Első körben szeretném leszögezni, hogy a gombák nem autotróf lények, nem képesek fényen elélni. Raoden úgy tűnik, mégse olvasott eleget, de nagyon okosnak akart tűnni. Aztán lehet, megint Brandon hiányos természettudományos ismereteibe ütköztünk, mint mikor Kaladin majdnem elájult egy szűk fordulóban (ti. szabadesést nem érzi az ember).
Az Elantris egy régi adósságom volt Sanderson felé, az utolsó megjelent rendes regény a nagy Cosmere univerzumából. Ez volt az első regénye, így kicsit félve nyúltam vissza a kezdetekhez; Sanderson tisztes iparos, de sosem éreztem a kifejezett ihletettséget tőle, így valamelyest aggodalommal töltött el a korai munkássága.
Nem kellett volna aggódnom, az Elantris nagyjából ugyanazt a kiforrottságot képviseli, mint a későbbi regények, ugyanazokkal a hibákkal és erősségekkel.
Élvezhető, átélhető karakterek (többnyire). Okés sztori, kiváló kezelése a feszültségnek, végén felemeli, ahogy kell, van benne néhány csavar is. A világ... rendben van. Kicsit kicsinek érzem, mégiscsak egy egész bolygóról beszélünk, de úgy érződik, mintha a görög városállamok csatároznának egymással, miközben mindent elborító téritések vannak. A mágia maga nem túl izgalmas, rúnák a levegőben, viszont érdekesség, hogy ránézésre nincsenek meg a szokásos sandersoni korlátozások. Itt nem a híres három törvényére gondolok, mert olyan értelemben le van szépen írva, hanem termodinamikai/mágiadinamikai szemszögből. A Dor úgy tűnik, mintha kifogyhatatlan lenne, és korlátot csupán a rúnák ismerete és precíz rajzolási tempója szab neki. Nincs szükség viharfényre, nem kell fémeket égetni vagy lélegzetet kölcsönözni a hatásoknak.
Mint említettem, tisztes iparosmunka, kifejezetten jól olvasható volt, pozitívan csalódtam. Jó lenne még olvasni ebből az univerzumból.
Két fő kritikám azért akad:
1. Néha túl modern a világ, a megfogalmazás vagy mindkettő. Az emberek olyan szavakat használnak, amik kilógnak a környezetből. A leírások támaszkodnak a modern értelmezésünkre, kilógnak a világból. Ez működhetne a megfelelő regényben, posztapokaliptikus vagy szándékosan modernre írt fantasy (példaként hozhatnám a Hősöknek való vidék trilógiát Richard Morgantől, ahol épp csak nem lóg ki a nyomtatott áramkör a mindent beborító nyálka és hamvak közül), de itt nem éreztem, hogy indokolt lenne.
2. Sarene. Sandersonnak problémája van a nők ábrázolásával. Olyannyira progresszív mormon, hogy a középkori jellegű világba is visszatuszkolja az egyenjogúsági törekvéseket. No meg Sarene önmagában is idegesítő: vénlány (amit Sandersonnak sikerült leírna úgy, hogy egyedülálló vénlány, ami meglehetősen redundáns), de ezt mindenki másnak a hibája, hiszen ő tökéletes. Okos, szép, erős, karddal is jól bánik, kiváló diplomata, egy másik regényben tökéletes Mary Sue lenne, még az ellenfeleit is meglágyítja a tiszta szívével, de ez szerencsére csak részben az ő sztorija. Csak a buta férfiak félnek egy okos nőtől. Ez még lehetne egy jó karakter, ha ez hibaként lenne tálalva, de nagyon úgy érződik, hogy az író igazat ad neki.
A humorérzéke nem süllyed shallani mélységekbe, túljut a primitív szellemeskedésen, de azért Sandersonra jellemző, van, akinek ez tetszik, van, akinek nem. Nem volt zavaró.
Ami viszont igen, hogy képtelen megállni, hogy ellőjjön egy nagyon epikus és menő egysorost amikor alkalma lenne lefejezni egy főgonoszt és befejezni a sztorit, ezzel elszúrva az esélyt. Nem tudom, honnan szedte, az akciófilmek még nem voltak divatban ekkoriban. Gyermeteg.
A kép a legjobb állapotában ábrázolja a hercegnőt: nőként, jótékonykodva, kedvesen szemlélődve. Néha azért szerethető figura.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése