2018. december 21., péntek

Bessenyei Gábor - Az első csók és egyéb démonok

Egy dolgot le kell szögeznem, mielőtt rátérnék a tartalomra: a borítónak az égvilágon semmi köze a könyvhöz. Nem értem, miért, mert adta magát a téma, rá lehetett volna tenni a srácot, a srácot a csajjal/csajokkal, a kutyát, okkult szimbólumokat - de nem, rózsa meg valami kémiaórát idéző rácsminta lett, aminek semmi köze a regényhez. Nem értem, ki gondolta, hogy ez így jó lesz, mert én a kép alapján a 30+-os kiégett vénlányokat mondanám célcsoportnak, akik megunták a Romana meg a hasonló tucatregényeket. Szóval ne a borító alapján ítéljetek.

A könyvig magáig egyébként úgy jutottam el, hogy egy ideje követem Bessenyei Gábor youtube-csatornáját, ami annak ellenére is meglepően szórakoztató, hogy eddig semmit nem olvastam tőle, hiszen alapvetően jóval fiatalabb korosztálynak írt, ifjúsági kalandregényben utazott, vagy mi a frászban. Szóval amikor megláttam, hogy végre írt valamit, ami minimum kamaszoknak való, elég gyorsan rárepültem. 
Már csak azért is, mert meglepően sokmindent ötvöz ez a regény, amihez nekem közöm van: főállásban kutyázok, tehát a szellemkutya teljesen passzolt, az ezós életbe is belemásztam anno, a fiúk lelkivilága meg mindig is érdekelt, szóval egy férfi által megírt kamasz fiú szemszöge nagyon is vonzónak tűnt. 

És hát az a helyzet, hogy nem tudok belekötni. Biztos lehetne, ha éppen nem lennék félhalott (erről majd később), de igazából az elején egy-két durva félregépelésen kívül semmin nem huzigáltam a szemöldökömet, csak olvastam, amíg el nem fogyott. Egy felesleges sor nincs benne (oké, pár bekezdést reflexből átugrottam, amikor jobban érdekelt a párbeszéd folyása, aztán visszaolvastam, mert mégis érdekesnek tűnt), az emberi kapcsolatok gyönyörűek, a karakterek egyediek és hihetőek. Nem is esik jól karakternek hívni őket, mert akár élő személyek is lehetnének mind. A rejtély szépen össze van rakva, és amúgy egy idő után tényleg para a hangulata. Nem azon a módon, hogy utána hetekig visítva kelljen menekülni a pókoktól, csak simán rád telepszik tőle egy nyomottság. Na persze azért van közte lazítós rész bőven, meg vicces öregasszonyok, miegyebek, de tényleg nem egy rózasszín andalgás. 
Mondjuk a fiúk lelkivilágából sok újat nem tudtam meg, de megkaptam már (dicséretképpen), hogy nem is vagyok igazi nő, talán ezért :D Viszont kifejezetten tetszettek a srácok egymás közötti interakciói, egy-két jól elhelyezett káromkodás is befigyelt az életszerűség jegyében, meg úgy általában, tetszik az egésznek a hangulata. Valahogy üdítő, hogy nem tocsogunk a lányos érzelmekben, nincs idegesítő és felesleges szenvedés, érzelmi önsanyargatás. Patrik mindent végigrág gyorsan, dönt és cselekszik, és úgy általában hamar rövidre zárja az érzelmi zűrjeit, nem akar bennük úszkálni napokig, hetekig. Vagy legalábbis nem látványosan. 
A szerelmi szál alakulása is teljesen életszerű, utáltam volna, ha (spoiler, jelöld ki, ha érdekel) annak is happy end a vége. Amúgy cukik a csajok, nincs ármánykodás, nincs palánkon átbaszás, nincsenek vérciki szenvedések, komolyan tetszik. Egyszerűen felszabadító, hogy nincs minden annak alárendelve, hogy legyen epikus, és nagy, és földbe döngölő, és egyáltalán. A fő történetszál van annyira erős, hogy mást már ne kelljen eltúlozni benne. Arról - márhogy a fő szálról, a misztikus vonulatról - egyébként nem is beszélek sokat, legyen meglepi. Engem meglepett, tényleg keményre sikerült, nem erre számítottam egy 15+ ajánlású Vörös pöttyös regénytől. 

Egy szó mint száz, ez egy tuti könyv lett. Aki szereti a laza gimis-koleszos életet, a misztikumot, a feszültséget, meg értékeli a jól ábrázolt, érdekes emberi kapcsolatokat (kamaszfejjel, nyilván), az most szerezze meg, nem fog csalódni. 

És egy személyes extra (aki olvasta, az majd érti): elég para volt, hogy aznap, amikor elkezdtem olvasni, durva szédüléssel indítottam, konkrétan ülni se tudtam egész délelőtt, mert húszpercenként el akartam ájulni és le kellett feküdnöm. Aztán a kutyám is rákezdett, állandóan ugatta a semmit, bent is, kint is; kussban volt az utca mind a tíz kutyája, ez meg ordított a szellemekre. Nem f**stam össze magam komoly felnőtt nő létemre, áh :D Volt itthon még két olvasásra váró könyv, de nem, nekem pont ez kellett. Nem mintha megbántam volna, de azért párszor meg kellett ráznom a fejemet, hogy nem, ez csak fikció, a kutya meg csak simán nem volt ma sétálni, azért pörög :D 

2018. december 18., kedd

Chiara - Pillangólány

Na ez az a könyv, amire azóta csorgott a nyálam, hogy kikerült az első fejezete Aranymosásra. Aztán úgy csuktam be, hogy nem értettem, mi ez az egész. 

A továbbiakban erősen spoileres a leírás - bár annyira talán nem vészes a helyzet, hiszen főleg arról tudok beszélni, hogy mi nem történt meg benne. 

A Pillangólány ugyanis a kihagyott ziccerek könyve. Lehetett volna benne mondjuk feleennyi szex, és helyette legalább egy komoly konfliktus, ami nem csak a karakterek fejében létezik, hanem tényleges akadály vagy veszély, máris mennyivel kielégítőbb lett volna. 
Például lehetett volna gond a tanár-diák kapcsolatból, valaki rájöhetett volna, Gábort kirúghatták volna, Virágnak érvényteleníthették volna az érettségijét, történhetett volna bármi, amitől valós problémává válik ez a dolog. De nem történt. Kefélnek a tanteremben, kétszer, és akkor sem. Miért nem? Mire volt akkor jó belengetni, hogy úristen, tanár-diák kapcsolat, mikor semmit nem számít? Persze, Gábor szenved rajta, de ez mégsem akadályozza meg abban, hogy az első adandó alkalommal megdugja a sérült lelkű diákját. Járna is neki a tarkónbaszás, nem szeretem az önuralom nélküli pasikat, akármivel is magyarázzuk. Ilyen alá-fölérendeltségi viszonyban meg pláne nem kéne pattogni, tökre ráért volna az egész balhé érettségi utánig. Így azt az érzetet kelti a dolog, hogy akkor is a farka után ment volna, ha Virág nem élete szerelme, hanem két hét múlva elmúlik az egész. Úgy meg már gáz. 
Aztán lehetett volna gond abból, hogy Virág ugye látja emberek halálát, mert amikor ezt elmondja Gábornak, akkor ő hihette volna azt, hogy bekattant a csaj, és ott hagyhatta volna, vagy még rosszabb. Ez is be volt lengetve a fülszövegben, hogy úristen, mi lesz, ha kiderül - de hát mi lenne, lófasz nincs, "ja, hát ha ennyire komolyan mondja, akkor biztos igaz", és ennyi. Ismét kérdezem: miért? Nem lett volna jobb akár ezt kiemelni, akár bármi más valós okot adni nekik a szakításra, amiből aztán valóban vissza tudnak találni egymáshoz? Miért kellett ehelyett ezt a komolytalan hisztit előadni, amit a pasi se hisz el? Én így hogy vegyem komolyan? Még ha a srácnak is probléma lett volna, akkor azt mondom, teljesen rendben van, de így... Pláne, hogy a nagy szakítás közepén azért még kefélnek is egyet, hogy teljesen biztosak lehessünk benne, hogy úgysem fognak tudni távol maradni egymástól... 
És ha már a szexnél tartunk: mégis ki gondolta, hogy jó ötlet lesz 340 oldalba 11 szexjelenetet belezsúfolni? Ha egyet véletlenül kétszer számoltam (megeshet), akkor is átlag 30-35 oldalanként van egy dugás, ami ugye nem fél oldalas leírást jelent, hanem néha kifejezetten sokat. Értem, hogy erotikus a könyv, és az én kurva anyámat, ha mást vártam tőle, de ez a feszültségkeltési stílus egyszerűen kimerítő. Még ha legalább lett volna valami fokozatosság a szexben, de nem, mindig ugyanolyan erős, ugyanolyan durva (khm, én nem szeretkezem, én baszok, durván, ugye), egy idő után már hangulatában nem ad újat, csak ismétli önmagát. A könyv felénél elfáradt az agyam, és onnantól kezdve nem izgatott fel a dolog semmilyen értelemben, csak néztem, hogy ezek már megint basznak, mint a nyulak. Ha az ember pornóra vágyik, ahhoz teljesen rendben van a könyv, csak akkor minek kellett mellé ez a sztorinak álcázott szenvedés? A Szürke ötven árnyalatában legalább szívbaj nélkül átlapozhattam mindent, ami nem szex, ebben viszont a köztes rész is érdekesnek tűnt, csak aztán sose lett belőle semmi. 
Ami a párkapcsolat részét illeti, engem az is zavart, hogy elég gyorsan összegabalyodnak, nem igazán tudunk izgulni értük, mert az első szex után - sőt, talán előtte is - tök nyilvánvaló, hogy ezek már együtt lesznek életük végéig. Nem sikerült velem elhitetni, hogy ezt a kapcsolatot bármi veszélyeztetheti. 
Számomra a vége is elég kiábrándító volt, vártam volna valami meglepő megoldást, hogy mégiscsak életben marad Gábor, vagy Virág hal meg évekkel korábban, vagy legalább kiszúrja a saját szemét, hogy ne lássa állandóan a pasi halálát - annyi mindent lehetett volna kezdeni ezzel a helyzettel, amiben van egy kis dráma, ha már egész eddig a katasztrófára készültünk. De nem, az a feloldás, hogy a katasztrófa valójában tömény romantika. 
Módszeresen ki van herélve minden lehetséges konfliktus a könyvben, mintha csak szándékos lenne, hogy ne történjen velük semmi rossz a depressziós világnézetükön kívül. Mert az ugye nem konfliktus, hogy a karakterek maguknak vizionálnak problémákat a saját fejükben, holott valójában semmi bajuk nem lenne, ha bevennék a leszarom-tablettát. Egy fél doboz Xanax Virágnak, és ez a regény nem létezik, mert nincs mit leírni belőle azon kívül, hogy sokat dugtak és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Nem gond, csak akkor ne akarjon úgy tenni a könyv, mintha más lenne, mert kicsapja a biztosítékot. 

Na, ennyit a negatívumokról. Valójában ez a hosszas sírás két darab problémát takar csak, de sajnos mivel pont ezeket vártam, hogy majd marha jók lesznek, nagyon fejbevágott, hogy nem azok. 

De hogy valami jót is mondjak: annak dacára, hogy nem igazán történik benne semmi, mozgalmas a könyv, olvastatja magát. A karakterek lelki élete elég intenzív és érdekes, szóval aki azt hiszi, hogy az eddigi spoilerekből már mindent tud, súlyosan téved. 
A karakterek egyébként rendben voltak, a koraérett 19 éves is hozta, amit kellett, a 38 évesen is látszott, hogy van mögötte élet, a mellékszereplőket is szerettem, ebbe a részébe nem tudok belekötni. Szerencsére a pasi a legnagyobb kínlódás közepette sem fordult át drama queenbe, hanem egész éretten tudott szenvedni, ezért jár a pacsi. Úgy általában életszerűre sikeredett, amit néhány ellenpélda után már nagyon tudok értékelni. 
A nyelvezete üdítően eltér az általam általában olvasott kétes minőségű fordításokétól; kicsit talán néha sok, művészkedős, de tűréshatáron belüli. A szex is kulturáltan van előadva (bár ez nyilván egyéni ingerküszöb kérdése is), kellően erős kifejezésekkel, de mégsem alpárian, éppen csak annyi vulgaritás van benne, hogy életszerű legyen. És amúgy igen, a szexjelenetek egyesével nézve jók, ezt azért egy erotikus regénynél azt hiszem, illik kiemelni. 
A szövegbe belefűzött versekkel kapcsolatban nem tudok sokat mondani, eleve nem vagyok egy versolvasós típus, szóval sem kiakadni, sem elájulni nem sikerült tőle. Mindenesetre tagadhatatlanul a helyén volt minden egyes sor, és sokat hozzáadott a könyv hangulatához. Ami egyébként versek nélkül is megvan, nagyon szépen elegyíti a regény az életszerűséget és a művészi stílust, egészen egyedi atmoszférája lesz tőle, de mégsem tűnik túlzónak. Azt hiszem, eleve ezzel fogott meg, hogy lehet valami úgy is szép, hogy közben hihető és érdekes. Néha ilyet is kell olvasnom, mert a saját nyelvi szintemnek igenis árt a szórakoztató irodalom jelentős része, a szépirodalomra meg nem tudom rávenni magam, úgyhogy értékelném, ha elterjedne ez a kicsit vegyes stílus is. 

A legrövidebben talán úgy tudnám összefoglalni a véleményemet, hogy ha kijön még valami Chiarától, a dühöngés ellenére is adok neki még egy esélyt. 
Hiszen a Pillangólány is könnyen lehetett volna rohadt jó, csak hát nem lett. Másodjára, amikor már tudom, mit ne várjak tőle, valószínűleg kellemesebb élmény lesz. Szóval akit megfogott valami benne, nyugodtan essen neki, mert alapvetően jól megírt köny, abszolút nem az az égetnivaló kategória, csak legyen tisztában vele, hogy vannak hiányosságai. 

2018. december 6., csütörtök

Nate Blakeslee - Az ​amerikai farkas

Ezt a könyvet főleg nosztalgiából vettem meg, gyerekkoromban ugyanis imádtam minden természetről szóló történetet - legalább annyira le lehetett kötni velük, mint a Star Wars-szal. Órákig tudtam ülni Joy Adamson Elzájáról készült filmek (később a könyvek) előtt, rongyosra néztem a Cimborákat is, az összes elérhető Jack Londont, Durrellt és Herriotot kiolvastam - mindent faltam, amiből megérhettem, hogyan is működnek az állatok. Ez a hozzáállásom mára sem változott, csak egyre nehezebb popkulturális vonalon tájékozódni. Valahogy kiment a divatból a történetmesélésnek ezen ága, mindenkit jobban izgatnak a vámpírok meg a szuperhősök, mint a valóság. 
Szóval gondoltam, megnézem már, mi az a farkasos regény, ami be tudott törni erre a piacra, ráadásul hiteles infókkal. Ugyanis az író konkrét jegyzetekből dolgozott, amiket a Yellowstone Nemzeti Park megfigyelői gyűjtögettek hosszú évek, évtizedek alatt a farkasok visszatelepítéséről, és ezt írta meg fogyasztható formában. 

És azt kell mondanom, hogy baromi érdekes lett. Gyakorlatilag egy farkas-szappanopera bontakozik ki a szemünk előtt, családi kapcsolatokkal, területekkel, összetűzésekkel, tragédiákkal - hiszen a természet könyörtelen, az erősebb túléli, a gyengébb, vagy a pechesebb nem. Egy-két megfigyelő és egyéb szakember is szerves része a történetnek, hogy tényleg minden aspektusából körüljárhassuk a témát. Furcsa, de a vadászt sem sikerült benne megutálni, ő is nagyon emberien, részrehajlás nélkül került bemutatásra. Mármint nyilván menjen a picsába, de nem azért, mert a könyv ezt mondta. 

Maga a történetmesélési stílus elég alattomos, eleinte szinte száraz, aztán ahogy megismerjük a szereplőket - a farkasokat is és a fontosabb embereket is -, egyre több érzelem jelenik meg a lapokon is és bennünk is, a végére meg simán lehet bőgni, ha az ember hajlamos rá. Első nap még le is tudtam tenni relatíve emberi időben, sikerült tényleg csak egy kicsit olvasnom belőle, ahogy terveztem, aztán másnap már baromira tudni akartam a végét. 

Ami egy kicsit zavaró, bár értem, hogy valahol szükséges, az a rengeteg adat. Részletesen leírja a Yellowstone vonatkozó területeit, a falkákat, az embereket, épp csak a különböző patakok partján heverő bölényhányásokat nem számolja össze. Én ezekre már rutinosan csak félig figyelek oda, hiszen térkép van, rövid családfa van, az emberek meg kevéssé érdekelnek, és úgyis kiderül a szövegből, ha valami fontos, de aki nagyon nem bírja az ilyet, az ne olvasson dokumentumregényt (se Bibliát, se Szilmarilokat ;)). 
Illetve tartozom egy vallomással: akármennyire is tetszett a könyv, egy részét egész egyszerűen átlapoztam. Na nem a farkasokat, nyilván, hanem az olyan fejezetek nagy részét, amikben az emberek között járunk, és végigkövetjük az amerikai politikai-jogi csetepatét a farkasok vadászhatósága körül. Őszintén megmondom, rohadtul nem érdekel, ki mit adott elő a tárgyalóteremben vagy akárhol, és mikor miért lettek éppen védettek vagy vadászhatók, szóval ezeknek a részeknek kb. a felét átpörgettem, hiába van óriási hatással a történet alakulására. Egy amerikainak biztos érdekesebb ezt belülről látni, de nekem, aki azt sem tudom, hogy valójában mi a frászt csinál egy szenátor, vagy akárki, inkább unalmas volt. Szerencsére viszont rövid is, úgyhogy végső soron nem értékelem negatívumnak, csak ilyen "ez van" kategóriás furcsaságnak. 

Olvasás közben nem bírtam ki, nekiálltam guglizni, hogy ha már főhősünk, Null-Hatos ennyire híres farkas, akkor mégis mi van róla a neten, és szürreális élmény volt egy "regényhőst" valódi fényképeken, videókon viszontlátni. Hogy ez tényleg ő, tényleg ott fotózták és filmezték, nem beállított képek, nem szelíd, képzett farkasok, hanem a valóság. Nagyon bizarr élmény ez a non-fiction ennyi fantasy után. Szóval azt hiszem, rám is vár még egy fél újraolvasás a történet elejéről, illetve egy kis kutatómunka egy-két felmenő életéről (elvileg a nagyszüleiről is készült dokumentumfilm). Kezdem megérteni, hogy mások mit szerethetnek a történelmi regényekben, az is hasonló élmény lehet. Bár ez teljesen friss sztori, Null-Hatos a nevét a születési évéről kapta, ami 2006. Szóval nem valami ősrégi történet lett új köntösbe bújtatva, hanem az a helyzet, hogy egy-két farkas a könyvből kis szerencsével ma is ott nyargalászik a Yellowstone-ban, és még tán Null-Hatos elhullajtott szőrszálait sem takarították ki teljesen az odúból. 

Őszintén megmondom, sokkal rosszabbra számítottam, nagyon kellemes csalódás volt ez a könyv. Korrekt, jól megírt, érdekes történet, az a fajta, amikor a valóság kiváló dramaturgiai érzékkel dolgozott (vagy a szerző hagyta ki a nem kívánatos részeket, de a végeredmény szempontjából ez tulajdonképpen lényegtelen). Állat- és természetbarátoknak nem éri meg kihagyni. 

Akit esetleg érdekel, itt egy rövidített verzió Null-Hatos életéről (ez is hiteles, tényleg a Lamar falkáról szól, többször említik is a könyvben, hogy készült róluk ez a dokumentumfilm):

2018. november 5., hétfő

Sarah J. Maas - Az orgyilkos pengéje és más történetek

Nem egyben olvastam végig, mert megmondom őszintén, annyira nem volt izgalmas. Illetve inkább mozgalmas. Sokkal kisebb ívű és lassabb folyású történetek ezek, és ugye a legtöbb eseményt már legalább utalás szintjén ismerjük a könyvekből. Éppen ezért az első két történetre már csak nyomokban emlékszem, a benyomásaim főleg a 3-5. sztorira vonatkoznak.

A fő csapásirány Celaena és Sam tragikusan rövid kapcsolata, amit ha nem is az elejétől nézhetünk végig, de onnantól, hogy nem feltétlenül akarja Celaena megölni a srácot. Nekem itt is kicsit hirtelen volt a váltás az utálat és a nagy szerelem között, de hát kamaszok, na, megesik. :)  
Ettől függetlenül nem csak natúr romantika ez az öt történet; a második például a nemsokára magyarul is megjelenő Tower of Dawn (A hajnal tornya lesz, ha minden igaz) egyik karakterét mutatja be, a harmadikban pedig benézhetünk a Csendes Orgyilkosok közé is, amit speciel kifejezetten élveztem, habár egy kicsit zavaróan idilli környezet volt. A szerelmi szál mellett tulajdonképpen közelről láthatjuk, hogy hogyan jutott el Celaena a kalózokkal cseszekedéstől Távolvégig, és mit is jelentett neki pontosan Sam, vagy akár Arobynn. 
Technikailag semmi újat nem tudunk meg a könyvből, úgyhogy mondanám, hogy kihagyható darab - ha nem lennének benne olyan gyöngyszemek, mint amikor (spoiler) tök mellékesen belefut a csaj Dorianbe és Chaolba egy rövid jelenet erejéig (nincs így kimondva, és ha jól tudom, ők sem emlékeznek erre a találkozásra később, de nehéz benézni), és ha nem éreznénk át utána fájdalmasan mélyen, hogy miért is őrjöng úgy Celaena, amikor Chaolt elrabolják. Az az ámokfutás enélkül is elég erős volt, a második kedvenc jelenetem az egész sorozatban, de ha legközelebb olvasom, tuti, hogy bőgni fogok. Arobynnt pedig ha eddig egy kicsit is sajnáltuk volna, mert nem tűnt elég köcsögnek a halálhoz, hát ezek után biztosan nem fogjuk. 
Kicsit idegesített egyébként Celaena, nagyon látszik, hogy itt még ő kamasz, közelében nincs annak az egészen érett felnőtt nőnek, akit az Üvegtrón sorozatban egyébként olvashatunk. 17 éves, arrogáns, önző, nem őszinte (mondjuk ez később sem tartozik a legfőbb erényei közé, de az életét tekintve nehéz neki felróni), sőt, kimondottan vért izzad, hogy nehogy kiderüljön, hogy vannak érzései. Épp emiatt itt értjük meg igazán, hogy mitől nőtt fel, mitől érett meg, láthatjuk, hogy mi minden nem törte össze, és hogy milyen erős is ő valójában, hogy a legreménytelenebb helyzetben is képes volt - kis segítséggel - kapaszkodót találni, és nem összeomlani. De azért közben marha idegesítő, hogy teljesen átlátszó módon basszák át a fejét, és nem veszi észre, mert nagyon gyerek* még. Egy gyerek, aki gyilkol. 
Igen, talán ezért nem tudok őszintén haragudni Celaenára, amiért hülye, vagyis inkább gyermekien naiv, mert ennek fényében látjuk igazán az ő tragédiáját, hogy mennyi szarba belevitte Arobynn, és mennyire fiatalon. Hogy itt van egy átlagos lány, akinek ugyanolyan átlagos gondolatai és vágyai vannak, mint bármelyik korabeli kamasznak, és közben mégis abból építi fel önmagát, hogy embereket öl. Mert igen, itt látjuk őt munka közben, nem csak azt a kellemes oldalát kapjuk, amikor gyilkolás helyett menti a király szerint nem kívánatos elemeket, hanem tényleg meghalnak emberek a keze által, ártatlan, sőt, jó emberek is. Sarah ebben a könyvben keményen kimaxolta ezt a "szívassuk a karaktereket"-dolgot. 
Szóval ennek a kötetnek nem az a célja, hogy a történetével lepjen meg minket, pedig Maas abban azért elég erős. Sokkal előbb átlátunk mindent, mint Celaena, a többi könyv miatt is, de egyébként is. Minden átbaszás világos és nyilvánvaló, és ő nem látja; nem láthatja, mert fiatal még és hinni akar abban, hogy a világ jó, hogy a szerelem mindent legyőz, hogy Arobynn nem egy feldarabolni való köcsög. Én nem utáltam eléggé azt a csávót a többi könyv alapján, de most már csodálkozom, hogy eddig húzta élve.
Szóval aki élvezi az Üvegtrón lelkizős oldalát, az azért vegye kézbe ezt is előbb-utóbb. Megéri. Én meg betervezek magamnak egy újraolvasást, mert ennek fényében biztos, hogy egészen más élmény lesz. 

*Elnézést a 17 évesektől, én tuti megsértődtem volna a helyükben, ha akkor legyerekeznek, de így 30 fölött már merek ilyen erős szavakat használni :) 

2018. október 24., szerda

Top 5 (4+1) könyves szerelmem

Nem vagyok az a típus, aki minden egyes könyvben belezúg a pasiba, tényleg. De azért néha megesik... :) 
A Köd és harag udvara kapcsán jutott eszembe, hogy akár össze is írhatnám őket, úgyhogy íme, megkísérlek összeszedni egy toplistát, és kicsit kifejteni, hogy kik a kedvenceim és miért. Persze emberként, de kicsit "barátzónázva" sokkal több férfi karaktert kedvelek, illetve van jó néhány, aki hosszú távra nem kéne, egyebeken viszont elgondolkodnék... :) Viszont itt most nem az a lényeg, hogy ki mennyire szimpatikus, nem is az, hogy melyiket választanám egy egyéjszakás ágyjelenetre, hanem hogy mennyire szívesen oroznám el a főhősnő elől mindenestül. 
Előre szólok, angolul nemigen olvasok, úgyhogy mindenkit csak a magyarul már megjelent könyvek alapján tudok megítélni. 

1. Rhysand (Sarah J. Maas - Tüskék és rózsák udvara sorozat)
Tündérizé, a vadabb fajtából, 500+ éves
Ő maga a szabadság, az erő, az érzelem, a törődés, az odaadás és a szexualitás tökéletes arányú elegye. 
Az az önfeláldozás, amivel ötven évig játssza a szerepét, szemrebbenés nélkül gyilkol, befekszik az ellenség ágyába, pimaszul vigyorogva, ÖTVEN ÉVIG, csak mert vannak emberek, akiket szeret annyira, hogy ezt végigcsinálja, hogy hányingere legyen saját magától... Már akkor tudtam, hogy elvesztem, amikor az első részben még csak mellékszereplő volt, és csak sejtettük, hogy milyen is ő valójában. Aztán a második részben megkaptuk Őt lecsupaszítva, az igazi, laza, őszinte énjét, a barátságának és bizalmának mélységeit, hogy mennyire képes mindent visszafogni, mennyi önkontroll van benne, mennyire úgy tud szeretni, hogy az a másiknak jó legyen... Az már csak hab a tortán, hogy a flörtölős és ágyjelenetei (nem mindig egyértelmű a különbség), hát az huh, hagyjuk is, mielőtt valami illetlent mondok. És valahogy úgy tudja előadni magát, úgy tud stílusos és csábító lenni, hogy közben nem nárcisztikus, ami külön öröm, mert túl sok könyves pasin láttam már, és elviselem, de azért alapvetően nem szeretem. Rhys egyszerűen csak tudja, mit akar, és tisztában van a saját erényeivel. Ez valahogy olyan... Egészséges. 
Egyetlen bánatom van csak: egy darab igazán hangulatos képet nem találtam az internet sötét bugyraiban, ami legalább nyomokban emlékeztetne arra, ami róla az én fejemben él. Mások az elképzeléseink a jóképűségről, ez van. Úgyhogy kaptok Ian Somerhaldert, szerintem passzol ;)

2. Attila (Gaura Ágnes - Borbíró Borbála sorozat)
Táltos, 40+ éves (emlékszik a nyavaja pontosan)
Talán meglepő választás, főleg a többiek fényében, de mindjárt megmagyarázom. Ha arra épült volna a listám, hogy a bugyinedvesítő jó pasikat szedjem össze, akkor nyilván minden nem erotikus regény főhőse kiesett volna, de mivel más szempont alapján rangsoroltam (öregszem, na), Attila feltört, mint a talajvíz. Most mit mondjak, bukom az idősebb pasikra, az intelligenciára, a humorra és a bunkóságra. Őszintén, mi kell még? (Mondjuk az, hogy végre visszatáncoljon Bori közelébe, mert az utolsó részt konkrétan végigaludta, és utána is csak veszített a bájából, de még reménykedem.)
Szóval igen, ő főleg a stílusával és az IQ-jával hódít, de az sem elhanyagolható, hogy egy olyan érett férfi, akire mindig lehet számítani, aki szilárd kősziklaként áll az élet tengerében, de vad bikaként (hehe) harcol, ha kell. Mondjuk konkrétan pofozkodni nem sűrűn látjuk, megoldja anélkül is, ami valahol szintén vonzó tulajdonság. A második részt meg elnézem neki, ott ő is kicsit átment hímringyóba, de hát nem ő tehet róla, na. 
Olyan szócsatáik vannak Borival, hogy az agyam eldobtam, ilyen ember mellett nem lehet unatkozni. Bevallom, én alapvetően kihíváskereső típus vagyok, Attila pedig nagyon is az, vele valahogy semmi nem egyszerű, és mégis minden a helyén van. (Ugyanezen oknál fogva tartok pitbullt is, évek óta elcsatározgatunk a kutyával a legnagyobb szerelemben, hogy kinek is legyen igaza, úgyhogy nem a levegőbe beszélek :D)
Illetve, ne értsétek félre, de azért akárhonnan nézzük, Attila magyar. Nem vagyok az a típus, akinek Árpád-sávos lobogója van a házon a turulos szélkakas (szélturul?) árnyékában, de alapvetően szeretek magyar lenni, szeretem a magyarságot. Örülök, hogy sikerült egy magyar pasit is találnom a listába, és nem kell végig a nagy és fennséges nyugati kultúrák által kitermelt férfiak után epekednem. 
Kép az egyik borítón kívül nincs, így hát kinéztem Ryan Reynoldsot, szerintem nagyjából stimmel :D Meg merem kockáztatni, hogy a borítóképet is róla mintázták, találtam egy megszólalásig hasonló fotót is. 

3. Rowan (Sarah J. Maas - Üvegtrón sorozat)
Tündér, a vadabb fajtából, 350+ éves
Igen, Rowan, személyes hősöm, a YA megmentője, aki harmadik potenciális pasiként tűnik fel egy sorozatban, és mégis lemos mindenkit, magasról tesz az elvárásokra, miszerint mindig az első pasi lesz Az Igazi. Na nem mintha ez a karakter érdeme lenne, de azért szükségét éreztem megemlíteni.
Rowan is bunkó, de keményen - mondjuk van is mire, nem az a típus, akinek épeszű ember visszaszól. Nem egyszerű a lelkivilága, nagyon sok mindenen ment keresztül, ami bedarálta és kegyetlen, hatékony, brutálisan őszinte és távolságtartó tündér herceggé formálta. Lassan is adja meg magát; eleget látott már a világból ahhoz, hogy elege legyen mindenkiből - saját magából legfőképpen. Aztán valami átkattan benne (az a jelenet de mély, jézusom, ott szerettem bele), és kinyílik, Aelinnel kicibálják egymást a lelkük legsötétebb mélységeiből, és onnantól nincs megállás. 
Ő úgy tud második lenni Aelin mellett, hogy nem hódol be, nincs tőle komplexusa, jól érzi magát a bőrében, sőt, lubickol a szerepében, és ez azért nem semmi. És megmondom őszintén, valahogy szimpatikus, hogy Aelinen kívül mindenkire magasról szarik, de tényleg. Mit érdekli őt a világ vagy bármelyik másik karakter sorsa, csak azért akar megmenteni bárkit és bármit, mert Aelinnek fontos. A céltudatosság netovábbja. És nem, ez nem papucsság: egyszerűen ő eldöntötte, hogy neki mi a fontos, és onnantól kezdve semmi más nem számít. 
Az sem utolsó szempont, hogy a fajából adódóan egy igazi domináns vadállat, egy ösztönlény, de ugyanúgy benne van a számító tündér herceg, a kiváló stratéga is, és ez a kettősség nagyon érdekes karakterré formálja őt. Meg kell érte veszni, na.  
Róla ugyan van jó kép, de úgy döntöttem, maradok a színészeknél, csak az egységesség kedvéért. Pár tetoválást még képzeljetek rá, de íme, Alexander Skarsgard, egészségetekre! 

4. Judd (Nalini Singh - Psy/Changeling sorozat)
Mentál, 26 év körüli
Maga a megtestesült erő és önuralom, a kordában tartott pusztítás, a vadállat, aki képes volt saját magát pórázra venni. Nalininél elég sok karakter hajlamos a nárcizmusra, ami egy ponton túl azért sok, de Juddot ez a veszély nem fenyegeti, neki jót is tesz az a kevés, mert egyébként elég hűvös karakter. Pont ebből fakad a vonzereje is, hogy érzed, hogy mennyi minden van mögötte, hogy szétfeszíti az erő és az érzelem, és mégis tartja magát. Csak egy olyan srácot látsz, aki tárgyilagosan, hatékonyan elintéz mindent és mindenkit, érzelemkitörések nélkül. Judd jön, lát és győz, és nem érdekli, hogy a többiek mit gondolnak róla. 
Aki nem ismeri ezt a sorozatot, annak mondom, hogy a mentálokból alapvetően kiirtották az érzelmeket, úgyhogy Judd is elég kezdő ilyen téren, de valahogy úgy oldja meg, úgy fedezi fel a saját érzelmeit, hogy mégsem lesz esetlen. A női mentáloknál előfordult a sorozatban ilyen is, náluk ez cuki, de Judd nagyon férfiasan figyel, tanul, elemez, tudatosan kontrollálja ezt az oldalát is. Úgy általában ha egy szóval akarnám jellemezni, akkor az az önfegyelem lenne; ő az, aki soha nem engedi el magát teljesen, mert olyan képességei vannak, amik állandó kontrollt igényelnek, és még így is, hú... :)
A történet végére sem lesz az a kimondott laza csávó, ő végig megmarad hidegnek, profinak, csak mi tudjuk, hogy mi munkálkodik a mélyben. Meg bárki, aki benéz hozzájuk szex után. Ott szó szerint röpködnek a bútorok. 
Róla is van egy rajz, amire azt mondom, hogy rendben van, de Ben Barnest semmilyen jó pasis válogatásból nem lehet kihagyni, jól hozná a figurát. 

+1: Janvier (Nalini Singh - Guild Hunter sorozat)
Vámpír, 245 éves
Csak azért +1, mert az ő könyvét nem volt szerencsém még olvasni, de egy novella (jó hosszú novella, tán inkább kisregény) alapján is halálosan belezúgtam. 
Janvier a flörtölés istenének földi helytartója, akinek elég megeresztenie egy félmosolyt, és húsz méteres körzetben minden bugyi lecsúszik. Persze nem ezért került fel a listára, de ha róla beszélünk, akkor ez a téma egyszerűen kikerülhetetlen. 
A világon belül egész emberi léptékű karakter, a látszólagos lazasága ellenére ő is nagyon mély érzésű, lojális és megbízható. Ügyesen lavírozik a manipulátorok világában, fiatalságát és ezáltal korlátozott erejét kiválóan kompenzálják a színészi képességei és hogy pillanatok alatt átlát mindenen és mindenkin. 
Mellette se nagyon lehet unatkozni, bármilyen őrültségben benne van - ezt mi sem bizonyítja jobban, mint ahogy Ashwinivel kerülgetik egymást. Konkrétan többnyire úgy flörtölgetnek, hogy Ash rá vadászik, ő meg nem hagyja magát elkapni. Ugyanakkor bármilyen vad vagy humoros évődés közepén képes átváltani, és a lelke mélyéből beszélni, úgyhogy véletlenül se lehet beskatulyázni valami egyszerű lányospornós dobozba. Megveszek már, hogy az ő könyvét is olvashassam, úgyhogy nagyon remélem, hogy fogy a sorozat hatodik része annyira, hogy jöhessen a hetedik, és végre teljes jogú tagja lehessen a listának. 
Nem az esetem (leírás alapján Janvier sem, úgyhogy ez is passzol), de úgy gondolom, Jonathan Rhys Meyers tökéletessen kifejezi a karakter hangulatát. Mondjuk ha pimaszul mosolyogna, még jobb lenne, de azért így se rossz.

Tudom, lehetett volna 5+1-es lista is, mennyivel jobban nézett volna ki. De úgy döntöttem, hogy a többi pasit átengedem a nőjének, vagy akárkinek, annyira nem kaparom értük a falat :) 
Esélyes volt még Jace (Rachel Vincent - Vérmacskák sorozat), Dmitri és Noel (Nalini Singh - Guild Hunter sorozat), Hawke (Nalini Singh - Psy/Changeling sorozat), bár az ő könyve sem jelent meg magyarul, csak sejtem, hogy jó lesz; és még egy Dmitri (Richelle Mead - Vámpírakadémia sorozat), de csak az átváltozása előtti, kiheréletlen verzió - ő konkrétan az utána történtek miatt nem fért fel a listára. Ja, az oroszokra is bukom... :) 
Kíváncsi vagyok a véleményetekre (tudom ám, hogy a némaság ellenére jártok ide olvasni :D), meséljétek el, hogy szerintetek kik a legjobb könyves pasik, vagy hogy az enyémek miért nem azok :) És adjatok tippeket, kit olvassak még el! :)

2018. október 22., hétfő

Sarah J. Maas - Köd és harag udvara

Igen, kicsit későn jutottam el idáig, a gány fordítás miatt nem vitt rá a lélek, hogy belekezdjek, pedig itt van a polcon hónapok óta. Annyiban igazam is lett, hogy néha nagyokat pislogtam a Viharok birodalmánál már "megszokott" hibákra, szóismétlésekre, elgépelésekre, vérostoba fordításokra (gondolatutazás, tényleg? meg ingzsebbe rejtett szárnyak?) de... Szóval az úgy volt, hogy lakásfelújítás miatt nem fértem hozzá az asztali gépemhez, és a laptop is köhögött, buktam az írást és a sorozatnézést is, beteg is voltam, úgyhogy kínomban nekiálltam olvasni, és első körben este nyolctól reggel hatig nem tudtam lerakni a könyvet, akkor is csak azért sikerült, mert már jojózott a szemem. Szerintem utoljára a Harry Potter miatt olvastam át komplett éjszakát, húsz éve. És egyébként le tudtam volna tenni, csak nem akartam. Rhys-t akartam, egy rohadt smacit akartam legalább. Nem tudtam, hogy ilyen sokáig húzzák... :D 
Valahol az első 100 oldal környékén egyébként még azt gondoltam, hogy úristen, mennyire utálom én ezt a sorozatot. Az előző résszel is így voltam, halálosan idegesített az eleje, de most már nem csak Feyre miatt, hanem a sok leírás, jelző, így surrogott a szeme, úgy fodrozódott a mindenféle ismeretlen anyagból készült ruhája... Be lehet kapni, nem érdekel. De hát ugye tudtam, ki az aktuális jópasi, érte meg bármilyen szart végigolvasok. Bár azt nem gondoltam volna, hogy ennyire jópasi. Előbb-utóbb írok valami listát a könyves szerelmeimről, és van rá esély, hogy Rhys az első helyen köt ki.
Na de jöjjön a lényeg.

Világ
Nagyon fura, hogy egy fantasy világban van angol vécé meg egy-két egyéb kényelmi dolog, de hát Maas már csak ilyen. Vagy én nem vagyok képben azzal kapcsolatban, hogy mikor is találták fel ezeket. Vagy ráfogjuk a mágiára. Úgy egyébként nincs mit mondanom róla, ugyanaz, mint eddig, csak több. :)

Karakterek
Feyre az elején még mindig egy idegesítő, jellemtelen buta picsa, cserébe annyira élethűen tud depressziós lenni, hogy én is egészen nyomott lettem tőle. Ezért nem tudtam lerakni emberi időben a könyvet, hogy eljussak valami vidámabb részig, de addigra meg már olyan mindegy volt, hogy meddig maradok ébren. Aztán a végére magához tért a csaj, egészen megkedveltem, vagy legalábbis nem irritált, de valószínűleg csak azért, mert egyre jobban hasonlít Aelinre.
Tamlinre rá se ismerni, egy igazi rohadék lesz, de nem olyan irreális módon. Kár érte. Rhys viszont... Hát annyira, de annyira...! Az állandó flörtölésével, a mélységével, a mindennel, amit átélt, ahogy segít Feyre-n, lassan, hogy ő akarja, nem nyomja rá magát, csak a kezébe adja, amire szüksége van... Ilyen pasit írni bűn.
Aztán ott vannak Rhys barátai, a belső köre... Nagyon szimpatikusak, olyan társaság, akikkel bármikor elmennék sörözni. Az nem biztos, hogy túlélném, de elmennék :D Mind nagyon jó sztorikat kaptak, és öröm nézni, ahogy ugratják egymást. Végre egy őszinte, összetartó banda, Tamlinéknél már kicsit sok volt a képmutatás. Lucien egyébként rohadjon meg, most nagyon nem szeretem, gerinctelen kis rohadék :( 

Stílus
Én nagyon soknak éreztem most a - szerintem - felesleges leírást, melyik házban hol milyen szoba van, Feyre-t éppen mibe öltöztetik, ilyesmik; nem gondolnám, hogy fontos, de azért el lehet viselni. Valamivel ki kellett tölteni ezt a 750 oldalt. 
A lelki része viszont, hát az gyönyörűen van tálalva. Feyre olyan élethű pánikrohamot kapott még az első harmadban, hogy majdnem berántott engem is. Bár még csak egyszer volt szerencsém hozzá, és akkor se volt durva, de átjött. 

Sztori
Imádtam. Feyre és mindenki más lelki sebei, hát ezekbe én annyira bele tudom enni magam, hogy elképesztő. Sokáig inkább csak ez a téma, lassan bontakozik ki a fő cselekényszál, és nem is töltünk el vele sok időt, de igazából tök jól elvoltam nélküle is. Kifejezetten lelkizős könyv, így érzésre a "buli" inkább csak a következő részben fog beindulni. 
Az egész könyvet tekintve azt mondanám, hogy nagyon Maas-os, szép listát lehet írni azokról az elemekről, amiket ő minden történetébe belepakol: a tündérek, az állatiasan birtokló pasik, a "te vagy a társam" kötelékek, az egy hét boldogság után kötött titkos házasság másnapjára elválasztott pár (ez annyira egybecsengett Aelinékkel, hogy rettenetesen bazmegoltam), a nagyon erős mágiával rendelkező csaj, akit a nagyon erős pasija edz, a megnyomorított barát (C-vel kezdődő névvel :D), egy legyőzendő névtelen király (tuti, hogy őt is megszállta valami másvilági lény)... El fogok agyalni egy darabig azon, hogy milyen sémát lehet még ráhúzni erre a történetre is, és meglátjuk, bejön-e valamelyik.

Szerelmi szál
Az elején Tamlinnel egy tankönyvi bántalmazó kapcsolatnak lehetünk tanúi, tessék jól figyelni, hogy mit kell elkerülni. De tényleg jól van tálalva, még az is elég élethű, hogy egy ilyenből nagyon nehéz külső segítség nélkül kimászni. Milyen szerencse, hogy itt van nekünk Rhys :) 
Az ő ügyében mondjuk nagyon sajnálom, hogy ilyen kényelmes hátteret kapott, hogy belelát Feyre fejébe, és pontosan tudja, mire van szüksége, anélkül sokkal idillibb lett volna a viszonyuk. Bár ugye amilyen ostoba Feyre, nagyon sokáig így sem veszi le, hogy miről van szó, és nem azért, mert ő még halálosan szerelmes Tamlinbe. Az is eszébe jut néha, de messze nem elégszer ahhoz, hogy ez mentség legyen. 
Mindenesetre akinek a gyengéje ez a "cibáljuk ki egymást a traumáinkból" típusú love story, az nagyon meg fogja nyalni a szája szélét. Ha Aelin és Rowan sztorijára azt mondtam, hogy mély, na ez túltesz rajta.
Erotika terén meg az a helyzet, hogy csak nagyon alpárian tudnám kifejezően leírni, hogy mennyire oda van rakva. Elég meredeken kerülgetik egymást, de hogy tényleg, Rhys-szel valahogy nem lehet csak úgy tessék-lássék flörtölni, amikor meg végre összegabalyodnak... Hát, maradjunk annyiban, hogy a könyv második felét kifejezetten nem utazáshoz ajánlom, okozhat kényelmetlen perceket... ;) 

Egy szó mint száz, a szutyok kiadói munka ellenére is bőven megérte elolvasni - de azért örülök, hogy eddig vártam vele, mert elvileg még idén jön a következő rész, úgyhogy maximum 2,5 hónapot kell várnom rá. Megjegyzem, az Üvegtrón már kapott új fordítót (meg remélem, korrektort meg miegymást is), ez a sorozat viszont nem, úgyhogy egyelőre marad ez a kétes minőség. 

2018. augusztus 1., szerda

James S. A. Corey - Leviatán ébredése

Az Expanse egyike azon könyveknek, amik tévés adaptációban jobban működnek (ilyen még A Gyűrűk Ura vagy a Sword of Truth/Legend of the Seeker). Sajnos képtelen vagyok a sorozatot figyelmen kívül hagyva írni a könyvekről, szóval aki nem látta az első évadot (kb az első könyvet dolgozza fel) az így járt.



Nem rossz az alap matéria, de a sorozat több ponton jobb. A legfájóbb Amos karaktere, de erről majd később kicsit.
Alapvetően félkemény scifiről beszélünk, az írók bevallottan nem törekedtek a keménységre, csak annyira, hogy egy hozzám hasonló, fizikai képesítéssel nem, de érdeklődéssel rendelkező ember azt mondja rá, hogy "ez működhet".

A könyv két karaktert emel ki a sorozat embertömegéből, Millert, a poszt-noir, undorítóan cinikus nyomozót és Holdent, a klasszikus "jobb vagyok nálad" csávót. Érdekes mód a sorozatban egyik sem volt szimpatikus, de itt sokkal hihetőbbek lettek.
A sorozat sokkal nagyobb rálátást biztosít az eseményekre, itt csak a sorozat ismerete miatt tudtam megtippelni, mi történhet a Földön és a Belt egyéb részein, aholnem volt megfigyelő karakter. Alapvetően nincs probléma ezzel, bár nehéz megmondani, hogy azért érzem így, mert a sorozat megfelelő alapot biztosított, vagy mert tényleg nincs szükség ezekre az információkra.

A sztorival nincs semmi gond, nekem nem volt igényem a misztikus protomolekulára, de elfogadom, hogy az írók szerint ez kellett bele.

Ahogy fentebb említettem, a karakterek terén a könyv feljavított kettőt, és elrontott egyet a sorozathoz képest, de az az egy az akkora, hogy nehéz megbocsájtani. A sorozatban Amos Burton valamiféle szociopata karakter némi autista beütéssel, nincs saját moralitása, minden viselkedése tanult és tudatos, nem ösztönös. Itt meg generikus kemény arc.

Az egyik legnagyobb különbség a speciális effektek büdzsé teljes szabadságából adódik: míg a sorozatban a gravitációt csak ímmel-ámmal tudták mutatni, könyvben teljes erejével szakad ránk az 1/3 g. Akik alacson g-ben nőnek fel azok magasabbak, Coriolis hatás, utazási idők.
A sorozat viszont szépít az akcentusokkal, a Belter beszéd egész egyszerűen zseniális, és a könyvből nagyrészt hiányzik, legfeljebb utalva van rá. Külön szeretném kiemelni Jared Harris alakítását, mint Anderson Dawes, pedig nem is használ túl sok Belter szót.