2017. június 22., csütörtök

Gaura Ágnes - Túlontúl

Na, hát ezen nem kellett sokat gondolkodnom, kedvenc írótól bármi jöhet bármikor, úgyhogy Könyvhéten le is csaptam rá - poszterestül, mert a borító megint csodaszépre sikerült. 
Őszinte leszek: először a vastagsága sokkolt (600+ oldal), aztán az ára (még akciósan is többe került egy átlagos könyvnél), úgyhogy nagymértékben bizalmi döntés volt elhozni. Már csak ezért is megpróbálok úgy írni róla, hogy aki szívja a fogát az árcédula láttán, az el tudja dönteni, hogy jó lesz-e neki. 

Stílus
Nem teljesen a Borbíró Borbála sorozatban megszokott stílus, bár le se lehetne tagadni a kapcsolatot: a sajátos humor és gondolkodásmód, a bakancs és a málna(pálinka)fétis olyan védjegyek, amikről bármikor be lehetne azonosítani az írót. Viszont a Túlontúl tündéres részei inkább klasszikus népmesei hangulatot hoznak, ami elsőre idegenül hat, és aki nem bírja, az nagyon fog tőle vakarózni, úgyhogy inkább bele se kezdjen. Én még a Hetvenhét magyar népmesén szocializálódtam, szóval inkább nosztalgikus volt, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt egy-két olyan bekezdés, amit átugrottam, mert sok volt már a hangulatteremtésből. Mondjuk lehet, hogy ha nem egy ültő helyemben tolok le 450 oldalt, akkor nem telítődök így vele. És az sem kizárt, hogy így kihagytam néhány érdekes információt, mert amúgy nem rizsázik a könyv, csak néha... Hát, mesél. 
A hangulat viszont annyira magával ragadó, annyira természetesnek láttatja a tündérvilágot, hogy a fejemben konkrétan egy négyórás Magyar Népmesék forgott olvasás közben, épp csak a főcímdalt nem kezdtem dúdolgatni, zseniális. Az elején kissé fura, de hamar bele lehet szippantódni, a napjainkbeli Budapesten játszódó részek pedig kellően kihúzzák az embert, hogy ne kapjon nosztalgiagörcsöt már az első ötven oldalon. 

Sztori
Iszonyat lassan sikerült összeraknom, hogy ki kinek a kicsodája, és hogyan érnek össze a szálak, de mivel ez egy iszonyat hosszú könyv, azt hiszem, így van rendjén. És valami rejtélyes módon mégsem lett ettől zavaros a sztori, nem tudom, hogy csinálta Gaura, de emlékszem, hogy félúton valamelyik nagy röhögés után felnéztem, és közöltem magammal, hogy "fogalmam sincs, mi történik, de ez kurva jó". (Na jó, ez túlzás, értettem, mi történik, csak a nagy kép nem volt még meg.) Mondjuk egyébként sem krimiken nevelkedtem, általában lassan esnek le az összefüggések, nem bírom követni memóriával az összetett szálakat, szóval simán lehet, hogy normális emberek már az elején tudták, hogy most akkor melyik pasi Ilonáék melyik gyereke. 
A sztori fele ugye napjaink Budapestjén játszódik, a másik fele Tündérország különböző részein, és eltart egy darabig, mire megértjük, hogy pontosan hogy kapcsolódnak össze, de akkor aztán beindul a buli. Na nem mintha az eleje unalmas lenne, van benne történés bőven, csak addig kicsit olyan, mintha két könyvet olvasnánk egyszerre. Két folyamatosan összeolvadó könyvet. Ez persze sok más könyvnél is így van, de ritka, hogy ennyire különböző stílussal íródik a két történetszál, azt meg így utólag visszanézve furcsállom, hogy a végén, amikor összekeverednek, nem lesz egy katyvasz az egész. Azt hiszem, ilyen az, amikor valaki tényleg tud írni. 
Szóval egy igazi modern népmesét sikerült alkotni, szinte észrevétlenül csúszunk át az irodaházból Tündérhonba, és a végén már meg se lepődünk a sárkányon. Így kell ezt csinálni. 
(Az alaptörténetet meg nem regélem el, olvassatok fülszöveget. A többi úgyis spoiler lenne.)

Humor
Nem az a csorgó könnyel röhögős, de a párbeszédek és a belső monológok elég szellemesek hozzá, hogy végigmosolyogjam, és hát azért párszor nem bírtam ki, hogy fel ne visítsak. Nem szeretem, amikor egy regény tele van szórva mai magyar és nemzetközi popkultúrális utalásokkal, de a Túlontúlban ez abszolút a tolerálható szinten belül van, kifejezetten élveztem az ilyen be- és kiszólásokat. 
Ettől függetlenül itt érezhetően nem az volt az elsődleges cél, hogy a kedves olvasó három napig feküdjön otthon rekeszizomlázzal, nem is fenyeget senkit ez a veszély, épp csak annyira lazán vicces, hogy jó hangulatú legyen, dacára a sok komorságnak, amit a sztori nyers valójában tartalmaz. 

Karakterek
Sorozatos íróknál néha belefutok abba, hogy egy új könyv főszereplőjéről automatikusan egy régebbire asszociálok, mert valahogy nem sikerült elszakadni az alapkoncepciótól, de ez itt csak nyomokban volt jelen. Liliom nem "Bori light", konkrétan egyszer sem ugrott be Bori, talán csak a gondolkodási stílusról lehet felismerni, hogy egy tőről fakadnak. Liliom nem beszólogatós (legalábbis nem direkt), nem ilyen durrbele típus, mindent háromszor átrág, és inkább hallgat, minthogy hülyeséget mondjon, ami lássuk be, nagyon nem Bori. Szóval respect.
A többi szereplő is abszolút rendben van, a kis egyéni sztorijaikat nagyon szerettem, meg persze a stílusukat, amiktől megint egész pattogós-vitázós párbeszédeket sikerült összehozni. Oké, a manókat néha nagyon lecsaptam volna, de Schrödinger macskája meg a Mátrix miatt egye fene, maradhatnak :) Margarétát meg imádtam. Végre egy olyan kattant mentor, aki nem veterán férfi, hanem egy nagyon szerethető nagymamatípus. 
Ami külön tetszett, hogy a tündérek elég furák ahhoz, hogy érezzük, nagyon nem emberek. Kifejezetten elgondolkodtató, ahogy ők élik az életüket; valahogy sokkal bonyolultabbak, és mégis sokkal egyszerűbb alapelvek mentén hoznak döntéseket, mint mi. Eldöntik, hogy miért élnek, mindent ennek a célnak rendelnek alá, és nem zaklatja fel őket különösebben, hogy ehhez ölni kell, hazudni, vagy nyomorba dönteni a saját életüket. Még nem döntöttem el, hogy ez végső soron jó vagy rossz példa-e, de rajta vagyok. 

Összefoglalva
Aki nem mászik falra a népmeséktől, neadjisten ismeri és kedveli Gaura Ágnes stílusát, az bátran vállalja be, minden furcsasága dacára egy nagyon jó egyensúlyérzékkel összerakott könyvről van szó, tényleg megéri a pénzét, főleg, ha beleszámoljuk azt az információtömeget, amit a méltatlanul hanyagolt magyar tündérmitológiáról kapunk. Igen, méltatlanul; eddig nem gondoltam, hogy ki lehet ebből hozni bármit, ami akciós és nem gagyi, pedig de. 
Sajnos nem sikerült olvasás közben jegyzetelnem, úgyhogy biztosan kimaradt ez-az, de a lényeg talán megvan. Hangulatos, szórakoztató, Gaurás. Csak a kétoldali népmeseundor lehet akadály. 

Ide meg most csak úgy berakok egy kis "crossovert", mert miért ne :) A hangulata nagyjából ugyanaz :D Innen loptam


2017. június 13., kedd

Sarah J. Maas - Üvegtrón (1-4.)

Még mindig nehezen veszem rá magam a hype-olt sorozatokra, ami amúgy hülyeség, mert általában kiderül, hogy vagy tényleg jók - vagy égetnivalóak, de mégis van bennük valami, ami miatt megéri elolvasni őket (ha másért nem is, azért, hogy tudjam, mit NE csináljak soha). Ehhez is úgy keveredtem el, hogy ajánlották Maas új könyvét, mire én nyilván elkezdtem olvasni a régieket, mondván ha bejön, akkor ne kaparjam a falat a második részért, hanem legyen még mit olvasnom. 
Persze bebuktam, mert négy rész után is kaparom a falat.
Azt kell mondjam, hogy akinek eddig kimaradt, az essen neki, ne fossza meg magát az élménytől. És ne is feltétlenül olvasson tovább, mert ez a poszt most spoileres lesz, abból kiindulva, hogy nyilván mindenki olvasta már, én csak a közléskényszeremet élem ki rajta :)
(Egyébként az internetnek hála én is millió spoilerbe belefutottam, hogy ki kivel fog kavarni, ki hal meg, ki kinek a kicsodája, de nem zavart különösebben. Eleve nem vagyok érzékeny az ilyenekre, meg hát nem is az információ a lényeg, hanem a tálalás.)

I. Üvegtrón
Egy mondatban: Kifejezetten jó könyv.
Kellemes meglepetés. A könyv felénél hallottam csak azt a jelzőt, hogy ez a Trónok harca csajos verziója, és nem akartam olyan nagyon cáfolni, tényleg sok a hasonlóság, mármint minőség, alapszituáció és összetettség tekintetében. Annyira nem több rétegű és csavaros, de ez nálam speciel pluszpont. A mai napig nem tudom felidézni, hogy Westerosban pontosan ki kinek a kicsodája, ki kit utál és miért, ki él, ki nem (kiről nem tudjuk, ki támadt fel, milyen állapotban, satöbbi), egyáltalán ki hol van és hogy került oda, és marhára idegesít. Az eddigi utolsó rész végéig máig nem jutottam el, annyira belezavarodtam, miután félbehagytam kicsit az olvasást. 
De Celaenák sztorija teljesen követhető, kellő mértékben meglapozza a későbbieket, egyébként meg a felvágott nyelvű főhősnek hála egy jó hangulatú, szellemes, de ugyankkor fájón reális történet. 
Amit kiemelnék belőle, az az, hogy a felvázolt szerelmi háromszögnek egy ponton az egyetlen értelmes feloldása az lenne, ha Chaol és Dorian partiba vágnák Celaenát (csak hogy Chaolnak ne legyen bűntudata, hogy lecsapja a herceg kezéről a nőt). De sajnos ez nem az a korosztály... :D 

II. Éjkorona
Egy mondatban: Hmm, Maas tényleg tud valamit, mert ez nem átlagos.
Csak azért nem idegesítő az egész szerelmi háromszög, mert a csaj elfelejtett rinyálni azon, hogy mennyire szar ez így, hogy két pasi, akik legjobb barátok, ő meg hol ebbe, hol abba van beleesve (na nem így állandóan, csak szép sorban). Illetve miután kiderül, hogy tényleg nem akar visszatáncolni Dorianhez, nagyot nőtt a szememben a karakter is, meg a könyv is. Ez nem az idegesítő típusú romantikus vergődés, hanem életszerű párkapcsolat-ábrázolás. 
A pasik amúgy jók. Tényleg. Viszont egyik sem egy igazán egyenes fickó, nem véletlen, hogy Celaena végül nem is köt ki mellettük. Amúgy meg wtf, mikor láttunk utoljára YA-ban olyat, hogy egyik elején bemutatott jópasi sem Az Igaz Szerelem? Zseniális. Ilyenkor mindig rájövök, hogy nekem még nem kell írnom, mert meg se tudom közelíteni ezt a színvonalat. 
Egyébiránt: végre egy rendes ámokfutás! Ami nem drámai beszélgetéssel meg fenyegetőzéssel indul, hanem natúr mészárlás: elvittétek az embert, akit szeretek, úgyhogy dögöljetek meg mind. Csak így egyszerűen. És aminek a második sokk után nem nagy lelkizés a vége, meg hogy kiesik a tőr a kezéből, hogy "úristen, mit tettem!", aztán másnap mindenki úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna, hanem igenis majdnem megöli a pasiját, jogosan, le kell ütni, bezárni, és hetekig tart, mire összevakarja magát, és nincs megbocsájtás, nincs kibékülés. Megbékélés van csak. Asszem, itt szerettem bele a sorozatba. Még hogy a második részek szoktak a legrosszabbak lenni... :) Imádtam, elejétől a végéig.

III. A tűz örököse

Egy mondatban: Aztakurva. 
Itt már felfedeztem néhány olyan pontot a sztoriban, ami talán nincs kellően megalapozva, mintha fontos részek lettek volna kihagyva a karakterek egymás közötti viszonyainak alakulásáról, de ez különösebben nem zavart meg, csak mondom, hogy sajnálom, mert egyébként tökéletes darab lenne. 
Pl. Celaena és Rowan kapcsolata nekem kicsit hirtelen váltott normálisba, de akkor viszont annyira mély volt, hogy le kellett tennem a könyvet emészteni, pedig ez nem sűrűn fordul elő velem. Aztán többször elő is kellett vennem újraolvasni, csak ezeket a részeket, mert ütnek. Szóval lelkizős a könyv, és nem azon a kicsit bután romantikus YA módon (amivel amúgy nincs problémám), hanem komolyan, olyan érzelmi szinteket piszkál, amikhez a legtöbb embernek egy élet is kevés, hogy megélje, megértse. Az írónő meg velem egykorú. Egyszer marhára leülnék vele sörözni. 
Sajnos belefutottam a neten mindenféle spoilerekbe, úgyhogy Manon részein nagyokat néztem, hogy ez mégis hogy fog összejönni Doriannel, mert ehhez valami nagyon bravúros csavarás kellene. Alapvetően amúgy nem szerettem őt olvasni, mert kicsit lehangoló és eleinte semmihez nem kapcsolódik igazán, de valami brutálisan eltalált hangulata van a csajnak, meg az egész helyzetnek. Annyira furcsa a gondolkodásmódja, és mégis annyira egyben van, hogy ez tényleg elviszi az embert egy másik világba. Zseniális. 
A könyv vége meg komolyan kiborítja a bilit, Kicsit talán ez is sok, meg gyors, de logikus, hogy komoly hatással vannak egymásra a történések. 
Egyébként már az előző részben is zavart, de itt már baromi feltűnő, hogy a fordításban semmi következetesség nincs, szóval már megint sajnálom, hogy az angolom kevés az eredeti nyelven olvasáshoz. 

IV. Árnyak királynője
Egy mondatban: Na végre. 
Na kérem, ez már közel Martinian komplex. Nehezebben követhető, egyre több a nézőpontkarakter is (számolja a nyavaja, de 7-8-an biztos vannak), egyre bonyolultabbak az emberi kapcsolatok, ennek következtében az ember egyre többet vakarózik, hogy oldódjon már meg - ha nem is az egész, de valami, mert ez így sok. 
Rowan és Aelin (jól kivitelezett névváltás pipa) szenvedése előrevetíti, hogy a következő résznek kicsit át kell fordulnia pornóba, mert amit ezek művelnének egymással, az az lesz, főleg, ha még sokáig húzzák egymás agyát. Egyébként irreális és marha idegesítő, hogy ott fekszenek minden nap egy ágyban, és semmi. Azért a torkonharapós jelenetért meg nagyon megütném Maast, hogy még azután is lógva hagyta őket. Semmi értelme, semmi alapja, csak az olvasó szívatása az egész, hogy fogyjon a következő kötet. Más tekintetben is átment ez a rész egy átlagos(an jó) történetvezetésű fantasybe, amit kicsit bánok, mert eddig mindig volt valami meglepő fordulat, ezt a sztorit meg nagyjából bármelyik jobb író össze tudta volna rakni a megfelelő terjedelmű és átlátható jegyzet birtokában. Remélem, a későbbiekben azért lesznek még nem kiszámítható epizódok. 
Igazából örülök, hogy most olvastam el, és nem mondjuk a harmadik rész végén kellett abbahagynom, mert itt nagyon sok minden megoldódott, lezárult, lenyugodott. 

Összességében véve azt mondhatom, hogy az egyik legjobb könyvsorozat, amit valaha olvastam, minden rész másért kiemelkedő. Az első azért, mert megcsillantotta, hogy egy lányos fantasy is lehet nyálmentes és valósághű, a második a love story alakulásáért és az ámokfutásért, a harmadik Rowanért és mindenért, ami vele és miatta történt Aelinnel, a negyedikben pedig minden összeállt egy iszonyatosan komplex és az átverések átverésének átverését leíró, két földrészen és több száz éven átívelő gigasztorivá. 
Sokkal több benne a realitás, fizikai és érzelmi szinten is, mint amit az ember egy YA-tól várna, a karakterek jók, szerethetőek, a világ kidolgozott, összetett, lehet izgulni, mert baromira nem egyértelmű, hogy egy necces helyzetet az adott karakter túlél-e vagy sem - tényleg nem sok ponton tudok belekötni, és az is inkább egyéni ízlés kérdése. Illetve ugye néhány problémáról nem tudom eldönteni, hogy a könyv hibája-e vagy a fordításé, pl. a nyelvezete nem különösebben kiemelkedő, sőt, az idézetkeresgélés közben leginkább a "proli" szó ugrott be róla, minden gagyinak hangzik a környezetből kiemelve. Szóval aki a szépirodalomba hajló nyelvezetet kedveli, annak lehet, hogy nem fog bejönni. 

Ezt meg csak úgy iderakom, ha már kiemelésre érdemes idézetet nem találtam. Tökre nem kapcsolódik, de mivel amikor nem olvastam, akkor ezt hallgattam végtelenítve, összeforrt az agyamban a könyvvel:


2016. december 18., vasárnap

On Sai - Szürke szobák (Szivárgó sötétség 2.5)

Hát ez zsibbasztó volt. Mármint nem negatív értelemben, hanem szó szerint: épp a gép előtt ültem, a lábamat felraktam egy székre, hogy kicsit odadugjam a konvektorhoz melegedni, és így bírtam felemelni a könyvet, "csak belelapozok" felkiáltással. Aztán egyszercsak vége volt, de addig háromszor elzsibbadt minden testrészem.
Szóval jó lett. Merem állítani, hogy az egész sorozatból ez eddig a legjobb darab, bár ennek nálam főleg az az oka, hogy a sorozatban felbukkanó morális kérdéseken én már túl vagyok, ennélfogva untat, sőt, néha idegesít ezek feszegetése, és azért lássuk be, alapvetően ilyesmikről szól az egész Szivárgó sötétség. Egyszer elolvasni nagyon jó szórakozás, de speciel a Lucyről (ami a sorozat második része) van egy félkész kritikám még két évvel ezelőttről, és azóta se sikerült még egyszer nekiesnem, hogy be tudjam fejezni. Pedig tényleg csak ki kéne nyitni, mert utána olvastatja magát. 
Hát de a Szürke szobák, kérem, ez egy gyöngyszem. Nyilván itt sem hazudtolja meg magát a sorozat, de végre nem kétoldalanként valami más probléma jön elő, hogy a keresztények, meg a kalózok, meg népirtás, meg árulás, meg hit, meg filozófia, meg elvek, meg a komplett erkölcstankönyv, hanem kettő karakternek kettő darab problémájára lehet fókuszálni, az nekem pont elég. Így sokkal inkább kikapcsolódás, mint a Lucy, ami inkább "bekapcsol", ha az ember fogékony az ilyen gondolatokra. 
Megjegyzés (mert rájöttem, hogy nálam néha a pozitív kritikák is úgy néznek ki, mintha utálkoznék): én eleve a kikapcsolódást jelentő könyvekre utazok, szóval csak azért, mert nem ájuldozom tőle, még nem lesz rossz a sorozat, csak pont most pont nekem nem ez passzol. De attól még abszolút az olvasásra ajánlott kategória, mert igényes, érdekes, fordulatos, jó karakterekkel, jó gondolatokkal.

Maga a könyv egyébként nagy vonalakban arról szól, hogy Scart bedobják a titkosszolgálat börtönébe, ahol nagyjából őskori körülmények uralkodnak, már ami a problémákat és megoldásaikat illeti; a nőket is csak azért nem a hajuknál fogva cibálják be a barlangba, mert barlang sincs, csak hamvasztó. Egyébként meg mindenki titkosügynök, úgyhogy nem árt vigyázni, kinek szól be az ember, tehát Scart felváltva akarják megerőszakolni és megölni - hiába, ő már csak ezt hozza ki az emberekből :D
A másik nézőpontkarakterünk, Késes ütősre sikerült, bár a borító alapján nem egy ilyen feltűnési viszketegséges creepy standupos kollegát vártam volna, hanem valami zord magába fordulós arcot, esetleg valami veterán mentor típusú paranoiás elmebeteget, de ez speciel pozitív csalódás volt, így sokkal érdekesebb. Néha elgondolkodtam, hogy nem Ferrero-e valamelyik őse, mert ő is nagy dumás manipulátor, aki nagyon jól átlátja a helyzetet, bár velük ellentétben sok felszabadultság nincs benne, és a mélységére sem lehet panasz, nagyon jól összerakott karakter. A könyv végén kifejezetten meg is lepett, azt hiszem, ott lopta be magát a szívembe végleg, amikor egyértelmű lett, hogy több ő annál, mint aminek látszik. Jöhetett volna még belőle egy ötven oldal :) 

A történések elég erőszakosak, de nem lesz tőle nyomasztó a hangulat, meg hát ez mégiscsak egy börtön, nem babazsúr. Ennél részletesebben nem írnék róla, lévén elég rövid a könyv, spoilerezni pedig nem szeretnék. Legyen elég annyi, hogy ha összezársz négyszáz állatias életmódot folytató titkosügynököt Scarral, az tényleg érdekes lesz ;)
A lezárással is elégedett vagyok, logikus, megnyugtató, kielégítő, csak sajnálom, hogy vége. Ne tessenek kihagyni, megéri az árát. 

2016. augusztus 29., hétfő

Rácz-Stefán Tibor - Fogadj el!

Ismerve az internet habzó szájú népét, előbebocsájtom, hogy én magamat egy rettentő elfogadó arcnak tartom, nagyjából csak a rosszindulatú és a társadalomra ártalmas embereket jutalmaznám tarkólövéssel, a többiek felőlem azt csinálnak, amit akarnak; még csak nem is kell a négy fal között, csak engem ne akarjanak erőszakosan bevonni. Hogy mást ne mondjak, ilyen téren mindig is inkább a hittérítők zavartak; a meleg, cigány, zsidó, táltos, meg mittudoménmilyen ismerőseimmel sose volt konfliktusom a hovatartozásuk miatt, pedig az egyik csoport esetében több okom lenne agyatlanul utálkozni, mint a társadalom 99%-ának. Szóval a könyv témájával az égvilágon semmi bajom nincs, legyenek csak regények a társadalmi problémákról, szélesítsük a fiatalok látókörét, mondjuk meg nekik, hogy ne legyenek gyökerek, hajrá, neveljük a népet, erre való az irodalom!
Csak ne így. 
Amit a következőkben olvasni fogtok, az kizárólag az arról alkotott véleményem, hogy jelen esetben a megvalósítás mennyire trágya. 

Na szóval nézzük azt a könyvet. 

Röviden? Huh. Én értem, hogy hiány van kényestémás könyvekből, de azért mindennek kéne hogy legyen határa...

Hosszabban:

Karakterek & Stílus
Borzalom. Már az első néhány oldalon kilóg a lóláb, abszolút nem egy 15 éves hangján szólal meg a gimnáziumba felvételiző főhősünk, Petra, A Szegény Szépreményű Falusi Lány. "Megtiszteltetés lenne az intézmény diákjának lenni", meg "Nem akartam konfrontálódni vele [az anyámmal]" - ja, pont erre számítasz egy általánosból frissen szabadult kiskamasztól. Aha. 
Egyébként az egész társaság ezt a minimum öt évvel idősebb stílust tolja, bár ez végső soron talán hozzásegít ahhoz, hogy el tudjam olvasni a könyvet, mert azért lássuk be, bármelyik 15 éves valós lelkivilága halálosan idegesítő lenne az én koromban, a saját naplóimat sem olvasom vissza abból az időből, mert a falat kaparom a sekélyes marhaságaimtól. Szóval én értem, hogy trauma, meg korán érés, de az speciel nekünk is megvolt, mégse lett tőle hirtelen egyetemistákhoz illő gondolkodásunk, tudatosságunk és szókincsünk. A magunk - egyébként intelligens - módján azért segghülyék voltunk, már csak azért is, mert másképp valószínűleg fellógattuk volna magunkat az első fára. 
Ja nem, akkoriban a hídról ugrálás volt a divat. 
Mindegy.
Aztán belépett a képbe Dávid, A Titokban Meleg Srác, aki szintén 15 éves, a "fantasztikum" szót használja fantasy helyett, és húsz másodperc alatt képes halálosan beleszeretni a környék legnagyobb seggfejébe (köröket verve ezzel minden általam valaha is olvasott karakterre), vele párhuzamosan pedig megjelenik Áron, akinek épp csak kiserkent a fanszőrzete, de máris szexistennek tartja magát - és itt kezdtem el komolyan visszagondolni a gimis éveimre, és csak azt tudtam mondogatni magamban, hogy nembazmeg
A mellékszereplők többségükben elég valótlanok, a gazdag problémás családok gyerekei baromira nem lesznek ám mind ilyen gennyládák, akármennyire is ezt akarja sugallni a könyv. A pénz és a gázos szülő önmagában nem tesz gyökérré. Ők is csak emberek. 


Szerelmi szál
Szegény Dávidunk szappanoperákat megszégyenítően túlcsordul a szenvedélytől, és ugyan már az elején megbeszéli magával, hogy biztos nem a hormonok teszik ezt vele, csak az nem derül ki, hogy akkor viszont mi. Mert ugye megtalálni a legvisszataszítóbb arcot, undorodni tőle, de közben beleborzongani a látványába is, az már csak valami nagyon komoly pszchiátriai kezelést igénylő probléma lehet, ha kizártuk az érzelmeket és a hormonokat. Biztos van erre is valami szakkifejezés, seggarcofília, vagy szánalomfétis. Bár utóbbit talán kielégíthetné egy laza comingouttal is a felvázolt közösségben.
Aztán amikor mégiscsak összegabalyodnak ezek ketten, hát az a jelenet annyira irreális, hogy még filmen is gázos lenne megfelelő háttérzenével. A tömény utálkozásból csettintésre váltani a mély érzelmekre és őszinteségre, az egyszerűen nem. Amúgy cukik, meg reális problémákkal szembesülnek, de az eleje az nagyon wtf. 

Üzenet
Az egész könyv rettenetesen görcsösen akarja beléd verni A Mai Liberális Gondolkodásmódot és egyéb (amúgy fontos és igaz) dolgokat, de annyira direkt módon, hogy az már fáj. Igen, vannak társadalmi különbségek, és ez rossz! Igen, cikizik a melegeket, és ez rossz! Igen, lenéznek, ha csóró vagy, és ez rossz! Igen, a gyerekek néha szívatják egymást, és ez rossz! És ezek nagyjából szó szerint ki is vannak mondva, semmi árnyaltság, célozgatás, vagy burkolt üzenet, hanem telibe az arcodbaegy liberális esélyegyenlőségi konferencia szövegének igényességével, az életről mit sem sejtő friss gimnazisták tolmácsolásában. Fuck yeah, ez aztán az irodalom! 
A szintén nem burkolt reklámokról és népnevelésről meg ne is beszéljünk. Vásárolj zenét, vásárolj könyvet - még az is le van írva, honnan és mit, az összes ma divatos médiumot, előadót és (főként magyar) könyvet tolja bele az arcodba minden harmadik oldalon. 
Szóval a "mondjam vagy mutassam" örök konfliktusából sajnos itt a "mondjam" került ki győztesen, ami pont szembemegy azzal, amiért a könyveket alapvetően szeretjük. A Harry Potterben is megjelentek hasonló problémák, és tudtunk róluk? Nem. Beépült a tudatunkba? Hogy a fenébe ne, egy komplett generációéba! A szeplős vörös hajú csóró mugliimádó Weasley-k heroikusságát az isten nem törli ki már az emlékezetünkből. Az irodalom. Ez? Nyílt propaganda. Nem szeretem, amikor meg akarják mondani, miről mit gondoljak, a kamaszok meg (ha jól sejtem, ők lennének a célcsoport) pláne. 

Sztori
Az az igazság, hogy ennyi köcsög sehol nincs egy rakáson. Eleve ott kezdődik a probléma, hogy ugye itt az internet, ahol még az is megtalálja a maga közösségét, akinek az a fétise, hogy pónijelmezben stoptáblák tövébe hányjon félig emésztett pacalpürét minden harmadik teliholdkor. Akárhol lehet ma már megértő közösséget találni, és aki akar (és amúgy nem egy vérostoba rosszindulatú pöcs/picsa), az meg is találja, és nem lesz magányos akkor se, ha az iskolában szívatják. Volt szerencsém egy ilyen közösség tagjának lenni, és az a helyzet, hogy még a nagyon fura arcokat sem üldöztük el, akikkel igazából mi sem akartunk egy levegőt szívni, és nyilván nem a mi kis társaságunk volt az egyetlen ilyen széles e világon. 
Az sem normális, hogy se anyukának, se az iskolában egyetlen tanárnak vagy iskolapszichológusnak sincsen lelkiismerete, egyik sem emlékszik a gyerekkorára, egyik sem érti, hogy mi történt, vagy hogy mi fog történni a csajjal, akár igaz a történet, akár nem. Az is irreális, hogy hetekig, hónapokig ugyanúgy szívatják a csajt, mintha tegnap történt volna az eset. Olyan sincs, hogy az egész interneten senki nem élt még át hasonlót, és senki nem indít egy olyan facebook csoportot, hogy "egymillióan a magyar kurváért", vagy valami. Petrácska sem írja ki a facebookra, hogy valójában mi történt, pedig rögtön a társadalom negyedét átállítaná a maga oldalára, de minimum a vérfeministákat, akik azért elég sokan vannak, és rögtön nem érezné magát közellenségnek. Szóval oké, hogy ez egy könyv, és nyilván torzul a valóság, de ha létező problémákról beszélünk, akkor legyen már ott a létező megoldás is, ne az öngyilkosság meg a tömegmészárlás álljon ott egyetlen opcióként a hasonló lelkiállapotban lévő kamaszoknak. Mert ezt a könyvet elsősorban az "áldozatok" fogják olvasni, nem azok, akiknek kellene a témában egy kis arculcsapás. Innentől kezdve pedig én azért megkérdőjelezem a könyv hasznosságát, minden nyilvánvaló jó szándék ellenére is. 

Összefoglalva: irreális, erőltetett, sok téren erősen kifogásolható. Azt persze el kell ismerni, hogy a maga módján érdekes, hiszen végig tudtam olvasni. De annyira, annyira örülnék, ha ugyanezt a sztorit egy jó kivitelezéssel sikerült volna tető alá hozni! 
Az üzenetét tekintve a vége elég ütős ahhoz, hogy az ember megjegyezze, viszont túl irreális, hogy a saját életére, vagy ennél kisebb súlyú dolgokra is kivetítse

Mindegy; végülis ha csak egy embernek segít, már megérte.

Kivéve, ha az illető a Petra-féle önsegítő módszert választja.

2016. március 15., kedd

Nalini Singh - VAN MAGYAR KIADÓ!!!

Lehet bontani a pezsgőket, ugyanis a napokban Naliniék a következő üzenetet hagyták a fb-os rajongói oldalon:


Tehát egy egyelőre ismeretlen magyar kiadó bevállalta a Guild Hunter (Angyali vadász) folytatását, és lefordítják az Archangel's Legiont, a sorozat hatodik részét. Az alakváltós sorozatot egyelőre nem vették meg, se a Rock Kisst, de reméljük, látják majd, hogy igény van rá, és azokat is megkapjuk később. 
Ennél több infóm nincs, ne is kérdezzétek, írok majd, ha lesz :) Reméljük, a kiadó is lassan felfedi magát, bár van egy olyan sejtésem, hogy ez majd csak akkor várható, ha meglesz egy kb. időpont a megjelenésre. Addig hátra van még a fordítás, miegymás, ami azért nem egy két hetes folyamat. De lesz folytatás, ez a lényeg! Naliniék meg iszonyat jó arcok, hogy felkerestek minket a hírrel :)


Az Archangel's Legion egyébiránt ismét Elena és Raphael sztorija lesz, ezen túl még két könyv jelent meg angolul a sorozatban: a hetedik rész az Archangel's Shadows, Ashwini és Janvier összegabalyodása (amiért a falat kaparom, mióta csak megtudtam, hogy ők lesznek a főszereplők), a nyolcadik pedig az Archangel's Enigma, Naasir és Andromeda (vele magyarul még nem találkoztunk) története. Közben meg természetesen halad a nagy háttérsztori is - már megint véletlenül beleolvastam a GH character guide-ban olyan részletekbe, amiket nem feltétlenül akartam előre tudni. Nem fogunk unatkozni, annyi biztos. 

2016. március 9., szerda

Varga Csaba Béla - Santa és az Éj asszonya

Tegnap falhoz basztam egy könyvet.

Képletesen csak, mert az ember aludt mellettem; így az érzés fizikai manifesztációja pusztán annyi volt, hogy ciccegve lekúrtam az éjjeliszekrényre, és felvettem az egyetlen másik könyvet, ami kartávolságon belül volt, de magamban igenis falhoz vágtam, csattanósan, hogy kiessenek belőle a lapok is, és mehessen tüzelőnek.
Nagyon régen történt velem ilyen, hogy olvasás közben úgy felhúztam magam, hogy letettem a könyvet, és többet fel se akartam venni, de egyszerűen nem bírtam tovább. 

Igen, ez volt a Santa és az Éj asszonya

Nem tehetek róla, de amikor a századik oldal környékén ott tartok, hogy:
- nem tudom, miről szól a könyv,
- nem tudom, ki kicsoda, és mi köze van a többihez,
- nem tudom, hogy működik a világ, miféle lények mászkálnak benne, mert csak nevük van, de infó egy szál se,
- és még csak nem is vicces vagy szórakoztató, nem kapcsolja ki az agyamat a napi melóból,
akkor nincs mit tenni: kuka

Mintha minden fejezet egy új könyv bevezetője lenne, komolyan. Hiszen új a helyszín, újak a karakterek (vagy volt már róluk pár szó, de még mindig nem ismerem őket - kb. három megjegyezhető arccal találkoztam azon az első száz oldalon), és a kedves olvasó semmit nem tud hova tenni. 

Hát, nagyjából ez rövid kapcsolatom még rövidebb története a Santával. 

Ugyanitt egy példány a könyvből becserélhető tábla mogyorós csokira. Egyeztetés kommentben, vagy a jobb fertályra frissen kirakott mailcímen. 

2015. december 8., kedd

On Sai - Apa, randizhatok egy lovaggal?

Ha egy szóban kéne összefoglalnom, azt mondanám: cuki, a lehető legjobb értelemben, bár baromira nem számítottam rá, hogy ezt fogom nyilatkozni róla fülig érő vigyorral. Másodjára azt emelném ki, hogy izgalmas és élvezetes, a nyilvános infókból a sztori felét sem lehetett kikövetkeztetni. Nem tudtam letenni :) 

Karakterek

Na hát azért nagy meglepetés nem ért: főhősünk, Mia Anne már a harmadik bekezdésben rinyál, az első néhány oldalon lényegre törően elsírja egy kamaszlány összes létező és nem létező problémáját, a sulitól kezdve a szülőkig, mekkora kibaszás az élet, satöbbi, amivel rögtön elnyerte a "legrövidebb idő alatt unszimpatikussá váló karakter" díjat, letaszítva a trónjáról ScartDe kemény vagyok, mit nekem egy rinyálós kiscsaj, ennyitől még nem hagyom félbe - mint kiderült, nagyon helyesen. Mia ugyanis élesben nagyon magára talált; amint rájött, hogy mi a pálya, onnantól kezdve nem tudok belekötni, okos, kreatív, gyorsan reagál, nem nagyon néz be nyilvánvaló dolgokat, de addig azért szívem szerint elküldtem volna a francba, hogy kerítsen magának egy pszichológust, ha már barátnője nincs. 
Mia apja, Amon, az Asperger-szindrómás agykutató zseni imádnivaló figura. Nemigen tud semmin megsértődni, és azon sem aggódik, hogy ő megsérthet bárkit, csak kimondja, ami eszébe jut, akármekkora parasztság. Szeretem az ilyen magabiztos bunkókat, nem érzem magam egyedül tőlük. Habár Amon nagyságrendekkel jobban nyomja, mint én, hiszen őt tényleg nem érdekli semmi, tök naivan paraszt. Szeretem :D
(Egyébiránt az egyik kedvenc zenészem is Aspergeres, vagy legalábbis nagyon határeset, de amíg ilyeneket sikerül alkotnia álmatlan éjszakáin, addig én ezt nem vagyok hajlandó fogyatékosságnak tekinteni.)

Kósza lovagról mit mondhatnék, a manapság kihalóban lévő lovagiasság melyik lánynak ne jönne be? Mármint nem ilyen kis talpnyaló módon, ahogy egyes pasik szeretik ezt előadni... Nem, Kósza nagyon mélyen lovag, annyira, hogy azon még a többi lovag is meglepődik. Ráadásul tökös, önérzetes a srác, a kockahasról nem is beszélve. Mi kell még? Sok-sok Kószát a fiataloknak! 
A mellékszereplők között is akadnak arcok, például Bo, Kósza túl intelligens csataménje, vagy Elán lovag, akinek már a nevétől is hanyatt estem, de később is kedvenc maradt a maga egyszerű, lendületes stílusával. 

Világ
Nekem kicsit sok. Egyrészt rengeteg az utalás más könyvekre, animékre, sorozatokra, játékokra, együttesre meg miegymásra, amiket ugyan értek, csak ilyen haggyámá'; másrészt az elvileg mai hétköznapi világban irreálisan sok marhasággal lehet találkozni. Szóval azt én készséggel elfogadom, hogy van ma Magyarországon olyan ember, nem is egy, aki simán tervezne olyan biztonsági rendszert, amiben szerepel egy macska biorobot, meg egy pékség, ahol ilyen összekacsintós életérzéssel kell kérni beteg ízű pékárut ahhoz, hogy tudják, hogy bennfentes vagy - de hogy olyan főnök akadna, aki ezekre rábólint, az kizárt. Bár a fene tudja, ha nemzetközi a projekt, bármi előfordulhat; épp a napokban hallottam például, hogy Svájcban belülről átlátszó nyilvános vécék vannak az utcán, pénisz formájú szappannal. Ezek után végülis egész szolidnak tűnik a macska meg a pékség. 
Maga a világ felépítése egyébként úgy néz ki, hogy van a Föld, ahogy mi ismerjük, van Örökhon, ahol a lovagok meg a mágia laknak, meg van Ég, ahol az istenek. Na utóbbi mondjuk egy érdekes hely lehet, de ez sajnos kimaradt a könyvből :D Elvileg a Földnek egyik világgal sincs kapcsolata, gyakorlatilag mégis, ez az alapvető konfliktus. 

Sztori
Szóval Mia Anne álmaiban átkerül Örökhonba, ahol tud varázsolni, és ahol nagyjából középkori erkölcsök és szokások uralkodnak, és hát hogy mondjam, a kulturális különbségek miatt nem súrlódásmentesek az első találkozások, főleg Kósza lovaggal, aki életében nem látott még női bokát, nemhogy rövidnadrágos lányt. Mia apja közben a szupertitkos kutatólaborban foglalkozik azokkal, akiknek hasonló "álmaik" vannak, de ezt nyilván nem beszélik meg egymással, mert úgy túl egyszerű lenne. 
Az elején megmondom őszintén, csak Amon tartotta bennem a lelket, az ő részei végig izgalmasak voltak, Mia meg inkább volt idegesítő, mint bármi más, de aztán a másik világban is beindultak a dolgok, és onnantól kezdve nem volt megállás. A főgonoszunk ugyan nagyjából a megjelenése pillanatában lelepleződött, meg nem értem, miért nem jutott eszébe senkinek az a megoldás, ami nekem igen, illetve hogy hogy lesz tábornok egy olyan ember, aki néha síkhülye, de ezek igazából apróságok. Elég gyorsan kiderül, hogy a végső cél a Föld megmentése, de hogy pontosan mitől, az már nem olyan triviális, nem is árulom el :) Vannak benne elég ütős részek, Amon ámokfutása a vége felé, amikor szabad kezet kap a laborban, vagy a Mondoconosok beszervezése, ami nekem már majdnem sok volt, de tulajdonképpen abszolút illett a könyvbe, illetve az egésznek a vége, ahol egyszerűen minden jóra fordul... Tele van kisebb-nagyobb csavarokkal a sztori (On Sai ugye, mit vártunk), egy-két dologtól eltekintve nem kiszámítható, nem buta, viszont pörgős; én nagyon élveztem. 

Szerelmi szál
Hát ezek valami rettenetesen cukik. Na jó, csak úgy a könyv felétől, de akkor nagyon. Kósza fedetlen testrészekkel kapcsolatos fenntartásaitól eleinte féltem, mert az éppen lehetett volna gáz is, de nem volt az. Sőt, a taperolós éjszaka a lovagkupiban kifejezetten rém aranyos volt, ami az alap szégyenlős hozzáállás nélkül nem így alakult volna :)
Egyébként ennek az egész tiniszerelemnek van valami utánozhatatlan nosztalgikus bája. Az ember visszagondol arra az őszinte ártatlanságra, amivel fiatalon fordult a másik nem felé, amikor még nem az árulkodó jeleket kereste arra vonatkozóan, hogy hátha a másik mégiscsak pszichopata, mint az előző három... :D 
Szóval Mia és Kósza eleinte csak csipkelődnek, idegelik egymást, közben hébe-hóba megmentik a másik életét, néha meg olyan beleélős romantikus jeleneteik vannak, hogy komolyan visszasírtam a kamaszkoromat. Nincs túlnyomva, abszolút nem nyálas, halál aranyosak együtt. 

Szóval aki vágyik egy igazi "minden-jó-ha-vége-jó", kicsit "te-is-lehetsz-hős" típusú epikus fantasy mesére, és nem jön zavarba az olyan szavaktól, mint cosplay meg anime (vagy igen, de jó barátja a google), kapja le a polcról. Nem kell hozzá 16 évesnek lenni, Amon részei teljesen érettek, Kószáék meg tényleg aranyosak. 
Lélekmelengető :)


És következzenek az idézetek, nem feltétlenül a legjobbak, mert azok a meglepetés erejével az igaziak, azt meg nem lövöm le senkinek:

"A hullaház különösebben nem nyugtalanította, ki nem osont be kamaszként ilyen helyekre, hogy kissé elmélyítse a biológiatudását?"

"Minden barátnőjét szerette volna megtartani, mert se ideje, se türelme nem volt az udvariassági körökhöz, ami a kapcsolatok kezdetét jellemzi, ellenben a heti kétszeri nemi élet optimálisan hat az ember agyműködésére."

"Amon első gondolata az volt, hogy a magyarok nem normálisak. 
A szigorúan titkos kutatólabor bejárata a körúton álló pékség volt, a forgalmas utcára ínycsiklandozó, cukros illatfelhő áradt, ahogy belökték az ajtót. Helmholtz vett egy májas-túrós táskát, ami pontosan olyan gusztustalanul festett, mint a neve, majd a férfi kedvesen intett a csinos, szőke, színes műkörmös kiszolgálólányoknak. Hátrament a belső udvarra, ahol pár kerti szék állt a zöld repkénnyel körbefuttatott falak között. Ablak nem nyílt az udvarra. 
– Ez csak az egyik lejárat – mosolygott a német. – Mindig májas-túróst kérj, ilyet épeszű ember nem eszik. Amúgy a lányok is ügynökök, és csak így engednek hátra, ez a kód."

"Kósza meglepetten fordult hátra. Aztán rögtön zavarba is jött, ahogy tudatosult benne, hogy Miah’En szeme megrebben. Az ő félmeztelen mellkasa hatott rá így, látszott, hogy erősen próbál nem odanézni. 
Kósza nyelt egyet, a lány a pimaszságánál csak egy dologgal tudta jobban zavarba hozni, az ilyen szende rezdüléseivel. 
– Tényleg nincsenek lovagok? Akkor ki menti meg a gyengéket és védteleneket? 
– Senki – sóhajtott a lány, és esdeklőn megragadta a karját. – Figyelj, segítened kell! Nagy bajban vagyok! 
Pontosan olyan könyörgő szemmel nézett rá, mint az élőholtak támadásakor. Kósza féloldalas mosolya akaratlanul felvillant: 
– Éjjel van, és egy félmeztelen férfival vagy egy szobában. Ez szerintem is kimeríti a baj fogalmát."