Fangirl kirohanás és Nalini Singh hírek

Lesz Janvier & Ashwini könyv,
lesz Janvier & Ashwini könyv,
LESZ JANVIER & ASHWINI KÖNYV!!! 

*nyálcsorgat minden erre alkalmas testnyílásából*

 A cajun mindenit, pedig nem is az esetem... Na mindegy.  

Konkrétan a következő kötet lesz az, tehát a 7. a sorban; addig még vár ránk az Archangel's legion magyar kiadása, amiről egyelőre az Egmont sem tud semmi érdemelgeset mondani, dolgoznak rajta. Az infó egyébként Nalini Singh facebook oldaláról származik, ahol mindenféle kérdés felmerült és megválaszoltatott, úgyhogy most nagyjából kielégült az információéhségem. 

Illiumról sajnos még nem tudni, hogy lesz-e könyve, és mikor, mert Nalini ugyan szeretne róla írni, de szerint a karakter még nem áll készen rá. Irigylem ezért, én is szeretnék ilyen élő karaktereket a fejembe :) Sokan kérdezték, hogy Raphaelnek és Elenának lesz-e gyereke, de ez a közeljövőben biztosan nem várható, hiszen Elena még gyakorlatilag maga is gyermek az angyalok között. Az is kiderült, hogy az az angyal, aki állítólag készül arkangyallá válni, még nem szerepelt a könyvekben, úgyhogy felesleges tippelgetni, ki lesz a következő. Páran Illiumot emlegették, nem is értem, miért, mivel róla tudjuk, hogy elég fiatal még. Ő egyébként úgy tűnik, elég jó pletykaalapanyag: néhányan azt is tippelgették, hogy meleg, amit szintén nem értek, szerintem nem is volt soha kérdéses, hogy a nők érdeklik. Szóval hacsak azt a közismert tényt nem számítjuk, hogy a tökéletes pasik törvényszerűen mindig melegek, semmi alapját nem látom egyelőre ennek a feltételezésnek. Ha jól vettem ki, akkor a 6. könyvben vannak félreérthető jelenetei Aodhannal; majd meglátjuk, mindenesetre az írónő határozottan cáfolta, hogy a barátságnál több lenne közöttük. 

Fontos infó lehet még, hogy egyelőre a filmipar nem figyelt fel a sorozatra, úgyhogy a mozikba még pár évig biztosan hiába várjuk őket. Bár így belegondolva érdekes lenne erre szereplőket válogatni... Na majd unalmas perceimben kiagyalom, hogy ki kicsoda lehetne, tippek jöhetnek :) 

Ha bármi kérdés felmerül, amiről nem írtam, nézelődjetek a fent linkelt facebook bejegyzésben, vagy kérdezzetek, és megpróbálom kihámozni valahonnan az infót :)

Az  Archangel's legion első fejezete egyébiránt angolul elolvasható itt.

UPDATE: Közben találtam az Egmont facebook oldalán néhány Nalini Singh novellát magyarul. Kissé megkésve, mert nyáron lettek felrakva, de hát jobb későn, mint soha, na :) Kicsit ugyan olyan érzésem van, mintha a fordító csak úgy összecsapta volna őket, nem érzem azt a hangulatot, mint a könyvekben, de ettől függetlenül természetesen megéri azt az öt percet rájuk szánni, amit igényelnek.
A facebookon többeknek nem jelennek meg rendesen a novellák (nekem sem), így szerintem inkább scribden olvassátok. A 2. novella Elena és Raphael egy rövid jelenete, ami kimaradt az Angyalárnyból, a 4.-ben pedig Jessamy-t és Galent láthatjuk viszont, immár a jelenben. A másik kettő az író másik sorozatához (Egy világ – két faj – állandó küzdelem) kapcsolódik. Jó szórakozást :)

Nalini Singh – Angyali vadász sorozat

Magával ragadó – azt hiszem, ez fejezi ki legjobban, amit érzek ezekkel a könyvekkel kapcsolatban. Elkövettem ugyan azt a hibát, hogy az Angyali szárnyalással kezdtem az olvasást, ami a könyvsorozathoz csak oldalágon kapcsolódó történeteket mesél el, és így sokkal inkább találtam furcsának, mint érdekesnek, de aztán a költözés utáni offline száműzetésem során elkezdtem a sorozatot olvasni az elejétől. Hála égnek. Mert ugyan eleinte a hajamat téptem tőle, és rendszeresen kifakadtam, hogy mennyire borzalmas, micsoda szarvashibákat követ el az író, de ezek szépen lassan abbamaradtak, és azon kaptam magam, hogy észrevétlenül megszállottá váltam.

  

Karakterek: A legütősebb pontja a sorozatnak. Az emberi tragédiák, sorsok, érzelmek ennyire átható ábrázolását tanítani kéne. Átélhető, mély, és mégsem vonja el a figyelmet a történetről. Oké, azt elismerem, hogy kivétel nélkül minden szereplőből nem csak csöpög, hanem egyenesen ömlik a nemi hormon, ami néhol már kifejezetten zavaró méreteket ölt, de olyankor egy kicsit félre kell tenni a könyvet, aztán két nap múlva újra elővenni. Megéri.
Az eddigi ötből két kötetnek ugyan más karakterek állnak a középpontjában, de a legfőbb szereplőink egyértelműen Elena, a vámpírvadász, és Raphael, a vérlázítóan sablonos nevű arkangyal. Elena (vigyázz, a link mögött spoileres kép) egy elég standard főhős, akaratos, becsületes, tehetséges, jó alapanyag egy jó sztorihoz, többet igazából nem is érdemes mondani róla, olvasni kell. Raphael... Na ő már más kérdés. Tényleg egy olyan karakter, akitől minden lánynak nedves lesz a bugyija, de sajnos a második kötetre picit elpuhul, nem tudom már komolyan venni azt a kegyetlen aspektusát, akitől két önkielégítés között halálosan rettegni kellene. Mindentől függetlenül viszont beszippantanak, mert szerethető, átélhető karakterek, és a maguk módján hitelesek is. Embernek nem lennének azok, de hát nem azért olvasunk fantasyt, mert a szomszéd Tibi bácsi Ikeás kalandjai érdekelnek, ugye.
A mellékszereplők is zseniálisak, a főhősökhöz hasonlóan mind élnek, lélegeznek, múltjuk van, családjuk, stabil és következetes személyiségük – egyszerűen elhiszed, hogy szembe jöhetnek veled az utcán, annyira össze vannak rakva. Részemről a kedvenceim is mind mellékszereplők: Janvier, aki rohadtul nem az esetem, de az a fajta stílusos csávó, aki elcsábít, ha akarod, ha nem; Ashwini, akiről nem tudod eldönteni, hogy orvosi eset-e, vagy csak simán lökött, de elfogadnád legjobb barátnőnek; Illium, aki ha nem kap egy saját kötetet záros határidőn belül, akkor világméretű lázadást szítok, és rengetegen fognak csatlakozni; Dmitri, mert úgy tűnik, az oroszok a gyengéim; Honor, mert nem találok rá szavakat, hogy mennyire kemény dolog abból és úgy felállni, amiből és ahogy neki sikerült; Jason, mert még mindig bizsereg a tarkóm a titkaitól, Mahiya, mert... Khm, bocs, befejeztem. 

Mindenkinek megvan a maga személyes tragédiája, néhányuknak egyszerre több is, ami nem meglepő, figyelembe véve, hogy többszáz-ezer éves vámpírokról és angyalokról beszélünk, illetve olyan vámpírvadászokról, akiknek az erőszak, a vér és a halál az életük mindennapos része. Nyilván az is sokat dob a sztori hitelességén, hogy nem szerencsétlen 16 évesekből lesz hirtelen hős, hanem olyanokból, akiknek már a puszta létezésük is nagyobb kaliberű az embereknél. 

Az összes fontosabb szereplő nem egyszerű múltját szépen lassan csepegteti az írónő, amitől az emberben úgy kezd összeállni az adott karakter, ahogy a való életben is: ahogy egyre többet ismersz meg a másikból, előbb csak sejted, aztán egyre jobban megérted a motivációit, és jelen esetben egyre inkább csodálod is, hogy mindennek ellenére - vagy éppen azért -, ami történt vele, mi vált belőle. Nem egy "baaazmeg" élményt okozott a villamoson, amikor egy-egy csattanót lelepleztek, illetve például Jason sztorijától (5. kötet, Angyalárny) nem egyszer forgolódtam fél órákat álmatlanul lefekvés után, nagyon komolyan elgondolkodtató, hogy mit is tesznek a lélekkel az ilyen események. 
Emellett nem elhanyagolható a karakterek közötti nem romantikus kapcsolatok mélysége sem, akár pozitív, akár negatív értelemben nézzük. Az arkangyalok tanácsa megérne egy pszichiátriai tanulmányt, a Hetek hűsége és kapcsolata Raphaellel csodálatra méltó, ahogy a vadász céh összetartása és támogatása is... Ha röviden kéne jellemeznem ezt az aspektusát a sorozatnak, akkor talán a szociális orgazmus kifejezés lenne a legtalálóbb.

A világ: Igen, vámpírok meg angyalok együtt, fura. Igazából az egész könyv fura egy kicsit, amit én az írónő származásának a számlájára írok; egy kicsit más kultúrkörből érkezett, ami végig érezhető olvasás közben, de megszokható. Mindenesetre egy kreatív, jól működő világot teremtett, ami felvet ugyan kérdéseket, de csak olyanokat, amik nem zavarnak bele az élménybe, csak utólag gondolkodsz el rajta, hogy tulajdonképpen mi a fenék az angyalok. És ki tudja, talán ez is kiderül egyszer, hiszen még közel sincs befejezve a sorozat. Persze egy ennyire változó világot nem is tudom, be lehetne-e fejezni ésszerűen. Párszáz éves ugrásokkal haladva nagyjából a végtelenségig lehetne mesélni róla akkor is, ha az emberi tényezőt teljesen figyelmen kívül hagyjuk. Nem tudom, mi van az írónő fejében, de irigylem érte.
Önmagán belül egyébként teljesen logikus a világ, megmagyaráz mindent, még ha nem is feltétlenül az első könyvben (látszik, hogy hosszú távra tervezték), meg nem is feltétlenül tudományos eszközökkel, bár szerencsére magához képest igyekszik a realitás talaján maradni. Tetszik például, ahogy megmagyarázza, hogy miért teremtenek az angyalok vámpírokat, vagy hogy az egy dolog, hogy van szárnyad, de hogy ahhoz izomzat is kell, hogy egyáltalán normálisan tartsd a hátadon, a repülésről nem is beszélve... Sokmindennel lehet vádolni a könyvet, de logikátlansággal és önellentmondásokkal nem igazán. 

A sztori: Nem hiszem, hogy lehet itt "a" történetről beszélni, mert párhuzamosan több is folyik, és engem őszintén szólva mindegyik lenyűgöz. A személyes tragédiák és feloldásaik ugyan nagyjából egyértelműek végig, mégis a megvalósításuk annyira beszippant, hogy önmagában az, hogy tudod az utolsó oldal tartalmát, nem zavar meg semmiben. A legnagyobb kaliberű történetszál, ami több fronton is körülbelül az apokalipszissel fenyeget, nagyjából olyan, mint egy hatalmas fenyegetve tekergőző sokfejű kígyó: nem tudhatod, mikor fog lecsapni, le fog-e egyáltalán, ha igen, hova és hogyan, és hogy tehetsz-e egyáltalán bármit, hogy megállítsd. Nem az a tipikus főgonoszos történet, annál összetettebb, kiszámíthatatlanabb, főleg mert az igazán veszélyes karakterek nők, akiket sokkal inkább az érzelmeik irányítanak, ami végképp megjósolhatatlanná teszi, mit fognak tenni. Hmm, visszajutottunk a karakterekhez... 

A hibái: Merthogy mint az elején említettem, van neki, és nem szeretnék úgy tenni, mintha azt csak azért mondtam volna, hogy legyen valami negatív is a posztban. 

Tulajdonképpen csak egy nagy probléma van, ami végigkíséri a sorozatot: a túlzás. A szereplők szexuálisan és érzelmileg egyaránt túlfűtöttek, túlságosan tökéletesek, túlságosan meghatározza őket a múltjuk, a hasonlatok elképesztően csöpögősek, Dmitri és Honor sztorijának a csattanója már ebbe a világba is sok volt (pedig az nagy szó), szóval az egész egyszerűen csak túl, túl, túl... Felváltva ugrálunk a halálos/világvégés fenyegetések okozta feszültség és a romantika-erotika kiváltotta egészen másféle izgalom között, egy perc nyugalmunk sincsen olvasás közben. És valahogy mégis pont emiatt lesz igazán jó, mert valahol mélyen szerintem nagyon sokan egy ilyen világra vágyunk, ahol minden és mindenki olyan, amilyennek lennie kell, ahol tocsoghatunk az érzelmeinkben, a jó pasikban, ahol kapunk elég kihívást, adrenalint, ahol mindig felbukkannak a megfelelő emberek az életünkben, ahol a részesei vagyunk valami igazán fontosnak, ahol lehetőséget kapunk, hogy mi is egyre tökéletesebbek legyünk és a világot is azzá tegyük magunk körül... Ezért szippant be, ezért nem ereszt, ha egyszer rávetted magad, hogy beleszokj a világba. 

Még valami: férfiaknak szigorúan tiltólistás olvasmány. Ha a romantikus regények a nők pornói, hát akkor ez hard porn a javából. A pasik egyszerűen értékelhetetlen csöpögős ponyvaként értelmeznék, és az elszántabbja is a harmincadik oldalon a falhoz csapná, nem érdemes erőltetni. Ha mégis tévednék, és valaki hímneműként olvasta, ossza már meg velem, hogy mit látott benne, ami miatt végigrágta, kíváncsi vagyok :) 

Stephen Baxter – Ring, Raft, Timelike Infinity

Ez egy kompozit poszt lesz. A tárgyban említett úriember három könyvét olvastam eddig (a címek vesszővel elválasztva, fordított sorrendben találhatók a kötőjel után), de nagyon sok a közös rész, gyakorlatilag mindhárom ugyanazzal a stílussal, zavaróan ugyanolyan karakterekkel és hangulattal íródott.

A könyvek részei a híres Xeelee ciklusnak. Miután Banks meghalt, gondoltam keresek egy jó kis írót, akinek a könyveiben magasan fejlett űrlények (vagy emberek, mindegy) vannak, és galaktikus méretekben gondolkodik. Ezt ugyan megkapjuk, de nagyon felemásan.
Azért esett a választásom a Xeelee-kre, mert a spacebattles.com VS forumán (ahol mindenféle dolgot összeresztenek mindenféle más dologgal) rendkívül sűrűn előjött a nevük, mint minden ütő kártya (ha az omnipotens dolgokat leszámítjuk). Ahogy a Kultúra üt mindent, ami nem képes megbízható időutazást használni (köszönhetően a mindennél gyorsabb számítógépeiknek és a fényévekre elható effektoroknak), úgy a Xeelee üt mindent, ami nem képes a valóságot magát akarattal torzítani (köszönhetően a teljes univerzumra kiterjedő civilizációjuknak és az Anti-Xeelee-nek), ez érthető módon felkeltette a figyelmemet.

Magukról a Xeelee-kről nagyon ritkán olvasunk, közvetlenül szinte soha, az emberek pedig valahogy mindig elérik, hogy mire a könyv eseményei következnek valahogy visszasüllyedjenek technológiailag vagy társadalmilag. Egy könyv sem szól az egyéséges, fejlett emberi (vagy más) társadalom küzdelmeiről.

A történet nagyjából összefügg a könyvek között, de önmagukban is értelmezhetők. A stílus sci-fi, méghozzá a hard fajta próbál lenni. De nem bízza rád, hogy érts a fizikához, ó nem. Szájbarágósan elmagyaráz minden jelenséget, akár erőszakkal kerítve egy narrátort a történetben, teljesen életszerűtlenül összerántva egy "tudóst" és egy "laikust", akik beszélgethetnek róla. Néha még erre sem veszi a fáradtságot, de elnézve az erőltetettségét a szituációknak még talán ez a jobbik eset.

Ami sokkal kétségbeejtőbb, hogy mindezt úgy teszi, hogy hozzáad egy új jelenséget az eddigi kompakt világhoz (például sötét anyag), és akkor két bekezdés magyarázat következik, teljesen olyan érzetet keltve, mintha egy szemüveges okostóni okoskodna kéretlenül: látod milyen okos vagyok ez így működik látod benne van a fizika könyvben.

Ami még ennél is szomorúbb, hogy a saját maga által kielemzett szabályokhoz sem ragaszkodik, gyakran ugyanazon jeleneten belül. A Raft című könyv például egy olyan univerzumban játszódik, ahol a gravitációs állandó jóval nagyobb az itteninél (milliárdos nagyságrendváltozásról beszélünk), tehát egy nagyobb fém testnek érezhető gravitációs tere van. A Raft nevű tákolmányról többször be is van mutatva, hogy ugyan szabadesést végez, tehát nulla gravitációs gyorsulás lenne rajta ha a központi magtól várnák, de a saját tömege ad gravitációt a rajta élő embereknek, a széle fele mesterségese hegyeket generálva az amúgy sík terepből. Ehhez képest többször is le akarnak róla lökni embereket egy lukon keresztül (segítek: a legrosszabb ami történhetne hogy átesel a cucc aljára). Ez demonstrálva is van egy jelenetben, amikor a kutatóközpontba mennek le, aminek a padlója az egyensík alatt van, tehát az emberek így hullámozva közlekednek, nagyjából a derekuk körül van a gravitáció központja. Ehhez képest amikor ugyanezen eszközzel meg akarnak szökni a Raftról, azt (világhelyesen) rakétákkal kell elhajtani arról, de az emberek utána tudnak zuhanni.

Az ilyesfajta igénytelenséget nehezen viselem a kioktató stílus mellett.

A karakterábrázolásra már utaltam, de nem árt hangsúlyozni. Erre nem egy jó mód van (a két kedvenc íróm (Martin és Banks) meredeken más utat választ), de Baxternek nem sikerült eltalálni egyiket sem. Nagyon egysíkúak a karakterei, minden könyvben ismétlődnek, gyakran felfoghatatlan módon rendelkeznek egymás tudásával.

Az utolsó fájó pontom az író gyermetegségének újabb jele. A rossz sci-fi írókra jellemző módon nem a technológiát nevezi meg, hanem a technológiát azonosítja az azt használó eszközzel. Például nem arról beszélünk, hogy a Xeelee-knek van gravitációs hullámot generáló fegyvere és fejlett hajtóművei, hanem hogy van a starbreaker beam, amit a Nightfighterekről lőnek.

De nem teljesen negatív azért a kép. A történet érdekes, felkelti a figyelmet. Nagyon nagyívű, milliárd éveken átívelő, megpróbál koherens maradni, többé-kevésbé sikerül is neki. Ha messziről nézzük, ez egy kiváló alkotás, csak regényként nagyon gyengék. 

Iain Banks – The Bridge

A The Bridge (1986) Banks harmadik regénye, nekem a második nem sci-fi regény tőle, amit olvastam. Az első a Darázsgyár volt (leírás várható), ezt főleg annak a viszonylatában tudom elemezni.

A könyv története több szálon fut, és ezek a szálak nem csak térben, hanem időben is, dimezióban is el vannak választva. A sztori maga eléggé explicit, nem hagy sokat a sötétben, összefoglalható egy ember kómából való visszatéréseként. Kicsit hosszabban: in medias res kezdünk egy roncsba szorult, az öntudatlanság határán már egy kicsit átlépett ember fejében, aki aztán a Hídon ébredve próbálja visszanyerni amnéziában elvesztett emlékeit. Ahogy haladunk a történetben, egyre több az irrealitás ebben a világban, ahogy foszlik fel a kómás ember előtt a belső világa.

Az érdekességét ennek az adja, hogy közben megismerjük egy ember életét (a karakterek érzékeltetése mindig is erőssége volt az írónak, nem kell leírnia milyen, a cselekedeteiből nagyon jól átérződik), megismerünk egy izgalmas, mérnöki fantáziára utaló szerkezetet (a Híd), valamint az álom az álomban (vagy hát álom a komatikus fantáziálásban) jelenetek kifejezetten hangulatosra, fantáziadúsra és néhol humorosra sikeredtek, a barbár ember rombolása a görög túlvilágban folyamatos kuncogásra ingerelt.

Érzésem szerint kicsit sok a töltelék rész, olyan leírások, amik szükségtelenek a hangulathoz vagy a sztori megismeréséhez; ami mégis végigvisz a könyven, az a fentebb említett álom az álomban részek, és ami a könyvet mint egészet értékessé teszi, az a kómában lévő ember életének a leírása, karakterének, szerelmi történetének bemutatása, a korkép átadása. Én sokmindenben magamra ismertem a csávóban, és átéltem az érzelmeit.

Nem ez az első könyv, amit Bankstől ajánlanék valakinek, de határozottan nem érzem elvesztegetett időnek az elolvasását.

Harrison Fawcett – Ópiumkeringő

A Best of Brett Shaw gyűjtemény részeként fogadtam magamba ezt a regényt, úgyhogy számíthatunk nemsokára a folytatására is, bár félbehagytam egy régi tartozásom miatt (Malazanos sorozat, végre találtam használható ebookot).

A könyv stílusa teljesen hasonló a Feketecsuklyásokéhoz, azzal az extrával, hogy ez nem csak ponyva hanem detektívregény is kíván lenni. Én olvastam pár Leslie L. Lawrencet regényt, Agatha Christie sem ismeretlen számomra, de Tibinek (Fonyódi Tibor aka Harrison Fawcett) nem sikerült igazán áthoznia a stílust. Az egy dolog, hogy teljesen más az alapfelállás (Brett Shaw a császár testőrezredese (kiküldetésben, de attól még a császárt szolgálja, és ezt mindenki tudja róla), tehát nem a klasszikus semleges nyomozó, és nincs bűntény, legalábbis amíg Shawék (meg egy csomó másik szereplő) el nem követik). De ezek után azt az alapvetést sem tartja be, hogy csak a főhős szemszögét mutatjuk be, és az ő gondolatai közül is kiszűrjük a túlságosan árulkodókat. Majdnem minden teljesen világos az elejétől a végéig, nem tudom, hogy az író félt a kihívástól, vagy valamit el akart érni, és én vagyok túlságosan surmó hozzá.


Stilisztikai negatívumokként megemlítem, hogy végig olyan érzésem volt, mintha a bácsi ezt angolul fogalmazná, és folyamatban fordítaná magyarra. Sok kifejezés nagyon faramucing hangzott, de angolul jó lett volna. Persze a világ hivatalos nyelve az angol, tehát akár meg is magyarázhatnánk, de sok esetben meg teljesen magyar kifejezéseket használ.

A túlponyvásodás tünete, hogy nem csak túlzó hasonlatokkal (mindig, minden a legvalamibb, legnagyobb dugás, legmerészebb kérdés, legmeglepőbb akármi stb.), gesztusokkal él, hanem konkrétan egymásnak ellentmondó mondatok sorakoznak a regényben.

Amúgy a sztori nem rossz, olyan közepes, de a karakterek teljesen hiteltelenek, átélhetetlenek. Nem tűnnek élő karakternek.

Nem vagyok benne biztos, hogy fogok még az írótól olvasni, valamiért szórakoztat, de annyi jó dolog van, amit lehetne olvasni helyette.

ISBN: 978-963-89588-3-9

Rachel Vincent – Pride - Falka

A megjelenés napján annak rendje és módja szerint elmasíroztam a Könyvfesztiválra, hogy magamévá tegyem a Pride-ot - és ha már 20% kedvezménnyel adták, az előzményeit is beszereztem végre papír formában. Lassan kéne tényleg egy rendes könyvespolc. A Könyvmolyképzőnek meg pirospont a retro halacskás játékért, egy pillanatra elborított a nosztalgia, ahogy megláttam :D Az ajándék könyvjelzők viszont külön fejtörőknek bizonyultak, különösen a legnagyobb; mire rájöttem, mit ábrázol...

Na de vissza a könyvhöz. Én igyekeztem nem gyorsan kiolvasni, tényleg, de a mai nap sajnos túl semmittevős lett volna, úgyhogy mégiscsak végeztem mind a 466 oldallal. Ezzel nyertem is magamnak egy újraolvasást, különben három nap múlva nem fogok emlékezni semmire, túl sok infó egyszerre az agynak... Nem mintha bánnám.
Elmesélve valószínűleg kicsit lapos lenne a sztori, hiszen elég sokáig csak Faythe tárgyalásáról szól, helyszínként a nappali-ebédlő-hálószoba-konyha körbe vagyunk zárva, az akció inkább szóban és fejben zajlik, mint fizikai síkon. Azért persze némi vért és törött koponyát így is sikerült belecsempészni, de a feszültség anélkül is adott a tárgyalás miatt, főként mert sikerült egy olyan visszataszító karaktert behozni Malone képében, akinek valós életbeli alteregóit (vannak páran) legszívesebben addig ütném péklapáttal, amíg helyre nem áll a gondolkodásuk. Valószínűleg én előbb halnék bele a próbálkozásba, mint hogy bármelyikük is észhez térjen, úgyhogy inkább el se kezdem, de azért a késztetés megvan.
A vérmedve behozása baromira tetszik, Keller tényleg úgy viselkedik, ahogy egy bruintól elvárná az ember (már ha ennek egyáltalán van értelme): nem gondolkodik túl sokat, nyers, de egyenes, jóindulatú, és nem szarozik, ha arról van szó, hogy le kell ütni valakit, vagy eltörni a gerincét. Kaci is jó húzás volt, a neve teljesen kismacskás (leírva legalábbis), a viselkedése nagyrészt tényleg hihető, a személye szerethető, de minimum sajnálatot ébreszt az olvasóban. A beteges vonulat pedig úgy tűnik, bejött az írónak, mert a múltkori megerőszakolós kalandok után most egészen másfajta aberrációkra utazik, hogy elborzasszon minket, azt kell mondjam, sikerrel. Nem tudom, honnan szedi az ihletet ezekhez, de azt hiszem, jobb is ez így. 
Az akciót sem kell elfelejtenünk teljesen, a végén bőven kapunk csatajelenetet; medvét, macskát, halált, vért, beleket, meg amit kell. Külön élveztem a részletes macska vs. macska leírásokat, amiknek jól időzítve pont akkor lett vége, amikor kezdtem volna megunni. Most csak ritkán éreztem, hogy előbb tudok valamit, mint Faythe, a nagyobb csavarok engem is megleptek - bár van rá esély, hogy nem az író lett cselesebb, csak az én gondolkodásom lassult, mert amire volt utalás (Malone valódi célja), azt sem értettem, amíg meg nem világították egyértelműen. Hiába, a politika nem nekem való.
Happy endnek semmiképp nem nevezném a végét, inkább csak étvágygerjesztő a következő könyvhöz; rendesen összekuszálódtak és megszaporodtak a szálak. Ez a rész eddig a legkevésbé lányregényes, minimális romantika és epekedés található benne a többihez képest, ami egyébként tökéletesen illeszkedik a sztoriba, nem is kell beleerőltetni többet, mint amennyi még természetesnek tűnik. Volt, ami elvonja a figyelmemet, nem is hiányoltam. 
A többit már csak ismételni tudnám, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy egy remek sorozat remek kötete. Ajánlani nem fogom, mert aki olvasta az első kettőt, az úgyis megveszi, aki nem, az meg kezdje azokkal :)

Harrison Fawcett – Feketecsuklyások

Ha délelőtt beavatkozunk egy világháborúba, mit csinálunk délután?


A Magyarországon valamelyest népszerű Mysterious Universe sorozat/univerzum egyik tagja, az első azok közül, amit olvastam (és jelen pillanatban az egyetlen) a Feketecsuklyások (ISBN: 9789638643568). Ez is azon könyvek egyike, amiket az első pár fejezet után félredobtam, hogy ez fos, és soha többet magyar sci-fi, de ezt később felvettem vécére járós könyvnek, és beleszokva egész élvezhető lett, megérte azt a párszáz forintot, amit kiadtam érte (ellentétben a Szelek Templomával (Terry Goodkind), amit eldobva találtam a földön, és az beleolvasva megértettem, hogy nem elhagyták, hanem kidobták azt a szemetet).

A könyv kifejezetten hangulatos, amolyan űrponyva akar lenni. Az író néhol kicsit erőltetetten tolja ezt a stílust; ez túlzóan túlzó hasonlatokban és életidegen karakterekben nyílvánul meg. A sztori nagy részében nincs semmi akció, csak szocializálódás, így Brett Shawból nem lesz túl sok (nem is szerepel annyit), a második felében pedig felviszik a Málkhútra, és onnantól nem lesz egy idegesítő gyökér, hanem kifejezetten érdekes, izgalmas arc. Ezt csak azért írtam le, mert az író többi könyvében ezek a nagyon gyenge részek, amiket itt szerencsére sikerült elkerülnie.
Mint ponyva, ez is könnyed, hangulatos (ha rá vagy hangolódva), beleélhető. A karakterek mind eltúlzottak, a nők mind szexelnek, a hősök kemények, a gonoszok csúnyák és inkompetensek. Jah, és sárkányok.
A világ szintén jónak tűnhet csak ennyi alapján, sajnos ahogy néztem tovább is van, és az már nem ennyire vidám, de még nem mélyedtem el benne annyira.