Nem tudom, honnan szedte, az akciófilmek még nem voltak divatban ekkoriban. Gyermeteg.
A kép a legjobb állapotában ábrázolja a hercegnőt: nőként, jótékonykodva, kedvesen szemlélődve. Néha azért szerethető figura.

Charles Stross - Pokoli ​archívum

Nem hagyott mély nyomokat bennem a könyv. A Stross-tól megszokott hihető de fantáziadús ötletparádé itt nagyrészt elmarad, kapjuk helyette ezt a féltudományos miszticizmust, szinte viccként tálalva. Brit humor? Nem tudom.
A sztori, a világ és a karakterek leginkább a Halting State-re (még nincs fordítása) hajaz, titkos szervezetek, számítógép-zsokék, bürokrácia. Annak, ami (egy könnyed sztori néhány fordulattal) nem rossz, de úgy érzem sem ezt, sem a Merchant Princes sorozatát nem fogom követni, maradok a komolyabb regényeinél.

A szörnyetegek, másvilági entitások egészen lovecrafti hangulatot ütnek meg, de kacsintósan, inkább utalásként, kimondott ráépülésként, mint ihletett továbbgondolásként.

A fordulatok száma és minősége is hagy kívánnivalót maga után, gondolom a későbbi könyvekben tovább bonyolódik a történet, de ez a könyv megmaradt a világba való bevezetésnek, ami szerintem különösebben nem volt szükséges, hisz annyira nem tér el a mi valóságunktól, leginkább egy alsó, láthatatlan réteget ad hozzá.
Bájos viszont a 2001-es technológia és a korai Internet.

A magyar verziónak a borítója sokkal szebb, úgyhogy azt kapjátok.

2019. július 8., hétfő

A könyv, amit nem tudok értékelni

Bármennyire is teljes szívemből rajongok Nalini Singh műveiért, és bármennyire is a falat kapartam az Angyalháborúért, ezt a posztot is gyalázkodással kell kezdenem.
Hogy mégis, ki az isten engedett egy olyan fordítót bármilyen szöveg közelébe, aki képes ilyet leírni már a 23. oldalon, hogy valakinek az írisze "kék és zöld árnyalatú kristályként, hegyesen meredt ki szemgolyója felületéből"? Senki nem képzelte maga elé ezt a képet, mielőtt nyomtatásba ment? Vagy csak senki nem olvasta át a szöveget? Szegény Aodhant soha többé nem fogom tudni normális arccal látni magam előtt, csak úgy, mint akinek belevágtak egy bazári hegyikristályt a szemgolyója közepébe. Ennél gusztustalanabb félrefordítást életemben nem láttam még. 
Aztán ott vannak a rendszeres szóismétlések, egyéb magyartalanságok is, a követhetetlen nézőpontváltások, satöbbi, satöbbi, satöbbi... Öt oldalanként találok valami gyanús mondatot, vagy olyat, amit egyszerűen nem értek, sőt, olyan mondatok is félre lettek fordítva, amiket egy másodikos gimnazista félrészegen is képes értelmezni (összenézem az eredetivel), szóval sajnos nem arról van szó, hogy pont ezt az egy leírást nézték be, de amúgy minden rendben van. Semmi nincs rendben, a könyv hangulata se, pedig Nalininek azért van egy elég sajátos stílusa, legalábbis az eddigi fordításokban volt. Azt hittem rosszul látok, amikor Elena szájából elhangzott az alábbi kérdés: "Így szoktak fosatósat játszani a halhatatlanok?". Fosatósat, azt. Game of chicken, ja, teljesen ugyanaz a hangulat. 
Szóval egyszerűen süt a könyvről, hogy össze lett baszva, pedig idejük éppen lett volna rá. Annyit vártunk erre a részre, és aztán annyit csúszott a kiadónál is, hogy baromira ráért volna még akármeddig, csak hogy rendben legyen. 
Na, hát szóval ezért tartott ennyi ideig nekiesnem ennek a könyvnek, mert már a neten elérhető első pár oldalból láttam, hogy szar lesz a fordítás. De hogy ennyire undorító legyen, azt azért legszörnyűbb rémálmaimban sem gondoltam volna. 
Tudom, most magam ellen beszélek, mert ha nem fogy a könyv, sose lesz következő rész, de őszintén, épeszű ember erre az aljadék minőségre nem ad pénzt. Maximum azért érdemes megvenni, hogy jöjjön a folytatás, de érdemes mellé írni egy szerelmeslevelet a kiadónak is, hogy az már kapjon egy olyan csapatot, aki úgy tud bánni a szöveggel, ahogy kell. 

Az a jó fordítás, amiről eszébe se jut az embernek, hogy ez egy fordítás. 
Ez a szöveg viszont nem hagyja, hogy elfelejtsem. 

***

A posztnak ezen része jó ideje állt vázlatként, de sajnos itt be is kell, hogy fejezzem, mert egyszerűen nem tudtam így végigolvasni a könyvet. Elkezdtem kiírni a kiadónak a fordítási hibákat, úgy meg ugye nehéz élvezni, hogy oldalanként két mondatot össze kell hasonlítani az eredetivel, meg ugye az is bennem van egy kicsit, hogy amúgy ezért a melóért már fizettek valakinek, minek csináljam meg ingyen, úgy, hogy idegbajt viszont kapok tőle. De még ha a jegyzetelést el is hagyom, akkor is párhuzamosan kell olvasnom az angollal, hogy jól értsem, ami történik, ami szintén rohadt idegesítő. 
Szóval egyelőre fogalmam sincs, hogyan végződik a történet. Egyszer biztos megemberelem magamat és végigolvasom, de előbb túl kell tennem magam a sokkon, amit Aodhan szeme meg a többi okozott. Egyelőre hónapok alatt sem sikerült, szóval sorry, de erre az értékelésre még várni kell. 

A hanyag fordítások elkövetőinek pedig remélem, hogy külön bugyor van fenntartva a Pokolban.

2019. július 7., vasárnap

T. M. Frazier - King

Hát basszus, én úgy álltam neki ennek a könyvnek, hogy egész gördülékenyen van megírva, de valószínűleg akkor se lesz több egy hatásvadász közepesnél, ami csak arra épít, hogy csurig van vérrel, szexszel, kokainnal, kurvákkal és káromkodással. Ehhez képest szám szerint a 71. oldalon csordult ki először a könnyem. Mondjuk utoljára is, de azért kéretik jegyzőkönyvbe venni, hogy erős a hangulat. 
Amúgy tényleg csurig van vérrel, szexszel, kokainnal, kurvákkal és káromkodással, ami már önmagában hatásvadász. Sok szempontból pedig tényleg közepes, de meg tud lepni, magával a stílussal is, illetve a kissé sablonosnak induló történet is vesz azért olyan fordulatokat a vége felé, hogy várjam a folytatást. 

Világ
Habár realista a regény, mégis muszáj beszélni róla, mert ez az, ami beszippant és visz. Van pár közepesen zűrös barátom, akik ugyan kimaradtak a sűrűjéből, de mesélni azért tudnak, szóval hallottam kemény sztorikat, viszont a gengszterkedésnek ez a foka ennyire belülről nézve mégis egész más élmény. Az utca sötét oldala, amire mindenki kíváncsi, de senki nem meri közelről megnézni. Hát, tessék, premier plánban a drogkereskedők varázslatos élete. Azt nem tudom, mennyire hiteles ennek a világnak a leírása, amerikai viszonylatban pedig végképp nem tudok ítéletet mondani, de eddigi szakmai ismereteim alapján azért nem egy teljesen légből kapott rendszer. 

Stílus
Mint mondtam, patakokban folyik a káromkodás, de engem ez sose zavart. Szerintem a magyar nyelv része a trágárkodás, és nagyon kifejezően lehet használni. Néha rettenetesen szenvedek, amikor  kultúremberek között vagyok, és káromkodás nélkül kell fogalmaznom, végtére is a "nagyon-nagyon, de tényleg nagyon fájt" nem ugyanazt jelenti, mint a "kibaszottul kurvára fájt". Nyilván megvannak a helyettesítésre a megfelelő eszközök, lehet káromkodás nélkül is erősen fogalmazni, de egy rövid, velős, életszerű párbeszédben és belső monológban ezek ott vannak a mindennapjainkban. Az enyéimben legalábbis... :)
Szóval ettől kap egy hangulatot, keménységet a szöveg, és elég gyorsan lejön, hogy itt több lesz a házban a fegyver, mint a desszertvilla. Ez nem is az a regény, ahol mindenki fenyegetőzik, hogy itt bizony farkastörvények vannak, hanem néha tényleg fröcsög az agyvelő meg minden. Nincs eltúlozva, nem kell rosszul lenni az ilyen jelenetektől, de aki szereti, ha mindig minden rózsaszín, az ne ezt a könyvet keresse. Nekem tetszett, hogy nem óvatoskodnak, hanem tényleg gyilkolnak, ha kell. 

Karakterek
Sok regény épít rá, hogy a rosszfiúkra bukunk, de csajok, King tényleg rossz. Nem az a fajta szőke herceg a fehér lovon, aki csak kamuból rossz, vagy csak belekényszerítették az egészbe, esetleg bunkó, de senkinek nem akar ártani. Ő tényleg az a fajta ember, aki jobb, ha észre se vesz, akkor nem lesz belőle baj. Rendben, ezen felül amúgy meg túl szép, hogy igaz legyen, sőt, kicsit már unalmas is, hogy a nagydarab széttetovált gyilkos fenegyerekről (aki amúgy nyilván nagyon szexi zöld szemű kigyúrt félisten) kiderül, hogy van szíve, ezt aláírom. De azért tényleg gázos a srác. Meg itt-ott kifejezetten hülye is, de hát nem azért lett bűnöző, mert erős a jó döntések meghozásában, ugye. Szóval olvasni jó, de itt vége is; ha szembejönne velem az utcán, én menekülnék, nagyon gyorsan nagyon messzire. 
Doe már más tészta, ő tényleg kedvelhető. Egy kicsit magamra is ismertem benne. Bár én már nagyrészt megtanultam befogni a számat, de néha még megkapom a kérdést, hogy tényleg meg akarom-e veretni magam egyszer a beszólásaimmal. Kicsit a mostani és a kamasz énem keveréke a karakter, szóval nem dühöngök az olyanokon, hogy miért csinált ezt vagy azt, miért hozta meg ezeket a döntéseket. Jóban lennénk, azt hiszem. A dilemmája pedig kifejezetten érdekes és elgondolkodtató. Ugye az az alapszituáció, hogy amnéziás a csaj, és nagyjából úgy tekint magára, mint egy ideiglenes személyiségre, aki vigyáz a testére és az életére, amíg az emlékei visszatérnek, amíg a "másik lány" visszatér. Furcsa lehet így élni.
Preppy... Na őt egészen a könyv végéig nem tudtam hova tenni. Egy rendkívül kedves beteg fasznak gondoltam, aki ugyanúgy lehet az ügyeletes áruló, mint a sírig tartó jó barát. És ezt így ennyiben is hagynám, hátha másban is hasonló érzéseket kelt, és szeret meglepődni. 
Az összes karakter valahol az életszerűség és az idelizáltság metszetében mozog; elég érdekesek ahhoz, hogy odafigyeljünk rájuk, de ezen túl teljesen normális ember módjára viselkednek, hitelesen beszélnek egymással, hitelesen gondolkodnak. Szívatva meg vannak rendesen, ebben sincs hiba, a karakterek elég sokszor találják magukat a farok rossz végén. De hogy elég rossz végén, és ez nem is mindig metafora. 
Szintén a jegyzőkönyv kedvéért mondom, hogy nem szoktam különösebben empatizálni a női főhösökkel, pláne a regény elején, de Doe nyomora azért arcon vágott. Ezt a regényfolyamot kivételesen nem a pasik miatt fogom olvasni. Ritka dolog. 

Romantika/erotika
Hát, izé, mit mondjak, sokáig bődületesen sablonos, ezerszer láttuk már ezt a forgatókönyvet, de olvasás közben nem zavart, tisztességesen meg van írva. A rosszfiú menthetetlenül beleszeret az ártatlan kislányba, akinek meg sorsszerűen gyorsan nedvesedik a bugyija a csávóra. Részemről már lemondtam arról, hogy szégyelljem, ha tetszenek sablonok. Jól van megírva, kiváltja a megfelelő hatást, élvezetes olvasni, akkor most mit szidalmazzam? Aki az újdonságokra bukik, és szereti, ha a love story meglepi, az megint csak ne ebben a könyvben keresse az ilyesmit, de úgy egyébként teljesen élvezhető ez a része is. Bár végül ebbe is sikerül beletenni egy hurkot, amitől fejreáll a sablon, szóval nem tudom eldönteni, hogy most ez a könyv tényleg közepes minőség, vagy csak elaltatja az éberségedet, hogy aztán arcba verjen a végén. 
A szextől azért nem estem hanyatt (haha), sőt, néha kifejezetten zavart, hogy durva a leírás, de azért nem kellett átlapozni. 

Összességében nekem egy élmény volt olvasni; nem egy mestermű, de tisztességes szórakozás olyankor, amikor az embernek nincs kedve tündehercegekhez és világmegmentéshez. Durva, érzelmes, életszagú, az eleje meg a vége elég csavaros is, sőt, néhol arconvágós. Mert beletolja a képedbe, hogy nesze, ilyen a valóság, és hiába ülsz te otthon a kanapén a takaród és a bögre kakaód védelmében, másoknak akkor is tényleg ez az életük, haláluk. 
Mindenképpen ajánlom, és várom a folytatásokat :) 

2019. június 6., csütörtök

Scott Lynch - Locke Lamora hazugságai

Egyszerre lepett meg a könyv és volt minden, amire számítottam. A legváratlanabb az volt, hogy igazából nagyon is tetszett. A híres, sokat tárgyalt könyvektől mindig félek kicsit (és ez bizony a hypeolt kategóriába esik). Az a sokat idézett sor, hogy "Nice bird, asshole!" előre megutáltatta velem Locke-t, már a könyv fülszövegének az elolvasása előtt. Az sem segített, hogy más, névleg sötétebb könyvekkel emlegetik együtt, mint például Glenn Cook Fekete Sereg könyvei, ezek az asszociációk nem segítették a remény fenntartásában. A másik oldal viszont, hogy az egyik legkellemesebb csalódásom egy hasonlóan magasra tartott könyv volt, A Penge Maga, amit az első oldaltól fogva imádtam. Így Lynch is kapott egy esélyt.

Egy Ocean's Eleven típusú, magasan szofisztikált csalásra/rablásra számítottam a könyvtől, és ezt meg is kaptam, de nem egészen úgy, ahogy vártam. Maga a csalás meglepően unalmas, de igazából nem is erről szól a könyv. Ahogy pörgettem a százalékokat, folyamatosan azon csodálkoztam, hogy milyen sok van még hátra a könyvből, hova lehet még fokozni ezt a rablást, de kiderült, hogy nem erről szól a történet. Alapjában véve egy meglehetősen hagyományos hero's journey, sok-sok eredettörténettel megpakolva.

Ha már eredettörténet, a könyv folyása folyamatosan meg van szakítva a visszaemlékezésekkel, amik arról mesélnek, hogy az "Úri Csirkefogók" hogy álltak össze. Az elején ezek voltak az izgalmas részek, amik segítettek átlendülni a lassan beinduló cselekményen, a végefele viszont már zavaró közjátékok voltak, amik értelmetlenül megszakították a sebesen zajló eseményeket. Értem, hogy mit akart csinálni Lynch, szinte mindegyik ilyen visszaemlékezés közvetlen relevanciával rendelkezik a történet jelenének valamelyik jelenetére, de ezt nagyon egyenesen, túlságosan erőltetetten adja elő.

Alapvetően nem rajongok a középkorszerű környezetekben mutatott szervezett bűnözésnek, ez egyike volt a félelmeimnek, amikor nekikezdtem a könyvnek. Hát, ez a könyv végigtáncol a pengeélen, és piruettezik egyet közben. Néha kicsit sok, máskor már majdnem hihető, olvastam már sokkal rosszabbat. A puszta mennyisége a tolvajoknak, orgyilkosoknak és egyszerű utcai rablóknak hihetetlenül magas, dehát ez van.

Az Úri Csirkefogók név viszont már önmagában zavaró. Pretentious. Később kiderül, hogy minden bandának hasonlóan ostoba neve van, szóval ez még önmagában rendben is lenne. Ahhoz képest, hogy elvileg titokban csinálják, amit csinálnak, nem tűnik úgy, mintha túlságosan rejtenék. Lynch próbálta behozni ezt a hűdeokos hűdemenő hűdemindenkinéljobb csibész archetípust, de sajnos ehhez az kell, hogy mindenki más a városban szelektíven retardált legyen ebben a kérdésben.

A fő problémáim a könyvvel:

1. Lynch irodalma, szóhasználata zavaró: unalmas, és rettenetesen régimódi. Nem rajongok a régebbi irodalomért különösebben, elviselem, ha valami kiérdemli, de ez a könyv bőven túl új ahhoz.
2. A világépítés hiányos, és ahol van, ott sem különösebben ihletett.
3. Sötétet ígér, de igazából nem kapsz sötétet. Persze, káromkodnak benne, meg folyik némi vér, de alapvetően a sztori könnyedebb, mint a Harry Potter sorozat későbbi részei.

Szóval akkor miért tetszett mégis?


Locke, Jean, Bug mind nagyszerű karakterek a maguk módján. A Sanza ikrek elviselhetőek. A közepefele elindul a sztori, és nem áll meg, olvastatja magát, ha odáig sikerült eljutni. Valahogy minden a helyére kerül. Kb a feléig azt gondoltam, hogy ebből egy "meh, ez is megvolt" lesz, de a második fele valahogy új fénybe helyezi az egész könyvet, szinte indokolt lesz az eleje is.


Röviden: nem érzem indokoltnak a könyvet körülvevő rajongást, nem tört új utat, nem formabontó. Egy szórakoztató - bár kicsit hosszabb, mint kellene - történet egy sármos bajkeverőről, aki először jajdeokos és minden sikerül, aztán hoz pár hülye döntést, de szerencsésen túléli. De jól meg van írva, szóval 4/5.


Kicsit úgy érzem, Lynch nagyon előresietett, olyan érzete van, mintha egy egész trilógiát beleszuszakolt volna ebbe a könyvbe, a tétek sokszor és nagyon magasra nőnek, és a Sanza ikrek várható halála is túl hamar történik. Na majd meglátjuk, merre megy a sorozat maradéka.

Érdekes részlet, hogy csak egy pillanatra beugrott, hogy mi van, ha ez posztapokaliptikus. Már nem emlékszem, pontosan miért ötlött ez fel bennem, és nagyon sok bizonyíték szól ellene, de önmagában az, hogy eszembe jutott, jelenthet valamit. Talán csak annyit, hogy nemrég olvastam Abercrombie Szilánkos-tenger trilógiáját.

2018. december 21., péntek

Bessenyei Gábor - Az első csók és egyéb démonok

Egy dolgot le kell szögeznem, mielőtt rátérnék a tartalomra: a borítónak az égvilágon semmi köze a könyvhöz. Nem értem, miért, mert adta magát a téma, rá lehetett volna tenni a srácot, a srácot a csajjal/csajokkal, a kutyát, okkult szimbólumokat - de nem, rózsa meg valami kémiaórát idéző rácsminta lett, aminek semmi köze a regényhez. Nem értem, ki gondolta, hogy ez így jó lesz, mert én a kép alapján a 30+-os kiégett vénlányokat mondanám célcsoportnak, akik megunták a Romana meg a hasonló tucatregényeket. Szóval ne a borító alapján ítéljetek.

A könyvig magáig egyébként úgy jutottam el, hogy egy ideje követem Bessenyei Gábor youtube-csatornáját, ami annak ellenére is meglepően szórakoztató, hogy eddig semmit nem olvastam tőle, hiszen alapvetően jóval fiatalabb korosztálynak írt, ifjúsági kalandregényben utazott, vagy mi a frászban. Szóval amikor megláttam, hogy végre írt valamit, ami minimum kamaszoknak való, elég gyorsan rárepültem. 
Már csak azért is, mert meglepően sokmindent ötvöz ez a regény, amihez nekem közöm van: főállásban kutyázok, tehát a szellemkutya teljesen passzolt, az ezós életbe is belemásztam anno, a fiúk lelkivilága meg mindig is érdekelt, szóval egy férfi által megírt kamasz fiú szemszöge nagyon is vonzónak tűnt. 

És hát az a helyzet, hogy nem tudok belekötni. Biztos lehetne, ha éppen nem lennék félhalott (erről majd később), de igazából az elején egy-két durva félregépelésen kívül semmin nem huzigáltam a szemöldökömet, csak olvastam, amíg el nem fogyott. Egy felesleges sor nincs benne (oké, pár bekezdést reflexből átugrottam, amikor jobban érdekelt a párbeszéd folyása, aztán visszaolvastam, mert mégis érdekesnek tűnt), az emberi kapcsolatok gyönyörűek, a karakterek egyediek és hihetőek. Nem is esik jól karakternek hívni őket, mert akár élő személyek is lehetnének mind. A rejtély szépen össze van rakva, és amúgy egy idő után tényleg para a hangulata. Nem azon a módon, hogy utána hetekig visítva kelljen menekülni a pókoktól, csak simán rád telepszik tőle egy nyomottság. Na persze azért van közte lazítós rész bőven, meg vicces öregasszonyok, miegyebek, de tényleg nem egy rózasszín andalgás. 
Mondjuk a fiúk lelkivilágából sok újat nem tudtam meg, de megkaptam már (dicséretképpen), hogy nem is vagyok igazi nő, talán ezért :D Viszont kifejezetten tetszettek a srácok egymás közötti interakciói, egy-két jól elhelyezett káromkodás is befigyelt az életszerűség jegyében, meg úgy általában, tetszik az egésznek a hangulata. Valahogy üdítő, hogy nem tocsogunk a lányos érzelmekben, nincs idegesítő és felesleges szenvedés, érzelmi önsanyargatás. Patrik mindent végigrág gyorsan, dönt és cselekszik, és úgy általában hamar rövidre zárja az érzelmi zűrjeit, nem akar bennük úszkálni napokig, hetekig. Vagy legalábbis nem látványosan. 
A szerelmi szál alakulása is teljesen életszerű, utáltam volna, ha (spoiler, jelöld ki, ha érdekel) annak is happy end a vége. Amúgy cukik a csajok, nincs ármánykodás, nincs palánkon átbaszás, nincsenek vérciki szenvedések, komolyan tetszik. Egyszerűen felszabadító, hogy nincs minden annak alárendelve, hogy legyen epikus, és nagy, és földbe döngölő, és egyáltalán. A fő történetszál van annyira erős, hogy mást már ne kelljen eltúlozni benne. Arról - márhogy a fő szálról, a misztikus vonulatról - egyébként nem is beszélek sokat, legyen meglepi. Engem meglepett, tényleg keményre sikerült, nem erre számítottam egy 15+ ajánlású Vörös pöttyös regénytől. 

Egy szó mint száz, ez egy tuti könyv lett. Aki szereti a laza gimis-koleszos életet, a misztikumot, a feszültséget, meg értékeli a jól ábrázolt, érdekes emberi kapcsolatokat (kamaszfejjel, nyilván), az most szerezze meg, nem fog csalódni. 

És egy személyes extra (aki olvasta, az majd érti): elég para volt, hogy aznap, amikor elkezdtem olvasni, durva szédüléssel indítottam, konkrétan ülni se tudtam egész délelőtt, mert húszpercenként el akartam ájulni és le kellett feküdnöm. Aztán a kutyám is rákezdett, állandóan ugatta a semmit, bent is, kint is; kussban volt az utca mind a tíz kutyája, ez meg ordított a szellemekre. Nem f**stam össze magam komoly felnőtt nő létemre, áh :D Volt itthon még két olvasásra váró könyv, de nem, nekem pont ez kellett. Nem mintha megbántam volna, de azért párszor meg kellett ráznom a fejemet, hogy nem, ez csak fikció, a kutya meg csak simán nem volt ma sétálni, azért pörög :D