On Sai – Calderon, avagy hullajelölt kerestetik

Magyar. 
Sci-fi. 
Egy NŐTŐL. 
Manapság mindenki írhat könyvet...?

Hát, valahogy így indult a kapcsolatom Calderon kapitánnyal és világával, réges régen, egy messzi-messzi galaxisban. Aztán elsétáltam egy könyvbemutatóra, csak mert sosem láttam még olyat, és feltűnt a moderátor jó stílusa. Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy ez a moderátor volt On Sai / Varga Bea, akinek sajnos a saját bemutatóját már nem volt időnk megvárni, így okosabb akkor sem lettem a Calderon kapcsán (már ha egyáltalán arról volt szó), de azért megjegyeztem magamnak. Így került a könyv a képzeletbeli WTF-polcra Pippa mellé, és miután azt rettentő jónak találtam, úgy döntöttem, a Calderon is kap egy esélyt. 
Hát, kevés ilyen jó döntésem volt könyvekkel kapcsolatban az utóbbi időben. Legszívesebben két példányban tartanám itthon, az egyiket páncélszekrényben, el ne vesszen, vagy meg ne rágja a kutya (bár ő a fantasyre bukik). 

Stílus

Előrebocsátom, nem vagyok egy nagy sci-fi rajongó, legalábbis írott formában. Olvasgattam Asimovot, meg Bankstól ezt-azt, de nem vittem túlzásba; a legtöbbet talán a Jedi növendék sorozat forgott a kezeim között a témában. Tévésorozatok tekintetében már más a helyzet, a BSG és a Stargate univerzumból mindent felfaltam (az SG-1-et nem is egyszer, az SGA-t sokkal többször is), sőt, még a Firefly-t is végignéztem unalmamban, de azért nem nevezném magam különösebben képzettnek a témában. 

Véleményem ettől függetlenül van (épp nekem ne lenne?): az a fajta ember vagyok, akinek a Star Wars nem sci-fi, hanem űrfantasy. A Calderon ugyanez a kategória: elég kevés benne a "sci", gyakorlatilag lejátszódhatott volna a Földön egy tengeralattjárón is, maga az űrhajós környezet nem volt sok hatással a történetre, bár monumentalitást kétségkívül adott neki. Űrbullshit persze van benne bőven, úgyhogy a hangulat adott, de ettől még a sci-fi besorolást kicsit erősnek tartom. A szelektív kiválasztódás kifejezésnél például a biosztagozatos gimnazista énem felsikoltott fájdalmában; kissé nehezményezem ezt a világító LED dióda szindrómát, de mivel ez a kedvenc jelenetem közepén van, amin akárhányadik olvasásra is fetrengek a röhögéstől, igazából nem zavar, csak alátámasztanám vele, hogy nem sci-fi. Az ominózus jelenet amúgy zseniális. "Tudja, mit? Inkább ugorjon!"

Na de ne vesszünk el a részletekben, térjünk vissza a nagy egészhez! Elég ponyvaszerűen indul a könyv, sokkal lazábbra számít a gyanútlan olvasó az első néhány tucat oldalon, mint amivé aztán kinövi magát a sztori. Persze azért sok komolyságot azért nem kell várni, vagy feszültség van, vagy visítvaröhögés, vagy egyszerre a kettő, sírni viszont valószínűleg nem fogunk - hacsak nem a nevetéstől. 

Karakterek
A sablonos nem elég jó kifejezés rájuk, egyik értelemben sem. A szereplők a skatulyáik minden tulajdonságával bírnak, a nemesek nagyon úriemberek, a katonák nagyon kemények, a japánok nagyon japánok, mindenkiről ordít, hogy hová valósi; még a lázadó Calderon és Taina sem kivételek, nekik egyszerűen csak több tulajdonságuk van, mint a többieknek, ettől különlegesek. A mellékszereplők is elég egyszerűek, kaptak egy-két plusz tulajdonságot, amivel kiemelkedhettek, és ezt egyébként nagyon ütősen teszik, éppen amiatt, hogy nincsenek túlbonyolítva a jellemeik. Így lesznek egyszerre rettenetesen sablonosak és elképesztően egyediek is. Tökéletesen ellentmondásos, de a világ támogatja az ilyen személyiségeket, sőt, annyira elrugaszkodott, hogy nem is igazán várunk mást. Egy életszerű karakter ebben a környezetben teljesen életképtelen lenne. 
Az egyes karakterekről nem szeretnék sokat beszélni, úgysem lenne hiteles, olvasni kell, mert a stílusuktól marha jók. Meg a hátterüktől, de azt meg nem lövöm le. Egyetlen mellékszereplőt szeretnék külön kiemelni: Franktől konkrétan kedvem támadt pszichológushoz menni, ami nagy szó azok után, hogy az utamba kerülő iskolapszichológusok sora már zsenge gyerekkoromban meggyőzött arról, hogy ez a szakma a világ legnagyobb átverése. Frankkel azért leülnék néha lerészegedni, vagy csak veszekedni egyet, esetleg egyszerre a kettőt. 
Amit még baromira élveztem ebben a témában, az a karakterek egymás közötti kapcsolatainak alakulása. Ahogy Calderon félig beleszarva, félig nagyon tudatosan maga mellé állít mindenkit maga körül, de úgy, hogy még el is hiszem, hát azért le a kalappal. Jól lejön az emberek működése, a motivációik, a tapasztalataik alapján változó hozzáállásuk, úgy, hogy közben mégis önmaguk maradnak. Tessék, így járunk, ha pszichológusra bízzuk a regényírást, lesz egy remek csoportdinamikánk, és láthatunk életszerű karakterfejlődést, még a mellékszereplők szintjén is. 

Világ
Mint már említettem, elrugaszkodott, de ez engem nem szokott zavarni, Nalini Singh-ért is meg vagyok veszve, pedig ő is erősen el van szállva sok tekintetben. 
Igazából sokat nem tudok mesélni róla, űrkorszak van, feudalizmus van, viszont a gépek nem gondolkodnak, tehát hangsúlyos az emberi tényező, ami ezt az egyszerű modellt gyönyörűen a feje tetejére állítja. Mindenki akar valamit, és ha van a kezében hatalom, neki is áll kavarni, te meg bogozd ki. Mármint Calderon előbb-utóbb kibogozza neked, de azért addig megizzasztja az agysejtjeidet, ha elköveted azt a hibát, hogy leteszed a könyvet. 

Szerelmi szál
Mert azért mégiscsak lányregény, vagy mi. A karakterek életszerűtlensége miatt az "átélhető" kifejezést nem igazán használnám rá, de kellemes, izgulós, Calderon és Taina piszkálódásai nagyon élvezetesek, és nagyon lehet szurkolni nekik, szóval ez is teljesen rendben van - ami nem utolsó szempont egy olyan könyvnél, aminek az a végső célja (legalábbis az egyik), hogy ők ketten valahogy összegabalyodjanak. Furcsa, mert nem is igazán ismerik egymást, és mégis sokkal jobban, mint bárki más a környezetükben; emiatt néha kicsit átmennek drama queenbe, amikor nem tudják eldönteni, hogy a másik tényleg paraszt, vagy valami más motivációja van, de ezt is nagyon intelligensen teszik, kifejezetten élvezetes figyelni, ahogy "táncolnak". 

Összegzés
Ha én lelkesedek valamiért, akkor azt általában nagyon intenzíven teszem. A Calderon után is nagyon gyorsan elfelejtettem a kifogásaimat arra vonatkozóan, miért is nem veszek már könyvet a karácsonyi dömping után. Kiválóan összerakott mű, egyetlen felesleges mondat sincs benne, a párbeszédek zseniálisak, pattogós, humoros - 100% kikapcsolódás. Idegnyugtatónak, gondűzőnek különösen ajánlott, mellékhatása esetleg az lehet, hogy hülyének néznek a buszon, ha percenként felvihogsz olvasás közben. Nem mindenkinek fog bejönni, de aki szereti az igényesen könnyed stílust és az intelligens humort, annak mindenképpen ajánlom. 

Írástechnikai előadás

Oké, a felén már túl vagyunk, de jobb későn, mint soha! On Sai, azaz Varga Bea, a Calderon könyvek, a Scar, és még isten tudja mi szerzője (sorry, novellák terén műveletlen vagyok) nagyon jó hangulatú és hasznos előadásokat tart a gödöllői könyvtárban kéthetente péntekenként. A részvétel ingyenes, az illendőségi beugró 500 Ft (ne kérdezzétek, hozzatok egy ötszázast és kész), ami nevetségesen kevés ahhoz képest, hogy mennyire hasznosak és információdúsak az előadások. Akit érdekel az írás, az ne szalassza el a maradék két alkalmat :) Én személy szerint azokat várom a legjobban, különösen a dramaturgiát, mert az elég szenvedős téma nálam. Részletek itt, a maradék program pedig a következő:

2014. március 7. péntek 18 óra - Dramaturgia, avagy ha neked jó, nekem jó

A cselekményívről. A konfliktusok kapcsolata a világgal és a karakterekkel. Ki legyen a nézőpont egy jelentben, melyik jelenetet érdemes leírni? Író ígéret és annak megtartása. Honnan derül ki, hogy rossz a dramaturgia? Hogyan fejleszthető a dramaturgiai érzék? Lezárások, nyitott végek és függő végek. Az írói eszköztár bővítése. Hogyan sikáljuk el a hibákat?

2014. március 21. péntek 18 óra - A párbeszéd - avagy szólalj meg, megmondom, ki vagy!

Miért fontos a párbeszéd egyedisége? Egy jó jelenetben kik a beszélők és miért épp ők? Mitől túlírt egy dialógus? Hogyan lehet narráció nélkül megmutatni a szereplő nemét, korát, társadalmi státuszát, élethelyzetét, érzelmi állapotát? Mi a maszkolás és fókusz irányítása? Mi az elszórt infoadagolás? Fantasztikumban hogyan lehet világépítésre használni a dialógust?

Apropó, két félkész Calderon kritika vár még befejezésre, de ahhoz egy újraolvasást is illene megejtenem, mert rég volt már, emlékezetből meg nem ér... :) De meglesznek, mert nem lehet szó nélkül elmenni mellettük.

Kemese Fanni – A napszemű Pippa Kenn

Hát basszus, szólhatott volna valaki előbb is, hogy ez a könyv jó. 

Hónapokig nézegettem a kiadó oldalán, facebookján, mindenfelé, de úgy voltam vele, hogy fura címe is van, a fülszöveg alapján kétesélyes, ráadásul magyar író is, úgyhogy a kapcsolatunk sokáig plátói maradt. Azért eszembe jutott néha, mert a cím meg a borító hangulata valamiért megfogott, mégsem jutottam el odáig, hogy közelebbről megnézzem. Aztán egy túl rövid éjszaka után, félkómásan valahogy a semmiből eszembe jutott, hogy bele is lehet olvasni. 

Három perccel később elvesztem. Mint szárnyait próbálgató író, meghajlok Kemese Fanni nagysága előtt, és ünnepélyesen megígérem, hogy ezentúl jobban odafigyelek a magyar szerzőkre.

(Szokásomtól eltérően nem kategóriánként fogok értékelni; így egyben szép a könyv, semmi kedvem hentesbárddal nekimenni és élve felboncolni.)

Azért szeretem, ha bele lehet olvasni egy könyvbe, mert onnantól kezdve nem veszek zsákbamacskát. Rögtön lejön, hogy tetszik-e a stílus, hogy csalódott vagyok-e, amikor egyszercsak elfogynak az oldalak, és motoszkál-e bennem tovább, hogy na vajon ebből mi fog kisülni. Hát ez itt úgy nézett ki, hogy a naplórészletnél már hangosan ujjongtam, hogy sok szemszögből és mindenféle időkből kapunk leírást a világról. Nem tehetek róla, perverz módon vonzódom az alaposan kidolgozott világokhoz, pláne, ha ilyen hangulatosan vannak előadva. Nem is csalódtam: amikor úgy éreztem, hogy már a szereplőknek sincs több információjuk, mindig kiderült még valami, jött az "aha!", meg a "de hisz akkor". A nézőpontkarakterek össztudása elég kiterjedt, így a végére szépen összeáll, hogy ki, mit, kivel, mikor és miért.
A történet egyébként 2214-ben játszódik (kiszámoltam, hah!), 157 évvel a világvége után, amire már - ha minden igaz - élő ember nem emlékezhet. Minden és mindenki génmanipulált (vagy fertőzött, más opció nem nagyon van), enélkül valószínűleg tényleg kihalt volna az emberiség mindenestül. A túlélőknek vannak még régről maradt működő technikai eszközeik - lőfegyver, napelem, okosdolgok -, de nincs kommunikációs hálózat, nincsenek járművek, újra "divatba jött" a kard és az íj. Kicsit steampunkra emlékeztet, legalábbis annyiban, hogy ez a könyv is különböző korok technikai fejlettségét keveri, mégpedig meglepő természetességgel. Az egész nem egyszerűen reálisnak, hanem valódinak tűnik; nem csak el tudom képzelni, hogy ilyen lehet a világ egy globális biológiai katasztrófa után, hanem eszembe sem jut kételkedni, és ez nagyon fontos különbség. 
A szerelmi szálat nem nevezném különösebben ütősnek, de nincs is hiányérzetem. Örülünk, hogy örülnek, és próbáljuk beleélni magunkat, hogy milyen lehet egy ilyen elszigetelt élet után társat találni - ez pont elég gondolkodnivalót ad, nem is kell tovább cifrázni. Belegondolva az egész könyvet ez a mértékletesség jellemzi: az alaphelyzet van annyira erős, hogy nem is férne már belénk egy túl intenzív dráma, úgyhogy csak szépen lassan, emészthető tempóban növelve kapjuk a feszültséget. Nincs is talán érzelmi csúcspontja a könyvnek, vagyis annyi van, hogy nehéz lenne egyet kiemelni. Nincs leharapott ujjú Frodó, nem derül ki, ki az apánk (öhm... mindegy :D), nem esik össze holtan a főgonosz, és nem mentettük meg a világot, mégis a végén beleszédülünk a rohanásba: odaérünk, nem érünk oda, meghal, nem hal meg, ő is, de mégse, háttekivagy, bazmegmostmilesz. Meg a "holatöbbi", de azt már az olvasó költi hozzá. Nem tudom, hogy a következő részben Pippa mennyi szerepet fog kapni, hiszen nem ő a címszereplő, de várnak rá még érdekes dolgok, úgyhogy bizakodom. 
Pippát ugyanis egyszerűen imádom. A karakter nem rendelődik alá a megszokott sémáknak, végig tök logikus és intelligens, a jelentéktelen problémákon gyorsan túllép, a fontosakat minden erejével igyekszik megoldani, akkor is, ha az alapjaiban rengeti meg az egész világát. Olyan döntéseket hoz, amilyeneket a helyzet elvár; soha nem az a konfliktus, hogy mit fog tenni, mert az kifogástalan; inkább az, hogy mit okoz majd, amit tesz. Ha példaképet kellene választani minden általam ismert könyv hősnője közül, akkor Pippa lenne az.
Spoiler, jelöld ki: amikor kiderült, hogy a nagybátyja él, és a nagy szenvedés közepette eszébe jutott, hogy a srác talán azért hazudott neki, mert nem akarja elveszíteni, hát én majdnem sírtam örömömben. Egy csomó könyvben ilyenkor jön az elhúzódó dráma, amit aztán nagyon hatásosan fel lehet oldani, én meg verem a fejemet a falba, hogy miért lesznek az intelligens karakterek hirtelen hisztisek és hülyék. Na, Pippa nem, ő  minden fájdalma ellenére normális emberhez méltóan gondolkodik, nem kezdi el hirtelen másnak látni a srácot, akit ismer és szeret, hanem logikus magyarázatot keres, mert tényleg meg akarja érteni, hogy mi történt. Halleluja!

Ami kicsit zavaró volt, az az, hogy Pippát és Rubent nem mindig tudtam megkülönböztetni, sokszor kellett megállnom és tisztáznom, hogy most éppen melyikük fejében is vagyunk. Valahogy nem különültek el eléggé, sem a stílust, sem pedig a látásmódjukat tekintve, és talán a többieket is csak azért tudtam azonosítani, mert máskor/máshol/másokkal voltak. 
A nevekbe már megint bele kell kötnöm, sajnálom, nálam ez is kritikus, és szó ami szó, nem voltam odáig tőlük. Gage, Gary, Galen (ha jól emlékszem), Paul, Peter, Pippa, Phil, Hester, Hazel - mintha minden család csak egy kezdőbetűvel gazdálkodhatna, mint az állatkerti zsiráfok. A Ruben ugyan kivétel, de az meg egyszerűen nem maradt meg a fejemben; nem tetszik, nem is áll a számra, és folyton el kell hessegetnem Ruben Rybnik, alias Zeddicus Zu'l Zorander képét, aki egyébként a világtörténelem legjobb filmre vitt mágusa, de itt akkor is kicsit furcsán mutat. Pippának viszont még a neve is nagyon jó, gyermekien ártatlan hangzása rátesz még egy lapáttal az elszigeteltségből fakadó kíváncsiságra, és valahogy elveszi az élét a kemény életnek, gördülékenyebb, kedvesebb, pozitívabb lesz tőle minden. 
Még valamit érzek a könyvön, ami nem százas, de azt már nem tudnám megfogalmazni, nem volt időm figyelni rá, és őszintén szólva ha soha nem jövök rá, azt is túlélem. Az egész így ahogy van, értéket képvisel, élvezetes, elgondolkodtató, látszik rajta a tehetség és a belefektetett munka is. Simán megállná a helyét külföldön is, sőt, rohadt jó filmet lehetne (kéne!) csinálni belőle. Angelfall, add át a helyed! 

Susan Ee – Angelfall - Angyalok bukása

Röviden? Nagyon vártam, de hatalmasat csalódtam benne. Legalábbis az elején. A vége már egész élvezhető volt, de a várakozásaimat így is messze alulmúlta. Lássuk, miért.

Karakterek
Valamiért először a "szereplők" szó ugrott be ide, jobban belegondolva azért, mert egyiküket sem sikerült eléggé megismernem ahhoz, hogy komplex személyiségekként gondoljak rájuk, ami így majd' 350 oldal után kicsit gáz. Na de kezdjük az elején.

Ez az a tipikus eset, amikor baromira nem kellett volna erőltetni az E/1-et. Egyáltalán nem Penryn gondolatait halljuk, sokkal inkább arról van szó, hogy a csaj tényszerűen narrálja önmagát. Nem kifejezi, hanem közli az érzéseit, és ettől annyira idegen, hideg, robotszerű lesz, hogy egyáltalán nem érint meg semmi, ami vele történik. Persze ennek lehet, hogy semmi köze az E/1-hez, egyszerűen csak az író valamiért érzelemmentesre írta a könyvet, mindenesetre a választott stílus és a kivitelezés nem illik össze. Az E/1 lényege éppen az lenne, hogy belsőségesen éljük át az egészet, a sűrűjéből nézve az eseményeket, a főszereplő látásmódja pedig igenis befolyásoljon minket. Itt viszont felüdülés, ha találok egy-egy felkiáltójelet, indulatszót, vagy egyáltalán bármit, ami nem száraz tényközlés. Gyanítom, hogy az életszerűség lett volna a cél ezzel az eltúlzottan realisztikus előadásmóddal, de sajnos nem működik, mert egy egészséges ember feje egyszerűen nem így néz ki belülről. Forgatókönyvnek sokkal inkább elmenne, mint szórakoztató irodalomnak. Én is olyan jól szórakozom rajta, hogy két oldalanként felpattanok leírni, hogy mennyire gázos, ahelyett, hogy olvasnék.
Főhősünk, Penryn egyébként egy jellemtelen liba, simán átsiklik minden életveszélyes - mármint másvalaki életét veszélyeztető - hibája vagy rossz döntése fölött egy vállrándítással, ami egy kicsit furcsa egy elméletileg pozitív szereplőtől. Érzelmei meg ugye nincsenek, vagyis hát mondogatja, hogy vannak, de nem nagyon hiszem el, vérbeli szociopata a csaj. A családi kapcsolatai is furák: a húgához ragaszkodik, ez oké, de az anyjához való hozzáállása teljes káosz. Komolyan idegesít, hogy nem is szereti igazán, nem is utálja, de még csak nem is vergődik hitelesen ezen érzelmek között, csak néha meglibbenteni a bűntudat szót, mintha azzal minden el lenne intézve. Lehet, hogy a karakternek a terv szerint tényleg van bűntudata, de ezt nem igazán sikerült kifejezni - ellenben azt, hogy tudja, hogy foglalkoznia kéne az anyjával, de leszarja, csak ezt nem meri maga előtt sem felvállalni, tisztán. Részemről nem akarnék még csak a távoli ismerőse sem lenni, rühellem az ilyen embereket.
Egyébként a motivációi is meglehetősen egysíkúak: ha bármilyen agyatlanságot meg kell magyarázni, akkor jön a szokásos "meg kell mentenem a húgomat" szöveg, és kész, mintha ezzel minden el lenne intézve - akkor is, amikor éppen baromira nem a húgáról van szó, csak valami apróságról, amit éppen okosabban is meg lehetne oldani. Ez az erőltetett, mániákus megszállottság kölcsönöz egy kicsit kattant élt az amúgy is szociopata hősünknek, ami megint csak idegesítő, mert mindeközben azt érzem, hogy Penryn nem akart egy beteg karakter lenni - arra ugye ott az anyja.
Rafi...  Na hát vele bajban vagyok. Ja, vonzó pasi, kemény harcos félisten arkangyal, egészségesen nagy az arca, nem melodramatikus, szellemes, szóval mint főhőspasija teljesen oké... De ha belegondolunk, nem sokat tudunk róla, hiszen alig beszél, meg alig szerepel a történetben, mert a legtöbbször vagy alszik, vagy egyszerűen csak nincs ott, a maradék időben pedig félreértések és félremagyarázások között vergődik a csajjal rémesen szűkszavúan. Mindegy, azért ő egyértelműen pozitív pontja a könyvnek, még ha nem is sikerült elcsábítania.

Nevek
Nem szoktam ekkora figyelmet fordítani rájuk, de most kénytelen vagyok, mert ebben a könyvben egyszerűen mindenkinek hülye neve van. A Penryn nagyon fura, valamiért a penicilin meg az algopyrin keverékének érzem, a Rafi vérlázítóan, de tényleg rettenetesen gyerekes egy ekkora mighty arkangyalhoz; nem is értem, mi baja volt az írónak a Rafaellel - azon kívül, hogy elcsépelt, de hát lehetett volna még éppen válogatni, na, nem kellett volna bohócot csinálni szegény pasiból. Obiról nyilván Obi-Wan Kenobi jut eszembe, esetleg a barkácsáruház, vagy az óvoda, szóval katasztrófa; ezek a Weasley Subidubi ikrek meg annyira fantáziátlanul gyerekesen borzalmasak, hogy nem találok rá szavakat. De amin végképp kiakadtam, az a Józsiás. Mit ás? A Józsi? Miaf*sz?! Itt szeretnék a fordítónak lekeverni egy virtuális pofont, ne tessék már az ilyen neveket magyarítani, remek lett volna ez Josiah-nak is. Megjegyzem, szerintem Rafi is jobb lett volna Raffe-ként. Kétségtelenül furcsa, de legalább nem gagyi. 

Stílus
Sokszor túlmagyarázós, hülyének nézős, izzadtságszagúan okos. Egyáltalán nem kellene kifejteni az olyan gondolatokat, mint hogy miért jelenti az a világ végét, amikor az emberek az eldobált okostelefonjaikon taposnak, vagy hogy miért hülyeség egyszerre három embernek nekitámadni, ha az ember egy 50 kilós kamaszlány. Én értem, hogy az író nagyon büszke arra a három krav maga órára, amire ellátogatott, de ezt nem kéne lépten-nyomon az orrunk alá dörgölnie, annyira nem nagy teljesítmény.
Humor... Hát, nem. Egyszer nevettem fel a 233. oldalon, de egyébként semmi. Nem szeretem a humortalan könyveket. Nem mondom, hogy semmi szellemesség nincs benne, de ebben a száraz stílusban nem nagyon lehet ütős poénokat előadni. Persze, értem én, hogy elpusztult a világ meg minden, de miután a véres és gusztustalan jelenetek sincsenek eléggé érzékeltetve ahhoz, hogy nyomottan érezzem magam, igazán lehetett volna legalább vicces a könyv.
Nem tudom egyébként, hogy a fordító mennyire ludas a stílustalanságban, de így érzésre azért van része benne. Akadnak érdekes kifejezések a könyvben, amiket valószínűleg vagy túlságosan szó szerint fordítottak, vagy csak simán össze lettek csapva. Például: "ha a fejem nem szédülne"... WTF? Nem; a fejem forog, vagy szédülök, de a kettő együtt nem működik. Vagy ott van a "Mit mondtál te nekem?", ami egyszerűen csak nem magyaros. Ezek komolyan nem tűntek fel senkinek, vagy csak engem zavarnak...?

Sztori

Tulajdonképpen nem rossz, legalábbis egy jobb kivitelezéshez teljesen elmenne. A cselekmény adagolása viszont egyenesen katasztrofális. Úgy néz ki, mintha a könyv kétharmadánál valaki rászólt volna az íróra, hogy te hallod, ez szar, kapd össze magad, az elejét viszont már nem lett volna kedve kijavítani. Vagy mintha akkor találta volna ki, hogy mi lesz a vége, nagy örömében gyorsan leírta volna a lényeget, aztán elfelejtette volna behúzni a szálakat a sztori elejébe.
Eleve amíg Rafi felébred, azt hittem, elalszom én is; rengeteg értékes időt vesztegettünk el kettejük kapcsolatából azzal, hogy valójában nem is voltak együtt. A táboros rész (ahol szintén sokat voltak szeparálva) is borzasztóan el van húzva, toporgunk egy helyben, nem történik semmi azon kívül, hogy találkozunk a Weasley Subidubi ikrekkel (akiktől egyébként feláll a hátamon a szőr, annyira amatőr utánzatok, és Fred egyébként is meghalt). Az első 200 oldal nagyrészt felesleges, egy csomó jelenettől egyáltalán nem halad előre a sztori, nem ismerjük meg jobban a szereplőket, nem jön le jobban a posztapokaliptikus világ se, mint azelőtt, csak esszük a macskakaját meg nem fürdünk egy újabb elhagyott házban, meg győzködjük magunkat, hogy fogalmunk sincs, mit gondolunk anyukáról meg az angyalról, de egyikkel sem foglalkozunk túl sokat, nehogy érzelmileg haladjunk bárhová is. Így érzésre max. a terjedelmének a harmada lenne indokolt ahhoz a minimális történéshez és világleíráshoz, ami hasznos belőle.
Onnantól kezdve viszont, hogy bejutnak a partira, átcsapunk a másik végletbe: túl sok infó, rengeteg történés túl gyorsan és értelmetlenül, mert a könyv első felét nem sikerült kihasználnia az írónak arra, hogy megalapozza a végét. Teljesen indokolatlanul a semmiből csöppenünk bele a skorpióizékbe (nem, egy elmebeteg, ok és magyarázat nélküli álom nem minősül felvezetésnek), az angyali politikába, meg abba, hogy vannak ördögök/bukott angyalok/akármicsodák. Nem fogok hazudni, az utolsó száz oldalt kifejezetten élveztem, pörgős volt, merem állítani, hogy adrenalin is akadt benne, szóval azért nem úgy teszem le, mint A bíborhajút, de hát na, nem csak a tökéletestől, de az egyszerűen élvezhetőtől is odébb van a könyv.

Szerelmi szál
Rafi (megjegyezném, hogy nagyon utálom, hogy rászoktam így ebben a formában erre a névre) Penrynnel való kapcsolata abszolút nincs felépítve, jönnek-mennek pár napig együtt, beszólogatnak egymásnak, aztán egyszercsak világrengető csók. Én meg nézek hülyén, hogy ez mégis mi a rák volt, honnan jött, meg egyáltalán, hiszen Penryn is csak néhány kósza félmondat erejéig említette, hogy tulajdonképpen vonzónak találja a srácot, akit egyébként alig ismerünk, szóval nekem sem volt időm-motivációm akarni ezt a jelenetet, meg hát valljuk be, neki sem. Meg maga a csókjelenet is gáz, nem tudta eldönteni az író, hogy szexi legyen vagy érzelmes, ezért kezdte az egyikkel, és folytatta a másikkal, aminek megintcsak izzadtságszaga van és teljesen értelmetlen.
Ezután már egyébként egész hitelesek, csak a csókig kellett volna rendesen eljutni, mert ez így megint a "hozzuk össze őket, mert így szokás" esete, egyikükről sem tudjuk, mit szeretnek a másikban, vagy mióta, vagy hogy ennek honnan kellett volna bárki számára is leesnie azon kívül, hogy ők a férfi és a női főszereplő, tehát nyilván össze fognak jönni. Ez így a karakterek szempontjából elég gyér motiváció.

Pozitívumok
Most ez a rövid lista, sorry :)
A karakterek minden hibájuk ellenére egyben vannak, önmagukhoz képest következetesek, hitelesek, tartják magukat a motivációikhoz.. A világ ugyan az emberek viselkedését tekintve sokszor nem hat héttel, hanem legalább 2-3 évvel van a világvége után, de ettől függetlenül jól kidomborítja a nehézségeket, az élelemszerzést (nem is tudom, mihez fognak kezdeni a Penrynhez hasonlók, ha elfogy a található élelem), a tisztálkodást, a ruházkodást, meg azt, hogy nem tudod, kiben bízhatsz meg, ezért inkább mindenkit elkerülsz, ha lehet. Penryn egészségesen paranoiás, okosan lavíroz a kialakult helyzetben, nem egy életképtelen sodródó főhős, hanem tényleg odarakja magát, amiért kifejezetten hálás vagyok, mert a hajamat tépem az olyan főszereplőktől (hősnek egyiket sem nevezném), akik tátott szájjal nyálcsorgatva hagyják, hogy a sztori vigye őket, és csak a véletlennek köszönhetően élik túl az egészet.
A realitásmániának is megvannak a maga előnyei: tényleg reális a könyv, nincsenek benne súlyos logikátlanságok vagy csodás megoldások, mindenki maximum arra képes, amire egyáltalán képes lehet a rendelkezésre álló eszközökkel. A végére aztán kinyílik a világ is, belelátunk az angyalok társadalmába, az egész helyzet érdekes lesz, megmozgatja a fantáziát, kérdéseink lesznek, szóval nagyjából megadja egy normális befejezés élményét, ezért nem is tudok már tiszta szívből egy igazán fröcsögős posztot írni róla, pedig az elején nagyon habzó szájjal terveztem, hogy lehúzom az egészet a Mariana-árok mélyére, annyira idegesített. De akciósan vettem, úgyhogy egye fene, nem adom vissza a kiadónak, hiába garis... :) 
Ó, és +1: rohadt jó a borítója ;)

Fangirl kirohanás és Nalini Singh hírek

Lesz Janvier & Ashwini könyv,
lesz Janvier & Ashwini könyv,
LESZ JANVIER & ASHWINI KÖNYV!!! 

*nyálcsorgat minden erre alkalmas testnyílásából*

 A cajun mindenit, pedig nem is az esetem... Na mindegy.  

Konkrétan a következő kötet lesz az, tehát a 7. a sorban; addig még vár ránk az Archangel's legion magyar kiadása, amiről egyelőre az Egmont sem tud semmi érdemelgeset mondani, dolgoznak rajta. Az infó egyébként Nalini Singh facebook oldaláról származik, ahol mindenféle kérdés felmerült és megválaszoltatott, úgyhogy most nagyjából kielégült az információéhségem. 

Illiumról sajnos még nem tudni, hogy lesz-e könyve, és mikor, mert Nalini ugyan szeretne róla írni, de szerint a karakter még nem áll készen rá. Irigylem ezért, én is szeretnék ilyen élő karaktereket a fejembe :) Sokan kérdezték, hogy Raphaelnek és Elenának lesz-e gyereke, de ez a közeljövőben biztosan nem várható, hiszen Elena még gyakorlatilag maga is gyermek az angyalok között. Az is kiderült, hogy az az angyal, aki állítólag készül arkangyallá válni, még nem szerepelt a könyvekben, úgyhogy felesleges tippelgetni, ki lesz a következő. Páran Illiumot emlegették, nem is értem, miért, mivel róla tudjuk, hogy elég fiatal még. Ő egyébként úgy tűnik, elég jó pletykaalapanyag: néhányan azt is tippelgették, hogy meleg, amit szintén nem értek, szerintem nem is volt soha kérdéses, hogy a nők érdeklik. Szóval hacsak azt a közismert tényt nem számítjuk, hogy a tökéletes pasik törvényszerűen mindig melegek, semmi alapját nem látom egyelőre ennek a feltételezésnek. Ha jól vettem ki, akkor a 6. könyvben vannak félreérthető jelenetei Aodhannal; majd meglátjuk, mindenesetre az írónő határozottan cáfolta, hogy a barátságnál több lenne közöttük. 

Fontos infó lehet még, hogy egyelőre a filmipar nem figyelt fel a sorozatra, úgyhogy a mozikba még pár évig biztosan hiába várjuk őket. Bár így belegondolva érdekes lenne erre szereplőket válogatni... Na majd unalmas perceimben kiagyalom, hogy ki kicsoda lehetne, tippek jöhetnek :) 

Ha bármi kérdés felmerül, amiről nem írtam, nézelődjetek a fent linkelt facebook bejegyzésben, vagy kérdezzetek, és megpróbálom kihámozni valahonnan az infót :)

Az  Archangel's legion első fejezete egyébiránt angolul elolvasható itt.

UPDATE: Közben találtam az Egmont facebook oldalán néhány Nalini Singh novellát magyarul. Kissé megkésve, mert nyáron lettek felrakva, de hát jobb későn, mint soha, na :) Kicsit ugyan olyan érzésem van, mintha a fordító csak úgy összecsapta volna őket, nem érzem azt a hangulatot, mint a könyvekben, de ettől függetlenül természetesen megéri azt az öt percet rájuk szánni, amit igényelnek.
A facebookon többeknek nem jelennek meg rendesen a novellák (nekem sem), így szerintem inkább scribden olvassátok. A 2. novella Elena és Raphael egy rövid jelenete, ami kimaradt az Angyalárnyból, a 4.-ben pedig Jessamy-t és Galent láthatjuk viszont, immár a jelenben. A másik kettő az író másik sorozatához (Egy világ – két faj – állandó küzdelem) kapcsolódik. Jó szórakozást :)

Nalini Singh – Angyali vadász sorozat

Magával ragadó – azt hiszem, ez fejezi ki legjobban, amit érzek ezekkel a könyvekkel kapcsolatban. Elkövettem ugyan azt a hibát, hogy az Angyali szárnyalással kezdtem az olvasást, ami a könyvsorozathoz csak oldalágon kapcsolódó történeteket mesél el, és így sokkal inkább találtam furcsának, mint érdekesnek, de aztán a költözés utáni offline száműzetésem során elkezdtem a sorozatot olvasni az elejétől. Hála égnek. Mert ugyan eleinte a hajamat téptem tőle, és rendszeresen kifakadtam, hogy mennyire borzalmas, micsoda szarvashibákat követ el az író, de ezek szépen lassan abbamaradtak, és azon kaptam magam, hogy észrevétlenül megszállottá váltam.

  

Karakterek: A legütősebb pontja a sorozatnak. Az emberi tragédiák, sorsok, érzelmek ennyire átható ábrázolását tanítani kéne. Átélhető, mély, és mégsem vonja el a figyelmet a történetről. Oké, azt elismerem, hogy kivétel nélkül minden szereplőből nem csak csöpög, hanem egyenesen ömlik a nemi hormon, ami néhol már kifejezetten zavaró méreteket ölt, de olyankor egy kicsit félre kell tenni a könyvet, aztán két nap múlva újra elővenni. Megéri.
Az eddigi ötből két kötetnek ugyan más karakterek állnak a középpontjában, de a legfőbb szereplőink egyértelműen Elena, a vámpírvadász, és Raphael, a vérlázítóan sablonos nevű arkangyal. Elena (vigyázz, a link mögött spoileres kép) egy elég standard főhős, akaratos, becsületes, tehetséges, jó alapanyag egy jó sztorihoz, többet igazából nem is érdemes mondani róla, olvasni kell. Raphael... Na ő már más kérdés. Tényleg egy olyan karakter, akitől minden lánynak nedves lesz a bugyija, de sajnos a második kötetre picit elpuhul, nem tudom már komolyan venni azt a kegyetlen aspektusát, akitől két önkielégítés között halálosan rettegni kellene. Mindentől függetlenül viszont beszippantanak, mert szerethető, átélhető karakterek, és a maguk módján hitelesek is. Embernek nem lennének azok, de hát nem azért olvasunk fantasyt, mert a szomszéd Tibi bácsi Ikeás kalandjai érdekelnek, ugye.
A mellékszereplők is zseniálisak, a főhősökhöz hasonlóan mind élnek, lélegeznek, múltjuk van, családjuk, stabil és következetes személyiségük – egyszerűen elhiszed, hogy szembe jöhetnek veled az utcán, annyira össze vannak rakva. Részemről a kedvenceim is mind mellékszereplők: Janvier, aki rohadtul nem az esetem, de az a fajta stílusos csávó, aki elcsábít, ha akarod, ha nem; Ashwini, akiről nem tudod eldönteni, hogy orvosi eset-e, vagy csak simán lökött, de elfogadnád legjobb barátnőnek; Illium, aki ha nem kap egy saját kötetet záros határidőn belül, akkor világméretű lázadást szítok, és rengetegen fognak csatlakozni; Dmitri, mert úgy tűnik, az oroszok a gyengéim; Honor, mert nem találok rá szavakat, hogy mennyire kemény dolog abból és úgy felállni, amiből és ahogy neki sikerült; Jason, mert még mindig bizsereg a tarkóm a titkaitól, Mahiya, mert... Khm, bocs, befejeztem. 

Mindenkinek megvan a maga személyes tragédiája, néhányuknak egyszerre több is, ami nem meglepő, figyelembe véve, hogy többszáz-ezer éves vámpírokról és angyalokról beszélünk, illetve olyan vámpírvadászokról, akiknek az erőszak, a vér és a halál az életük mindennapos része. Nyilván az is sokat dob a sztori hitelességén, hogy nem szerencsétlen 16 évesekből lesz hirtelen hős, hanem olyanokból, akiknek már a puszta létezésük is nagyobb kaliberű az embereknél. 

Az összes fontosabb szereplő nem egyszerű múltját szépen lassan csepegteti az írónő, amitől az emberben úgy kezd összeállni az adott karakter, ahogy a való életben is: ahogy egyre többet ismersz meg a másikból, előbb csak sejted, aztán egyre jobban megérted a motivációit, és jelen esetben egyre inkább csodálod is, hogy mindennek ellenére - vagy éppen azért -, ami történt vele, mi vált belőle. Nem egy "baaazmeg" élményt okozott a villamoson, amikor egy-egy csattanót lelepleztek, illetve például Jason sztorijától (5. kötet, Angyalárny) nem egyszer forgolódtam fél órákat álmatlanul lefekvés után, nagyon komolyan elgondolkodtató, hogy mit is tesznek a lélekkel az ilyen események. 
Emellett nem elhanyagolható a karakterek közötti nem romantikus kapcsolatok mélysége sem, akár pozitív, akár negatív értelemben nézzük. Az arkangyalok tanácsa megérne egy pszichiátriai tanulmányt, a Hetek hűsége és kapcsolata Raphaellel csodálatra méltó, ahogy a vadász céh összetartása és támogatása is... Ha röviden kéne jellemeznem ezt az aspektusát a sorozatnak, akkor talán a szociális orgazmus kifejezés lenne a legtalálóbb.

A világ: Igen, vámpírok meg angyalok együtt, fura. Igazából az egész könyv fura egy kicsit, amit én az írónő származásának a számlájára írok; egy kicsit más kultúrkörből érkezett, ami végig érezhető olvasás közben, de megszokható. Mindenesetre egy kreatív, jól működő világot teremtett, ami felvet ugyan kérdéseket, de csak olyanokat, amik nem zavarnak bele az élménybe, csak utólag gondolkodsz el rajta, hogy tulajdonképpen mi a fenék az angyalok. És ki tudja, talán ez is kiderül egyszer, hiszen még közel sincs befejezve a sorozat. Persze egy ennyire változó világot nem is tudom, be lehetne-e fejezni ésszerűen. Párszáz éves ugrásokkal haladva nagyjából a végtelenségig lehetne mesélni róla akkor is, ha az emberi tényezőt teljesen figyelmen kívül hagyjuk. Nem tudom, mi van az írónő fejében, de irigylem érte.
Önmagán belül egyébként teljesen logikus a világ, megmagyaráz mindent, még ha nem is feltétlenül az első könyvben (látszik, hogy hosszú távra tervezték), meg nem is feltétlenül tudományos eszközökkel, bár szerencsére magához képest igyekszik a realitás talaján maradni. Tetszik például, ahogy megmagyarázza, hogy miért teremtenek az angyalok vámpírokat, vagy hogy az egy dolog, hogy van szárnyad, de hogy ahhoz izomzat is kell, hogy egyáltalán normálisan tartsd a hátadon, a repülésről nem is beszélve... Sokmindennel lehet vádolni a könyvet, de logikátlansággal és önellentmondásokkal nem igazán. 

A sztori: Nem hiszem, hogy lehet itt "a" történetről beszélni, mert párhuzamosan több is folyik, és engem őszintén szólva mindegyik lenyűgöz. A személyes tragédiák és feloldásaik ugyan nagyjából egyértelműek végig, mégis a megvalósításuk annyira beszippant, hogy önmagában az, hogy tudod az utolsó oldal tartalmát, nem zavar meg semmiben. A legnagyobb kaliberű történetszál, ami több fronton is körülbelül az apokalipszissel fenyeget, nagyjából olyan, mint egy hatalmas fenyegetve tekergőző sokfejű kígyó: nem tudhatod, mikor fog lecsapni, le fog-e egyáltalán, ha igen, hova és hogyan, és hogy tehetsz-e egyáltalán bármit, hogy megállítsd. Nem az a tipikus főgonoszos történet, annál összetettebb, kiszámíthatatlanabb, főleg mert az igazán veszélyes karakterek nők, akiket sokkal inkább az érzelmeik irányítanak, ami végképp megjósolhatatlanná teszi, mit fognak tenni. Hmm, visszajutottunk a karakterekhez... 

A hibái: Merthogy mint az elején említettem, van neki, és nem szeretnék úgy tenni, mintha azt csak azért mondtam volna, hogy legyen valami negatív is a posztban. 

Tulajdonképpen csak egy nagy probléma van, ami végigkíséri a sorozatot: a túlzás. A szereplők szexuálisan és érzelmileg egyaránt túlfűtöttek, túlságosan tökéletesek, túlságosan meghatározza őket a múltjuk, a hasonlatok elképesztően csöpögősek, Dmitri és Honor sztorijának a csattanója már ebbe a világba is sok volt (pedig az nagy szó), szóval az egész egyszerűen csak túl, túl, túl... Felváltva ugrálunk a halálos/világvégés fenyegetések okozta feszültség és a romantika-erotika kiváltotta egészen másféle izgalom között, egy perc nyugalmunk sincsen olvasás közben. És valahogy mégis pont emiatt lesz igazán jó, mert valahol mélyen szerintem nagyon sokan egy ilyen világra vágyunk, ahol minden és mindenki olyan, amilyennek lennie kell, ahol tocsoghatunk az érzelmeinkben, a jó pasikban, ahol kapunk elég kihívást, adrenalint, ahol mindig felbukkannak a megfelelő emberek az életünkben, ahol a részesei vagyunk valami igazán fontosnak, ahol lehetőséget kapunk, hogy mi is egyre tökéletesebbek legyünk és a világot is azzá tegyük magunk körül... Ezért szippant be, ezért nem ereszt, ha egyszer rávetted magad, hogy beleszokj a világba. 

Még valami: férfiaknak szigorúan tiltólistás olvasmány. Ha a romantikus regények a nők pornói, hát akkor ez hard porn a javából. A pasik egyszerűen értékelhetetlen csöpögős ponyvaként értelmeznék, és az elszántabbja is a harmincadik oldalon a falhoz csapná, nem érdemes erőltetni. Ha mégis tévednék, és valaki hímneműként olvasta, ossza már meg velem, hogy mit látott benne, ami miatt végigrágta, kíváncsi vagyok :) 

Stephen Baxter – Ring, Raft, Timelike Infinity

Ez egy kompozit poszt lesz. A tárgyban említett úriember három könyvét olvastam eddig (a címek vesszővel elválasztva, fordított sorrendben találhatók a kötőjel után), de nagyon sok a közös rész, gyakorlatilag mindhárom ugyanazzal a stílussal, zavaróan ugyanolyan karakterekkel és hangulattal íródott.

A könyvek részei a híres Xeelee ciklusnak. Miután Banks meghalt, gondoltam keresek egy jó kis írót, akinek a könyveiben magasan fejlett űrlények (vagy emberek, mindegy) vannak, és galaktikus méretekben gondolkodik. Ezt ugyan megkapjuk, de nagyon felemásan.
Azért esett a választásom a Xeelee-kre, mert a spacebattles.com VS forumán (ahol mindenféle dolgot összeresztenek mindenféle más dologgal) rendkívül sűrűn előjött a nevük, mint minden ütő kártya (ha az omnipotens dolgokat leszámítjuk). Ahogy a Kultúra üt mindent, ami nem képes megbízható időutazást használni (köszönhetően a mindennél gyorsabb számítógépeiknek és a fényévekre elható effektoroknak), úgy a Xeelee üt mindent, ami nem képes a valóságot magát akarattal torzítani (köszönhetően a teljes univerzumra kiterjedő civilizációjuknak és az Anti-Xeelee-nek), ez érthető módon felkeltette a figyelmemet.

Magukról a Xeelee-kről nagyon ritkán olvasunk, közvetlenül szinte soha, az emberek pedig valahogy mindig elérik, hogy mire a könyv eseményei következnek valahogy visszasüllyedjenek technológiailag vagy társadalmilag. Egy könyv sem szól az egyéséges, fejlett emberi (vagy más) társadalom küzdelmeiről.

A történet nagyjából összefügg a könyvek között, de önmagukban is értelmezhetők. A stílus sci-fi, méghozzá a hard fajta próbál lenni. De nem bízza rád, hogy érts a fizikához, ó nem. Szájbarágósan elmagyaráz minden jelenséget, akár erőszakkal kerítve egy narrátort a történetben, teljesen életszerűtlenül összerántva egy "tudóst" és egy "laikust", akik beszélgethetnek róla. Néha még erre sem veszi a fáradtságot, de elnézve az erőltetettségét a szituációknak még talán ez a jobbik eset.

Ami sokkal kétségbeejtőbb, hogy mindezt úgy teszi, hogy hozzáad egy új jelenséget az eddigi kompakt világhoz (például sötét anyag), és akkor két bekezdés magyarázat következik, teljesen olyan érzetet keltve, mintha egy szemüveges okostóni okoskodna kéretlenül: látod milyen okos vagyok ez így működik látod benne van a fizika könyvben.

Ami még ennél is szomorúbb, hogy a saját maga által kielemzett szabályokhoz sem ragaszkodik, gyakran ugyanazon jeleneten belül. A Raft című könyv például egy olyan univerzumban játszódik, ahol a gravitációs állandó jóval nagyobb az itteninél (milliárdos nagyságrendváltozásról beszélünk), tehát egy nagyobb fém testnek érezhető gravitációs tere van. A Raft nevű tákolmányról többször be is van mutatva, hogy ugyan szabadesést végez, tehát nulla gravitációs gyorsulás lenne rajta ha a központi magtól várnák, de a saját tömege ad gravitációt a rajta élő embereknek, a széle fele mesterségese hegyeket generálva az amúgy sík terepből. Ehhez képest többször is le akarnak róla lökni embereket egy lukon keresztül (segítek: a legrosszabb ami történhetne hogy átesel a cucc aljára). Ez demonstrálva is van egy jelenetben, amikor a kutatóközpontba mennek le, aminek a padlója az egyensík alatt van, tehát az emberek így hullámozva közlekednek, nagyjából a derekuk körül van a gravitáció központja. Ehhez képest amikor ugyanezen eszközzel meg akarnak szökni a Raftról, azt (világhelyesen) rakétákkal kell elhajtani arról, de az emberek utána tudnak zuhanni.

Az ilyesfajta igénytelenséget nehezen viselem a kioktató stílus mellett.

A karakterábrázolásra már utaltam, de nem árt hangsúlyozni. Erre nem egy jó mód van (a két kedvenc íróm (Martin és Banks) meredeken más utat választ), de Baxternek nem sikerült eltalálni egyiket sem. Nagyon egysíkúak a karakterei, minden könyvben ismétlődnek, gyakran felfoghatatlan módon rendelkeznek egymás tudásával.

Az utolsó fájó pontom az író gyermetegségének újabb jele. A rossz sci-fi írókra jellemző módon nem a technológiát nevezi meg, hanem a technológiát azonosítja az azt használó eszközzel. Például nem arról beszélünk, hogy a Xeelee-knek van gravitációs hullámot generáló fegyvere és fejlett hajtóművei, hanem hogy van a starbreaker beam, amit a Nightfighterekről lőnek.

De nem teljesen negatív azért a kép. A történet érdekes, felkelti a figyelmet. Nagyon nagyívű, milliárd éveken átívelő, megpróbál koherens maradni, többé-kevésbé sikerül is neki. Ha messziről nézzük, ez egy kiváló alkotás, csak regényként nagyon gyengék.