Nagy utat tettünk meg Celaenától Aelin Ashryver Whitethorn Galathyniusig. Távolvégtől Orynthig. Egy leigázott, depressziós földrésztől a szabad világig.
Hét könyv, az utolsó akkora, hogy magyarul csak két részbe fért bele. De nem tudnék olyan jelenetet mondani, ami feleslegesen volt benne; minden egyes mondatra szükség volt, hogy megértsük, hogy átérezzük, hogy arcon vágjon.
Mert arcon vág. Mert háború van, mert a biztos vég közelít, és ezt bizony nem ússza meg mindenki élve.
Sírni fogsz. Tényleg.
Ennek megfelelően a végét egyszerűen nem lehet letenni. Az első kötetet még csak-csak, azt több este alatt olvastam ki, de számíts rá, hogy amikor elkezdődik a végjáték, ott már muszáj akárhányszáz oldalt egyben lenyomni, mert nem hagyhatod ott őket a vég kapujában, látnod kell, hogy mi lesz velük.
Maas zseniálisan tekerte a szálakat, olyan epikus befejezést adott, hogy kívánni se lehet jobbat. Pedig most már azért keményen összetett a helyzet: több kontinens, több birodalom, sőt, több világ seregei csapnak össze, minden sarkon királyok, királynők, hercegek és miegymások, démonok, istenek, és minden, amit valaha is akartunk egy bármilyen fantasytől, itt összesűrűsödik. Az utolsó pillanatokig nem lehetsz benne biztos, hogy akikről végig azt hitted, hogy elég fontos szereplők ahhoz, hogy túléljék, tényleg felállnak-e a végén. A "happy end" nagyon régóta halált követel, csak az a kérdés, ki fizeti meg.
Sajnos nehéz spoilermentesen, mégis tartalmasan beszélni erről a részről, de azért megpróbálom. Amit elárulok, azok olyan dolgok lesznek, amiket igazából a könyv elolvasása előtt is lehetett tudni, amúgy megpróbálok az élményre koncentrálni.
Ugye Aelint legutóbb akkor láttuk, amikor Maeve elfogta. Remélem, senki álmait nem töröm össze, amikor azt mondom, hogy nem marad fogságban, amíg a többiek megmentik a világot ;) (És egy epikus fantasyben az se lepjen meg senki, hogy megmentik a világot, na.) De amíg onnan sikerült kiszabadulnia, hát az is kemény menet volt. Meg ahogy utána feldolgozta a lelki és fizikai kínzásokat. Mint kiderült, azért mégiscsak ember, ő sem tud mindenen röhögve túllépni. Tudom, hogy megosztó karakter (én speciel kedvelem, nekem Feyre böki a csőrömet), de aki ezek után sem képes együttérezni vele, az egy szívtelen állat, én mondom.
Igazából elég sokaknak nagy lelki utazás ez a rész. Manon például különösen nagyot változik, de megmarad a maga férfias stílusú problémakezelésénél, nem agonizál sokat, hanem viszonylag gyorsan és belső vita nélkül elfogadja ezeket a változásokat. Azt azért nem mondom, hogy rá se lehet ismerni - bár amin keresztülmegy, az se lenne csoda. Aki olvasta, az majd érti: hát én úgy könnyeztem, hogy alig láttam el a betűkig :( Szemét húzás volt. Nagyon szemét.
Nem fogok minden szereplőt kiemelni, mert akkor itt ülnénk napestig, inkább csak annyit jegyeznék meg, hogy imádom, hogy mellékesebb karakterek is nagyon komoly szerepeket kaptak így a végére. Persze így vagy úgy mindegyik Aelinnek köszönhetően került oda, ahol megteheti, amit kell, szóval technikailag nem kérdőjelezik meg Aelin főhős mivoltát, de mégis, nem ő az egyetlen, aki hős lesz a végén. Hú, de mennyire nem :)
Úgy általában elég sok meglepetést tartogatott ez a befejezés, semmilyen szinten nem nevezném kiszámíthatónak. Eleve az a reményelenség, ahova eljutunk a második kötetre... Hát azért nem tudtam letenni, mert rosszat álmodtam volna (ha egyáltalán sikerül utána aludnom), annyira mélyen volt mindenki, és annyira kilátástalan volt minden. És mindig, amikor azt hiszed, hogy előálltak egy megoldással, akkor mégsem. Hát hogy lesz ebből világmegmentés? Komolyan megviselt, örülök is a viszonylag hosszú levezetésnek a végén, nagyon kellett.
Csak hogy valami rosszat is mondjak, kicsit túl sok volt már a szereplő, néhány névnél nagyon kellett gondolkodnom, hogy most akkor ő kinek a kicsodája, és hogy került ide. De hát memória nélkül ne olvassál hétrészes epikus fantasyt, ugye, vagy viseld el, ha kutakodni kell a ToG wikin :) De ennél több negatívumot nem igazán tudok felhozni.
Mesélhetnék még arról, mennyi érdekesség derül ki, hány karakterből hozza ki ez az egész a legjobb arcát, és hogy miért érdemes figyelni, amikor Aelinék, hát, máshol vannak, de nem teszem. Tessék elolvasni.
Részemről meghajlok Sarah J. Maas nagysága előtt, méltó befejezés ez egy kiváló sorozathoz. Életemben ennyiszer nem használtam még egy bejegyzésen belül az epikus szót, de hát ha egyszer tényleg az... :) Rohadt jó. Igen, még azt is megéri, hogy két könyvet kellett megvenni hozzá.
Viszlát, Aelin, köszönöm az élményt! Lesz még ebből újraolvasás, ígérem.
Sajnos nehéz spoilermentesen, mégis tartalmasan beszélni erről a részről, de azért megpróbálom. Amit elárulok, azok olyan dolgok lesznek, amiket igazából a könyv elolvasása előtt is lehetett tudni, amúgy megpróbálok az élményre koncentrálni.
Igazából elég sokaknak nagy lelki utazás ez a rész. Manon például különösen nagyot változik, de megmarad a maga férfias stílusú problémakezelésénél, nem agonizál sokat, hanem viszonylag gyorsan és belső vita nélkül elfogadja ezeket a változásokat. Azt azért nem mondom, hogy rá se lehet ismerni - bár amin keresztülmegy, az se lenne csoda. Aki olvasta, az majd érti: hát én úgy könnyeztem, hogy alig láttam el a betűkig :( Szemét húzás volt. Nagyon szemét.
Nem fogok minden szereplőt kiemelni, mert akkor itt ülnénk napestig, inkább csak annyit jegyeznék meg, hogy imádom, hogy mellékesebb karakterek is nagyon komoly szerepeket kaptak így a végére. Persze így vagy úgy mindegyik Aelinnek köszönhetően került oda, ahol megteheti, amit kell, szóval technikailag nem kérdőjelezik meg Aelin főhős mivoltát, de mégis, nem ő az egyetlen, aki hős lesz a végén. Hú, de mennyire nem :)
Úgy általában elég sok meglepetést tartogatott ez a befejezés, semmilyen szinten nem nevezném kiszámíthatónak. Eleve az a reményelenség, ahova eljutunk a második kötetre... Hát azért nem tudtam letenni, mert rosszat álmodtam volna (ha egyáltalán sikerül utána aludnom), annyira mélyen volt mindenki, és annyira kilátástalan volt minden. És mindig, amikor azt hiszed, hogy előálltak egy megoldással, akkor mégsem. Hát hogy lesz ebből világmegmentés? Komolyan megviselt, örülök is a viszonylag hosszú levezetésnek a végén, nagyon kellett.
Csak hogy valami rosszat is mondjak, kicsit túl sok volt már a szereplő, néhány névnél nagyon kellett gondolkodnom, hogy most akkor ő kinek a kicsodája, és hogy került ide. De hát memória nélkül ne olvassál hétrészes epikus fantasyt, ugye, vagy viseld el, ha kutakodni kell a ToG wikin :) De ennél több negatívumot nem igazán tudok felhozni.
Mesélhetnék még arról, mennyi érdekesség derül ki, hány karakterből hozza ki ez az egész a legjobb arcát, és hogy miért érdemes figyelni, amikor Aelinék, hát, máshol vannak, de nem teszem. Tessék elolvasni.
Részemről meghajlok Sarah J. Maas nagysága előtt, méltó befejezés ez egy kiváló sorozathoz. Életemben ennyiszer nem használtam még egy bejegyzésen belül az epikus szót, de hát ha egyszer tényleg az... :) Rohadt jó. Igen, még azt is megéri, hogy két könyvet kellett megvenni hozzá.
Viszlát, Aelin, köszönöm az élményt! Lesz még ebből újraolvasás, ígérem.
 |
| https://www.deviantart.com/osossum/art/Kingdom-of-Ash-800119199 |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése