Rácz-Stefán Tibor - Fogadj el!

Ismerve az internet habzó szájú népét, előbebocsájtom, hogy én magamat egy rettentő elfogadó arcnak tartom, nagyjából csak a rosszindulatú és a társadalomra ártalmas embereket jutalmaznám tarkólövéssel, a többiek felőlem azt csinálnak, amit akarnak; még csak nem is kell a négy fal között, csak engem ne akarjanak erőszakosan bevonni. Hogy mást ne mondjak, ilyen téren mindig is inkább a hittérítők zavartak; a meleg, cigány, zsidó, táltos, meg mittudoménmilyen ismerőseimmel sose volt konfliktusom a hovatartozásuk miatt, pedig az egyik csoport esetében több okom lenne agyatlanul utálkozni, mint a társadalom 99%-ának. Szóval a könyv témájával az égvilágon semmi bajom nincs, legyenek csak regények a társadalmi problémákról, szélesítsük a fiatalok látókörét, mondjuk meg nekik, hogy ne legyenek gyökerek, hajrá, neveljük a népet, erre való az irodalom!
Csak ne így. 
Amit a következőkben olvasni fogtok, az kizárólag az arról alkotott véleményem, hogy jelen esetben a megvalósítás mennyire trágya. 

Na szóval nézzük azt a könyvet. 

Röviden? Huh. Én értem, hogy hiány van kényestémás könyvekből, de azért mindennek kéne hogy legyen határa...

Hosszabban:

Karakterek & Stílus

Borzalom. Már az első néhány oldalon kilóg a lóláb, abszolút nem egy 15 éves hangján szólal meg a gimnáziumba felvételiző főhősünk, Petra, A Szegény Szépreményű Falusi Lány. "Megtiszteltetés lenne az intézmény diákjának lenni", meg "Nem akartam konfrontálódni vele [az anyámmal]" - ja, pont erre számítasz egy általánosból frissen szabadult kiskamasztól. Aha. 

Egyébként az egész társaság ezt a minimum öt évvel idősebb stílust tolja, bár ez végső soron talán hozzásegít ahhoz, hogy el tudjam olvasni a könyvet, mert azért lássuk be, bármelyik 15 éves valós lelkivilága halálosan idegesítő lenne az én koromban, a saját naplóimat sem olvasom vissza abból az időből, mert a falat kaparom a sekélyes marhaságaimtól. Szóval én értem, hogy trauma, meg korán érés, de az speciel nekünk is megvolt, mégse lett tőle hirtelen egyetemistákhoz illő gondolkodásunk, tudatosságunk és szókincsünk. A magunk - egyébként intelligens - módján azért segghülyék voltunk, már csak azért is, mert másképp valószínűleg fellógattuk volna magunkat az első fára. 
Ja nem, akkoriban a hídról ugrálás volt a divat. 

Mindegy.

Aztán belépett a képbe Dávid, A Titokban Meleg Srác, aki szintén 15 éves, a "fantasztikum" szót használja fantasy helyett, és húsz másodperc alatt képes halálosan beleszeretni a környék legnagyobb seggfejébe (köröket verve ezzel minden általam valaha is olvasott karakterre), vele párhuzamosan pedig megjelenik Áron, akinek épp csak kiserkent a fanszőrzete, de máris szexistennek tartja magát - és itt kezdtem el komolyan visszagondolni a gimis éveimre, és csak azt tudtam mondogatni magamban, hogy nembazmeg. 
A mellékszereplők többségükben elég valótlanok, a gazdag problémás családok gyerekei baromira nem lesznek ám mind ilyen gennyládák, akármennyire is ezt akarja sugallni a könyv. A pénz és a gázos szülő önmagában nem tesz gyökérré. Ők is csak emberek. 

Szerelmi szál
Szegény Dávidunk szappanoperákat megszégyenítően túlcsordul a szenvedélytől, és ugyan már az elején megbeszéli magával, hogy biztos nem a hormonok teszik ezt vele, csak az nem derül ki, hogy akkor viszont mi. Mert ugye megtalálni a legvisszataszítóbb arcot, undorodni tőle, de közben beleborzongani a látványába is, az már csak valami nagyon komoly pszchiátriai kezelést igénylő probléma lehet, ha kizártuk az érzelmeket és a hormonokat. Biztos van erre is valami szakkifejezés, seggarcofília, vagy szánalomfétis. Bár utóbbit talán kielégíthetné egy laza comingouttal is a felvázolt közösségben.
Aztán amikor mégiscsak összegabalyodnak ezek ketten, hát az a jelenet annyira irreális, hogy még filmen is gázos lenne megfelelő háttérzenével. A tömény utálkozásból csettintésre váltani a mély érzelmekre és őszinteségre, az egyszerűen nem. Amúgy cukik, meg reális problémákkal szembesülnek, de az eleje az nagyon wtf. 

Üzenet

Az egész könyv rettenetesen görcsösen akarja beléd verni A Mai Liberális Gondolkodásmódot és egyéb (amúgy fontos és igaz) dolgokat, de annyira direkt módon, hogy az már fáj. Igen, vannak társadalmi különbségek, és ez rossz! Igen, cikizik a melegeket, és ez rossz! Igen, lenéznek, ha csóró vagy, és ez rossz! Igen, a gyerekek néha szívatják egymást, és ez rossz! És ezek nagyjából szó szerint ki is vannak mondva, semmi árnyaltság, célozgatás, vagy burkolt üzenet, hanem telibe az arcodba, egy liberális esélyegyenlőségi konferencia szövegének igényességével, az életről mit sem sejtő friss gimnazisták tolmácsolásában. Fuck yeah, ez aztán az irodalom! 
A szintén nem burkolt reklámokról és népnevelésről meg ne is beszéljünk. Vásárolj zenét, vásárolj könyvet - még az is le van írva, honnan és mit, az összes ma divatos médiumot, előadót és (főként magyar) könyvet tolja bele az arcodba minden harmadik oldalon. 
Szóval a "mondjam vagy mutassam" örök konfliktusából sajnos itt a "mondjam" került ki győztesen, ami pont szembemegy azzal, amiért a könyveket alapvetően szeretjük. A Harry Potterben is megjelentek hasonló problémák, és tudtunk róluk? Nem. Beépült a tudatunkba? Hogy a fenébe ne, egy komplett generációéba! A szeplős vörös hajú csóró mugliimádó Weasley-k heroikusságát az isten nem törli ki már az emlékezetünkből. Az irodalom. Ez? Nyílt propaganda. Nem szeretem, amikor meg akarják mondani, miről mit gondoljak, a kamaszok meg (ha jól sejtem, ők lennének a célcsoport) pláne. 

Sztori
Az az igazság, hogy ennyi köcsög sehol nincs egy rakáson. Eleve ott kezdődik a probléma, hogy ugye itt az internet, ahol még az is megtalálja a maga közösségét, akinek az a fétise, hogy pónijelmezben stoptáblák tövébe hányjon félig emésztett pacalpürét minden harmadik teliholdkor. Akárhol lehet ma már megértő közösséget találni, és aki akar (és amúgy nem egy vérostoba rosszindulatú pöcs/picsa), az meg is találja, és nem lesz magányos akkor se, ha az iskolában szívatják. Volt szerencsém egy ilyen közösség tagjának lenni, és az a helyzet, hogy még a nagyon fura arcokat sem üldöztük el, akikkel igazából mi sem akartunk egy levegőt szívni, és nyilván nem a mi kis társaságunk volt az egyetlen ilyen széles e világon. 
Az sem normális, hogy se anyukának, se az iskolában egyetlen tanárnak vagy iskolapszichológusnak sincsen lelkiismerete, egyik sem emlékszik a gyerekkorára, egyik sem érti, hogy mi történt, vagy hogy mi fog történni a csajjal, akár igaz a történet, akár nem. Az is irreális, hogy hetekig, hónapokig ugyanúgy szívatják a csajt, mintha tegnap történt volna az eset. Olyan sincs, hogy az egész interneten senki nem élt még át hasonlót, és senki nem indít egy olyan facebook csoportot, hogy "egymillióan a magyar kurváért", vagy valami. Petrácska sem írja ki a facebookra, hogy valójában mi történt, pedig rögtön a társadalom negyedét átállítaná a maga oldalára, de minimum a vérfeministákat, akik azért elég sokan vannak, és rögtön nem érezné magát közellenségnek. Szóval oké, hogy ez egy könyv, és nyilván torzul a valóság, de ha létező problémákról beszélünk, akkor legyen már ott a létező megoldás is, ne az öngyilkosság meg a tömegmészárlás álljon ott egyetlen opcióként a hasonló lelkiállapotban lévő kamaszoknak. Mert ezt a könyvet elsősorban az "áldozatok" fogják olvasni, nem azok, akiknek kellene a témában egy kis arculcsapás. Innentől kezdve pedig én azért megkérdőjelezem a könyv hasznosságát, minden nyilvánvaló jó szándék ellenére is. 

Összefoglalva: irreális, erőltetett, sok téren erősen kifogásolható. Azt persze el kell ismerni, hogy a maga módján érdekes, hiszen végig tudtam olvasni. De annyira, annyira örülnék, ha ugyanezt a sztorit egy jó kivitelezéssel sikerült volna tető alá hozni! 
Az üzenetét tekintve a vége elég ütős ahhoz, hogy az ember megjegyezze, viszont túl irreális, hogy a saját életére, vagy ennél kisebb súlyú dolgokra is kivetítse. 

Mindegy; végülis ha csak egy embernek segít, már megérte.

Kivéve, ha az illető a Petra-féle önsegítő módszert választja.