CeruleanOak – Spellthief

Bizonyára többen ismerik a League of Legends nevű játékot, na ez egy ahhoz íródott fanfiction. A játék készítői bőséggel hagytak teret a lore kiterjesztésére, a rövid regény pedig erre tesz egy próbálkozást. A cím a Lux nevű játékbeli karakter egyik kinézetére utal, valamint hogy a háttérvilág szerint ő egyfajta fiatal zseni, aki egyszeri megtekintés után le tud másolni varázslatokat.
A főszereplő tehát Luxanna Crownguard, egy 16 éves varázsló, akit 13 évesen besoroztak a katonaságba miután kimagasló eredménnyel végzett el mindent, amit a szülőföldjén a témában elvégezni lehet. Ő Demaciában született, az erkölcs és fény városában, ahol azért mégsem minden olyan szép, ha szegény kislányt úgy kellett elrángatni a szüleitől (akik maguk is rugdosták elfele). Ellenfelük Noxus városállam, ahol az erő meg a satöbbi, sztereotipikus ambivalensen gonosz város.
A történet ott kapcsolódik be, hogy főhősnőnk megérkezik a csúnyarosszgonosz ellenséges városba kémkedni, amihez a jogot nagy nehézségek árán harcolta ki magának. Itt pontosan úgy viselkedik, mint egy félénk 16 éves, ráadásul hosszú szőke haja van és fénymágus, tehát EGYÁLTALÁN NEM GYANÚS a csúnyarosszgonosz városban.
Ha már belementem a negatívumokba, igen, borzasztóan hiteltelen, hogy végig adja a félénk, döntésképtelen, szerencsétlen kislányt, és mégse márt bele senki kést vagy veri át, és ezt az is csak részben magyarázza, hogy az belső ellenzéke a városnak amúgy a legelejétől terelgeti és vezetgeti, baráti álcába bújva. Komolyan kinek jut eszébe egy olyan varázslót odaengedni, akinek az elsődleges fegyvere és legfőbb specializációja a fénymágia, amiről akárki hozzáértő ránézésre megmondja (ez meg is történik a könyvben), hogy ez bizony Demacia. Ráadásul a legalapvetőbb kémkedésre is alkalmatlan, nem tud hazudni, könnyezni kezd és megkukul ha ismeretlen helyzetbe kerül, nem tud tájékozódni, és alapból 16 éves (és annak is kicsit éretlen).

Ha eltekintünk a főszereplő valószínűtlenségétől, a mellékszereplők hihetők, nagyon jó olvasni a játékban megszokott és megismert karakterek játékon kívüli tevékenységeiről, az író jó érzékkel keveri a canon és nem canon karaktereket, nem üt el egymástól a két réteg. A csavar a sztoriban (aki egy karakter) kifejezetten hangulatosra sikeredett.

Maga a történet sem rossz, a már említett csavar visszamenőleg megmagyaráz sokminden addig értelmetlen dolgot. Az akciódúsabb jelenetek átélhetők és hihetők.
De az biztos, hogy az író sosem volt kém, nem vett részt releváns képzésen, és úgy általában naívan áll a dolgokhoz, mert nagyon hiteltelen az egész amit kémhálózatként lefest.

Tehát egy alapvetően közepes minőségű műről beszélünk, amit az húz fel, hogy egy ismert és szeretett világot ír tovább (sajnos a készítők nem nagyon foglalkoznak ezzel már). Ami sajnos nagyon lehúzza, hogy az írónak teljesen nyilvánvalóan nem angol az anyanyelve. Ez abban nyílvánul meg, hogy a nyelvezete viszonylag egyszerű, a szókészlet szegényes, néha viszont belefutsz egy olyan szóba, aminél érzed, hogy ezt úgy szótárazta ki az írója, és egyáltalán nem érezte, hogy ezt a szót amúgy nem, vagy nem itt használják.
A másik probléma az angoljával hogy gyakran teljesen átélhetetlenek az érzelmek. Rossz gesztust, arckifejezést, érzelmet kifejező szót használ, nem tudjuk ki kinek milyen hangsúllyal mondja amit mond.

Veronica Roth - A beavatott (Divergent)

Hát kérem, a világ legidegesítőbb könyvéről beszélünk. Gondoltam, ránézek már, mire fel ez a nagy rajongás, aztán az első negyedét olvasva ezeket a random gondolatokat jegyeztem le, mielőtt hetekre becsuktam volna a könyvet:

- Hát ez annyira gáz, hogy még felháborodni sincs kedvem rajta. A világ logikátlan, a karakterek élettelenek, a sztori meg... Izé, van olyanja?
- Az egyetlen épkézláb magyarázatom a könyv létezésére az, hogy Veronica Roth soha nem olvasta vissza, amit leírt, különben észrevette volna, hogy szar. Mert nem értelmi fogyatékos. Ugye? 
- Mindig rájövök, hogy van még lejjebb. Ez az öngyilkos unalom a legrosszabb dolog, ami valaha történt velem olvasás közben.
- Jelenidejú E/1-ben rettenetesen könnyű pszichopatát írni. 
- Hát azt nem mondhatom, hogy ezt a könyvet az E/1 cseszte volna el. Ennek tökmindegy, miben íródik, mindenképpen kuka. 
- Disztópikus Tesz-Vesz Város. 
- Az egyetlen érzelem, amit kiváltott belőlem a könyv, az a sajnálat. Nagyon sajnálom az írónőt, hogy élete hátralevő részét azzal a tudattal kell leélnie, hogy ő írta ezt a könyvet. 

Na de úgy voltam vele, hogy nehogy már csak az eleje alapján ítélkezzek, az nem lenne fair, úgyhogy unalmamban megint elővettem, folytattam onnan, hogy Tris először beteszi a lábát az ebédlőbe, és a rohadt életbe, nem bírtam letenni. Vagy én romlottam el útközben, vagy pont a fordulópontnál sikerült abbahagynom, de egyszercsak lettek karakterek, meg lett sztori, meg jópasi, meg életszerű párbeszédek, meg Éhezők viadala feeling, és a felénél meg már vertem a fejemet a falba, hogy nem, ezt sem fogom tudni rendesen lehúzni, mert ahhoz képest, hogy brutálisan rossz, ijesztően élvezetes is. Ilyen a világon nincs, komolyan. 

Az alapszituáció annyira életszerűtlen, hogy arra nem találok szavakat. Hogy itt komolyan öt tulajdonság alapján válogatják szét az embereket, és abból építenek fel egy működő gazdaságot? Ennél az Éhezők viadalának 12 körzete egy kicsit hihetőbb volt - egész pontosan héttel, ha jól számolom. Meg ezek az emberi kapcsolatok, hogy látványosan utáljuk azt, aki nem simul bele a sablonba... Hát nem, ez nem disztópia, ez egy másik dimenzió. És valószínűleg a célközönsége sem a mai normális emberek közül kerül ki, mert olyan témákat dolgoz fel, és annyira túlegyszerűsítve, hogy falnak megyek tőle, olyan az egész, mint egy óvodásoknak szóló mese. Lehetsz egyszerre bátor is meg önfeláldozó is! Lehetsz egyéniség, lehetnek saját céljaid, vágyaid! Húha, hanyatt ne essek tőle... Mintha azt magyaráznád egy négyévesnek, hogy amúgy a pék bácsi az otthon apuka is, meg hétvégenként horgászik, szóval hogy egy embert nem határozza meg egy darab tulajdonság, nem úgy van, hogy ő a pék, és akkor 24/7 pék. Kell ezt bármilyen olvasni tudó embernek magyarázni? Vagy már megint naiv vagyok?
Ez a jelenidejű E/1 meg a világ legrosszabb dolga, amit valaha a hátán hordott a Föld, egyszerűen fáj olvasni - kivéve, amikor bármilyen jellegű akció van, mert akkor viszont nagyon tud ütni. És mivel a könyv jelentős része akció, tulajdonképpen értem én, hogy miért kellett, de az eleje akkor is bűnrossz lett tőle, meg úgy általában a nem akciójeleneteknél egyszerűen visítani akartam kínomban, annyira nem bírtam. 

Na de amit Tris meg a pasija művelnek, hát attól eldobtam az agyam. Hogy úgy lett a picsogó szürke szerencsétlenségből hős és már-már nő, hogy majdnem elhittem. Voltak pontok, amikor azt mondtam, hogy na ezt nem, de végülis ha nagyon akarom, akkor egy elnyomásból felszabadult 16 évesbe akár bele is férhet ez a hirtelen merészség. A névváltása (Beatrice -> Tris) erőltetett volt, de ugyanakkor zseniális is, mindkét "énjéhez" passzolt az akkor használt neve. Tulajdonképpen jó a kiscsaj, néha egy kicsit genya is, és felvállalja, és ez baromira tetszik. 
A srác (Négyes, Tobias, kinek hogy tetszik) meg marha jó. Semmi extra, csak istentelenül rohadt jó. És azt sem tudom, hogy mitől, nem tudok tulajdonságokat kiemelni, egyszerűen remekül van előadva. Hangulatra olyan... Pont olyan, na. Ahogy összejönnek, az is tök hiteles, nosztalgikusan gondoltam vissza a hasonló korú önmagamra, meg ezekre a kis összejövős apróságokra, amikért akkor mindannyian meghaltunk. Vagy tőlük, ha barátzónás volt a srác. Egy biztos: ez a love story tényleg üt, pont azért, mert nem más, mint amit mindannyian átéltünk, csak a körítés extrém. 

Halálra idegesít ez a könyv, mert egy hányás az egész, meg egyébként is tíz évvel kinőttem belőle, és mégis azt kell mondanom, hogy mindenki olvassa el, aki szereti a romantikus-keménycsajos-epikust, végig, komolyan, mert valami van benne, amit kár lenne kihagyni. Az eleje borzalmas, meg végig vannak pillanatok, amikor valami nagyon el van baltázva és rossz olvasni, akkor nagyon szenvedős, egyébként meg... Bocs, elmentem olvasni a következő részt, nem bírom ki, csapjatok pofán, ez így nem mehet tovább, öreg vagyok én már ehhez, segítség...!

(Amúgy film is készült belőle, a második képen látható főszereplőkkel. Sajnos egyelőre nem tudok nyilatkozni róla, de rajta vagyok a témán.)

Az olvasásról

Mert ha már könyvek, ennek is szenteljünk pár szót. A napokban felfigyeltem egy kisebb (?) vitára, ami ha jól látom, innen indult, de mivel nem vagyok benne a bloggeres szociális életben, így csak tippelni tudok; mindenesetre a szintén kimaradtaknak jó kiindulási pont, főleg a kommentekkel együtt, a többiek meg úgyis tudják. Röviden arról van szó, hogy van ez a blogturné klub, meg vannak azok a bloggerek, akik nem tagok, és ment egy kis szóváltás erről-arról. 

Ami engem megfogott, az az a "vádpont" volt, hogy a blogturnés bejegyzések igazából mind ugyanolyanok, nincs bennük egyediség. Ezt igazából eddig is éreztem, legalábbis valamiért a nagy részüket sosem sikerült végigolvasnom, egy könyvről több posztot olvasni meg aztán tényleg horror volt, de azért utánanéztem, belelapoztam egy-két turnéba, úgyhogy friss élményekkel gazdagodva mondom, hogy tényleg így van. Elgondolkodtam rajta, hogy ennek vajon mi lehet az oka, hiszen a blogturnésok nem véletlenül lettek azok, szar bloggerrel egy kiadó sem szívesen véleményeztet könyvet, de akkor mi történt? Nézem a posztokat, és ott az elején a fülszöveg, aztán a fülszöveg tartalma elnyújtva 3-6 bekezdésben, egy kis fangirlködés, meg még néhány karakter megemlítése, és... Ennyi. Az olyan marketingelemeket, mint a design meg a játék, most hagyjuk figyelmen kívül, mert remek dolog, de nem tartozik a témához. 

Szóval szép lassan eljutottam arra a következtetésre, hogy valószínűleg azért egysíkúak a turnés bejegyzések, mert akik ilyen hardcore könyvesbloggerek, azok egészségtelenül sokat olvasnak. Igen, rájöttem, hogy létezik ilyen, bár pár hónapja még magam sem hittem volna. De ha ott van a kétszáz oldalas listád az elolvasandó könyvekről, főleg azokról, amikről írni akarsz, ráadásul időre, akkor becsukod az egyik könyvet és rögtön nyitod a következőt, nem marad időd rendesen beleélni magad, mélységeiben átérezni, hogy miről szól, mitől jó, mitől jobb vagy rosszabb, mint a többi. Én már a felétől rosszul lennék attól a mennyiségnek, amit egyesek bedarálnak, nekem egy könyv jóval több annál a pár óránál, amit az elolvasására szánok. Az egy dolog, hogy ha írok róla, akkor az is elvisz annyit, mint maga az olvasás, de ezen túl is sokat foglalkozom vele, csak kevésbé aktívan. Egyrészt "szakmailag" is elemezgetem, mert nekem is van ez-az a fejemben, amit meg szeretnék írni, de egyébként is megmozgat, gondolkodom rajta, utánanézek dolgoknak, a karakterek egy ideig egyenesen ott sétálgatnak a fejemben minden örömükkel és bánatukkal együtt, sőt, még azon is elfilózom, hogy vajon rólam mit mond el, hogy mi érint meg - vagy épp mi nem -, szóval egy kisebb lelki-önismereti utazást csinálok belőle. Ezért olvasok, mert így lesz a könyv érték, nem csak szórakozás. És amíg nem "tettem túl magam" az utoljára olvasotton, addig bele se kezdek a következőbe, akkor sem, ha adott sorozat következő része. Mert nekem még mindig Atticus vigyorog a fejemben, és mindenhol druidákat látok, innen tudom, hogy van még mit emészteni a második részen (amiről nem posztoltam, de útközben megvolt), úgyhogy nem kezdem el a harmadikat, hiába van itt a polcon, hiába friss megjelenés, hiába most kéne írni róla, amíg még úgy-ahogy aktuális. Oké, néha én is elborulok, és elolvasok két-három tök más könyvet egymás után, de aztán hetekig nincs is kedvem olvasni, mert sok lenne. Igénylem az időt a megemésztésükre, na. 

Szóval egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ezt egyszerre öt-hat könyvvel bárki megcsinálja, ráadásul folyamatosan, hogy nem csak elolvassa, hanem át is éli. Sőt, látom is a bizonyítékát, hogy nem megy, mert az ilyen tömegblogok - már az alapján, amit képes voltam elolvasni belőlük - általában csak arról szólnak, hogy mi történik a könyvben. Pedig ami igazán lényeges, az a könyvön kívül történik. Ettől lesznek lélektelenek a posztok, ettől ugyanolyanok, mert nem tudnak másról írni, csak a közös élményről - a szavakról -, pedig jó esetben egy könyv mindenkinek mást jelent. Nyilván senkinek nem kell a nagyközönség előtt feltárnia a gyerekkori traumáit, nem ilyen szintű lelki hatásokról beszélek, de nagyon érződik, ha ez csak egy volt a havi tíz könyvből, na. 

És igen, tudom, én meg gusztustalanul keveset olvasok ahhoz képest, hogy mennyit lehetne megemészteni, mert egy elitista állat vagyok, és ami nem fog meg valamivel úgy igazán, arra nem parazolok időt-energiát, pedig tudom, hogy találhatnék benne értéket. De ezt még mindig jobbnak érzem, mint a futószalagot, ahol a könyv egyszerű unaloműzéssé, neadj'isten megszállottsággá degradálódik. Olvassunk sokat, mert kell a szellemi táplálék, de ne zabáljunk. Élvezzük ki az ízeket - főleg ha már valaki volt olyan kedves, hogy megfőzte nekünk. 

Cáfolatokat egyébként szívesen fogadok, mert ugye nem voltam a másik oldalon, én csak azt tudom, hogy mit nyerek a passzív idővel, amit a könyvekre szánok. És szerintem ezt tudják azok is, akik nem érzik a turnés posztokban azt a valamit, amitől igazán jó lesz egy értékelés. Nem akarom leszólni a blogturnét, mert a világ egyik legjobb ötletének tartom, de én sokak helyében kicsit behúznám a féket. Örök igazság, hogy a mennyiség a minőség rovására megy. 

Rachel Vincent - Shift/Változás (Vérmacskák 5.)

Úristen, erre a könyvre miért nem kötelező ráírni, hogy "VIGYÁZAT, AGYVÉRZÉSVESZÉLY!"?! Félek, hogy a következő rész felénél egyszercsak elvisz a mentő, ha ilyen tempóban nő a feszültség. Mostanában rákaptam, hogy ha lehet, nem egy ültő helyemben olvasom ki a könyveket, próbálom beosztani, de a vérmacskáknál erről szó sem lehet, ott rágtam a körmömet a verandán egész délután, elmaradt a főzés, a mosogatás, a minden, mert JÉZUS MÁRIA, MI LESZ ITT?! Szóval csak saját felelősségre.

Világ

Igen, erről is van még mit írni egy ötödik részben, a múltkori vérmedvés balhé után ugyanis most mennydörgőmadarakat kaptunk (akiknek angolul biztos valami sokkal királyabb nevük van), akik szintén alakváltók, de egészen más világban élnek, és nagyon csúnya dolgokat tudnak művelni az emberrel, illetve a macskával, ha elkapják. A feszültség nagy részét ők okozzák a könyvben, nagyon idegenek és kiszámíthatatlanok, csak a vége felé kezdjük nagyjából megérteni őket. Megszeretni nem, annyira nem jó arcok, sőt, én továbbra is úgy vagyok velük, hogy akárhol is voltak eddig, nagyon jó helyen voltak ott. Bevallom férfiasan, összeszartam magam tőlük. 

Sztori

Az előző részről (Prey/Préda) botor módon nem írtam, de most röviden összefoglalnám: levontam a megfelelő következtetéseket arra vonatkozóan, hogy mi várható, ha egy író hirtelen megkedveltet veled egy addig csak középszintű mellékszereplőt. Ha ilyet tapasztalsz, készítsd a százas zsepit, és ne siess befejezni a könyvet. Hú, nagyon utáltam... :(

A Shiftben ahogy várható, nagyjából az előző részben felhalmozódott szarkupac terjengéséről van szó, Malone-t egyre inkább tarkón kéne vágni egy falka feldühödött vérmacskával (valószínűleg pontosan ez fog történni az következő - egyben utolsó - részben), ami szép teljesítmény tőle úgy, hogy gyakorlatilag meg se jelenik a könyvben; meg igazából Faythe-re is ráférne egy pofon valami súlyos és tompa tárggyal, hogy kapjon az agyához, és ne szívassa a pasijait. Egyébként "team Jace", ha lehetek ennyire fangirl, Marc nekem még mindig túlságosan vadember. 

Szóval a feszültséget alapvetően Faythe magánélete és a falkát mindenestül kiirtani készülő mennydörgőmadarak fenyegetése kelti; azt se tudtam, melyik miatt izguljak jobban, meg is fájdult a fejem rendesen a végére, szó szerint. Az elejétől kezdve rengeteg a harc, az alaphangulatot rögtön egy ronda erőszakos halál adja, és ettől igazából nem nagyon távolodunk el a könyv során. Vagy azon aggódom, hogy Faythe-éket ki fogja véresre tépni, vagy azon, hogy a két srác mikor esik egymás torkának, és hogy ugye Jace áll fel a végén. Hogy ennél jobban hova lehet még növelni a feszültséget, azt nem akarom megtudni, a pulzusom így is a plafonon volt végig...

Karakterek

Részemről el sem tudom képzelni, hogy lehet az ember egyszerre két pasiba szerelmes, ez az élmény kimaradt az életemből, de valahogy egyre inkább nem oké a dolog. Viszont ha a hecc kedvéért feltételezzük, hogy létezik ilyen, akkor Faythe tök hitelesen kezeli. Őszintén szólva én sem tudom, mit tennék a helyében, de fogok még pár napig agyalni rajta, hogy van-e egyáltalán ennek a helyzetnek rendes megoldása (pedig már most tudom, hogy nincs). Egyébként ahogy most áll a dolog, én Jace-t látom esélyesebbnek, de nem bízom a YA irodalomban annyira, hogy ne az elején bevezetett jópasi legyen a győztes, szóval előre siratom a srácot. Nem hittem, hogy lehet még hova fokozni a jópasiságát, de ezzel a keménykedős oldalával még jobban megfogott, isteni egy karakter. 
Marcban viszont még csalódtam is, hogy amikor kiderült a huncutság, akkor nem zúzott össze senkit reflexből, ahogy szokott. Éppen arról híres, hogy állatiasan birtokló, ha Faythe-ről van szó, és pont az ilyen helyzetekben szokott valakit pépesre verni. Értem én, hogy ez egy kicsit más, de ha ő alapvetően ösztönből agresszióval vezeti le a féltékenységét, hát akkor most aztán végképp ennek kellett volna kijönnie belőle. Még csak azt se lehet mondani, hogy sokkolta volna a dolog, mert tök racionálisan és normálisan vette le végül (amit általában szeretek, csak sajnos ez most a karakter hitelességének rovására ment). Szóval örülök, hogy így alakult, de nem volt jó. Van ennek így értelme...? 

Összefoglalva

Túlzás nélkül mondom, a legadrenalindúsabb könyv, amit valaha olvastam. És az egyik legvéresebb is, lévén a macskák életszerűen sokat foglalkoznak a sérüléseikkel, igen érzékletesen lógnak ki mindenhonnan mindenféle izmok, törött csontok, minden tiszta vér, meg a fertőtlenítő szaga, meg a fájdalom, a harcképtelenség, vagy éppen a mégis harcolás, és basszus, komolyan mondom, a végén még nekem fáj. Szóval persze, lányos könyv, mert nyakig jópasi meg szerelmi válság, de igenis igényel némi stressztűrőképességet, merthogy a másik fele meg önérvényesítés, nagyrészt ököllel (vagy késsel, vagy bármivel, ami kéznél van), meg utána a sebesültek ellátása. Kegyetlenül realista.  Ezért szeretjük :)
Eddig talán ez a sorozat legjobb része, nagyon pörgött, baromira élveztem, és meghalok a kíváncsiságtól, hogy hogyan fogják képen törölni a köcsögöket. És persze hogy ki harapja át végül Malone torkát. Jace baromira megérdemelné. Jace mindent megérdemelne. Nem, nem estem bele már megint egy fiktív pasiba, nem én... ;)

Kevin Hearne - Hounded/Üldöztetve (A vasdruida krónikái 1.)

Na hát ez a könyv egy teljesen véletlen fogás volt, nem hallottam róla, nem láttam facebookon, azt se tudtam, hogy létezik, amíg rá nem kattintottam az "erős karakterek" cimkére a Könyvmolyképző webshopján. Az első bekezdés végén már vihogtam, nagyjából öt perc alatt megszállott lettem, úgyhogy a Könyvhétig hátralevő három hetet szó szerint végigkattogtam, szétgugliztam az agyamat, minden kritikát elolvastam kétszer, és újra meg újra visszatértem ahhoz a gondolathoz, hogy mégiscsak tetováltatni kéne magamra valami kelta mintásat. Végül sajnos kicsit mást kaptam a könyvtől, mint amire számítottam, de a minimális csalódással együtt is abszolút pozitívnak mondanám a Houndedet, a 9 (kilenc!) részesre tervezett Iron Druid Chronicles első darabját. Tényleg kelleni fog egy rendes könyvespolc... Meg egy nagyobb lakás... 

A könyvvel való kapcsolatom korrekt értelmezéséhez egyébként tudni kell, hogy még valamikor vadkamasz koromban (ami a sötét középkorként emlegetett "normális" kamaszkorom után következett) tettem egy élménydús kitérőt a Kelta-Wicca Hagyományőrzők háza táján, úgyhogy annyira véresen nem volt idegen a világ, olvasás közben pedig nagyon jókat mosolyogtam a wiccás megjegyzéseken, meg főleg azon, hogy egy lapon sem említik őket a "rendes" boszorkányokkal. Nem, a mentális egészségemért nem kell aggódni, köszönöm; valószínűleg most már hithű agnosztikus maradok halálom napjáig, kinőttem a lobogó máglya körüli eksztatikus orgiák iránti vágyból (mert azért lássuk be, mindenki azért lesz wicca, mert ott bármit megtehetsz anélkül, hogy furcsán néznének rád, amíg szelektíven gyűjtöd a használt óvszert). Annak is megvan a maga sztorija, de igazából sokkal kevésbé érdekes, mint amilyennek tűnik, Atticuséhoz meg nyilván nem érhet fel, úgyhogy foglalkozzunk inkább vele :)

Világ
Ha váratlanul kíváncsi ufók kopognának be az ablakomon, hogy ugyan meséljek már egy kicsit a kultúránkról, gondolkodás nélkül a kezükbe nyomnám a Houndedet azzal a megjegyzéssel, hogy használják hozzá a wikipédiát, és két napon belül mindent tudni fognak rólunk. Egyszerűen minden benne van, amiért az emberiség valaha rajongott: istenségek az összes valaha létezett vallásból, Szűz Mária, Dzsingisz kán, Monty Python, Star Wars, cylonok, vagy amit akartok. Minden tiszteletem azoké, akik értették a könyvben az összes utalást, mert az azt jelenti, hogy a festészettől a sportokon át a sci-fiig mindennel képben vannak kétezer évre visszamenőleg. Kicsit zsibbasztó is az információtömeg, de még kezelhető, és ami azt illeti, minden középiskolással elolvastatnám, csak hogy szélesítse a látókörüket, és hirdesse, hogy műveltnek lenni amúgy nem ciki. 
A nációkkal is elég lazán dobálózik a könyv, Amerikában találkozunk egy rakás írrel, vikinggel, lengyellel, és mindegyik vérfarkas, vámpír, boszorkány, vagy éppen isten, szóval ha használtad valaha a "multikulturális" vagy "multinacionális" kifejezéseket, hát ezek után csak nagyon óvatosan fogod. 

Stílus
Istenem, bárcsak egy nő írta volna! Nagyon hiányoltam belőle a komoly érzelmi feszültséget, egyszerűen nem tudtam semmiért izgulni, Atticus mindent elbaromkodott, vagy egyszerűen csak leszarta, és amikor igazán feldühítették, akkor sem kattant el az agya, mindig hűvös maradt és gyakorlatias, ami egy idő után komolyan kiábrándító volt. Nem csodálom, hogy szexjelenetet meg se próbáltak beleírni, csak mint a mesében, elindultak a hálószoba felé, aztán snitt, és jön az ágyban beszélgetés. A druida és a föld közötti kapcsolatot is olyan gyönyörűen, átélhetően le lehetett volna írni, de sajnos csak a praktikus oldalát láttuk, amivel aztán furcsa módon mégis fel lehetett bosszantani Atticust, szóval nekem nem igazán állt össze a dolog. 
Ettől függetlenül pörgős volt, élvezetes, és mindenekfelett nagyon humoros, úgyhogy mindenkinek ajánlom, aki szeretné egy hideg kultúrfröccs mellett rendszeresen megbontani a tömegközlekedés rendjét a váratlan prüszkölős felvihogásaival. 

Karakterek
Atticusról fentebb már nyilatkoztam, nagyon hiányoltam belőle az érzelmi mélységet, de ettől eltekintve jó figura, humoros, éles eszű - "csípem a búráját", mondaná ő a huszonegyedik századba való beilleszkedés jegyében. Olyan igazi laza akcióhős karakter, a tizenéves srácok mind ilyenek akarnak lenni, eltekintve a kertészkedős részektől. Úgy egyébként nem értem, miért görögözi le mindenki a nevét, mivel us-ra általában a római nevek végződnek; ez is latinul jelenti azt, hogy görög, úgyhogy hivatalosan is nem értem. 
Abban viszont mindenki mással egyetértek, hogy az özvegy MacDonagh a legnagyobb arc a könyvben. Az lenne csak a csavar, ha kiderülne, hogy ő nem több annál, aminek látszik: egy huncut alkesz vérbeli ír öregasszony, akinek rövid magyarázat után nyugodtan el lehet ásni halott isteneket a hátsó kertjében, és a vérfarkasokon is túlteszi magát egy kis toportyánférgezés után. Apropó, a könyv nyelvezete magyarul is zseniális, minden tiszteletem a fordítóé, még akkor is, ha volt egy-két gyanús mondat a könyvben. De azért aki képes ír akcentusos angolt olvasni, az tegye meg, mert tuti, hogy nem lehetett mindent áthozni magyarba. 

Akivel bajban voltam, az sajnos Oberon, Atticus egyetlen társa, az ír farkaskutya. Ismét egy vallomás: amikor éppen nem dolgozom, olvasok, vagy írok, akkor kutyázok, mégpedig annyira, hogy éppen egy kutyaiskola nyitásán dolgozom, szóval nem ma kezdtem, na. Ezért erősen nehezményeztem, hogy Oberonból teljes mértékben hiányzik az ír farkasok jellegzetes méltósága, és úgy viselkedik, mint egy random kamasz keverékkutya. Nyilván ez az apróság a nem kutyásokat egyáltalán nem zavarja, sőt, tényleg viccesen egyszerű az elméje, hogy csak a kolbásznak, hasvakarásnak és uszkárlányoknak él, de nekem egy kicsit fájt, na. Aki találkozott már ilyen kutyával, az tudja, miről beszélek. Persze azért szerettem a részeit, jó kis lazítás volt, mert egyébként elég gyors a könyv, úgyhogy kifejezetten leszólni én sem akarom, csak a kutyás felem hisztizik a háttérben. 
A felbukkanó millió mellékszereplőt egyébként nagyon szerettem, mindegyik remek humorforrás, főleg a múltban leragadt Morrigan, a vérfarkas ügyvédek előtt meg hát komolyan le a kalappal. Kicsit mondjuk sokan vannak egy ilyen rövid könyvre (nincs 300 oldal), úgyhogy ezt sem egy ültő helyemben olvastam ki, hagytam időt az agyamnak, hogy rendezze a dolgokat, biztos ami biztos. 

Sztori
Ahogy a könyv címe is ígéri, elég rohanós: hirtelen mindenki Atticust akarja, pontosabban a kardját; egyre-másra bukkannak fel a halálosabbnál halálosabb istenek (oké, legyünk őszinték, leginkább istennők), mindenféle lények, harcolni kell, intézkedni kell, a helyzeteket csak az egyébként igen sűrű világmagyarázat szakítja félbe, meg néha Oberon, de alapvetően azért az akción van a hangsúly. Ha pedig az elején még furcsállod is Atticus paranoiáját, a végére nem csak megérted, de át is veszed tőle. Sosem tudhatod, hogy az istenek milyen játékot játszanak a hátad mögött, melyik hazudik, melyik nem, és ki mikor fog köpönyeget fordítani. Szövetségek, egyezségek és aktuális érdekek tekerik a sztorit, meg ezerféle mítikus lény, plusz a rendőrség, aki a világot átszövő mágia ellenére egész komoly haderőnek számít. Szóval jól össze van rakva, unatkozni biztos nem fog rajta senki. 

Összefoglalva
Nyilvánvalóan nem tartozom bele az eredeti célcsoportba, nem is zombultam bele, de azért lassan érkeznek majd hozzám a folytatások is, mert kiváló szórakozásnak ígérkezik, különösen a harmadik rész, amiben a wikipédia szerint maga Jézus is tiszteletét teszi. Hearne ilyen szempontból nem egy szívbajos író, sértődősek ne olvassák, mert előbb-utóbb bele fognak futni valamibe, amit magukra vehetnek :) Illetve aki romantikát keres, az is felejtse el, ez nem az a könyv. Gondolkodtam is rajta, hogy berakom a szokásos "szerelmi szál" bekezdést, és csak annyit írok alá, hogy hát az nincs, vagy egyszerűen csak üresen hagyom... :) Egyébként meg kötelező olvasmány, főleg a fiatalabb korosztálynak, de igazából bárkinek, aki szeret nevetni, és nem zavarja, ha még a csillárról is boszorkányok meg vérfarkasok lógnak. 

Nalini Singh - Vonzódás (Psy/Changeling 1.)

Rövid és összefüggéstelen tények:

1) Nem, nem vagyok hajlandó a sorozat címének elmebeteg magyar fordítását használni, sorry. A keresőoptimalizálás kedvéért most egyszer leírom, meg betagelem, aztán kitörlöm még az emlékét is a fejemből: Egy világ - Két faj - Állandó küzdelem. 

2) A Scar mentáljai meg Rachel Vincent Vérmacskái után most sikerült betalálnom ezt a mentálos-leopárdosalakváltós könyvet, úgyhogy ha esetleg bele találnék zavarodni a világokba, akkor az vesse rám az első követ, aki képes ezeket így egymás után elfogyasztani, és aztán nem Lucyt keze nyomát keresni a mentálhálón, meg nem Faythe-ék jelentését várni a végén, hogy kinek hova intézték a megfelelő testrészeket. 

3) Jelenleg eredeti nyelven 13 rész létezik a sorozatból (nem elgépelés, tényleg 13), ebből öt jelent meg magyarul, de érdemes tudni, hogy momentán súlyos kiadóhiánnyal küzdünk, úgyhogy enyhén szólva is bizonytalan a sorozat további sorsa, meg a papírkönyv formátumú fellelhetősége is. 
4) Bocsánat, ha lépten-nyomon a Guild Hunter (Angyali vadász) sorozathoz hasonlítgatok, de Nalininak annyira egyedi a stílusa, hogy nem tudok nem párhuzamokat vonni. Azt hiszem, életemben nem használtam még a "szokás" szó ennyi változatát ilyen rövid időn belül... :)
5) Nem kell megijedni a borítótól, a jópasi nem egy méltóságát vesztett szőrmintás Robbie Williams imitátor... :)

Sztori

Mondhatni a szokásos, nyomozós-lelkizős-egymásratalálós. A leopárdfalka és a szomszéd farkasfalka összefog, hogy megkeressenek egy gyilkos mentált, aki elvileg nem is létezhetne, hiszen ők száz éve megtagadták maguktól az érzelmeiket, így különösebben gyilkos hajlamaik sem lehetnek, mert nincs, ami táplálja azokat. A bonyodalmat az okozza, hogy merő véletlenségből egy titokban mégiscsak érző fiatal mentál nőt (Sascha) küldenek a leopárdfalka vezetőjéhez (Lucas) kémkedni, aki szó szerint és átvitt értelemben is egy született alfahím. Nem egy Raphael, de azért nem rúgnám ki az ágyból. Cicc, cicc... :)
Gondolom, nem kell mondanom, hogy a későbbiekben semmi nem a terv szerint alakul, de igazából nem is az a lényeg, hogy mi történik, hanem hogy hogyan. Persze a sztori is elég összetett, nem zavaróan kiszámítható, meglepetést is tartogat bőven, a vége pedig kifejezetten pörgős, úgyhogy aki bármiféle információ alapján buta vagy egyszerű nyálfantasyre számítana, az súlyosan téved; ez a könyv kérem, odarakja magát minden téren (vagy legalábbis van elég érdekes ahhoz, hogy ne tudjak odafigyelni a hibáira), ahogy Nalinitől elvárható. És hát maga a folyamat, ahogy Sascha szép lassan feloldódik az érzelmekben és összetartásban tocsogó falkában, hátrahagyja az idegösszeomlásig elfojtott énjét, és magára talál, hát az mindent visz. Mondom ezt úgy, hogy tényleg nagyon ritka, hogy engem a női főhős fog meg, úgyhogy tessék véresen komolyan venni, hogy ez itt nem semmi. 

Stílus

Itt még talán nem érzem annyira kiforrottnak, mint a másik sorozatban (ez 2006-os születésű, míg az angyalok 2009-esek), de azért egyértelműen Nalini keze munkája ez is. Ugyanúgy elmebeteg módon össze nem illő fajokat kevert össze, de annyira, hogy először nem hiszed el, hogy ebből ki lehet hozni bármit, ami nem bűzlik az izzadtságtól, ő mégis annyira természetesen pörgeti őket a sztorival, hogy tulajdonképpen fel se tűnik a világ értelmetlensége, amíg el nem akarod mesélni valakinek. 
Aki megszokta már a stílust, mert teszem azt a Guild Hunterrel kezdte az ismerkedést, az valószínűleg egész gyorsan túlteszi magát azon, hogy még hozzá képest is rekordsebességgel jutunk el a fülledt erotikáig, de aki esetleg először találkozna vele, annak elmondom, hogy nem kell aggódni, éppen csak a kellő mértékben "pornós" a könyv, az is inkább az elején; a második felében már sokkal inkább a történetre koncetrál, mint a testnedvekre. Szinte hiányoltam is a végére a megszokott rengeteg szexjelenetet. Cserébe az utolsó oldalaknál elmorzsoltam néhány könnycseppet a megkönnyebbüléstől, pedig igazán nem vagyok az a sírós típus, meg túlizgulós se, ha tudom, hogy nem gyilkos hajlamú írót olvasok (és Nalini bevallottan nem az). Persze ahhoz, hogy ez utóbbi eljusson a tudatomig, feltehetően fel kellett volna néznem a könyvből. 

Világ
Lehelletfinoman sci-fis. Tényleg nem durván, de pl. önmagukat vezető autók már vannak, meg hangvezérlésű mindenféle a lakásban, és még egy-két hasonló apróság, ami egyedivé teszi a hátteret. Engem mondjuk néha pillanatokra kizökkentett, el tudtam volna viselni a könyvet a jelenlegi technológiával is, de annyira azért nem volt zavaró.
Magáról a világról egyébként nem érdemes sokat beszélni, mert az alaphelyzet nem túl izgalmas, a kibontása pedig a könyv feladata, nem akarom lelőni a poénokat. Kicsit macerás eleinte megérteni a mentálok dolgait, de hát ők már csak ilyenek. Mindenesetre elég összetett és szövevényes a helyzet, sok lehetőség rejlik benne. Elég sok 13 könyvre, meg ami még jön, és remélem, ezzel mindent elmondtam. Aki még így sem hiszi el, az vethet egy óvatos pillantást erre az angol nyelvű oldalra (vigyázz, mindenütt spoiler!), ahol mindenkiről összegyűjtöttek mindenféle infót. Annyi karakterrel operál a könyv, hogy állítom, összesen nincs ennyi ember a világon, akinek tudom a nevét. 

Karakterek

Nalini jó szokásához híven mindenkit ellátott kellő mértékű lelki problémával, csak még nem mindenkiről derült ki, hogy mi a baja. Mondjuk itt talán nem annyira feltűnő ez a jelenség, mint a GH-ben, átlagos emberi életkorú szereplőkkel nem is lehet nagyon durván bánni, de azért vannak árulkodó jelek. Mindenesetre mindenki szépen kidolgozott, következetes, egyedi, szerethető, és ha egyszer megismerted őket, még többet akarsz majd belőlük. Ha pedig valami rejtélyes oknál fogva eddig nem lettél volna fülig szerelmes a leopárdkölykökbe, hát most leszel ;)
Lucas volt csak egy picit problémás, és mondjuk teljesen belefér a macskajellembe, amit művel néha, de azért nem haragudnék, ha az egyéniségének nárcisztikusabb oldalát a jövőben nem mutogatná, csak a domináns, félisten testű vadállatot. Azzal tökre ki vagyok békülve ;)
Sascha meg egyszerűen zseniálisan csodálatos. Nagyon emberi (egy mentáltól azért ez nagy szó :)), nagyon hitelesen reagál a történetre, intelligens, önfeláldozó, szóval jól össze van rakva. Egyedül az önbizalomhiányáról érzem, hogy kicsit jobban ki lehetett volna domborítani, de még nem döntöttem el, hogy végső soron így hitelesebb-e a karakter, vagy kellett volna még egy kicsit szenvednie. Mondjuk Nalini eleve arról híres, hogy egészen súlyos jellemfejlődéseket eszközöl egy teljesen átlagos hosszúságú könyvben, azt hiszem, azért, mert valójában nem megváltoztatja őket, csak kiengedi a valódi énjüket, ami azért egy kicsit egyszerűbb folyamat. Vagy hát legalábbis gyorsabb, mint kifordítani az egész világukat a sarkaiból. 

Szerelmi szál
"– Háltál már valaha mentállal? (…) 
– Azt mondod, csábítsam el, hogy megszerezzem tőle az információt? (…) 
– Bocs, igazad van. Valószínűleg lefagyna tőle a farkad."
Hát, nagyjából innen indulunk... :D Aztán persze nagyon gyorsan kiderül, hogy jelen esetben erről szó sincs, főhőseink valahogy zsigerből egymásra kattannak, ahogy az lenni szokott, és a szexuális feszültségből kialakul egy egyébként jól felépített lelki kötelék, nyilván egy kicsit meseszerűen, de minket ez nem zavar, sőt. Az első "együttléteik" meg rém viccesek, hogy egyikük se tudja, hogy mi történik, de mi igen... :) 
Sok szót erre sem szeretnék pazarolni, hiszen gyakorlatilag erről szól a könyv, nem akarok se fontos, se semmitmondó részleteket kiemelni, tessen olvasni. Megéri. 

Összefoglalva
Kicsit gyengébb, mint a Guild Hunter, de még így is bőven megüti a mércét. Aki szereti Nalinit, az ebben sem fog csalódni, aki pedig még nem szereti, annak jó alkalom arra, hogy megismerkedjen vele. Talán kicsit emészthetőbb is elsőre, mint a GH, de azt hiszem, ezt már nem tudom reálisan megítélni. 
Gondolom, a következő könyvek során emelkedik még a színvonal is; ezt biztosan ki fogom deríteni valamikor a Könyvhét után, ha végeztem a Shifttel, na meg a Houndeddel, amire már két hete pörgök :) A sorrendre nem esküdnék meg, hangulatfüggően olvasok, majd valahogy jönnek.
A híreket pedig lesem, szólok, ha lett kiadó, és nyugodtan lehet jelezni nekem is, ha valaki előbb észreveszi.

Én kérek elnézést

Az imént olvastam egy interjút az Agave kiadóvezetőjével, ami megint kinyitotta azt az egyébként is rosszul záródó bicskát a zsebemben. Elnézést mindazoktól, akiket nem érdekelnek a dühkezelési problémáim, de a közléskényszeremet nem akartam megint az ő facebookjukon kiélni, mert úgysem értik meg, miről beszélek,  valahol viszont muszáj. Nem fogok rendszer csinálni ebből, ígérem. 

Csak hogy tiszta legyen: régóta be vagyok rágva rájuk Richelle Mead sorozatainak félbehagyása miatt (a Vérvonalakat még csak-csak elnézném, mert az tényleg nem volt akkora durranás, de Georgináért ölni tudnék), reméltem is, hogy újraindítják, mert sosem mondták, hogy nem. Konkrétabban alant kifejtem néhány, az interjúból kiemelt részlet segedelmével. 

"Ezt az “identitásválságot” az olvasók is megérzik, és nem csak a sikeres szerzők könyveinek hiányát tekintve; vannak akik arra panaszkodnak, hogy egy-egy általuk kedvelt sorozatot befejeztek, amit mintha hiába próbálnátok igazolni, magyarázni.

Ez egy ideje visszatérő téma, zömmel a YA (Young Adult) könyveink esetében. Sajnos az egy olyan piaccá vált, ahol sokkal több könyv jelenik meg mint amennyit ténylegesen elbírna, így nem csak, hogy érdemi sikerből kevés van, de a legtöbb könyv egyszerűen megtérülni sem tud. A kínálat bőven meghaladja a keresletet, vagyis a mennyiség kiolt mindent." 

Tök véletlenül figyelek egy ideje egy jól menő YA kiadót, meg hogy mi folyik körülöttük, úgyhogy egyszerűen nem eszem meg ezt a bullshitet, bocs. Biztos azért van a moziban is egyre több YA (a minőséget most hagyjuk), mert nem működik a piac. Aha.

"...mi sajnáltuk a legjobban, amikor abba kellett hagynunk Richelle Meadet, mert vele különösen jó volt a kapcsolatunk. (...) Ezért fájt rettentően, hogy a könyvből végül alig adtunk el ezer darabot, de közben a megjelenés után kb. fél évvel találtunk két torrentet is, egyenként négyezres letöltéssel. "

A számokat illetően nem vagyok képben a könyvpiaccal, meg a könyvkiadás költségeivel sem, de... Alig ezer darab? Komolyan? Alig ezer olvasónak szartok a fejére (öcsém, ha egyszerre akarnánk megvenni a következő kötetet, három hétig állnánk sorban a boltotok előtt), mert nem tudtatok eladni egy olyan sorozatot, ami nem csak marha jó, hanem még a kategóriáján belül is egyedi, mert végre nem vámpír meg vérfarkas, hanem szukkubusz, ráadásul úgy, hogy közben nem pornó? Aztán feladtátok, csak mert találtok két torrentet? Kösz. Érzem a törődést, mélyen belül, tényleg, felmelegíti a lelkemet. Mondhatni a pokol tüze ég bennem. 

Ha esetleg bárkit érdekel, legalább az egyik torrentnek volt annyi haszna, hogy megvetetett velem 9 könyvet Meadtől, de persze rohadjon meg mindenki, aki torrentezik, sokkal jobb lett volna, ha nem is tudom meg, hogy Mead létezik és tud írni. Én szívbaj nélkül letöltök bármit, mert ha tetszik, úgyis kell a polcra, ha meg nem jön be, akkor nem is olvasom végig, és max. annyi kárt okoztam vele, mintha beleolvastam volna a könyvesboltban, ami meg ugye teljesen normális és törvényes. Ami azt illeti, könyvesboltban komplett könyveket kiolvasni is legális, pont ugyanaz, mint a letöltés, csinálják is emberek, amiatt mégsem rinyál soha senki. 

Mindenki, aki letölthető formában terjeszthető tartalmakat gyárt, fogja fel végre, hogy a jelenség létezik, és létezni is fog, akármennyit is durcázik miatta. Kezelni kell a helyzetet, nem besértődni meg szélmalomharcot vívni ellene; együtt kell élni a változó világgal, többet nyújtani, mint a torrent. Ott van cserébe az olcsó és hatékony reklám, amit az internet kínál csillogó ezüsttálcán, hogy ellensúlyozzátok az "ellopott" tartalmat. Ami amúgy nem ellopott, mert a torrentezők többsége akkor se vásárolna, ha nem lenne torrent. Egyszerűen nem olvasnának.

"És hiába próbáltuk kedvesen, értelmesen elmagyarázni az olvasóknak, hogy ez a helyzet, mintha megérteni sem akarták volna: ugyanúgy jöttek a rosszindulatú kommentek és trollkodások." 

Na itt álljon meg a menet. Sose voltatok kedvesek. Maximum udvariasak, de azok is csak addig, amíg nem lett kellemetlen a téma. Indokolatlanul magas lóról kommunikáltok, és azt se viszitek túlzásba. Másfél évbe telik "nyíltan" (= egy interjú közepén eldugva) kimondani, ha nem foglalkoztok tovább egy íróval, aztán még ti vagytok felháborodva, ha mi fel vagyunk háborodva. Nem tudom, ki ül a facebookotok mögött, de van egy sanda gyanúm, hogy nincs saját irodája, mert az arca csak a raktárajtón fér át. Egyáltalán hogy jön bárki ahhoz, hogy nyilvánosan leszólja azokat, akikből él, ráadásul rendszeresen? És aztán csodálkozik, ha "jönnek a rosszindulatú kommentek". 
Elárulok egy titkot: senki nem ad szívesen pénz olyannak, aki látványosan retardáltnak nézi. Kis alázat, emberek, a vevőnek mindig igaza van. Marketing alapfok, gyorsított OKJ-s titkárnőképzésen is oktatták, nem kell hozzá három diploma. Én is kereskedelemben dolgozom, én is anyázok, de csak miután becsukódott az ajtó a vevő mögött. Még a legbunkóbbaknak is megadjuk azt a tiszteletet, ami ahhoz kell, hogy legközelebb is vásároljon. Ha a vevő szerintünk hülye, és ezt nem fogja fel, akkor befogjuk az arcunkat, és megpróbáljuk úgy intézni, hogy hülyén is vásároljon. Különben az fog történni, hogy annak a kevés nem hülyének sem lesz mit vennie, mert bezár a bazár, mint a mellékelt ábra is mutatja. De ezt ha jól emlékszem, már elmondtam nektek tavaly facebookon, mire közöltétek, hogy nektek csak azoknak a vásárlóknak a pénze kell, akik elég intelligensek és kitartóak ahhoz, hogy a webshopotokkal semmilyen összeköttetésben lévő blogotokon levadásszák a könyvrészletet (már ha van fent), ha nem akarnak zsákbamacskát venni. Ahogy elnézem, mostanra csak annyit változott a helyzet, hogy már a blogon se lehet beleolvasni a könyvekbe. És én most emiatt a hozzáállás miatt nem tudok Meadet olvasni, mert szerintetek az olvasó küzdjön meg azért, hogy vásárolhasson, mert TI, a KIADÓ egyébként is szívességet tesztek nekünk azzal, hogy egyáltalán méltóztattok létezni. 

"A falnak beszéltünk."

Nem a falnak beszéltetek b+, hanem olyan embereknek, akik rohadtul MEGVETTÉK a szájbatekert könyvet, de ez nem jutott el a csökött agyatokig. Nulla együttérzés, biztos mindenki "trollkodik" (valaki mutassa meg a csávónak egy szótárban, hogy ez pontosan mit jelent, mert biztosan nem azt, ami náluk zajlott), és aki nem, az is rohadjon meg a többi helyett, mert minden Mead olvasó gyökér, mert letöltötték, ott a torrent, négyezer, látod, letöltötték, négyezer, kétszer. 

Lényeg a lényeg: nem kell a torrentre meg a piacra meg a bolygóegyüttállásokra fogni. Nem tudtátok elérni a célcsoportot, ennyi történt. Csak nem értem, miért nehéz ezt beismerni, miért kell helyette ujjal mutogatni meg magyarázkodni. Nem az óvodában vagyunk. Azért nem sikerült megindokolni, hogy mi történt, mert hülyének lettünk nézve, azt meg akkor se szeretjük, ha nem vesszük észre, hát még így. 

A fél könyvespolcunk Agavés (Mead összes, Banks összes, hogy mást ne mondjak), de most becsuktam a pénztárcámat, lakatot tettem rá, és eldobtam a kulcsát. Meadet kidobtátok, Banks meghalt, neki már nem fáj a letöltés, ha meg véletlenül lenne még olyan írótok, aki érdekelne minket, majd megoldjuk. A viszontlátásra.