Ez most rendhagyó módon angolul lesz, mert a goodreadsen írtam hozzá kritikát, és csak ugyanezt tudnám megírni magyarul is.
This book.. Was this bad? Yes, very.
After Ringworld I expected similar, classical SF. Not that I'm a fan of that, but it's bearable. I thought knowing the classics is a good thing. Well, I can say that Solaris is neither science fiction, nor a good book.
The book switches around 3 types of texts:
- There are the action scenes, where stuff actually happens (this is rare though). These are so badly written, they are unimaginable to happen. Lem seems to have no idea about how people, humans behave, act and speak.
- Then we have the pseudo-philosophic monologues (sometimes inner), which (i guess) would give the body, the meaning of the book. They fail miserably. It's more like an angsty teenager writing 2deep4you shit with an added layer of arbitrary, illogical hypotheses poured on top of it. The protagonist is very confident in stuff he should not be.
- At last we have the huge walls of text of really uninteresting stuff. I guess Lem thought writing dozens of pages of shit he made up just because will make the book science fiction, and I'm sad I can't tell him it won't. Reading the Ringworld I had these same thoughts, but Niven at least tried to be consistent with known physics, making guesses on consequences. Lem just makes shit up on the fly, which have almost 0 effect on the story or even on the deeper message of the book. I seriously had to shuffle through ~10% of the book near the middle. First I realized I'm reading bullshit half a page through it, pressed the "next page" book. He was still ranting on about some stuff. I turned a couple pages, and still. In the end I basically had to skip from 51% to 59%, because he went so detailed into symmetriads and asymmetriads and mimoids and all the other stuff.
The book is supposedly about making contact with really alien beings. While that could be a very interesting aspect, it just doesn't happen. The book only concentrates on the human aspect, just like any "normal" alien sci-fi, where the aliens basically reflect some human aspect the writer wants to examine.
All in all, the book reads like an old-school SF (which is bad in itself with the "i'm gonna teach you stuff" style, dragging writing and logical leaps), but without the science part.
2015. február 6., péntek
2015. január 27., kedd
Charles Stross – Saturn's Children
A Saturn's Children volt a másik könyv, amit Charles Strosstól ajánlottak, kezdésnek. A Glasshouse után nem is volt kérdés, hogy lelkesen nekiugrok.
Képzeljük el, hogy az emberiség a saját képére megteremtette az intelligens robotokat (azért a saját képére, mert rendes AI-t nem tudott gyártani, csak a saját agyszerkezetét volt képes lemásolni). Ezek a szorgos robotok a rabigában senyvedve megteremtették az élet feltételeit több bolygón, holdon és kisbolygón, majd ahogy az emberiség szép, egyenletes tempóban kihalt, ők tovább ügyködtek, az emberiség fogyatkozásával párhuzamosan egyre inkább önálló társadalmukban.
A történet kezdetén ott tartunk, hogy nagyjából egy évszázada halt meg az utolsó ember, és főhősünk szegény egy szexrobot, aki emberek híján meglehetősen célját vesztett. Ráadásul otromba formája (a kor szépségideálja szerint) is sok gondot okoz neki.
A könyv mottója "space travel is shit". Sokáig tart, szűk helyre vagy elrakva, és potenciálisan még gamma-sugárzás is ér, ha épp olyan a hajó (márpedig nagy távolságokra ésszerű időn belül csak olyan hajók tudnak odaérni). A regény világa nem igazán rugaszkodott el a valóságtól, a jelenleg ismert fizika határain belül maradunk, tehát átszelni egy naprendszert az bizony nem triviális feladat és legfőképp nem gyors. A csillagközi utazás pedig életre szóló kaland, szó szerint.
Szokás szerint Stross nem vesz félvállról semmit, a témákat, technikai lehetőségeket alaposan, mélyen bejárja. A Glasshouse-ban sokat használt tudatmódosítás itt is megjelenik, enyhébb formában, gyakorlatilag személyiségeket hordozó "pendrive-ok" formájában. Az alap funkcionalitásuk az volt, hogy azonos típusú robotok között a tudásátadás gyorsabban menjen, de ha elég ideig hordozod valami más chipjét, az egész személyisége rád tud nyomódni. Egy kicsit Richard Morgan Takeshi Kovacs regényeire emlékeztetett az egész.
Nem csak azért, mert a személyiséget, emlékeket belesűrítik egy chipbe (amivel aztán létrehozhatnak akárhány másolatot, vagy megcsalhatják a halált), hanem mert a könyv gyakorlatilag detektívregény. Nem igazán a kedvenceim ezek, néha-néha szódával elmegy egy, és itt a környezet nagyon is kárpótol érte, de akkor is tagadhatatlanul detektívregény (a végére derül ki minden, a főhős addig látszólag sodródik és bántják meg manipulálják stb.).
Összefoglalva, egy lebilincselően érdekes világ, nagyszerű alappal és alapvetéssel (kihalt az emberiség? nekem ez új), Stross szokásos alapos és mélyre hatoló stílusával, átgondolt implikációkkal.
Space travel is shit.
Képzeljük el, hogy az emberiség a saját képére megteremtette az intelligens robotokat (azért a saját képére, mert rendes AI-t nem tudott gyártani, csak a saját agyszerkezetét volt képes lemásolni). Ezek a szorgos robotok a rabigában senyvedve megteremtették az élet feltételeit több bolygón, holdon és kisbolygón, majd ahogy az emberiség szép, egyenletes tempóban kihalt, ők tovább ügyködtek, az emberiség fogyatkozásával párhuzamosan egyre inkább önálló társadalmukban.
A történet kezdetén ott tartunk, hogy nagyjából egy évszázada halt meg az utolsó ember, és főhősünk szegény egy szexrobot, aki emberek híján meglehetősen célját vesztett. Ráadásul otromba formája (a kor szépségideálja szerint) is sok gondot okoz neki.
A könyv mottója "space travel is shit". Sokáig tart, szűk helyre vagy elrakva, és potenciálisan még gamma-sugárzás is ér, ha épp olyan a hajó (márpedig nagy távolságokra ésszerű időn belül csak olyan hajók tudnak odaérni). A regény világa nem igazán rugaszkodott el a valóságtól, a jelenleg ismert fizika határain belül maradunk, tehát átszelni egy naprendszert az bizony nem triviális feladat és legfőképp nem gyors. A csillagközi utazás pedig életre szóló kaland, szó szerint.
Szokás szerint Stross nem vesz félvállról semmit, a témákat, technikai lehetőségeket alaposan, mélyen bejárja. A Glasshouse-ban sokat használt tudatmódosítás itt is megjelenik, enyhébb formában, gyakorlatilag személyiségeket hordozó "pendrive-ok" formájában. Az alap funkcionalitásuk az volt, hogy azonos típusú robotok között a tudásátadás gyorsabban menjen, de ha elég ideig hordozod valami más chipjét, az egész személyisége rád tud nyomódni. Egy kicsit Richard Morgan Takeshi Kovacs regényeire emlékeztetett az egész.
Nem csak azért, mert a személyiséget, emlékeket belesűrítik egy chipbe (amivel aztán létrehozhatnak akárhány másolatot, vagy megcsalhatják a halált), hanem mert a könyv gyakorlatilag detektívregény. Nem igazán a kedvenceim ezek, néha-néha szódával elmegy egy, és itt a környezet nagyon is kárpótol érte, de akkor is tagadhatatlanul detektívregény (a végére derül ki minden, a főhős addig látszólag sodródik és bántják meg manipulálják stb.).
Összefoglalva, egy lebilincselően érdekes világ, nagyszerű alappal és alapvetéssel (kihalt az emberiség? nekem ez új), Stross szokásos alapos és mélyre hatoló stílusával, átgondolt implikációkkal.
Space travel is shit.
2015. január 17., szombat
Charles Stross – Glasshouse
Charles Stross írásait az interneten javasolta egy kedves idegen, amikor épp azon keseregtem, hogy milyen rossz néha úgy felébredni, hogy soha többé nem fogok új Banks regényeket olvasni. Emiatt voltak elvárásaim a könyvvel szemben, bár nem reménykedtem sokban.
Noha a könyv világa és stílusa nem igazán emlékeztet Banks-re, a Glasshouse mégis lekötött és kiváló szórakozás volt.
A regény egy űropera, aminek lakó rutinszerűen használják a világot keresztül-kasul behálózó (mesterséges) féreglyukakat (T-gate), a távolság inkább topológiai fogalom (tehát hány féreglyukon kell átmenni, hogy odaérj), mintsem méterben mérhető. Ugyanígy magasan fejlett az assemblerek használata, ezeknek a bármit lebontó és bármit előállító gépeknek, a bármibe beleértve többek között az embereket is. Így mindenki pont úgy néz ki, ahogy ki szeretne nézni, legyen az fiatal sármos férfi, négymellű másfél ember magas óriásnő vagy épp kentaur. Itt jegyezném meg a regény számomra egyetlen gyenge pontját, amit nem tudtam hova tenni: ha mindenkinek rendelkezésére állnak az A-kapuk, amik gyakorlatilag tetszőleges igény kiszolgálására alkalmasak, akkor hogy beszélhetünk pénzről? Márpedig a pénz mint eszköz többször is előkerül a történet folyamán, csak nem tudom, hogy és miért. Az sem derült ki, hogy a féreglyukakat hogy nyitják/szállítják és hogy akadályozzák meg, hogy időutazás és kauzalitás-törés jöjjön létre, de erre azt mondom, hogy biztos megvan a technológiájuk.
A történet kezdetén megismerjük Robint, aki nemrég (elvileg) önszántából átesett egy igen komoly memóriatörlésen (azért elvileg, mert hát nem emlékszik rá). Itt jött be az első dolog, ami nagyon tetszett: ez a nagykiterjedésű amnézia komoly disszociációs stresszt okoz benne (és a többi hasonló dolgon átment emberben), ami megjelenik a regényben, komoly lelki tényezőként. Robinnak mondják, hogy van ez a szociológiai kísérlet, és be kéne menni pár évre egy elzárt közösségbe.
Akkor szerettem bele igazán a regénybe, amikor a főszereplő csinál magáról egy mentést (beül az A-kapuba, az felfüggeszti a működését a személynek, lebontja, elmenti mint információt, majd normál esetben újraépíti ugyanúgy, 1-2 órás művelet), majd amikor felébred a kapuban, pánikba esik. Ugyanis nem a saját testében ébred fel. Aztán persze rájön, hogy valamikor a mentés után aláírta a kísérletben való részvételt, és ez, aki most ő, csak egy példánya Robinnak, akit beraktak a kísérletbe, nem identity-theft áldozata lett. Azt persze nehéz tudni, hogy az agyával, személyiségével mit csináltak (hiszen az is információként utazik). Nagyon jó előszele volt ez annak, ami a regényt végigkíséri, az író nagyon tudatosan foglalkozik a lehetőségekkel és ezek következményeivel.
Nagyon banksi módon tele van pöttyözve a regény visszaemlékezésekkel (ami itt természetes, hiszen egy amnéziás nem törölt csak diszasszociált, tehát lassan visszatérő emlékeiről van szó), amik jól bemutatják a világot és a benne rejlő lehetőségeket, mert a fő sztori egy elég zárt, korlátozott lehetőségekkel körbevett helyszínen játszódik: az üvegházban.
Összességében: nagyon örülök, hogy elolvastam a regényt, így a második regény közepén tartva kijelenthetem, hogy elég nagy rajongója lettem Charles Strossnak. Csak azt sajnálom, hogy a Glasshouse standalone regény, nem készült és valószínűleg nem is fog készülni több történet az adott világban.
Noha a könyv világa és stílusa nem igazán emlékeztet Banks-re, a Glasshouse mégis lekötött és kiváló szórakozás volt.
A regény egy űropera, aminek lakó rutinszerűen használják a világot keresztül-kasul behálózó (mesterséges) féreglyukakat (T-gate), a távolság inkább topológiai fogalom (tehát hány féreglyukon kell átmenni, hogy odaérj), mintsem méterben mérhető. Ugyanígy magasan fejlett az assemblerek használata, ezeknek a bármit lebontó és bármit előállító gépeknek, a bármibe beleértve többek között az embereket is. Így mindenki pont úgy néz ki, ahogy ki szeretne nézni, legyen az fiatal sármos férfi, négymellű másfél ember magas óriásnő vagy épp kentaur. Itt jegyezném meg a regény számomra egyetlen gyenge pontját, amit nem tudtam hova tenni: ha mindenkinek rendelkezésére állnak az A-kapuk, amik gyakorlatilag tetszőleges igény kiszolgálására alkalmasak, akkor hogy beszélhetünk pénzről? Márpedig a pénz mint eszköz többször is előkerül a történet folyamán, csak nem tudom, hogy és miért. Az sem derült ki, hogy a féreglyukakat hogy nyitják/szállítják és hogy akadályozzák meg, hogy időutazás és kauzalitás-törés jöjjön létre, de erre azt mondom, hogy biztos megvan a technológiájuk.
A történet kezdetén megismerjük Robint, aki nemrég (elvileg) önszántából átesett egy igen komoly memóriatörlésen (azért elvileg, mert hát nem emlékszik rá). Itt jött be az első dolog, ami nagyon tetszett: ez a nagykiterjedésű amnézia komoly disszociációs stresszt okoz benne (és a többi hasonló dolgon átment emberben), ami megjelenik a regényben, komoly lelki tényezőként. Robinnak mondják, hogy van ez a szociológiai kísérlet, és be kéne menni pár évre egy elzárt közösségbe.
Akkor szerettem bele igazán a regénybe, amikor a főszereplő csinál magáról egy mentést (beül az A-kapuba, az felfüggeszti a működését a személynek, lebontja, elmenti mint információt, majd normál esetben újraépíti ugyanúgy, 1-2 órás művelet), majd amikor felébred a kapuban, pánikba esik. Ugyanis nem a saját testében ébred fel. Aztán persze rájön, hogy valamikor a mentés után aláírta a kísérletben való részvételt, és ez, aki most ő, csak egy példánya Robinnak, akit beraktak a kísérletbe, nem identity-theft áldozata lett. Azt persze nehéz tudni, hogy az agyával, személyiségével mit csináltak (hiszen az is információként utazik). Nagyon jó előszele volt ez annak, ami a regényt végigkíséri, az író nagyon tudatosan foglalkozik a lehetőségekkel és ezek következményeivel.
Nagyon banksi módon tele van pöttyözve a regény visszaemlékezésekkel (ami itt természetes, hiszen egy amnéziás nem törölt csak diszasszociált, tehát lassan visszatérő emlékeiről van szó), amik jól bemutatják a világot és a benne rejlő lehetőségeket, mert a fő sztori egy elég zárt, korlátozott lehetőségekkel körbevett helyszínen játszódik: az üvegházban.
Összességében: nagyon örülök, hogy elolvastam a regényt, így a második regény közepén tartva kijelenthetem, hogy elég nagy rajongója lettem Charles Strossnak. Csak azt sajnálom, hogy a Glasshouse standalone regény, nem készült és valószínűleg nem is fog készülni több történet az adott világban.
2014. december 7., vasárnap
Rachel Vincent - Alpha (Vérmacskák 6.)
Vigyázat, SPOILER! Erről nem tudok anélkül írni, sorry, mert minden, ami ebben történik, válasz valamelyik nagy kérdésre. Ha érzékeny vagy rá, ne olvass tovább, tényleg.
Sok szempontból semmi egetrengető nem történik, az jön, amit vártunk, a megfelelő emberek tarkón, illetve belső szerveken lettek csapva, alaposan, hatalmas vérontás közepette. Faythe-ék oldaláról is vannak áldozatok, és az egyik kedvenc karakteremért csak azért nem sírtam, mert volt ideje elbúcsúzni, nem olyan hirtelen és értelmetlen halál volt, mint Ethané. Ezzel a részével meg is vagyok elégedve, meg az összes hősi halállal, Sanders mamával, meg úgy általában, amikor nem romantika ment, akkor azért annyira nem szenvedtem.
De mivel a fő vonalak ilyen egyenesek, sajnos a könyv nagy részét Faythe rinyálása tölti ki, aki most már komolyan rohadtul idegesít a pasiügyeivel. Én nagyjából a harmadik napon hagytam volna két szék között a padlóra esni, ilyen hozzáállással rohadjál meg ott, ahol vagy, egyedül. Szüljél sünt. Biztos vannak vérsünök is.
Most komolyan, hogy lehet valaki ennyire döntésképtelen picsa? Azt se tudja, mit akar, és nem is akarja kideríteni, csak túl akarja élni, oda se nézni, hátha elmúlik, és nem veszi észre, hogy nem működik. Ráadásul az apja már az elején megmondja, hogy mi a megoldás, de azzal sem foglalkozik. Én értem, hogy a döntés mindenképpen rossz, ezért el akarja kerülni, de könyörgöm, ha ő egy ennyire vagány fejjel-a-falnak típus, akkor szíveskedjen ezt is feldolgozni és megfelelően kezelni. Meg hát nem tudom mit képzelt, hogy mi lesz ennek a vége? Az egyik megöli a másikat, és megoldja helyette? Vagy majd megszokják, és megtarthatja mind a kettőt?
A fiúkat is elcseszte ez a hozzáállás, töketlenek lettek egy kicsit, hogy hagyták magukat így megalázni. Jace-nek talán egy fokkal jobban állt, ő inkább kivárós típus, de Marc csak a végére találta meg a golyóit, ami engem rohadtul zavart. Aztán megint elveszítette, amikor első szóra ugrott vissza Faythe-hez. Miért kellett, miért...?
Más karakterekkel is akadtak problémáim, Kaci például most nem volt sem aranyos, sem vagány, ellenben hisztis meg nagypofájú igen, amiért mérges vagyok, mert amúgy szeretem a kiscsajt. A többiekkel úgy általában csak annyi gondom volt, hogy nem igazán számított a személyiségük a sztoriban, ezért nem is igen jött át. Vagy csak én olvastam nagyon rossz hangulatban, fene tudja.
Na de azért rossznak nem nevezném a könyvet, csak az előző után elég nagy csalódás, úgyhogy nyugodtan vonjatok gyököt az előbbi kifakadásomból, nehogy emiatt ne olvassátok el, mert azért bőven van, amiért érdemes. A fiúk esküjénél például csak azért nem sírtam, mert addigra szárazra olvastam a szememet.
Sajnálom, hogy vége van, azt meg főleg, hogy így van vége. De tulajdonképpen minden a helyére került. Kíváncsi lennék, hogy ezután mi történik, de amennyire tudom, itt a vége, és nem lesz már folytatás, úgyhogy mindenki szabadon elképzelheti, hogy ki mihez kezd magával :)
Sajnálom, hogy vége van, azt meg főleg, hogy így van vége. De tulajdonképpen minden a helyére került. Kíváncsi lennék, hogy ezután mi történik, de amennyire tudom, itt a vége, és nem lesz már folytatás, úgyhogy mindenki szabadon elképzelheti, hogy ki mihez kezd magával :)
Könyvbemutató
Egy fájdalmasan túlzsúfolt hétvége nyitásaként pénteken ellátogattam a Sárkánytűz könyvesboltba a nagyon akciósan vett kupac könyvemért, és nem mellesleg Gaura Ágnes (és Varga Csaba Béla) könyvbemutatójára. Múltkor már áradoztam egy sort a Borbíró Borbála sorozatról, illetve csak az első részéről, de azóta megvolt a második is, hasonló jókat tudnék arról is mondani - éppen ezért nem született róla külön poszt, nem szeretem ismételni magamat, ami meg nem ismétlés lett volna, az spoiler, úgyhogy megint nem tudok többet mondani, mint hogy olvassátok el.
A bemutató témája az Embertelen jó című novelláskötet volt, amibe beleolvasni még azóta se volt érkezésem (előbb bepótolom a lemaradásomat Bori-ügyben, nehogy belefussak valami durva spoilerbe, vagy olyanba, amit így félművelten nem érthetek), de nem igazán volt kérdés, hogy érdekel-e. Boris is, meg nem is, van ebben minden, ahogy elnézem, majd alkalomadtán nyilatkozom is róla.
Volt belőle felolvasás, vagy inkább előadás, amin szégyenszemre majdnem nyakon köptem az előttem ülőt almás-körtés Cappyvel, amikor őszinte átéléssel és lelkesedéssel elhangzott egy fájó vámpírplázás reklámszöveg (Nappal Árkád, éjjel Vérkád!), és kitört (volna) belőlem egy szerencsésen visszafojtott prüszkölős felröhögés. Nem tudom, kitől származik a poén - gyanítom, hogy ez is olvasói aranyköpés lehet -, de minden tiszteletem a kiagyalójáé. Nem is ment ki a fejemből, kétpercenként eszembe jutott, és hát tök ciki olyankor vigyorogni, amikor éppen semmi vicces nem hangzott el. Már kezdtem azon aggódni, hogy hogy magyarázom meg, hogy amúgy nem szívtam semmit, magamtól vagyok ilyen hülye.
A felolvasástól egyébként féltem, iskolai emlékeim a hasonló jellegű performanszokról elég siralmasak, ez is könnyen lehetett volna gáz, de nem volt az. A mikrofon teljesen felesleges átadogatása kicsit belekavart, de ezen kívül profi volt. (Jó tanács a későbbiekre: ha legközelebb ilyet akartok szervezni, akkor vagy szerezzetek be egy jó mikrofont, meg jó hangfalakat hátulra, vagy egyszerűen csak beszéljetek hangosan, mert akinek magától is normális hangereje volt, de nem talált bele a mikrofonba, azt sokkal jobban hallottuk, mint a mikrofon arcába suttogást, ami aztán teljesen szétmosva jött ki a hangfalakból. Nem olyan nagy az a hely, tessék visszafogottan kiabálni :))
Egyébként nagyjából végigvihogtam az egész bemutatót magamban, tényleg oldott és jó hangulatú volt. Ha vicces emberek összeülnek beszélgetni, abból már nagy baj nem lehet, még akkor sem, ha az egyik résztvevő előre betanulja a szövegét. Még mindig sokkal jobb volt így, mintha felkészületlenül makogott volna, bár az erőltetettség sajnos nem tett jót a poénoknak.
Arra viszont rá kellett jönnöm, hogy aki túlságosan up to date facebookon, az az ilyen alkalmakkor bizony hátrányba kerülhet, mert például a borító szép hosszú (tényleg szép, de tényleg hosszú) sztorija nekem csak ismétlés volt. Valószínűleg nem voltam ezzel egyedül, hiszen vélhetően a könyvbemutatóra járók meg a facebookon lógok kb. 90%-os átfedést tudnak felmutatni, szóval maximum a másik könyv rajongótáborának lehetett újdonság egy csomó dolog, de őket meg lehet, hogy nem is érdekli. Mondjuk én hazahoztam a másik szóban forgó könyvet is, ha már akciósan ingyér volt, bár a borítója baromira taszít. Valahogy lelki szemeim előtt egy 20-30 éves regény jelenik meg, rengeteg tájleírással, tájszólással, rosszul burkolt erkölcsi iránymutatással, és mérsékelten vicces, elcsépelt poénokkal. Elég valószínű, hogy nem ilyen a könyv, én az összes klasszikus fantasys borítóról is valami borzalmas erőltetett szarra asszociálok, pedig tuti, hogy van köztük szép számmal jó is, szóval ne belőlem induljatok ki, amikor megítélitek a könyvet. Az alapkoncepció tulajdonképpen érdekes - vagy hát fogalmazzunk inkább úgy, hogy amit megtudtam belőle, az nem tűnik rossznak, mert amúgy az még mindig nem tiszta, hogy valójában miről szól a könyv, meg milyen hangulatú, kicsit kusza a dolog. Abból is jól esett volna egy felolvasás.
Szóval összességében véve jó élmény volt, a fantasys-RPG-s bolt hangulata is nagyot dobott rajta, szeretek ilyen helyen kószálni, hiába nem vagyok igazán elborult rajongója egyik témának sem. Nevettem egy jót, van egy szatyor olcsó könyvem, mi kellhet még? :)
(Igen-igen, elolvasni azt a szatyor könyvet. Már rajta vagyok.)
Volt belőle felolvasás, vagy inkább előadás, amin szégyenszemre majdnem nyakon köptem az előttem ülőt almás-körtés Cappyvel, amikor őszinte átéléssel és lelkesedéssel elhangzott egy fájó vámpírplázás reklámszöveg (Nappal Árkád, éjjel Vérkád!), és kitört (volna) belőlem egy szerencsésen visszafojtott prüszkölős felröhögés. Nem tudom, kitől származik a poén - gyanítom, hogy ez is olvasói aranyköpés lehet -, de minden tiszteletem a kiagyalójáé. Nem is ment ki a fejemből, kétpercenként eszembe jutott, és hát tök ciki olyankor vigyorogni, amikor éppen semmi vicces nem hangzott el. Már kezdtem azon aggódni, hogy hogy magyarázom meg, hogy amúgy nem szívtam semmit, magamtól vagyok ilyen hülye.
A felolvasástól egyébként féltem, iskolai emlékeim a hasonló jellegű performanszokról elég siralmasak, ez is könnyen lehetett volna gáz, de nem volt az. A mikrofon teljesen felesleges átadogatása kicsit belekavart, de ezen kívül profi volt. (Jó tanács a későbbiekre: ha legközelebb ilyet akartok szervezni, akkor vagy szerezzetek be egy jó mikrofont, meg jó hangfalakat hátulra, vagy egyszerűen csak beszéljetek hangosan, mert akinek magától is normális hangereje volt, de nem talált bele a mikrofonba, azt sokkal jobban hallottuk, mint a mikrofon arcába suttogást, ami aztán teljesen szétmosva jött ki a hangfalakból. Nem olyan nagy az a hely, tessék visszafogottan kiabálni :))
Egyébként nagyjából végigvihogtam az egész bemutatót magamban, tényleg oldott és jó hangulatú volt. Ha vicces emberek összeülnek beszélgetni, abból már nagy baj nem lehet, még akkor sem, ha az egyik résztvevő előre betanulja a szövegét. Még mindig sokkal jobb volt így, mintha felkészületlenül makogott volna, bár az erőltetettség sajnos nem tett jót a poénoknak.
Arra viszont rá kellett jönnöm, hogy aki túlságosan up to date facebookon, az az ilyen alkalmakkor bizony hátrányba kerülhet, mert például a borító szép hosszú (tényleg szép, de tényleg hosszú) sztorija nekem csak ismétlés volt. Valószínűleg nem voltam ezzel egyedül, hiszen vélhetően a könyvbemutatóra járók meg a facebookon lógok kb. 90%-os átfedést tudnak felmutatni, szóval maximum a másik könyv rajongótáborának lehetett újdonság egy csomó dolog, de őket meg lehet, hogy nem is érdekli. Mondjuk én hazahoztam a másik szóban forgó könyvet is, ha már akciósan ingyér volt, bár a borítója baromira taszít. Valahogy lelki szemeim előtt egy 20-30 éves regény jelenik meg, rengeteg tájleírással, tájszólással, rosszul burkolt erkölcsi iránymutatással, és mérsékelten vicces, elcsépelt poénokkal. Elég valószínű, hogy nem ilyen a könyv, én az összes klasszikus fantasys borítóról is valami borzalmas erőltetett szarra asszociálok, pedig tuti, hogy van köztük szép számmal jó is, szóval ne belőlem induljatok ki, amikor megítélitek a könyvet. Az alapkoncepció tulajdonképpen érdekes - vagy hát fogalmazzunk inkább úgy, hogy amit megtudtam belőle, az nem tűnik rossznak, mert amúgy az még mindig nem tiszta, hogy valójában miről szól a könyv, meg milyen hangulatú, kicsit kusza a dolog. Abból is jól esett volna egy felolvasás.
Szóval összességében véve jó élmény volt, a fantasys-RPG-s bolt hangulata is nagyot dobott rajta, szeretek ilyen helyen kószálni, hiába nem vagyok igazán elborult rajongója egyik témának sem. Nevettem egy jót, van egy szatyor olcsó könyvem, mi kellhet még? :)
(Igen-igen, elolvasni azt a szatyor könyvet. Már rajta vagyok.)
2014. november 30., vasárnap
Még nem hír, de...
...apró reménysugár:
Imádkozzunk együtt, hogy rájöjjenek, hogy lehet egy ennyire félbehagyott sorozatot normálisan folytatni.
Ha már itt tartunk, feltenném a kérdést: ti hogy látjátok ezt, mennyire gáz olvasói szemszögből, ha félúton kiadót, dizájnt, fordítót vált egy sorozat? Szerintem olyan lenne, mint a számozott könyvek: egyedi és megismételhetetlen. Ez kérem, történelem. Nalinit megmentették az olvasók, megmentette a kiadó, ami egy törés a sorozat életében, egy sebhely, de pont ettől lesz még inkább a miénk.
Azok kedvéért, akik csak minden második mondatot olvassák el, hangsúlyoznám, hogy ez nem azt jelenti, hogy a Könyvmolyképző elvállalta a sorozatot. De gondolkodik rajta. Mi meg örülünk, és remélünk, mert már nagyon szeretnénk azokat a 6. részeket (akár üres fehér borítóval is, ha ezen múlik, majd nyomtatunk rá valamit házilag). Meg az összes többit. Meg a Rock Kiss sorozatot, ami annyira friss, hogy szeptemberben jelent meg az első része. Jézusom, de örülnék, ha ez összejönne... :)
A burok - a film
(Bocsánat, mostanában filmnézős kedvem van, majd nemsokára jön a könyvdömping is, csak győzzek írni is róluk.)
Minden előítéletem dacára, amit Stephenie Meyerrel és az egész Alkonyat-hányással kapcsolatban érzek (amit egyébként elolvastam és egy darabig néztem is, annyira végülis nem utálom, mint amennyire a minősége indokolná), azt kell mondanom, hogy ez a film nem volt rossz. Az elején mondjuk még jó se, de a végére egészen összeszedte magát.
Az első negyed órában majdnem hagytam a fenébe az egészet, amikor elhangzott a világ legostobább szex előtti beszélgetése. Valahogy nekem nem jött át semmiféle romantika abból, hogy amikor először megláttál, lesmároltál, aztán azóta se (naná bazzeg, mert lefejelted érte, nem rémlik...?), pedig nekem már nagyon viszket, meg hát lehet, hogy holnap meghalunk, szóval nosza, ne legyél fatökű. Olyan... Hiányérzetem van. Mintha... Nem is tudom, kimaradt volna pár lényeges lépés? Persze sosem voltam még űrlényinvázió áldozata, lehet, hogy olyankor ez a normális, beindul a fajfenntartó ösztön, aztán kell a fenének a vacsora meg az ismerkedés, arra lesz még kilenc hónapunk. A fontossági sorrend, ugye.
Aztán baromi zavaró volt, hogy a pasik (az egyik jópasi, a másik jópasi, meg aki meg akar ölni, meg a körülötte lófráló még néhány) mind ugyanúgy néztek ki, ugyanúgy öltöztek és ugyanúgy beszéltek, úgyhogy elég sokáig nem tudtam megkülönböztetni őket, ha éppen nem szólították a nevükön egyiket se. Bár persze lehet, hogy ez az egész jelenség csak a borzalmasan rossz arcmemóriámnak köszönhető, meg a kicsi monitoromnak. Meg talán a szinkronnak. Lehet, hogy az eredeti hangjuk jobban különbözik, nem tudom, mindenesetre ezen kívül meg vagyok elégedve a magyar változattal.
Pozitívum, hogy érdekes módon egyáltalán nem volt nyálasan romantikus, sokkal inkább Vándor/Vanda vívódásairól szólt, meg a két faj együttélésének lokális és globális problémáiról, mégpedig nagyon érdekesen. Persze, kellett bele az a romantika is, hiszen az volt a motiváció magára a belső konfliktusra, de nem túlozták el. Komolyan mondom, jól fel van építve, érdekes volt és elgondolkodtató, egész hihető űrlényekkel, meg egész hihető reakcióval a lázadó közösség részéről. Nem sikoltoztam kétpercenként, hogy de hát ez hülyeség, teljesen meg vagyok lepve. Nem tudom, hogy a könyv milyen, de szerintem nem fogom elrontani ezt az élményt azzal, hogy elolvasom, legalábbis nem a közeljövőben.
Amúgy a színészek és a karakterek jók, szerethetőek; a sztori nem ül le, pörög rendesen, több szálon fut, de azért hagy időt gondolkodni meg elmélyülni is, szóval komolyan, le a kalappal. Az ugyan várható volt, hogy hogyan fogják végül mégis megmenteni mindkét csajt (szegény Vanda kaphatott volna valami szebb testet is :D), a legvégéről viszont mindenképpen kiemelendő, hogy a film pusztán azzal az üzenettel is tudott nagyon erősen zárulni, hogy van remény, nem kellett hozzá konkrétan megmenteni a világot, de nem is érzem azt, hogy ez egy folytatás beharangozója lett volna. Tökéletes befejezés, köszönöm!
Amúgy a színészek és a karakterek jók, szerethetőek; a sztori nem ül le, pörög rendesen, több szálon fut, de azért hagy időt gondolkodni meg elmélyülni is, szóval komolyan, le a kalappal. Az ugyan várható volt, hogy hogyan fogják végül mégis megmenteni mindkét csajt (szegény Vanda kaphatott volna valami szebb testet is :D), a legvégéről viszont mindenképpen kiemelendő, hogy a film pusztán azzal az üzenettel is tudott nagyon erősen zárulni, hogy van remény, nem kellett hozzá konkrétan megmenteni a világot, de nem is érzem azt, hogy ez egy folytatás beharangozója lett volna. Tökéletes befejezés, köszönöm!
Aki az Alkonyatból kiindulva ódzkodik a filmtől, az felejtse el az indokait, és igenis nézze meg, megéri. Én csak azt sajnálom, hogy eddig vártam vele.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)