Jonathan Strahan – Engineering Infinity

A kötet egy novellagyűjtemény, ami elsődlegesen a hard science fictionre koncentrál. Charles Stross miatt szereztem be, a Bit Rot elvileg valahol a két Freyaverse regény között játszódik, és érdekesnek ígérkezett. Végül az összesnek adtam egy esélyt (némelyiknek kettőt vagy többet), így hát lett egy rövid összefoglaló az összesről.
Érdekes volt, hogy így olvasás közben is kellett jegyzeteket írnom, mert elfelejtettem volna a sztorikat, annyira különbözőek voltak.

Jonathan Strahan – Beyond the Gernsback Continuum...
Ez ugye még nem novella, csak egy rövid szösszenet a science fiction műfajokról, azok fejlődéséről. Arra fókuszál, hogy mit tekintünk "hard" SF-nek. Ez egy elég képlékeny terület, sokan sokmindent értenek alatta. Ahogy észrevettem, a könyv folyamán végig az volt a hangsúly, hogy maga az írás stílusa a technológiát, a fizikai törvényeket fókuszban tartja, nem intézi el őket egy legyintéssel. A történetek nem ragaszkodnak görcsösen az általunk is ismert fizika korlátaihoz, megengednek elhajlásokat, továbbgondolásokat, lazításokat, de természetesen csak következetesen, a saját világon belül logikusan.
A Gernsback Continuum egy korszakra utal, a régi írók korszakára, de azt Strahan is leszögezi, hogy a novellagyűjtemény nem próbál nagy, végső nyilatkozat lenni, inkább egy szakasza egy folytonos diskurzusnak arról, hogy mit is jelent a science fiction.

Peter Watts – Malak 7/10
Egy nagyon izgalmas, jól megírt novella. A mesterséges intelligencia fejlődéséről szól, [belső nézőpontból], ami kifejezetten érdekessé teszi. Egy harci droid "jellemfejlődéséről" szól, ahogy egyre finomítják az ellenséget azonosító és a döntéshozó (mikor érdemes harcba bocsájtkozni, mikor túl nagyok a civil áldozatok) algoritmusait.
A vége kicsit elkenődött, mert a szokásos, lerágott témát veszik elő, és a drón bevezeti magát a miniatombombájával a vezérkarhoz, mert hát rájön, hogy ők okozzák a legtöbb civil áldozatot azzal, hogy folyamatosan felülbírálják a döntéseit. De az odavezető út kiváló volt.

Kristine Kathryn Rusch – Watching the Music Dance 4/10
Hosszú, értelmetlen fosása a karaktereknek. Van egy kislány, akinek mindenféle komoly implantátumai vannak (amivel a zenét tudja teljesebben megélni (lásd a cím) és majd később előállítani), mert az anyja benne akarja kiélni magát, és akkor válás, és küzdelem a gyerekért, és dráma, igazából szinte nulla science fiction van benne, jobban el tudnám képzelni egy Oszkárdíjra hajtó film forgatókönyvvázlataként. Nem kezd semmit az implantátumos témával, a gyerek ugyanúgy lehetne autista vagy mozgáskorlátozott a történet szempontjából.
Nem kellemetlen olvasni, csak értelmetlen, nem ide való.

Karl Schroeder – Laika's Ghost 3/10
Hasonlóan az előzőhöz, sok betű semmiért. Elkezd valami sztorit, és csak jön, és jön, és nem mond semmit. Ezt be sem tudtam fejezni.

Stephen Baxter – The Invasion of Venus 4/10
A kiskedvencem. Nem is zavart volna annyira, ha a bevezető szövegben nem helyeznék a legfontosabb brit SF írók közé. Baxter az a régi fajta író, és [nem tudta kihagyni] az "isn't it obvious" szerkezetet. Mert ha nincs egy karakter, aki az olvasónak magyaráz, akkor az nem is science fiction. Hihetetlen. Amúgy az írás olyan gyenge közepes, megpróbálja ezt a mennyire jelentéktelenek vagyunk érzetet kelteni (jönnek az idegenek, de nem is ide, hanem a Vénuszhoz, ahol nem is tudtuk, hogy élnek, de nálunk jóval fejlettebbek), de szarul.

Hannu Rajaniemi – The Server and the Dragon 7/10
Egy érdekes ötlet: hogy élné meg az öntudattal rendelkező - csillagközi - hálózati infrastruktúra a vírustámadást, illetve maga a "vírus" - aki szintén önálló személyiség - szemszögébe is bepillantást nyerünk.
Nagyon jó stílus, eredeti ötlet.

Charles Stross – Bit Rot 8/10
Egy kiváló robothorror. A zombis témát dolgozza fel, csak robotokkal, és nagyon jól. A Saturn's Children [LINK] után játszódik, a főszereplő Freya utódainak kalandozásaiba kezd bele, ahol valami nagyon csúnya (és rémesen valószínűtlen) dolog történik: a hajót eltrafálja egy kvazár jetje, nagy adag sugárzást juttatva a hajón lévők szervezetébe, többek között a saját javítóanyagukba. És megindul a küzdelem a még épen maradt anyagért. Amit tovább nehezít, hogy ahogy romlik a személyek állapota, visszavedlenek az alacsonyabb tudati szintekre (lásd még a linkelt írást, Stross robotjai emberi replikák), gyakorlatilag vadállatként vetődnek az "ételre".

Kathleen Ann Goonan – Creatures with Wings 3/10
Borzasztóan emlékeztet Maróti László Időzavar című szófosására. Azaz történnek dolgok, amik annyira életszerűtlenül vannak megírva és annyira gyermetegen ostobák, hogy az ember azt hiszi, itt valamiféle szimbolizmus akar lenni a háttérben, de amikor az utolsó oldalhoz ér rájön, hogy az író ezt komoly science fiction történetnek szánta, és akkor rájön, hogy átkúrták. Sokkal rosszabb érzés, hogy nem szándékosan, rosszindulatból, egyszerűen csak az író nem alkalmas írásra, egy szerkesztő mégis úgy döntött, hogy ez jó lesz valamiért és megjelentette.
Két dolog miatt mégsem annyira rossz, mint az említett regény: egyrészt a főhős nem egy érdektelen, unalmas, rosszul megírt alak, egész izgalmasan, életszerűen indul a dolog, másrészt rövid, nem kell egy regényt végigszenvedni, hogy kiderüljön, igazából nem is szólt semmiről.

Damien Broderick és Barbara Lamar – Walls of Flesh, Bars of Bone 7/10
Először azt hittem, ez lesz a győztes a novelláskötetből, mert brilliánsan indult, olyan buszon hangosan röhögősen. Első személyben van írva, és ez nem csak nézőpontot jelent, stílust is. Zseniális belső monológok, tárgyak, személyek elnevezései - ahogy a válása körül tevékenykedik és ez felkavarja az érzelmeket -, illetve ez az idézet önmagában: "I warmed up some refried beans, which I suppose made them re-refried"... az is gyönyörűen szórakoztató, ahogy az bölcsészprofesszor főszereplő teljességgel félremagyarázza a kvantumfizikát. Sajnos a végefele belemegy valami időutazásos, zárt görböletű magyarázkodásba, kár érte.

Robert Reed – Mantis 5/10
Bemegy a csóka az edzőterembe, ahol végre felszerelték az úgynevezett infinity window-okat. Ezek mutatnak egy módosított valóságot, ami valahol máshol történik, és ahogy később kiderül, ez fordítva is működik, ő maguk is megjelennek ott egy hasonló ablakban. Aztán felmerül a kérdés, hogy akkor most valódiak vagyunk-e, és az öregasszonynak az az érve amellett, hogy ő valódi, hogy nem izgalmas az élete, merthogy a sztorikban mindig mindenkinek izgalmas az élete. Ekkor szakadt le az arcom.
Az íráskép olyan gyenge közepes, szóval erről ennyit.

John C. Wright – Judgement Eve 5/10
Egy érdekes koncepciókkal teli világ - assemblerek -, ami rosszul, életszerűtlenül van megírva. Jön valami idegen életforma, akiknek van valami retardált erkölcsi rendszere, az egész egy nagyon bénán álcázott bibliai történetnek tűnik. Gyakorlatilag 20 oldal teljesen értelmetlen moralizálás. Kár érte, mert lehet, hogy ha jobban ki tudja fejteni a világot, akkor érdekesnek tűnhetett volna.

David Moles – A Soldier of the City 6/10
Nagyon jó a stílus, az íráskép, könnyű volt olvasni. Bár nem derült ki számomra, hogy akkor most Babilon (a főszereplő származási helye) most akkor micsoda, bolygó, orbitál, hogy most csillag, neutroncsillag vagy fekete lyuk körül kering, de mindenképpen érdekes a világa. A technológiai aspektusai izgalmasak az írásnak, az ízlésemnek egy kicsit túl kevéssé kifejtetten, de ott vannak.
Ezen túl elég generikus science fiction történet, nem hoz igazán újat, amikor elkezd moralizálni ott még egy kissé fájdalmas is, főleg amikor megtér katona valami űberbölcs szerzetesrendbe, egészen a Véreb (GoT) jutott eszembe róla.

Gregory Benford – Mercies 4/10
Abban a régi stílusban íródott, ami olyan szájbarágósan tanítani akar, hálisten itt ez nem annyira hangsúlyos, mégis olyan öreges a fogalmazás. Nem ez a legnagyobb hibája az írásnak sajnos.
Időutazás. Ez mindig egy kényes téma, de itt nagyon el vannak kenve a dolgok. A csávó valahogy gazdag lesz, aztán rákos. Kitalálja, hogy visszautazik az időben, és megöl néhány sorozatgyilkost, mielőtt azok gyilkolnának. Azzal a modellel dolgozik, hogy nem azt a valóságot változtatja meg, ahonnan jött, hanem valami multiverzum dolog, és ahogy utazik vissza, úgy egyre bizonytalanabb, hogy melyikben van, így persze ellenőrizni kell, hogy az adott sorozatgyilkos tényleg az-e ott. Viszont multiverzumból csak pár száz van. Mi? Ez nem áll össze.
A főszereplő piszichotikus énje önmagában nem lenne rossz, hihető motivációi vannak. Aztán a vége jön, és teljesen fejbekúr mindent. Az időutazás egyenes következménye, hogy ezt később is meg fogják csinálni. És tényleg. Rajongói lesznek (most akkor mi? melyik idővonalon vagyunk a pár százból?) a saját szubjektív jövőjében. A finálé ott jön, amikor a csávónak segít a csaj az utolsó, nagy dobásában (Charles Manson), ami nélküle nem sikerülne. Az epikus csavar, hogy a csaj lelövi a főszereplőt, mert hát ugye a gyilkosság bűn. Mivel az egész történet arról szólt, hogy MEGELŐZNI a gyilkosságokat, nem értem. Figyelembe véve, hogy a csávó végső stádiumos tüdőrákos, a nagy csavar pofára esik és nagyjából semmi értelme nincs.

Gwyneth Jones – The Ki-anna 7/10
Érdekes történet. Jól van megírva, de sokkal jobb lenne egy kisregényben vagy inkább egy teljes detektívregényben. Elég zavaros, hogy pontosan mi történik, annyi háttérsztori van benne, amit sajnos nem tud az író kifejteni (vagy nem is akarja, nem derül ki). Kiváló karaktereket hoz be, amit kevés oldalon is tud demonstrálni.
Nagyon kifejezően ábrázol különböző kultúrákat, kicsit Mass Effect stílusban, tehát könnyedebb, nem koncentrál az olyan kérdésekre, hogy miért kéne különböző életformáknak könnyedén együtt élniük, egyszerűen csak megteszik. Ennek ellenére van egy vonal benne a kultúrálisan beékelődött, modern kori kannibalizmusról, ami elég idegenül hat nekünk, embereknek.
Sajnos azt még mindig nem tudom, hogy milyen egy Ki-Annával szexelni, pedig sok említés van rá, ami izgalmassá teszi.

John Barnes – The Birds and the Bees and the Gasoline Trees 7/10
Jó, könnyed, kellemes stílus. Érdekes karakterek. A személyiségek hihetőek, a történeteik valódiak (válságban lévőnek tűnő házasság igazi konfliktusokkal, android személyiségi jogok, mesterséges személyek, uncanny valley). Amiről szól az viszont eléggé semmilyen. Valami csillagközi, lassan szaporodó életformáról van szó, ami személyes véleményem szerint teljességgel elképzelhetetlen, így nem fejlődik ki egy élőlény, az evolúció sok generáció alatt dolgozik. Mellesleg ez terjesztette volna el az életet a Földön is, de ez most mindegy.
Nehéz rá haragudni emiatt, mert tényleg nem ez van a középpontban, az android lány tényleg hihető, mint mesterséges személyiség, a kutató csóka és az újságíró felesége nagyon valódiak.

Érdekes olvasmány volt, nagyon jó találkozni sokféle írással, noha néhányat tényleg nem tudtam befejezni sem, annyira fájdalmas volt. Összeszedtem néhány nevet, aminek viszont érdekes lesz utánamenni. Azt hiszem, fogok még ilyet csinálni.