Róbert Katalin: Keresd az igazit! (Lélekfény 1.)

Abercrombie után úgy gondoltam, feltétlenül szükségem van valami nagyon másra. Eredetileg nyálasat akartam, de az nem volt kéznél, gondoltam, akkor csapassuk ezt. Sosem olvastam még Róbert Katalintól, és ez pesze mindig lutri, de szerelem a téma, mi baj lehet?
Hát, most mit mondjak, csöbörből vörödbe. Kicsit más élmény volt, mert szinte egy ültő helyemben végigolvastam, viszont itt az érzelmi sivárság helyett egy sunyin rám telepedő mély depressziót kaptam. 

Karakterek
Ugyanis az összes nézőpontkarakter már az első oldalakon is olyan mélyen van, hogy nem egészen értettem, hova lehet ezt még fokozni. És tényleg nem is nagyon lehetett, vagy hát nekem az volt a benyomásom, hogy már a legelején mindannyian elértek a "szar az élet" hozzáállásnak ahhoz a részéhez, amikor már őket sem lehetett meglepni vele, hogy tényleg szar, vagy hogy lehet még szarabb. Próbálják a legjobbat kihozni belőle, de igazából az elején pont ugyanannyira szenvednek, mint a végén, csak más miatt. Legalábbis ha azt vesszük szenvedésnek, hogy állandóan félnek, pozitív gondolataik pedig csak nyomokban vannak, azokat is gyorsan elhessegetik, mondván, tilos. 
Milo mintha rég beletörődött volna, hogy az élete rossz döntések sorozata, mert mindig meghozza őket, és aztán mindig szív miattuk. Jóindulatú gyerek, csak szerencsétlen végig fuldoklik a történések közepette. Lapátol izomból, hogy ne merüljön el, de elég kilátástalannak tűnik a dolog. Tartok tőle, hogy előbb-utóbb elkapják és hülyére verik, és ha nem menti meg valaki, el is fog patkolni. 
Elina cuki, bátor, tényleg odateszi magát, ami a kényelmes és normális élete után azért nem rossz teljesítmény. Az elfogadás és az igazságért kiállás egészséges keverékét hozza, pacsi. Annak pedig külön örülök, hogy a pasijával nem vergődnek, hanem ők tényleg tudják, hogy együtt akarnak lenni. 
Deniel meg annyira rejtélyes, hogy még én sem tudom eldönteni, hogy most akkor vele mi van. Kivárok. 
A mellékszereplőkről egyelőre elég egyértelműnek tűnik, hogy "jók" vagy "rosszak", szóval nincsenek túldimenzionálva, de azért élvezhetők. 

Sztori
Őszintén? Én úgy szerettem volna meglepődni valamin...!
Na jó, ez így kicsit félrevezető, mert bőven vannak rejtélyek, meg kérdőjelek, de gyakorlatilag minden fontosabb történést előre lehet látni, legalábbis jóval előbb, mint hogy a karakterek észrevennék, hogy mi a helyzet. Ami megmozgatja a fantáziát, az inkább a világ, nem a sztori.
Úgy egyébként izgalmas, kellően összetett a helyzet, lehet szurkolni, hogy mindenkinek megoldódjanak a kínjai, meg gondolom, majd a megoldásért is meg kell dolgozniuk (sorozatnyitó kötet ugye), élvezetes volt olvasni. De nem tehetek róla, hiányérzetem van. Az egyik problémám ugye a kiszámíthatósága, a másik pedig ironikus módon az egyetlen pont, ahol viszont tényleg meglepődtem: a vége. 
Merthogy semmi nem oldódott meg. Ez olyan szintű függővég, hogy szerintem eleve készen volt az egész sorozat, csak túl hosszú lett volna egy regénynek, úgyhogy találomra elvágták valahol. Pont ott, ahol mindenkinek sokkal rosszabb az élete, mint az elején volt. Még másnap is arra ébredtem hajnalok hajnalán, hogy mi van már velük, haladjunk tovább. Kicseszés. 
Egyelőre egyébként úgy tűnik, hogy itt nem a karakterek egyéni boldogsága lesz a lényeg, hanem a kis világuk sorsa, mert ezen a téren legalább haladtunk valamit előre is. Az alaphangulatot figyelembe véve azt is megkockáztatom, hogy mind meghalnak a sorozat végén (kéz a kézben, természetesen), viszont közben valahogy helyreteszik az értelmetlen szabályokat, amik nyomorúságossá tették az életüket. Szóval per pillanat nem fogadnék nagy összegekben egy rendes happy endre.

Világ
Ez vitte el a hátán az egészet, nagyon kreatív a világ, sok lehetőséget rejt, és még több titkot. Nem részletezem nagyon, mert aki idetévedt, az gondolom, legalább a fülszöveget látta, a többi meg spoiler, de röviden: fura vallás, vagány tetkók, előre elrendelt sorsok, tiltott szerelmek. Mindez egy szigeten, ami annyira el van zárva a többiektől, hogy senki se ki, se be. 
Az mondjuk kicsit fura, hogy itt konkrétan minden tilos, ami jó, legalábbis a főhősöknek. Ha kicsit is boldog lennél, vagy csak használod a józan paraszti eszedet, akkor vagy megölnek, vagy kitaszítanak. Mélyen sötét a hangulat, annak ellenére, hogy minden a szerelem meg a boldogság körül forog, és elvileg idillinek kellene lennie mindennek. Nagyon kicsavart helyzet. 
Mindenesetre érdekel, hogy hogyan is alakult ki ez a faramuci zárt világ az értelmetlen tiltásokkal, meg a szomszédos néppel. Ha másért nem, ezért biztosan tovább fogom olvasni a sorozatot, tömény depresszió ide vagy oda.

Stílus
Az elnevezések nekem itt-ott mesterkéltnek tűnnek, kezdve a Napésholddal, folytatva minden angolszásznak hangzó név fonetikus írásmódjával, de lehet, hogy csak öregszem. Meg lehetett szokni, csak fura. Amúgy teljesen gördülékeny szöveg, jól tolerálható mennyiségű hangulatteremtő leírással; olvastatja magát, észre se veszed, és lemegy akár egyben is, mert nehéz kiszakadni az állandó feszültségből. 
Ja, humor az nincsen. De hogy semmi. Lehet, hogy az is tilos...? 

Romantika/erotika
Kicsit nekem súlytalannak tűnik. Minden ekörül forog, és mégis, valahogy nem komolyan vehetőek számomra az akadályok, nem tudok mit kezdeni a kis belső vergődéseikkel. Szerintem simán csak dugnia kellene mindenkinek, aztán éljenek boldogan a tengeren túl, amíg meg nem halnak. De persze az egész könyv nem létezne, ha ezt meglépik már az elején. 
Úgy egyébként nagyon érzékletes, amikor a karakterek éppen nem dugnak, meg sóvárognak egymás után, ilyen szinten nincs vele baj. Csak valahogy izé. Pont a szerelem legjobb része hiányzik, amikor egyszerűen csak belemerülnek az érzésbe, és boldogok. Mindig, de tényleg minden rohadt pillanatban ott van a háttérben a vészvillogó, hogy TILOS, és ezek jó gyerekek, és érdekli őket (többnyire). Így annyira nem akarnám beleélni magam a helyzetükbe. 

Szóval mit mondjak, nem estem hanyatt tőle. Bár könnyen lehet, hogy érdemes gyököt vonni a véleményemből, mert most ez a tömény szenvedés pont nem hiányzott kiüresedett lelkecskémnek. Bocsi a szájhúzogatásért, eskü nem a vámpírpornó miatt van  a folytatást majd igyekszem jobb hangulatban letolni, hátha. 
Tehát, most próbálok objektív véleményt alkotni: 
Aki szokványos romantikus regényt várt, az esélyes, hogy csalódni fog. Aki egy érdekes világot, meg rejtélyeket, az odáig lesz érte. 

Nekem meg adjatok már valami csillámrózsaszín nyálat gusztustalanul vattacukros happy enddel, könyörgöm! 

Impulzusvásárlás

Az van, hogy idén ugye virtuális a Könyvfesztivál is, ami sok dolgot megváltoztat, egyet viszont nem: brutál akciók vannak. Gazdasági válság ide vagy oda, ezt nem lehet kihagyni, ha az embernek éppen nincs veszélyben a napi zsíroskenyere. Fura, mert élőben pont nem szoktam rommá vásárolni magam, inkább csak szocializálódni megyek, meg egy-két újdonságért, de hát ez az idei év nem hagyományos, na. 

Friss megjelenések ugye nemigen vannak most, viszont a Könyvmolyképző 27%-os akcióját elnézve úgy gondoltuk, hogy veszünk egy rakás könyvet, csak azért, hogy meglegyen. Vannak értékek, amiket a polcon akarunk tudni. 

Tavi Katával szemben nagyon sok adósságom van, mert bevallom őszintén, régesrég letöltöttem a sorozatot, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy majd megveszem, mert van annyira jó, hogy kell a polcra. Nem is blogoltam róla (talán a bűntudat miatt, mégiscsak "loptam"), pedig tényleg jó kis sorozat, nézzetek rá. Hiába gimis könyv, meg nem fantasy, szóval abszolút nem az a kategória, amiért én rajonganék, de egyrészt nagyon kedves, szórakoztató sorozat, szívesen áldozok rá, másrészt meg gondolnom kell a jövőre is. Egyszer csak lesz gyerekem, és ezt nagyon szívesen nyomnám a kezébe tizen-egynéhány éves korában. Majd ha egyszer lazításképpen újraolvasom, írok is róla. 

Abercrombie-ért ugye nem voltam oda kifejezetten, de egyrészt Marci szereti, legyen meg a polcon, másrészt szép a borítója, dísznek is elmegy, harmadrészt meg még lehet, hogy adok egy esélyt a folytatásoknak is, és hát mikor vegyük meg, ha nem most, ugye.

A MásValaki Problémája pedig mindkettőnk kedvenc könyve evör, konkrétan rongyosra van olvasva (Marci most is épp ezt nyúzza), néhány lapja ki akar esni, a borítón felpöndörödött a fólia, szóval veszünk még egyet, hogy legyen a háznál egy ép példány is, biztos ami biztos. Majd vitrinbe tesszük, vákuumcsomagolásban, hogy tutira örök darab legyen. Ilyet még életemben nem csináltam, hogy két példányt tartok ugyanabból a könyvből (bár a Calderonnál már gondolkodtam rajta), de közös megegyezéssel úgy döntöttük, hogy ha valami, hát ez megérdemli. 

Aztán gondoltam, itt az ideje Eragon-témában is felzárkóznom. Az Európánál 30%-os kedvezmények vannak minimum, úgyhogy onnan is szereztem ezt-azt a vadiúj borítós Örökség-ciklus mellé, amit szülinapomra kaptam. 

Itt teret engedtem a fangirl énemnek is, az egyik könyv csak egy 100 oldalas interjú (interjúnak mondjuk jó hosszú, könyvnek kevésbé), a másik pedig tényleg csak fanservice, útmutató a világhoz. Semmiből nem vettem még ilyeneket, de valahol ezt is el kell kezdeni. A novelláskötet pedig régóta izgat, nagyon kíváncsi vagyok, hogy íróként hová jutott Paolini. 

Végül bekukkantottam a Delta Visionhöz is. Teljes lelki nyugalommal nézelődtem, mondván, úgysem akarok tőlük rendelni semmit, sok lenne már a jóból, de aztán eszembe jutott, hogy hoppá, Brandon Sandersont is akartam olvasni. Így múlik el a világ dicsősége.

Sajnos minden sorozatát elég régen kezdte, úgyhogy igazán frisset nem tudtam választani (sokadik résszel mégse kezd az ember sorozatot), de amennyit lógtam a kreatív írás kurzusán a youtube-on, most már meg kell néznem, hogy ténylegesen hogy ír. Remélem, nem fog nagyon tetszeni, mert az drága mulatság lesz. 

Már csak össze kell raknunk a két új falipolcot, hogy legyen hova elraknunk az új szerzeményeket, mert így is vannak még könyvek, amik a 3,5 évvel ezelőtti költözés óta zsákban várják, hogy legyen helyük valahol. De ezen nem múlhat semmi. 

Legend of the Seeker - "retro" sorozatkritika

A karanténra való tekintettel leporoltam ezt a félkész bejegyzést, hátha már halálra unjátok magatokat otthon, és kéne elfoglaltság :)

A retro cimkét azért kapta, mert akárhonnan nézzük, idestova tíz éve, hogy elkaszálták a méltatlanul kevés két évad után, amit megélt. 

Igen, méltatlanul, mert ez a sorozat az iskolapéldája annak, hogy igenis lehet szarból várat építeni.

Alapvetően annyit kell tudni a sorozatról, hogy egy teljesen tipikus fantasy, középkori fejlettségű világ mágiával, varázslókkal, mindenféle egyéb érdekes képességekkel, mágiával megtolt főgonosszal, különféle lényekkel, próféciával, varázstárgyakkal, szóval tényleg klasszik fantasy, ahogy kell, de nem a sablonos tolkieni világépítéssel - itt például alapból mindenki ember, nincsenek se elfek, se törpék, se semmi. Ebből ugye még lehet bármi; csak a megvalósításon múlik, hogy fasza lesz-e, vagy egy talicskányi egymásra hányt sablon, és itt jön be a könyvek és a sorozat közötti különbség.
Anno a sorozat elkaszálása után elkezdtem olvasni a könyveket, ami alapján készült a LotS, mert érdekelt, hogy mi a folytatás. Konkrétan annyira bűnrossz volt, hogy inkább bámultam kifele az ablakon, mert még az is jobb programnak tűnt. Csak a miheztartás végett: melóban olvastam, egyedüli eladó voltam egy újonnan nyílt boltban, ahova egy nap alatt átlagosan két darab vásárló tévedt be, ehhez képes volt unalmas olvasni. Kegyetlenül szar könyvek, de tényleg, halálosan semmitmondó, nulla érzelem, szóval egyértelműen a "nem ajánlom" kategória. Max. annak lehet jó, aki eleve ilyeneken nőtt fel és nem zavarja, ha kizárólag a cselekmény halad előre, az is lassan, de semmi más nem történik semmilyen szinten.

Na most ehhez képest a sorozat a következőket tudja felvonultatni, csak címszavakban:

- a világ legtáposabb és legjobb humorú mágusa, aki tényleg dobálja a tűzgolyókat meg köddé válik meg minden, amúgy meg az első jelenetében meztelenül ül a holdfényben és egy csirkével beszélget

- a világ legszexibb gonosza evör, Craig Parker (leánykori nevén Haldír, de meg nem mondanád róla) annyira átéli a karaktert, hogy végem van; rettentő stílusos, és az akcentusa, hát attól meg kell halni (de azért megnyugtatom a férfiakra kevésbé bukó közönséget, hogy amúgy is összetett karakter és elég para ellenfél)
- istentelen humoros és epikus; nem gyerekes, de nem is lett az a felakasztom magam kategóriás darkos stílus, pont kényelmes, és a tétek is durván emelkednek

- érdekes világ rengeteg lehetőséggel - aláírom, nem mindig az életszerűség fellegvára, de láttam már rosszabbat is, meg hát a hangulatért cserébe elnézem neki

- a sztori elég összetett, kellően sok csavarral megspékelve, halad is valahová, folyamatosan a főszállal vagyunk elfoglalva, a kitérők is jók, nem emlékszem kimondottan unalmas részre

- a karakterek jók: elég összetettek, a múltjuk lépten-nyomon bekavar, változnak, fejlődnek, hibáznak, aztán jobb emberek lesznek, tényleg lehet értük izgulni
- a romantikus-erotikus szálak is működnek, főhőseinket annyira megszopatták ilyen téren, hogy öröm nézni (vagy olyasmi :D), ők tolják a romantikus részét, az erotika inkább a gonoszunk körül jelenik meg, és hát oda van rakva, na - egyiket se viszik túlzásba, de azon a kevésen azért el lehet rágózni.

Ez nyilván a főleg lányos szemszögű értékelés, de a női karakterek is egytől egyig szexik, csak mondom :) Marci is szereti, szóval abszolút nem mondanám csajos sorozatnak, mindenki megtalálhatja benne a maga  néznivalóját. Aki bukik a fantasyre, és valahogy kimaradt volna az életéből a LotS, az adjon neki egy esélyt, ha lehet, eredeti nyelven A magyar szinkron se kimondottan rossz, de a finomságok igazán angolul jönnek ki.
Oké-oké, vannak hibái is a sorozatnak elismerem. Legfőképpen az, hogy a kasza miatt nincs lezárva, de mivel némi szenvedés árán be lehet pótolni a könyvekből vagy a netről a kimaradt részeket, nem kell feltétlenül a hajunkat tépni, hogy na most vajon mi történik (bár én egyébként nem néztem utána, és még mindig élek). Ezen felül is itt-ott megbotlik azért, de még mindig messze jobb minőségű és felnőttebb, mint mondjuk a Shannara (szódával az is elment, amúgy nem olvastam), meg hát eleve nem dúskálunk az ilyen jellegű fantasy sorozatokban, szóval mindenképpen megér egy misét. Persze a műfaj alfája és omegája még mindig a 2008-as Merlin, na abba tényleg nehéz belekötni. De a Legend of the Seeker is kiváló szórakozás; kreatív, stílusos, jó hangulatú és humoros, a színészek is jól tolják, szóval nosza, tessék nekiesni :) 

Joe Abercrombie: A penge maga (Az első törvény 1.)

Nem mai darab a könyv, de Marci úgy gondolta, nekem tetszene, szóval gondoltam, megyek vele egy kört. Illetve nem most gondoltam, de hát az úgy történt, hogy januárban rendeltem egy nagy kupac könyvet (akkor még nem sejtettem, hogy karantén lesz, és mennyire jól fog jönni :D), viszont nem tudtam eldönteni, melyikkel kezdjem. Kértem Marcit, hogy mondjon egy számot, kiszámoltam, és hát pont ez jött ki, a legvastagabb, meg amire a legkevésbé vagyok kíváncsi, de gondoltam, most már mindegy, nekiesünk. 

Ez bő két hónapja volt. Nem szokásom félretenni könyvet, ahhoz nagyon kell idegesítenie, szóval azóta vagy ezt olvastam, vagy leginkább egyáltalán nem olvastam. Ahhoz viszont túl jó volt, hogy végleg lerakjam, bár ez nem az élvezeti értékének szól, csak egy tárgyilagos értékelés. 

Szóval nehéz szülés volt, na, pedig jó a könyv. Mindjárt kifejtem, mit hiányoltam belőle :)

Világ

Középkor, mágia, történelem, hatalmas világ, minden van, csak egyiket sem értem. A mágia csak nyomokban jelenik meg, túl sok vagányság nincs benne, értelem meg még annyi se. A történelem túl összetett, nem igazán értem, hogy ki, mit, miért, mikor, hol, csak hogy van ez a birodalom, meg egy másik, és háború lesz. Volt valami nagy mágus, most meg a tanítványai kavarnak valamit. De hogy mit... Ahogy mondani szokás, a reklám után kiderül. Ha eljutok odáig.

Sztori

Hát, ezt sem egészen értem. Nagyon első kötet, igazából még azt sem tudjuk, hogy mi itt valójában a fő konfliktus. Van egy készülő háborúnk, egy korrupt Unióvezetésünk, meg valami mágiás dolog, ami aztán végképp teljes homály. Egyik karakternek sincs semmi konkrét célja (vagy ami van, az elég semmitmondó), csak belekeveredtek, és várják, hogy történjen valami, amihez hozzászólhatnak. Ha valakinek ez fel tudja kelteni az érdeklődését, meg szeret olvasás közben kombinálni, annak remek lehet, mert ezer történés és utalás van, de engem így nem igazán hozott lázba. 

Karakterek

Azt mondják, ez Abercrombie erőssége. Elismerem, technikailag minden karakter rohadt jól össze van rakva, mondhatni bátran, mert azért egy Glokta kaliberű megsavanyodott nyomorékot nézőpontkarakternek megtenni elég merész dolog. A Trónok harcás Tyrion hozzá képest egy délceg lovag. 
Szóval a karakterek jók: egyediek, van motivációjuk, egyedi látásmódjuk, hangjuk, kidolgozott múltjuk (hajaj), fejlődnek, változnak, lehet őket szeretni vagy utálni. És ez a mellékszereplőkre is érvényes, épp csak ki nem ugranak a lapok közül, annyira élnek. 

Amivel viszont problémám volt, az az, hogy egyik sem érdekelt. Felőlem az ötvenedik oldalon mind meghalhattak volna, egy vállrándítással elintéztem volna, hogy oké, ez akkor ennyi volt. Talán csak Logent sajnáltam volna, ő az egyetlen normális ember a könyvben, ráadásul az elején a lábosával tudott némi szimpátiát is ébreszteni, de itt vége is a sornak. Gloktától kifejezetten kirázott a hideg, csak azért tudtam végigolvasni, mert elég intelligens, "nyomozós", illetve hát a masszív önirónia minden karaktert elviselhetővé tesz. Róla mondjuk sokáig azt se tudtam eldönteni, milyen korú, így öregemberként jelent meg előttem, amit aztán nagyon nehéz volt átállítani. Jezal meg egy üresfejű gyökér, nem is értem, miért kapott egyáltalán saját nézőpontot. Nagyon nagyot kéne változnia a történet végére, hogy értelmet kapjon a létezése, aminek már látszanak jelei, de azért nem lopta be magát a szívembe, na. 
Szóval a karakterek nem igazán jönnek be, de ami nagyobb baj, hogy ezek egymással sem kezdenek semmit; mindenki elvan a saját kis világában, és csak óvatosan, tárgyilagosan figyelgeti a többieket. Az utolsó lapokon kezdtek alakulni végre valamiféle kapcsolatok közöttük, ott kezdett egy kicsit érdekelni, hogy mi is lesz velük, de nem hiszem, hogy ez elég arra, hogy a folytatásokat is olvasni akarjam. Majd kiderül. 

Stílus

Úgy egyébként jó a szöveg, olvastatja magát, egyik lap a másik után, de azért nem nehéz belealudni, mivel ugye nincs semmi, amiért olyan nagyon izgulni lehetne. A stílus férfiasan kemény, néhol kifejezetten profán, kiválóan visszaadja az élet kisebb-nagyobb gusztustalan nehézségeit. Ettől is életszerű lesz, simán hihető, hogy ez valamikor valakikkel tényleg megtörtént. 

Szóval valójában nagyon tuti könyv (bár valószínűleg az egész sorozatra ez jobban értelmezhető lenne), de nem nekem. Egyszerű lélek vagyok, nekem oda kell rakni valami konfliktust, hogy tessék, ezt kell megoldani, meg egy okot, hogy érdekeljen. És közben nem untatni látszólag jelentéktelen mellékszereplők kalandjaival. Később majd nyilván minden értelmet nyer, de az a könyv, ami hatszáz oldalon sem tud értelmet adni saját magának, nálam sajnos megbukott. 

Ettől függetlenül azt mondom, hogy akinek mások a prioritásai, vagy valaha is elgondolkodott azon, hogy elolvassa, az essen neki nyugodtan. Nem rossz ez, csak másképp jó, mint ahogy én szeretem.