On Sai: Vágymágusok 1. - Álruhában

Nagyon régóta vártam ezt a könyvet, mert már amikor először hallottam a koncepcióról, akkor sem tudtam elképzelni, hogy ez tényleg működhet. Vágymágusok címmel YA, azt mégis hogy? Aztán megegyeztem magammal, hogy biztos el lesz mosva ez a szex-dolog, kislányosra, hogy hát végülis ott van, de nem ez a lényeg, mert miért lenne egy YA-ban a szex a lényeg, ugye, és főleg hogyan. 
Hát, hogy is mondjam... Szeretnék őszintén gratulálni a beteg ötlet kitűnő megvalósításához, sosem hittem volna, hogy meg lehet írni egy cuki kamaszpornót 300 oldal flörtölésből. Mondjuk annak azért elég vad, el tudom képzelni, hogy egyeseknél kiveri a biztosítékot, de technilailag amúgy egy 17 éves életébe minden simán belefér, talán csak a vége van kicsit elszállva. 

Oké, oké. Nagyon el van szállva. Igazából az egész regény egy Calderon szintű agymenés, csak a nemesünk nem egy felnőtt kardozós férfi, hanem egy fiatal mágus nő. 

Sztori

Főhősünk, Rianna egy férfiruhába kényszerült 17 éves kanos grófkisasszony. Rendes nőnek túl férfias, férfinak túl nőies, cserébe végtelenül jóindulatú, ugyanakkor határozott és okos is, aki amúgy minden problémát igyekszik rendes nemesi szűzlány módjára rendezni, általában sikerrel. Szegénynek amúgy csak kb. ötször hangzik el a neve az egész könyvben, mert mindenki azt hiszi, hogy ő a saját ikertestvére, Roan. A női mágusokra nem sok jó vár ebben a világban, úgyhogy miután összekeverik őket, Rianna kénytelen a testvére szerepét játszani, és túlélni egy máguskatona-kiképzőtáborban, vagy mi a fenében. ("Férfiak! Élő, fingó, disznó vicceket mesélő férfiak!") Itt aztán szegény rengeteget szenved, már csak azért is, mert az ő mágiája alapvetően tök mást tud, mint a férfiaké, többek között például vonzza a srácokat, meg egyáltalán, 17 éves csajként bedobják a tesztoszterontengerbe, szóval nem egyszerű, na. Pláne, hogy aztán meg is akarják ölni hébe-hóba, meg az emberi kapcsolata is elég bonyolultak tudnak lenni így látszólag melegként (mert annyira nem jó színész, hogy ne nézze meg az izmos férfitesteket). Lesz egy kis nyomozás is, szövetségek, félreértések, szóval pezseg a sztori, bár tény, hogy a hangsúly talán kissé el van tolódva egy felhúzott kamaszlány ízlésének megfelelően. (Ha jól emlékszem, nekem a 18. életévem telt hasonló hangulatban... Történtek dolgok is, de hát a pasik azok pasik :D) Mindenesetre szépen össze van fonva ez a két szál, egy pillantig nem unalmas vagy egysíkú. A folytatást pedig kifejezetten várom, noha lehet sejteni, hogy mi lesz a fő gond, és a megoldása. 

Világ

Izgalmas, egyedi, kidolgozott, ahogy megszoktuk; én mondjuk igényelnék róla még több infót, de gondolom, ahhoz meg kell várnom a következő részeket. 

A legfőbb érdekesség ugye a mágia maga, ami egészen mássá formálta az - egyébként középkori hangulatú - világot, mint a miénk. Azon mondjuk fennakadtam, hogy húsz oldal se kellett ahhoz, hogy eljussunk az isteni maghoz, ami aláhullott az égből, hogy megszülessen a mágia. Ilyen beteg sztorit utoljára a The Magicians sorozatban láttam, ott az okozott galibát, hogy - spoiler - az egyik isten beleszart a mágia forrásába. Hát itt meg egy másik rárecskázott egy kis mágiát a világra. Köszi. Őszintén, nem tudtam, mi hiányzott eddig az életemből, de ez van, az isteni testnedvek és végtermékek egyszerűen minden sztorit feldobnak. 

A mágiarendszer elég érdekes, nincs túlmagyarázva, de a maga módján logikus, hiszen a természet mágiája elég önálló életet él, tehát nagyjából azt csinál, amihez éppen kedve van. Tulajdonképpen egy külön karakter szerepét tölti be, aki hol segít, hol hátráltat, de megfelelő érvekkel meggyőzhető. 

Stílus

Szép, több leírással, mint ami az eddigi On Sai könyvekben összesen volt. Nem vészesen sok azért így sem, viszont a karakterhez és a különleges világhoz nagyon illik. 

A szokásos eredeti kifejezéseinket is megkapjuk, ezúttal - hálisten - teljesen ismerős szavakről van szó, csak furcsa jelentéssel; ez hol tetszett, hol nem. A szőlőindát pl. nem tudtam hova tenni, a gyümölcsoltás viszont elég szép kifejezés arra, hogy a mágusok össze-vissza kefélnek, megsegítve a gyermektelen családokat egy-egy mágusbabával. Milyen önfeláldozók... :) 
A korhatáros jelenetek egyébként abszolút finoman vannak megoldva, már ha azt nem nézzük, hogy Rianna aztán tényleg fűre-fára beindul, és elég sűrűn találja magát nagyon abszurd jelenetekben. De a tálalás maga egészen szolid. 

Ami a humort illeti, most éppen nem röhögtem fel hangosan semmin, talán azért, mert az egésznek van egy ilyen alaphangulata. Ez egy jópofa, de szürreális agymenés, igazán csak akkor néz nagyot az ember, ha hátralép kettőt, és rájön, hogy valójában itt mik történnek. Beteg, de a legjobb értelemben :) 

Romantika/erotika

Először is le kell szögeznem: én annyira, de annyira sajnáltam minden srácot, hogy ezek Rianna mágiája miatt mind azt hiszik, hogy melegek... :D Talán csak Ras-t nem sikerül megingatni szilárd heteroszexuálisságában; Lidércet nem tudom, őt szerintem simán csak nem érdekli az se, ha kiderül, hogy biszexuális. Amúgy ha pasit kéne választani, akkor Ras-t stoppolnám. Róla nem sokat tudunk meg igazából, de rém szimpatikus, a végletekig segítőkész és önfeláldozó (hehe... hehehehe :D), rendkívül magabiztos, és hát ő az egyetlen érettebb karakter terítéken. Sorry, öreg vagyok már, a 17 évesek nekem lassan pedofília :) 

Lidérc egy kicsit vad természetű, és elég nehéz elérni, hogy ne akarja megölni az ember lányát, de hát azt tudjuk, hogy a Szivárgó Sötétség sorozat Késese ihlette, szóval nem is vártam mást. Meg van ugye Mort, akinek jó a segge, meg gyanúsan viselkedik. Rianna mágiája pedig mindennel és mindenkivel össze akar fektetni a lányt, így szegény hol egyikkel, hol másikkal (hol pedig különféle hézkönapi tárgyakkal) keveredik félreérthető helyzetekbe, konkrétan úgy pattog közöttük, mint vasgolyó a flippergépben. Rendkívül hálás vagyok érte, hogy ez pusztán a testi vonzalomról szól, és nincs semmi érzelmi vergődés mögötte. Sőt, a romantikát igazából még csak sejtjük, szóval nagyon kíváncsi vagyok, hova fog kifutni ez a dolog, és főleg mikor. 

A végén aztán bevillant a Calderon 2. kapcsolódó jelenete, ahol tangó volt a nemszex, itt meg körtét aszalunk - na ott ledobta az agyam a szíjat, hogy köszi, ez most egy kicsit sok a tradicionálisabb (értsd: testi kontaktuson alapuló, körteléfröcsögés-mentes) szexhez szokott lelkemnek... :D 

A lényeg annyi, hogy kamaszkor fölött is teljesen élvezhető és cuki, de csak hogy tisztázzuk: a maga YA-s, direkt történéseket és leírásokat nélkülöző módján tele van erotikával. Ha valakinek esetleg a címből nem lett volna elég egyértelmű... :) Emellett van egy megismerésre váró világunk, egy háborúnk, lassan éhinségünk is, egy rakás máguskatonánk, nemesek, hercegek, kivételezés minden szinten, szóval véletlenül sem egyszerű a helyzet. Nekem jobban bejött, mint az Apa, randizhatok...?, már csak azért is, mert szeretem a sorozatokat, több mélységet lehet pakolni a történetbe és a karakterekbe is. 
Várom a folytatást :)

+ Kedvenc mondat (mert nem hittem a szememnek, hogy szegény csaj egy tál kajára nem tud úgy ránézni, hogy ne szexet lásson):

"Finom illat uralkodott, a fatálakon láttam, a vacsora sűrű húsos-zöldséges ragu, amiben répák és sóskalevelek csavarodtak szerelmesen egymásra."

Vi Keeland, Penelope Ward - Szívtipró pilóta

Nem ezzel akartam kezdeni a sort, de arra gondoltam este 11-kor, hogy ezt úgyse olvasom végig egy ültő helyemben, majd lerakom egy órácska múlva, és fogok tudni aludni is. 

Izé... Az egy szerencsém az, hogy rövid, kb. három óra volt végigmenni az egészen, szóval nem az első napsugarakra ocsúdtam belőle. Pedig még fáradt is voltam, de kipattantak tőle a szemeim. 

És igen, elismerem, vannak benne gázos pillanatok. De többnyire tényleg csak pillanatok, egy-két mondat vagy kifejezés. (Említettem már, hogy halálosan idegesít az amcsi gödröcskemánia? Milyen gödröcskék? Hol? Nem is látok meg ilyeneket egy emberen, nemhogy vonzónak találjam...) Szóval meglepően jópofa köny, legalábbis ha az ember annak tudja felfogni, ami. Azt meg mindjárt mondom. 

Sztori

Azt hiszem, most értettem meg, hogy mit jelent a "new adult" kifejezés. Ez ugyanis nem egy romantikus könyv, nem is sima erotikus történet, hanem egy mese felnőtteknek. Ennyi szerencsés vagy szerencsétlen véletlent, ennyi jópofa karaktert, körülményt senki nem magyaráz bele nekem egy reál sztoriba. Én viszont szeretem a meséket :) 

Az alaphelyzet az, hogy Kendall barátnénk ül a reptéren, és azon agonizál, hogy hova utazzon el átgondolni az életét, amikor összefut Carterrel. Talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, ő a címben említett pilóta, és rögtön ajánl is egy utat a saját járatával, mert egy öt perces beszélgetés után - amiben nagy szerepet kapnak Kendall mellei is - mindketten úgy gondolják, hogy ez még akár érdekes is lehet. Ja, elég gázul hangzik, ha azt nem vesszük, hogy valójában mindenki vágyik egy ilyen kalandra, tervek nélkül utazgatni a világban valami jó pasival. Mondom én, hogy mese. Kiskorában mindenki táltos paripát akar magának, meg varázspálcát, felnőttként meg bőrdzsekis / egyenruhás szexi pasikkal lazulni a világ egzotikus tájain, ez van.

Szóval Kendall természetesen "minden mindegy" alapon felszáll a Rióba tartó gépre, ahol aztán Carter egy már említett szerencsés véletlennek köszönhetően meg is találja, és onnantól meg nem mesélem el. Annyit tennék csak hozzá, hogy utazgatnak még ide-oda, igazából végig röpködünk valahova, és meg kell mondanom, az is érdekes, kedvem támadt nekem is megnézni egy-két helyet. Mondjuk Dubajt nem... :D 

Üdítő volt egyébként, hogy nem csak arról szól az egész, hogy nyáladzunk egymásra, és nem dugunk, aztán mégis, és hű de jó. Nyilván ez a fő irányvonal, de nincsenek durván eltolódva a hangsúlyok, zajlik mellette az élet is. Mindkét szereplőnek meg kell oldania a maga problémáját, és néha másokét is. Vagy pont nem megoldani. Az utazgatás is lelazítja a dolgot, sok a töltelék, amik mégis hozzáadnak a történethez, szóval egyáltalán nem tömény. 

Karakterek

Kendall egy rettenetesen gazdag 25 éves csaj, de nem az a törtető üzletasszony típus; örökölte a vagyonát, különösebben nem kellett érte megdolgoznia azon kívül, hogy elviseli a családját, ami mondjuk nem egyszerű. És épp el kell döntenie, hogy mennyit hajlandó feladni az életéből a pénzért, az életszínvonaláért. Elég súlyos döntés, ezért is akar elvonulni egy kicsit a világtól meg az anyjától, és valószínűleg ezért is ugrik fejest ebbe az egészbe, mert utána így vagy úgy, de szétesik az élete. Amúgy tökös, laza csaj, de nem az az eltúlzottan nagyszájú, tulajdonképpen szimpatikus. Mondjuk amikor a pornókirálynős stílusát adta elő, az kicsit zavart, de lehet, hogy csak az irigység beszél belőlem :) 

Carter 29 éves, hírhedt szoknyavadász, de őszintén, ahogy ő kinéz meg viselkedik, úgy ezt akár karitatív tevékenységként is fel lehet fogni. Bár nem esett szó róla konkrétan a könyvben, de néha úgy éreztem, hogy ő legalább annyira trófea a csajoknak, mint fordítva. Emiatt egyszerűen nem tűnt gázosnak. Egyébként ahogy gondolkodik meg kommunikál, az rettenetesen férfias, és most nem a macsó értelemben mondom, hanem hogy viccesen őszinte, főleg ami a szexuális frusztrációit illeti. Példákat nem mondok, mert így a szövegkörnyezetből kiragadva inkább elborzasztó lenne, de már az első saját fejezetében megbotránkoztatóan hiteles és valóságos. Később aztán megismerjük a jobbik oldalát is, meg a múltját, és egész szépen összeáll. Nem ilyen "mindenki álompasija" típus, nekem sem a stílusom (bár nem tudom, miért, mert sok tulajdonsága alapján az lehetne), de azért érdekes :)

Egy negatívumot azért meg kell említenem: Kendallnak tulajdonképpen nincsen élete. Carterébe belelátunk, de hogy Kendall mit csinált, mielőtt ez az egész elkezdődött, arra csak egy-két mondatos utalások vannak, és az is arról szól, hogy tulajdonképpen nem csinált semmit. Nem tudom elképzelni, hogy hogy nézett ki egy napja. Felkelt reggel, és...? Szóval ilyen szempontból kicsit izé, de mondjuk olvasás közben nem volt gáz, csak kicsit zavar, hogy nem tudom, hogy ő mégis honnan jutott el a történet végéig.

Romantika/erotika

Mese habbal, de tetszik. Van benne dráma is bőven, meg hullámvölgyek, sőt, a vége felé én is majdnem elhittem, hogy... Áh, nem lövöm le. Nem friss könyv, de hátha valakinek újdonság lesz. 

Szóval tetszett ez a vonal, ami egy romantikus-erotikus könyvnél nem hátrány. Kicsit persze marhaságnak tűnhet, hogy értelmes felnőtt nő belemegy ilyen dolgokba, mint Kendall, de ismerem azt a lekiállapotot, amikor az ember vevő az őrültségekre. Hogy most már úgyis minden el van cseszve, a komfortzónánk hirtelen nagyon kényelmetlen lett, és muszáj nemhogy kilépni, de kiugrani belőle, hogy ne bolonduljunk meg. És akkor belebotlik egy nagyon fura pasiba, aki szó szerint kirepíti abból a komfortzónából, és megmutatja neki, hogy más élet is van, mint amit ő ismer. És nincs elnyáladzva ez sem. 

Az erotikus részek is rendben vannak, bár Carter elég szókimondóan kommentálja a saját részét, nem finom lelkűeknek való. Gondolom, egyéni ízlés kérdése, hogy valakinek bejön-e, vagy inkább az érzelmesebb leírásokra bukik. Ez itt a keményebb kategória. 

Stílus

Laza, humoros, itt-ott kimondottan mocskos, de azért akadnak benne komolyabb gondolatok is. Élvezet volt olvasni, és tényleg nem volt olyan pont, ahol szívesen leraktam volna. 

A fiatalabbak kedvéért mondom, hogy bocs, de a pasik tényleg ilyenek. Gondolok itt a bugyis jelenetre, ami kiverheti a biztosítékot, ha az ember még nem élt eleget :) Barátkozzatok nyugodtan a gondolattal, hogy a férfiak többnyire furák, vannak érdekes elképzeléseik a szexről. Bár ez a része nem nemfüggő, a csajoknak is megvannak a maguk kattanásai, csak azok más természetűek, amiket meg a pasik nem egészen értenek. Például hogy mit eszünk mi az ilyen könyveken. Ez van. 

Vissztérve a stílusra, így érzésre a fordító megizzadt vele, könnyen lehetett volna gázos a végeredmény, de nem lett. Lábjegyzeteznie is kellett itt-ott, ami szerintem jó megoldás volt, hogy aki érti az adott kifejezést, azt ne zavarja egy béna magyarítás, de aki nem, az is tudja, miről van szó. 

Mondjuk egy-két munkatársnak azért küldök egy virtuális tarkónlegyintést a helyesírási hibákért, meg hogy néha elmaradt az az enter a párbeszéd meg a narráció között, illetve az utolsó fejezet konkrétan csak új sorban kezdődik, a cím sincs kiemelve, elég gázos volt így. Ezeken a pontokon elég igénytelen benyomást kelt a könyv, de úgy vagyok vele, hogy végre valami passzol is a címhez. 

Szóval így tessék nekiállni, hogy ez egy mese. Kendall, a dúsgazdag királylány, és Carter, a perverz herceg a nagy fehér repülőn. A fele tök reális, a másik fele teljesen hihetetlen. Van benne egy-két rész, ahol az ember csak forgatja a szemét, de összességében véve egy kedves történet, izgalmas, fordulatos. Azt nem tudom, hogy újraolvasás lesz-e belőle bármikor, mert annyira mélyen nem érintett meg semmilyen téren, de egynek teljesen jó volt. 

"– Az egyenruhádat vetted fel? A bingóhoz?

– A hölgyek kérték, hogy ez legyen rajtam – felelte elpirulva Pökhendi Carter.

– Jesszusom! Az öreg nénik rajtad legeltetik a szemüket! – kaptam a kezemet a szám elé, és kitört belőlem a nevetés.

– Hagyd abba! – mordult rám, és teljesen zavarba jött.

Életében először szerénykedett a külseje miatt, szóval nem tudtam megállni, hogy ne húzzam vele.

– Te vagy a bingós selyemfiújuk!

– Fogd vissza magad, Hetyke!

– Dzsigoló bemondó.

A fejét rázta, de láttam, hogy a szája sarka mosolyra rándul.

– PILF.

– PILF?

– Dugni való pilóta. Olyan, mint a MILF, csak egy dögös pilótával."

"Az emberek fele azt tanácsolja, hogy kövesd az eszedet, a másik meg azt,hogy kövesd a szívedet. Szerintem kövesd azt, amelyik nincs összezavarodva."

Coming soon!

Csak hogy lássátok, nem döglött meg a blog, sőt, most kezdünk csak igazán élni. Mind a hat olvasónk nagy örömére közölhetem, hogy az idei karácsonyi szezonban saccra tíz könyvet biztosan be fogok szerezni, a többségük újdonság, bár mire eljutok odáig, hogy elolvassam és írjak is róla, addigra a felük rég nem lesz aktuális :) De a lényeg, hogy feltöltjük a készletet, lesz alapanyag. 

Szerintem le se lövöm, hogy mik lesznek ezek, bár a nagy részét elég könnyű kitalálni, mert a kedvenc íróim újdonságait bizony egytől egyig behúzom. 

Az első rendelésem ma érkezett meg, íme:

Azt hiszem, kis magyarázkodásra szorul a dolog. Haladjunk szépen visszafelé.

Sarah J. Maas: A Court of Frost and Starlight

Na jó, ezt talán pont nem kell magyarázni. Rhys. A többi mindegy :D 

Joe Abercrombie: A penge maga

Hát nagyon nem friss darab, és igazából Marci beszélt rá, meg a borítója is tetszett; gondoltam, ha másnak nem, dísznek jó lesz :) Alapvetően nincs bajom a pasisabb fantasyvel, csak jót nem nagyon sikerült olvasnom még. Meglátjuk, hogy teljesít. 

A következő ilyen próbálkozásom Sanderson lesz, akinek az írós óráit imádtam, és már nagyon kíváncsi vagyok, hogy a kiváló szakmai tudásával vajon milyen könyveket volt képes alkotni :) De... Az max. jövőre. Decemberben nagyjából két marékkal fogom szórni a pénzt a hobbijaimra, szóval ő egy kicsit még ráér :)

Vi Keeland, Penelope Ward: Szívtipró pilóta

Na, ezt viszont komolyan meg kell magyaráznom, úgy érzem. Alapvetően tökre nem olvasok soha semmit, amiben ilyen szavak szerepelnek, mint a szívtipró. Úgy érzem magam tőle, mintha kiéhezett vénlány lennék, aki másra se vágyik, mint hogy egy macsó pasi szénné kefélje élete hátralevő részének minden napján. Ezek a vénlányok aztán valós macsók híján csak olvasnak ilyen sztorikat, amik feltételezésem szerint nagyon intenzívek, nagyon nyálasak, és nagyon, hát, szarok, szóval minden olyan nagyon, amit az én ízlésem valószínűleg nem viselne el. 

Viszont nem egészen értettem, hogy a KMK miért menne el ilyen irányba, szóval beleolvastam, hogy megtudjam, mégis, mit tud ez a könyv, amitől náluk eladható lesz. Ilyen égetnivaló címmel. Szívtipró pilóta, most komolyan, mégis, egy tízes skálán mennyire gagyi sztorit meg stílust sejtet ez? 

De csak pislogtam, mert abszolút nem volt se gagyi, se eltúlzott, egyáltalán semmi taszítót nem találtam benne, és még a pasi is érdekesnek tűnt. Szóval megvettem, próba-cseresznye alapon. Végtére is nem szabad a borítója alapján megítélni a könyvet. Meg a címe alapján. Meg a fülszöveg alapján. 

Szóval ezek az értékelések biztosan várhatóak a közeljövőben. Még két rendelést leadtam, meg van két-három darab, amit majd boltból szerzek be december végén, mert mittudomén, meguntam a kettesével-hármasával rendelgetést meg a futárra várást. Aztán lehet, hogy a boltos vásárlásból is lesz öt-hat könyv, van annyi a listámon, csak az a kérdés, keret lesz-e rá... :D 

Eragon új ruhája

Tudom, tudom, komoly ember nem foglalkozik mindenféle Eragonokkal, pláne egy örökkévalósággal a megjelenés után, de részemről - kövezzetek meg - olvasmányélményként többre értékelem, mint a Gyűrűk Urát, számos okból örök kedvencem, úgyhogy igenis időről időre elő fogom venni. Főleg így, hogy még mostanában is tud meglepetéseket okozni. Idén hármat is. 

Egyrészt nemrég nálam járt barátnőm, akinek hogy, hogy nem, a kezébe nyomtam az első részt. Azt kell róla tudni, hogy a túl komplikált fantasy világok elrontják nála az élményt (megértem, én a sci-fivel vagyok így, a technikai részletek nem érdekelnek, ennélfogva nem is tudom őket követni), de gondoltam, ez majdnem a Gyűrűk Ura világa, csak máshogy hívják az orkokat, jó lesz. 

Na, hát annyira jó lett, hogy az egész sorozatot kölcsönadtam, ráadásul barátnőm férje is bele-beleolvasott a válla fölött, és végül ő is lenyomta az egész sorozatot, aki pedig életében egyetlen fantasyt nem vett még a kezébe. Szóval az Eragon hivatalosan is kapudrog lett :) Az más kérdés, hogy volt némi dühöngés a vége miatt, de hát ízlések és pofonok, én pont a vége miatt csodálom a legjobban. 

A másik újdonság, amitől leesett az állam, az az, hogy idén újra kiadják a sorozatot, olyan borítóval, hogy komolyan elgondolkodtam rajta, hogy kéne itthonra még egy garnitúra. 

Csak hogy értsétek:

Hát én ezeket megláttam, és azt hittem, ott halok meg, gyönyörűek. Ha valaki nem tudná, mit adjon nekem karácsonyra, akkor íme a tuti tipp. Vagy legalább a borítókat poszterként, körbetapétáznám vele a hálószobát. 

És ha ez még nem lenne elég, jön a folytatás is (vagy olyasmi*), mert ugye a történet vége annyi lehetőséget nyitva hagyott, hogy még én is nekiálltam anno fanfictiont írni, hogy fejben helyretegyem ezt a dolgot. Hát most majd kiderül, mennyire lőttem mellé :) 

Az új rész egy kicsit hosszú címet bírt kapni: A villa, a boszorkány és a sárkány - Történetek Alagaësiából, 1. kötet: Eragon

(Ha valaki tudja, hogy szokás rövidíteni, ne tartsa magában :) "A villa"? "AVABÉAS"? :D)
Hangulatában nagyon tetszik, olyan "Eragonos". Nekem az jön le belőle, hogy talán kevésbé lesz epikus, inkább tényleg csak mesélés, kis lubickolás a világban. Amivel semmi bajom, már egyszer megmentettük a világot a gonosztól, nem kell egy még nagyobb ellenséget bedobni csak azért, mert ez a szokás. Elég érdekes az is, ami anélkül történhet. Ha minden igaz, három novella van a kötetben, remélem, jó hosszúak :)

Paolini egyébként nemigen írt az azóta, hogy az Örökség-ciklust lezárta, szóval nagyon örülök, hogy ezt a sorozatot - mert ugye ha ez egy első rész, akkor lesz több is - sikerült belőle kisajtolni. Vagy legalábbis egyelőre örülök, aztán majd meglátjuk, hogy mit sikerült alkotnia :) De aki kamaszként meg tudott írni egy Eragont, az 30 fölött már talán nem fog szemetet kiadni a kezéből. 

Barátibb áron is adják, mint az eredeti sorozat féltégláit, főleg ha az ember a kiadó oldaláról rendeli meg (amit mindig érdemes bepróbálni, mert a bolti terjesztés brutál drága, a közvetlen rendelés nekünk is és nekik is jó, win-win, szokjatok rá). 

A fülszöveg pedig a következő:

"A vándor és az elátkozott gyermek, ráolvasás és varázslat - és persze sárkányok

Isten hozta önöket Alagaësiában!

Eragon egy éve indult el, hogy megkeresse a megfelelő helyet a Sárkánylovasok új nemzedékének. Azóta fuldoklik a feladatok tengerében: fel kell építeniük egy hatalmas sárkányvárat, egyezkednie kell a szállítókkal, őrizni a sárkánytojásokat, gyógyítani a megőrült sárkányszíveket, összebékíteni a nagyképű tündéket a harcias urgalokkal… soha nem ér a végükre. Az aggódó Saphira, az Eldunarí segítségével úgy próbálja elvonni a figyelmét, hogy megmutatja neki, hol jár és mit csinál a testvére. Felbukkan Angela, a füvesasszony is, Elvával, az elátkozott gyermekkel, az urgalok énekmondója pedig elmesél egy régi, de tanulságos történetet a sárkányról, a bosszúról és a megbocsátásról. A füvesasszony visszaemlékezéseit ihletője, Angela Paolini írta.

Akinek hiányzott már Alagaësia, Eragon és sárkányok, az most visszatérhet Christopher Paolini ki nem apadó képzeletében Az örökség-ciklus világába."

A könyveket itt lehet megtalálni:

• Örökség-ciklus új borítóval
• A villa, a boszorkány és a sárkány - Történetek Alagaësiából, 1. kötet: Eragon

Vegyétek, vigyétek, élvezzétek :) Én mostanában kicsit több könyvre pályázom a kelleténél - ilyen ez az év vége, mindig nagybevásárlás van -, szóval nem tudom, mikor fogom rátenni a kezem az új sorozatra, de majd jövök róla beszámolóval. 
(És titkon remélem, hogy a következő rész a "Murtagh" alcímet kapja majd, attól biztos eldobnám az agyam <3 )

* Paolini hivatalos oldala szerint tervben van egy rendes 5. rész is, ami már regény lesz, de arról annyira nem lehet tudni semmit, hogy én még nem élném bele magam. 

Sarah J. Maas - A hajnal tornya / Tower of Dawn (Üvegtrón 6.)

Ez a könyv is elég sokáig hevert a polcomon, azon egyszerű oknál fogva, hogy az eddigiektől eltérően Chaol a főszereplője. Chaol meg nem a szívem csücske. Nem őszinte, magába forduló, depresszióra hajlamos karakter, akinek ugyan volt egy pár érdekes megmozdulása az eddigi részekben, de valahogy nem lopta be magát a szívembe semmilyen formában. Igazából mindig az volt az érdekesebb, ahogy rá reagálnak a többiek. A másik két nézőpontkarakter, Yrene (a novellákból lehet ismerős) és Nesryn szintén nem tettek rám mély benyomást, szóval nem siettem elővenni a könyvet. Nemrégiben viszont két másikat is kénytelen voltam félbehagyni (az egyik Nalini, a másik pedig egy ősrégi sci-fi, Bankstől a Sötét háttér előtt, amit Marci próbál lenyomni a torkomon, de megakadt), és Maas még így is jobb választásnak tűnt, mint azokat folytatni, úgyhogy csak nekiestem. 

Nem akarom részleteiben kivesézni, hiszen Maasról tudjuk, amit tudni kell (aki nem, az meg ne egy hatodik résszel akarja megismerni), inkább azt emelem ki, ami szerintem más, mint eddig. 

Részemről elég nagyokat pislogtam az elején. Sem Chaolnak, sem Nesrynnek nincs igazán egyedi hangja, és valamiért mindkettejüknek baromi fontosak a ruházatok meg az építészet. Aelinnek ezt elnéztem, mert ő királyi vér, meg mindig pénzes volt, de itt úgy tűnik, mintha csak a leírások kedvéért érdekelné a karaktereket, hogy nekünk meglegyen a megszokott hangulatunk. Persze, bele lehet magyarázni, ha nagyon akarjuk, de nekem akkor is furcsa volt, és mellesleg unalmas is. 

Egyébként ahogy vártam, rettentő depressziós és negatív mindenki, és kivételesen nincs egyetlen felvágott nyelvű karakter se, hogy humorizálással oldja a feszültséget, csak tocsogunk az önsajnálatban és a világvége-hangulatban. Konkrétan semmilyen szellemes megnyilvánulással nem találkozunk kb. az első száz oldalon, csak akkor csillan fel némi humor, amikor Yrene meg Chaol elkezdik egymást ugratni. De mondjuk attól sem estem hanyatt. 

Az új közeg is kicsit sok volt nekem, pontosabban a tálalása. A szomszéd kontinensen járunk, ami ugye nagyon más, ráadásul minden mellékszereplő idegen, szóval mindent és mindenkit az első fejezetek gyorstalpalóján kellene megismernünk és megjegyeznünk, ami nekem baromira nem ment. A kagán gyerekei először teljesen megzavartak, hogy most akkor ki kicsoda - egyáltalán ki milyen nemű, mert az se volt tiszta először -, miért felelős, mennyire para, satöbbi. A belső hatalmi harcaik meg abszolút nem illenek bele a fejlett, modern gondolkodású világukba, az kifejezetten irritált. Az öröklés azért nem olyan bonyolult dolog, meg amúgy nem is olyan fontos, hogy állandóan áskálódni kelljen, meg pláne gyilkolni családon belül. Szóval furcsa volt. 

Nem tudom, ki gondolta volna, vagy ki nem, de én mondjuk nem lepődtem meg azon, hogy már megint azért történik meg egy egész könyvnyi konfliktus, mert Chaol hazudik, elhallgat dolgokat. Na, ezért utálom a srácot. Ha egy világhódító démonhadsereg ellen akar embereket kérni, akkor ugyan mondja már el, hogy mi az istennel állnak szemben. Egyrészt az esélyei is jobbak, ha betojik a kagán, hogy ő is el lesz taposva, másrészt meg... Most őszintén, mit csinált volna, ha az első kérésre megkapja a sereget? Odafelé félúton mondta volna nekik, hogy bocs, srácok, de amúgy nem is emberekkel kell megküzdeni, viszont most már nem lehet visszafordulni? Vagy ezt mégis hogy gondolta? Értem, hogy így nagyon drámaian jött ki a vége, de akkor is logikátlannak érzem. Egy szerencse, hogy a karakter jellemhibájába tökéletesen megmagyarázza a dolgot, és nem tudom csak az írónőt hibáztatni érte. 
Az viszont nagyon tetszik, hogy a regény elején fogalmunk sincs, hogy ki kivel fog kavarni. Eddig Aelin ugyan váltogatta a partnereit, de minden részben elég gyorsan letisztázódott, hogy ki lesz az aktuális pasija. Itt viszont az elején csak abból tudtam tippelgetni, hogy kinek hány választási lehetősége van, ha feltételezzük, hogy mindenki össze fog jönni valakivel, de ugye ez sem biztos. Egy pont után persze ez is nyilvánvaló lesz, és mindenki megkapja az idilli nagy szerelmét, ahogy illik. Bár Chaolék szarban lesznek, ha Maas továbbra is életszerűen akarja kezelni a párkapcsolatokat, és neadjisten később szétmennek, miközben meg össze vannak kötve egy életre. Na, az legalább vicces lenne. 
Az utolsó százötven oldalért végső soron megérte elolvasni, ott azért volt olyan infó, hogy leültem bazmegolni. Illetve nagyon remélem, hogy a kagán gyerekeit viszontlátjuk később nézőpontkarakterként, mert voltak köztük érdekesek. Őszintén szólva ebben a részben is el tudtam volna viselni őket, hogy végre valakiben legyen élet is. Nagyon mély volt ez a történet, lelkizős, meg döntéshozós, meg szenvedős, szóval nekem egy kicsit töményre sikerült. 

Mivel a sorozat amúgy marha jó, nyilván eszembe nem jutott volna kihagyni ezt a részt, illetve mint információ, elég hasznos volt, szóval semmiképpen nem nevezném felesleges időtöltésnek. De azért Chaolt továbbra sem kedvelem. 

Ja, és el ne felejtsem, mert az előző véleményeim után azt hiszem, fontos kiemelni: a fordítás nagyságrendekkel jobbra sikerült, mint az előző részeké - köszönhetően annak, hogy lecserélték a fordítót. Halleluja, végre hagynak olvasni! Köszönöm!

Brandon Sanderson - Elantris

Első körben szeretném leszögezni, hogy a gombák nem autotróf lények, nem képesek fényen elélni.
Raoden úgy tűnik, mégse olvasott eleget, de nagyon okosnak akart tűnni. Aztán lehet, megint Brandon hiányos természettudományos ismereteibe ütköztünk, mint mikor Kaladin majdnem elájult egy szűk fordulóban (ti. szabadesést nem érzi az ember).

Az Elantris egy régi adósságom volt Sanderson felé, az utolsó megjelent rendes regény a nagy Cosmere univerzumából. Ez volt az első regénye, így kicsit félve nyúltam vissza a kezdetekhez; Sanderson tisztes iparos, de sosem éreztem a kifejezett ihletettséget tőle, így valamelyest aggodalommal töltött el a korai munkássága.
Nem kellett volna aggódnom, az Elantris nagyjából ugyanazt a kiforrottságot képviseli, mint a későbbi regények, ugyanazokkal a hibákkal és erősségekkel.

Élvezhető, átélhető karakterek (többnyire). Okés sztori, kiváló kezelése a feszültségnek, végén felemeli, ahogy kell, van benne néhány csavar is. A világ... rendben van. Kicsit kicsinek érzem, mégiscsak egy egész bolygóról beszélünk, de úgy érződik, mintha a görög városállamok csatároznának egymással, miközben mindent elborító téritések vannak. A mágia maga nem túl izgalmas, rúnák a levegőben, viszont érdekesség, hogy ránézésre nincsenek meg a szokásos sandersoni korlátozások. Itt nem a híres három törvényére gondolok, mert olyan értelemben le van szépen írva, hanem termodinamikai/mágiadinamikai szemszögből. A Dor úgy tűnik, mintha kifogyhatatlan lenne, és korlátot csupán a rúnák ismerete és precíz rajzolási tempója szab neki. Nincs szükség viharfényre, nem kell fémeket égetni vagy lélegzetet kölcsönözni a hatásoknak.

Mint említettem, tisztes iparosmunka, kifejezetten jól olvasható volt, pozitívan csalódtam. Jó lenne még olvasni ebből az univerzumból.
Két fő kritikám azért akad:
1. Néha túl modern a világ, a megfogalmazás vagy mindkettő. Az emberek olyan szavakat használnak, amik kilógnak a környezetből. A leírások támaszkodnak a modern értelmezésünkre, kilógnak a világból. Ez működhetne a megfelelő regényben, posztapokaliptikus vagy szándékosan modernre írt fantasy (példaként hozhatnám a Hősöknek való vidék trilógiát Richard Morgantől, ahol épp csak nem lóg ki a nyomtatott áramkör a mindent beborító nyálka és hamvak közül), de itt nem éreztem, hogy indokolt lenne.
2. Sarene. Sandersonnak problémája van a nők ábrázolásával. Olyannyira progresszív mormon, hogy a középkori jellegű világba is visszatuszkolja az egyenjogúsági törekvéseket. No meg Sarene önmagában is idegesítő: vénlány (amit Sandersonnak sikerült leírna úgy, hogy egyedülálló vénlány, ami meglehetősen redundáns), de ezt mindenki másnak a hibája, hiszen ő tökéletes. Okos, szép, erős, karddal is jól bánik, kiváló diplomata, egy másik regényben tökéletes Mary Sue lenne, még az ellenfeleit is meglágyítja a tiszta szívével, de ez szerencsére csak részben az ő sztorija. Csak a buta férfiak félnek egy okos nőtől. Ez még lehetne egy jó karakter, ha ez hibaként lenne tálalva, de nagyon úgy érződik, hogy az író igazat ad neki.
A humorérzéke nem süllyed shallani mélységekbe, túljut a primitív szellemeskedésen, de azért Sandersonra jellemző, van, akinek ez tetszik, van, akinek nem. Nem volt zavaró.
Ami viszont igen, hogy képtelen megállni, hogy ellőjjön egy nagyon epikus és menő egysorost amikor alkalma lenne lefejezni egy főgonoszt és befejezni a sztorit, ezzel elszúrva az esélyt. Nem tudom, honnan szedte, az akciófilmek még nem voltak divatban ekkoriban. Gyermeteg.
A kép a legjobb állapotában ábrázolja a hercegnőt: nőként, jótékonykodva, kedvesen szemlélődve. Néha azért szerethető figura.

Charles Stross - Pokoli ​archívum

Nem hagyott mély nyomokat bennem a könyv. A Stross-tól megszokott hihető de fantáziadús ötletparádé itt nagyrészt elmarad, kapjuk helyette ezt a féltudományos miszticizmust, szinte viccként tálalva. Brit humor? Nem tudom.
A sztori, a világ és a karakterek leginkább a Halting State-re (még nincs fordítása) hajaz, titkos szervezetek, számítógép-zsokék, bürokrácia. Annak, ami (egy könnyed sztori néhány fordulattal) nem rossz, de úgy érzem sem ezt, sem a Merchant Princes sorozatát nem fogom követni, maradok a komolyabb regényeinél.

A szörnyetegek, másvilági entitások egészen lovecrafti hangulatot ütnek meg, de kacsintósan, inkább utalásként, kimondott ráépülésként, mint ihletett továbbgondolásként.

A fordulatok száma és minősége is hagy kívánnivalót maga után, gondolom a későbbi könyvekben tovább bonyolódik a történet, de ez a könyv megmaradt a világba való bevezetésnek, ami szerintem különösebben nem volt szükséges, hisz annyira nem tér el a mi valóságunktól, leginkább egy alsó, láthatatlan réteget ad hozzá.
Bájos viszont a 2001-es technológia és a korai Internet.

A magyar verziónak a borítója sokkal szebb, úgyhogy azt kapjátok.

A könyv, amit nem tudok értékelni

Bármennyire is teljes szívemből rajongok Nalini Singh műveiért, és bármennyire is a falat kapartam az Angyalháborúért, ezt a posztot is gyalázkodással kell kezdenem.

Hogy mégis, ki az isten engedett egy olyan fordítót bármilyen szöveg közelébe, aki képes ilyet leírni már a 23. oldalon, hogy valakinek az írisze "kék és zöld árnyalatú kristályként, hegyesen meredt ki szemgolyója felületéből"? Senki nem képzelte maga elé ezt a képet, mielőtt nyomtatásba ment? Vagy csak senki nem olvasta át a szöveget? Szegény Aodhant soha többé nem fogom tudni normális arccal látni magam előtt, csak úgy, mint akinek belevágtak egy bazári hegyikristályt a szemgolyója közepébe. Ennél gusztustalanabb félrefordítást életemben nem láttam még. 
Aztán ott vannak a rendszeres szóismétlések, egyéb magyartalanságok is, a követhetetlen nézőpontváltások, satöbbi, satöbbi, satöbbi... Öt oldalanként találok valami gyanús mondatot, vagy olyat, amit egyszerűen nem értek, sőt, olyan mondatok is félre lettek fordítva, amiket egy másodikos gimnazista félrészegen is képes értelmezni (összenézem az eredetivel), szóval sajnos nem arról van szó, hogy pont ezt az egy leírást nézték be, de amúgy minden rendben van. Semmi nincs rendben, a könyv hangulata se, pedig Nalininek azért van egy elég sajátos stílusa, legalábbis az eddigi fordításokban volt. Azt hittem rosszul látok, amikor Elena szájából elhangzott az alábbi kérdés: "Így szoktak fosatósat játszani a halhatatlanok?". Fosatósat, azt. Game of chicken, ja, teljesen ugyanaz a hangulat. 
Szóval egyszerűen süt a könyvről, hogy össze lett baszva, pedig idejük éppen lett volna rá. Annyit vártunk erre a részre, és aztán annyit csúszott a kiadónál is, hogy baromira ráért volna még akármeddig, csak hogy rendben legyen. 

Na, hát szóval ezért tartott ennyi ideig nekiesnem ennek a könyvnek, mert már a neten elérhető első pár oldalból láttam, hogy szar lesz a fordítás. De hogy ennyire undorító legyen, azt azért legszörnyűbb rémálmaimban sem gondoltam volna. 
Tudom, most magam ellen beszélek, mert ha nem fogy a könyv, sose lesz következő rész, de őszintén, épeszű ember erre az aljadék minőségre nem ad pénzt. Maximum azért érdemes megvenni, hogy jöjjön a folytatás, de érdemes mellé írni egy szerelmeslevelet a kiadónak is, hogy az már kapjon egy olyan csapatot, aki úgy tud bánni a szöveggel, ahogy kell. 

Az a jó fordítás, amiről eszébe se jut az embernek, hogy ez egy fordítás. 
Ez a szöveg viszont nem hagyja, hogy elfelejtsem. 

***

A posztnak ezen része jó ideje állt vázlatként, de sajnos itt be is kell, hogy fejezzem, mert egyszerűen nem tudtam így végigolvasni a könyvet. Elkezdtem kiírni a kiadónak a fordítási hibákat, úgy meg ugye nehéz élvezni, hogy oldalanként két mondatot össze kell hasonlítani az eredetivel, meg ugye az is bennem van egy kicsit, hogy amúgy ezért a melóért már fizettek valakinek, minek csináljam meg ingyen, úgy, hogy idegbajt viszont kapok tőle. De még ha a jegyzetelést el is hagyom, akkor is párhuzamosan kell olvasnom az angollal, hogy jól értsem, ami történik, ami szintén rohadt idegesítő. 
Szóval egyelőre fogalmam sincs, hogyan végződik a történet. Egyszer biztos megemberelem magamat és végigolvasom, de előbb túl kell tennem magam a sokkon, amit Aodhan szeme meg a többi okozott. Egyelőre hónapok alatt sem sikerült, szóval sorry, de erre az értékelésre még várni kell. 

A hanyag fordítások elkövetőinek pedig remélem, hogy külön bugyor van fenntartva a Pokolban.

T. M. Frazier - King

Hát basszus, én úgy álltam neki ennek a könyvnek, hogy egész gördülékenyen van megírva, de valószínűleg akkor se lesz több egy hatásvadász közepesnél, ami csak arra épít, hogy csurig van vérrel, szexszel, kokainnal, kurvákkal és káromkodással. Ehhez képest szám szerint a 71. oldalon csordult ki először a könnyem. Mondjuk utoljára is, de azért kéretik jegyzőkönyvbe venni, hogy erős a hangulat. 

Amúgy tényleg csurig van vérrel, szexszel, kokainnal, kurvákkal és káromkodással, ami már önmagában hatásvadász. Sok szempontból pedig tényleg közepes, de meg tud lepni, magával a stílussal is, illetve a kissé sablonosnak induló történet is vesz azért olyan fordulatokat a vége felé, hogy várjam a folytatást. 

Világ

Habár realista a regény, mégis muszáj beszélni róla, mert ez az, ami beszippant és visz. Van pár közepesen zűrös barátom, akik ugyan kimaradtak a sűrűjéből, de mesélni azért tudnak, szóval hallottam kemény sztorikat, viszont a gengszterkedésnek ez a foka ennyire belülről nézve mégis egész más élmény. Az utca sötét oldala, amire mindenki kíváncsi, de senki nem meri közelről megnézni. Hát, tessék, premier plánban a drogkereskedők varázslatos élete. Azt nem tudom, mennyire hiteles ennek a világnak a leírása, amerikai viszonylatban pedig végképp nem tudok ítéletet mondani, de eddigi szakmai ismereteim alapján azért nem egy teljesen légből kapott rendszer. 

Stílus
Mint mondtam, patakokban folyik a káromkodás, de engem ez sose zavart. Szerintem a magyar nyelv része a trágárkodás, és nagyon kifejezően lehet használni. Néha rettenetesen szenvedek, amikor  kultúremberek között vagyok, és káromkodás nélkül kell fogalmaznom, végtére is a "nagyon-nagyon, de tényleg nagyon fájt" nem ugyanazt jelenti, mint a "kibaszottul kurvára fájt". Nyilván megvannak a helyettesítésre a megfelelő eszközök, lehet káromkodás nélkül is erősen fogalmazni, de egy rövid, velős, életszerű párbeszédben és belső monológban ezek ott vannak a mindennapjainkban. Az enyéimben legalábbis... :)
Szóval ettől kap egy hangulatot, keménységet a szöveg, és elég gyorsan lejön, hogy itt több lesz a házban a fegyver, mint a desszertvilla. Ez nem is az a regény, ahol mindenki fenyegetőzik, hogy itt bizony farkastörvények vannak, hanem néha tényleg fröcsög az agyvelő meg minden. Nincs eltúlozva, nem kell rosszul lenni az ilyen jelenetektől, de aki szereti, ha mindig minden rózsaszín, az ne ezt a könyvet keresse. Nekem tetszett, hogy nem óvatoskodnak, hanem tényleg gyilkolnak, ha kell. 

Karakterek

Sok regény épít rá, hogy a rosszfiúkra bukunk, de csajok, King tényleg rossz. Nem az a fajta szőke herceg a fehér lovon, aki csak kamuból rossz, vagy csak belekényszerítették az egészbe, esetleg bunkó, de senkinek nem akar ártani. Ő tényleg az a fajta ember, aki jobb, ha észre se vesz, akkor nem lesz belőle baj. Rendben, ezen felül amúgy meg túl szép, hogy igaz legyen, sőt, kicsit már unalmas is, hogy a nagydarab széttetovált gyilkos fenegyerekről (aki amúgy nyilván nagyon szexi zöld szemű kigyúrt félisten) kiderül, hogy van szíve, ezt aláírom. De azért tényleg gázos a srác. Meg itt-ott kifejezetten hülye is, de hát nem azért lett bűnöző, mert erős a jó döntések meghozásában, ugye. Szóval olvasni jó, de itt vége is; ha szembejönne velem az utcán, én menekülnék, nagyon gyorsan nagyon messzire. 

Doe már más tészta, ő tényleg kedvelhető. Egy kicsit magamra is ismertem benne. Bár én már nagyrészt megtanultam befogni a számat, de néha még megkapom a kérdést, hogy tényleg meg akarom-e veretni magam egyszer a beszólásaimmal. Kicsit a mostani és a kamasz énem keveréke a karakter, szóval nem dühöngök az olyanokon, hogy miért csinált ezt vagy azt, miért hozta meg ezeket a döntéseket. Jóban lennénk, azt hiszem. A dilemmája pedig kifejezetten érdekes és elgondolkodtató. Ugye az az alapszituáció, hogy amnéziás a csaj, és nagyjából úgy tekint magára, mint egy ideiglenes személyiségre, aki vigyáz a testére és az életére, amíg az emlékei visszatérnek, amíg a "másik lány" visszatér. Furcsa lehet így élni.
Preppy... Na őt egészen a könyv végéig nem tudtam hova tenni. Egy rendkívül kedves beteg fasznak gondoltam, aki ugyanúgy lehet az ügyeletes áruló, mint a sírig tartó jó barát. És ezt így ennyiben is hagynám, hátha másban is hasonló érzéseket kelt, és szeret meglepődni. 

Az összes karakter valahol az életszerűség és az idelizáltság metszetében mozog; elég érdekesek ahhoz, hogy odafigyeljünk rájuk, de ezen túl teljesen normális ember módjára viselkednek, hitelesen beszélnek egymással, hitelesen gondolkodnak. Szívatva meg vannak rendesen, ebben sincs hiba, elég sokszor találják magukat a farok rossz végén. De hogy elég rossz végén, és ez nem is mindig metafora. 
Szintén a jegyzőkönyv kedvéért mondom, hogy nem szoktam különösebben empatizálni a női főhösökkel, pláne a regény elején, de Doe nyomora azért arcon vágott. Ezt a regényfolyamot kivételesen nem a pasik miatt fogom olvasni. Ritka dolog. 

Romantika/erotika

Hát, izé, mit mondjak, sokáig bődületesen sablonos, ezerszer láttuk már ezt a forgatókönyvet, de olvasás közben nem zavart, tisztességesen meg van írva. A rosszfiú menthetetlenül beleszeret az ártatlan kislányba, akinek meg sorsszerűen gyorsan nedvesedik a bugyija a csávóra. Részemről már lemondtam arról, hogy szégyelljem, ha tetszenek sablonok. Jól van megírva, kiváltja a megfelelő hatást, élvezetes olvasni, akkor most mit szidalmazzam? Aki az újdonságokra bukik, és szereti, ha a love story meglepi, az megint csak ne ebben a könyvben keresse az ilyesmit, de úgy egyébként teljesen élvezhető ez a része is. Bár végül ebbe is sikerül beletenni egy hurkot, amitől fejreáll a sablon, szóval nem tudom eldönteni, hogy most ez a könyv tényleg közepes minőség, vagy csak elaltatja az éberségedet, hogy aztán arcba verjen a végén. 
A szextől azért nem estem hanyatt (haha), sőt, néha kifejezetten zavart, hogy durva a leírás, de azért nem kellett átlapozni. 

Összességében nekem egy élmény volt olvasni; nem egy mestermű, de tisztességes szórakozás olyankor, amikor az embernek nincs kedve tündehercegekhez és világmegmentéshez. Durva, érzelmes, életszagú, az eleje meg a vége elég csavaros is, sőt, néhol arconvágós. Mert beletolja a képedbe, hogy nesze, ilyen a valóság, és hiába ülsz te otthon a kanapén a takaród és a bögre kakaód védelmében, másoknak akkor is tényleg ez az életük, haláluk. 
Mindenképpen ajánlom, és várom a folytatásokat :) 

Scott Lynch - Locke Lamora hazugságai

Egyszerre lepett meg a könyv és volt minden, amire számítottam. A legváratlanabb az volt, hogy igazából nagyon is tetszett. A híres, sokat tárgyalt könyvektől mindig félek kicsit (és ez bizony a hypeolt kategóriába esik). Az a sokat idézett sor, hogy "Nice bird, asshole!" előre megutáltatta velem Locke-t, már a könyv fülszövegének az elolvasása előtt. Az sem segített, hogy más, névleg sötétebb könyvekkel emlegetik együtt, mint például Glenn Cook Fekete Sereg könyvei, ezek az asszociációk nem segítették a remény fenntartásában. A másik oldal viszont, hogy az egyik legkellemesebb csalódásom egy hasonlóan magasra tartott könyv volt, A Penge Maga, amit az első oldaltól fogva imádtam. Így Lynch is kapott egy esélyt.

Egy Ocean's Eleven típusú, magasan szofisztikált csalásra/rablásra számítottam a könyvtől, és ezt meg is kaptam, de nem egészen úgy, ahogy vártam. Maga a csalás meglepően unalmas, de igazából nem is erről szól a könyv. Ahogy pörgettem a százalékokat, folyamatosan azon csodálkoztam, hogy milyen sok van még hátra a könyvből, hova lehet még fokozni ezt a rablást, de kiderült, hogy nem erről szól a történet. Alapjában véve egy meglehetősen hagyományos hero's journey, sok-sok eredettörténettel megpakolva.
Ha már eredettörténet, a könyv folyása folyamatosan meg van szakítva a visszaemlékezésekkel, amik arról mesélnek, hogy az "Úri Csirkefogók" hogy álltak össze. Az elején ezek voltak az izgalmas részek, amik segítettek átlendülni a lassan beinduló cselekményen, a végefele viszont már zavaró közjátékok voltak, amik értelmetlenül megszakították a sebesen zajló eseményeket. Értem, hogy mit akart csinálni Lynch, szinte mindegyik ilyen visszaemlékezés közvetlen relevanciával rendelkezik a történet jelenének valamelyik jelenetére, de ezt nagyon egyenesen, túlságosan erőltetetten adja elő.

Alapvetően nem rajongok a középkorszerű környezetekben mutatott szervezett bűnözésnek, ez egyike volt a félelmeimnek, amikor nekikezdtem a könyvnek. Hát, ez a könyv végigtáncol a pengeélen, és piruettezik egyet közben. Néha kicsit sok, máskor már majdnem hihető, olvastam már sokkal rosszabbat. A puszta mennyisége a tolvajoknak, orgyilkosoknak és egyszerű utcai rablóknak hihetetlenül magas, dehát ez van.
Az Úri Csirkefogók név viszont már önmagában zavaró. Pretentious. Később kiderül, hogy minden bandának hasonlóan ostoba neve van, szóval ez még önmagában rendben is lenne. Ahhoz képest, hogy elvileg titokban csinálják, amit csinálnak, nem tűnik úgy, mintha túlságosan rejtenék. Lynch próbálta behozni ezt a hűdeokos hűdemenő hűdemindenkinéljobb csibész archetípust, de sajnos ehhez az kell, hogy mindenki más a városban szelektíven retardált legyen ebben a kérdésben.

A fő problémáim a könyvvel:
1. Lynch irodalma, szóhasználata zavaró: unalmas, és rettenetesen régimódi. Nem rajongok a régebbi irodalomért különösebben, elviselem, ha valami kiérdemli, de ez a könyv bőven túl új ahhoz.
2. A világépítés hiányos, és ahol van, ott sem különösebben ihletett.
3. Sötétet ígér, de igazából nem kapsz sötétet. Persze, káromkodnak benne, meg folyik némi vér, de alapvetően a sztori könnyedebb, mint a Harry Potter sorozat későbbi részei.

Szóval akkor miért tetszett mégis?

Locke, Jean, Bug mind nagyszerű karakterek a maguk módján. A Sanza ikrek elviselhetőek. A közepefele elindul a sztori, és nem áll meg, olvastatja magát, ha odáig sikerült eljutni. Valahogy minden a helyére kerül. Kb a feléig azt gondoltam, hogy ebből egy "meh, ez is megvolt" lesz, de a második fele valahogy új fénybe helyezi az egész könyvet, szinte indokolt lesz az eleje is.

Röviden: nem érzem indokoltnak a könyvet körülvevő rajongást, nem tört új utat, nem formabontó. Egy szórakoztató - bár kicsit hosszabb, mint kellene - történet egy sármos bajkeverőről, aki először jajdeokos és minden sikerül, aztán hoz pár hülye döntést, de szerencsésen túléli. De jól meg van írva, szóval 4/5.

Kicsit úgy érzem, Lynch nagyon előresietett, olyan érzete van, mintha egy egész trilógiát beleszuszakolt volna ebbe a könyvbe, a tétek sokszor és nagyon magasra nőnek, és a Sanza ikrek várható halála is túl hamar történik. Na majd meglátjuk, merre megy a sorozat maradéka.

Érdekes részlet, hogy csak egy pillanatra beugrott, hogy mi van, ha ez posztapokaliptikus. Már nem emlékszem, pontosan miért ötlött ez fel bennem, és nagyon sok bizonyíték szól ellene, de önmagában az, hogy eszembe jutott, jelenthet valamit. Talán csak annyit, hogy nemrég olvastam Abercrombie Szilánkos-tenger trilógiáját.