Ez egy kompozit poszt lesz. A tárgyban említett úriember három könyvét olvastam eddig (a címek vesszővel elválasztva, fordított sorrendben találhatók a kötőjel után), de nagyon sok a közös rész, gyakorlatilag mindhárom ugyanazzal a stílussal, zavaróan ugyanolyan karakterekkel és hangulattal íródott.
A könyvek részei a híres Xeelee ciklusnak. Miután Banks meghalt, gondoltam keresek egy jó kis írót, akinek a könyveiben magasan fejlett űrlények (vagy emberek, mindegy) vannak, és galaktikus méretekben gondolkodik. Ezt ugyan megkapjuk, de nagyon felemásan.
Azért esett a választásom a Xeelee-kre, mert a spacebattles.com VS forumán (ahol mindenféle dolgot összeresztenek mindenféle más dologgal) rendkívül sűrűn előjött a nevük, mint minden ütő kártya (ha az omnipotens dolgokat leszámítjuk). Ahogy a Kultúra üt mindent, ami nem képes megbízható időutazást használni (köszönhetően a mindennél gyorsabb számítógépeiknek és a fényévekre elható effektoroknak), úgy a Xeelee üt mindent, ami nem képes a valóságot magát akarattal torzítani (köszönhetően a teljes univerzumra kiterjedő civilizációjuknak és az Anti-Xeelee-nek), ez érthető módon felkeltette a figyelmemet.
Magukról a Xeelee-kről nagyon ritkán olvasunk, közvetlenül szinte soha, az emberek pedig valahogy mindig elérik, hogy mire a könyv eseményei következnek valahogy visszasüllyedjenek technológiailag vagy társadalmilag. Egy könyv sem szól az egyéséges, fejlett emberi (vagy más) társadalom küzdelmeiről.
A történet nagyjából összefügg a könyvek között, de önmagukban is értelmezhetők. A stílus sci-fi, méghozzá a hard fajta próbál lenni. De nem bízza rád, hogy érts a fizikához, ó nem. Szájbarágósan elmagyaráz minden jelenséget, akár erőszakkal kerítve egy narrátort a történetben, teljesen életszerűtlenül összerántva egy "tudóst" és egy "laikust", akik beszélgethetnek róla. Néha még erre sem veszi a fáradtságot, de elnézve az erőltetettségét a szituációknak még talán ez a jobbik eset.
Ami sokkal kétségbeejtőbb, hogy mindezt úgy teszi, hogy hozzáad egy új jelenséget az eddigi kompakt világhoz (például sötét anyag), és akkor két bekezdés magyarázat következik, teljesen olyan érzetet keltve, mintha egy szemüveges okostóni okoskodna kéretlenül: látod milyen okos vagyok ez így működik látod benne van a fizika könyvben.
Ami még ennél is szomorúbb, hogy a saját maga által kielemzett szabályokhoz sem ragaszkodik, gyakran ugyanazon jeleneten belül. A Raft című könyv például egy olyan univerzumban játszódik, ahol a gravitációs állandó jóval nagyobb az itteninél (milliárdos nagyságrendváltozásról beszélünk), tehát egy nagyobb fém testnek érezhető gravitációs tere van. A Raft nevű tákolmányról többször be is van mutatva, hogy ugyan szabadesést végez, tehát nulla gravitációs gyorsulás lenne rajta ha a központi magtól várnák, de a saját tömege ad gravitációt a rajta élő embereknek, a széle fele mesterségese hegyeket generálva az amúgy sík terepből. Ehhez képest többször is le akarnak róla lökni embereket egy lukon keresztül (segítek: a legrosszabb ami történhetne hogy átesel a cucc aljára). Ez demonstrálva is van egy jelenetben, amikor a kutatóközpontba mennek le, aminek a padlója az egyensík alatt van, tehát az emberek így hullámozva közlekednek, nagyjából a derekuk körül van a gravitáció központja. Ehhez képest amikor ugyanezen eszközzel meg akarnak szökni a Raftról, azt (világhelyesen) rakétákkal kell elhajtani arról, de az emberek utána tudnak zuhanni.
Az ilyesfajta igénytelenséget nehezen viselem a kioktató stílus mellett.
A karakterábrázolásra már utaltam, de nem árt hangsúlyozni. Erre nem egy jó mód van (a két kedvenc íróm (Martin és Banks) meredeken más utat választ), de Baxternek nem sikerült eltalálni egyiket sem. Nagyon egysíkúak a karakterei, minden könyvben ismétlődnek, gyakran felfoghatatlan módon rendelkeznek egymás tudásával.
Az utolsó fájó pontom az író gyermetegségének újabb jele. A rossz sci-fi írókra jellemző módon nem a technológiát nevezi meg, hanem a technológiát azonosítja az azt használó eszközzel. Például nem arról beszélünk, hogy a Xeelee-knek van gravitációs hullámot generáló fegyvere és fejlett hajtóművei, hanem hogy van a starbreaker beam, amit a Nightfighterekről lőnek.
De nem teljesen negatív azért a kép. A történet érdekes, felkelti a figyelmet. Nagyon nagyívű, milliárd éveken átívelő, megpróbál koherens maradni, többé-kevésbé sikerül is neki. Ha messziről nézzük, ez egy kiváló alkotás, csak regényként nagyon gyengék.
A könyvek részei a híres Xeelee ciklusnak. Miután Banks meghalt, gondoltam keresek egy jó kis írót, akinek a könyveiben magasan fejlett űrlények (vagy emberek, mindegy) vannak, és galaktikus méretekben gondolkodik. Ezt ugyan megkapjuk, de nagyon felemásan.
Azért esett a választásom a Xeelee-kre, mert a spacebattles.com VS forumán (ahol mindenféle dolgot összeresztenek mindenféle más dologgal) rendkívül sűrűn előjött a nevük, mint minden ütő kártya (ha az omnipotens dolgokat leszámítjuk). Ahogy a Kultúra üt mindent, ami nem képes megbízható időutazást használni (köszönhetően a mindennél gyorsabb számítógépeiknek és a fényévekre elható effektoroknak), úgy a Xeelee üt mindent, ami nem képes a valóságot magát akarattal torzítani (köszönhetően a teljes univerzumra kiterjedő civilizációjuknak és az Anti-Xeelee-nek), ez érthető módon felkeltette a figyelmemet.
Magukról a Xeelee-kről nagyon ritkán olvasunk, közvetlenül szinte soha, az emberek pedig valahogy mindig elérik, hogy mire a könyv eseményei következnek valahogy visszasüllyedjenek technológiailag vagy társadalmilag. Egy könyv sem szól az egyéséges, fejlett emberi (vagy más) társadalom küzdelmeiről.
A történet nagyjából összefügg a könyvek között, de önmagukban is értelmezhetők. A stílus sci-fi, méghozzá a hard fajta próbál lenni. De nem bízza rád, hogy érts a fizikához, ó nem. Szájbarágósan elmagyaráz minden jelenséget, akár erőszakkal kerítve egy narrátort a történetben, teljesen életszerűtlenül összerántva egy "tudóst" és egy "laikust", akik beszélgethetnek róla. Néha még erre sem veszi a fáradtságot, de elnézve az erőltetettségét a szituációknak még talán ez a jobbik eset.
Ami sokkal kétségbeejtőbb, hogy mindezt úgy teszi, hogy hozzáad egy új jelenséget az eddigi kompakt világhoz (például sötét anyag), és akkor két bekezdés magyarázat következik, teljesen olyan érzetet keltve, mintha egy szemüveges okostóni okoskodna kéretlenül: látod milyen okos vagyok ez így működik látod benne van a fizika könyvben.
Ami még ennél is szomorúbb, hogy a saját maga által kielemzett szabályokhoz sem ragaszkodik, gyakran ugyanazon jeleneten belül. A Raft című könyv például egy olyan univerzumban játszódik, ahol a gravitációs állandó jóval nagyobb az itteninél (milliárdos nagyságrendváltozásról beszélünk), tehát egy nagyobb fém testnek érezhető gravitációs tere van. A Raft nevű tákolmányról többször be is van mutatva, hogy ugyan szabadesést végez, tehát nulla gravitációs gyorsulás lenne rajta ha a központi magtól várnák, de a saját tömege ad gravitációt a rajta élő embereknek, a széle fele mesterségese hegyeket generálva az amúgy sík terepből. Ehhez képest többször is le akarnak róla lökni embereket egy lukon keresztül (segítek: a legrosszabb ami történhetne hogy átesel a cucc aljára). Ez demonstrálva is van egy jelenetben, amikor a kutatóközpontba mennek le, aminek a padlója az egyensík alatt van, tehát az emberek így hullámozva közlekednek, nagyjából a derekuk körül van a gravitáció központja. Ehhez képest amikor ugyanezen eszközzel meg akarnak szökni a Raftról, azt (világhelyesen) rakétákkal kell elhajtani arról, de az emberek utána tudnak zuhanni.
Az ilyesfajta igénytelenséget nehezen viselem a kioktató stílus mellett.
A karakterábrázolásra már utaltam, de nem árt hangsúlyozni. Erre nem egy jó mód van (a két kedvenc íróm (Martin és Banks) meredeken más utat választ), de Baxternek nem sikerült eltalálni egyiket sem. Nagyon egysíkúak a karakterei, minden könyvben ismétlődnek, gyakran felfoghatatlan módon rendelkeznek egymás tudásával.
Az utolsó fájó pontom az író gyermetegségének újabb jele. A rossz sci-fi írókra jellemző módon nem a technológiát nevezi meg, hanem a technológiát azonosítja az azt használó eszközzel. Például nem arról beszélünk, hogy a Xeelee-knek van gravitációs hullámot generáló fegyvere és fejlett hajtóművei, hanem hogy van a starbreaker beam, amit a Nightfighterekről lőnek.
De nem teljesen negatív azért a kép. A történet érdekes, felkelti a figyelmet. Nagyon nagyívű, milliárd éveken átívelő, megpróbál koherens maradni, többé-kevésbé sikerül is neki. Ha messziről nézzük, ez egy kiváló alkotás, csak regényként nagyon gyengék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése