Noha a könyv világa és stílusa nem igazán emlékeztet Banks-re, a Glasshouse mégis lekötött és kiváló szórakozás volt.
A regény egy űropera, aminek lakó rutinszerűen használják a világot keresztül-kasul behálózó (mesterséges) féreglyukakat (T-gate), a távolság inkább topológiai fogalom (tehát hány féreglyukon kell átmenni, hogy odaérj), mintsem méterben mérhető. Ugyanígy magasan fejlett az assemblerek használata, ezeknek a bármit lebontó és bármit előállító gépeknek, a bármibe beleértve többek között az embereket is. Így mindenki pont úgy néz ki, ahogy ki szeretne nézni, legyen az fiatal sármos férfi, négymellű másfél ember magas óriásnő vagy épp kentaur. Itt jegyezném meg a regény számomra egyetlen gyenge pontját, amit nem tudtam hova tenni: ha mindenkinek rendelkezésére állnak az A-kapuk, amik gyakorlatilag tetszőleges igény kiszolgálására alkalmasak, akkor hogy beszélhetünk pénzről? Márpedig a pénz mint eszköz többször is előkerül a történet folyamán, csak nem tudom, hogy és miért. Az sem derült ki, hogy a féreglyukakat hogy nyitják/szállítják és hogy akadályozzák meg, hogy időutazás és kauzalitás-törés jöjjön létre, de erre azt mondom, hogy biztos megvan a technológiájuk.
A történet kezdetén megismerjük Robint, aki nemrég (elvileg) önszántából átesett egy igen komoly memóriatörlésen (azért elvileg, mert hát nem emlékszik rá). Itt jött be az első dolog, ami nagyon tetszett: ez a nagykiterjedésű amnézia komoly disszociációs stresszt okoz benne (és a többi hasonló dolgon átment emberben), ami megjelenik a regényben, komoly lelki tényezőként. Robinnak mondják, hogy van ez a szociológiai kísérlet, és be kéne menni pár évre egy elzárt közösségbe.
Akkor szerettem bele igazán a regénybe, amikor a főszereplő csinál magáról egy mentést (beül az A-kapuba, az felfüggeszti a működését a személynek, lebontja, elmenti mint információt, majd normál esetben újraépíti ugyanúgy, 1-2 órás művelet), majd amikor felébred a kapuban, pánikba esik. Ugyanis nem a saját testében ébred fel. Aztán persze rájön, hogy valamikor a mentés után aláírta a kísérletben való részvételt, és ez, aki most ő, csak egy példánya Robinnak, akit beraktak a kísérletbe, nem identity-theft áldozata lett. Azt persze nehéz tudni, hogy az agyával, személyiségével mit csináltak (hiszen az is információként utazik). Nagyon jó előszele volt ez annak, ami a regényt végigkíséri, az író nagyon tudatosan foglalkozik a lehetőségekkel és ezek következményeivel.
Nagyon banksi módon tele van pöttyözve a regény visszaemlékezésekkel (ami itt természetes, hiszen egy amnéziás nem törölt csak diszasszociált, tehát lassan visszatérő emlékeiről van szó), amik jól bemutatják a világot és a benne rejlő lehetőségeket, mert a fő sztori egy elég zárt, korlátozott lehetőségekkel körbevett helyszínen játszódik: az üvegházban.
Összességében: nagyon örülök, hogy elolvastam a regényt, így a második regény közepén tartva kijelenthetem, hogy elég nagy rajongója lettem Charles Strossnak. Csak azt sajnálom, hogy a Glasshouse standalone regény, nem készült és valószínűleg nem is fog készülni több történet az adott világban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése