T. M. Frazier: Tyrant - Zsarnok (King 2.)

Hú, bakker, nem hittem, hogy felül lehet múlni az első részt. 

Hát én úgy imádok ilyenekben csalódni... :D

Kicsit lassan haladtam vele, de ennek csak az az oka, hogy mostanában nem sok kapacitásom van nekiállni olvasni. (Meg hát egy olvasószemüveg se ártana, nem vagyok már húsz éves, na.)

De imádtam. Az első fele akciódús alapozás, a második felét meg nem lehet letenni. Ennyi mocskos titkot, ennyi elnyomott érzelmet, ennyi vért és szart és ekkora happy endet rég láttam egy rakáson. 

Az első részre nézve spoileres értékelés jön, a második részt igyekszem nem eldurrantani :)

Szóval Doe ugye az első rész végén hazakerül az eredeti családjához. Most ebben a számára vadidegen környezetben kell kitapasztalnia, hogy kivel hányadán is áll, mert konkrétan nem emlékszik semmire, csak abban biztos, hogy a kissrác, aki leanyukázta, tényleg az ő fia.
Megpróbál beilleszkedni a kifejezetten nem idilli családba, meg kitalálni, mi van közte és a gyermeke apja között, és persze hogy hogy a fenébe került az első rész elejére amnéziásan. Aztán szép lassan jönnek vissza az emlékei, King is teszi a dolgát a háttérben, az se egy fáklyásmenet (ahogy nála általában semmi), és végül kiderül, hogy valójában Doe - aki most már Ray - élete sem volt egy leányálom, hiába a pénz meg a hírnév.
Szép lassan gyűlik a szar, mindig van valami balhé, vagy érzelmileg, vagy ténylegesen; szépen megtervezett hullámvasúton utazhatunk, sőt, a végén még egy sírás is kinéz, ha valaki érzékenyebb. Vagy kettő. 

Preppy, hát ő meg halálában is zseniális. Ha már előre hiányoltad, nyugi, egy ilyen arc nem tud csak úgy nyom nélkül eltűnni. 

A tortán a hab pedig az antagonista, akit legszívesebben én magam beleztem volna ki a végére. Az még újraolvasásért is kiált, hogy megkeressem, volt-e előjel, amiből kitalálhattam volna, de biztos, mert nem az a farzsebből előhúzós érzés volt, amikor kiderült, ki a hunyó. 
A többit igazából nem mesélem el, de higgyétek el, hogy brutál a sztori. Le van zárva minden, de konkrétan minden velük kapcsolatban, nagyon-nagyon kielégítő lett a vége, véres és pozitív oldalról egyaránt. Mindenki megkapja, ami jár neki. 

Persze, bele lehet kötni, mint ahogy az első részbe is. Engem ez semmilyen élvezettől nem fosztott meg, de a rend kedvéért leírom, miken lehetne még dolgozni.
Főleg Doe nézőpontjából látjuk az eseményeket, és nekem pl. nagyon nehéz volt Kingre váltani, nem elég más a hang a két karakternél. Illetve ha reálisan akarjuk vizsgálni a dolgokat, akkor azért még egy kis érzelmi szenvedés belefért volna az előző rész vége miatt, de ezügyben amúgy nem volt hiányérzetem olvasás közben, csak utólag belegondolva egy kicsit izé. 

A fordítás amúgy jó, csak egy-két furcsa szóhasználat kapcsán tudnék belekötni. A Parti Nagymenőkkel például szerintem sose fogok kibékülni, mert max. egy kiskamasz deszkás banda jut róla eszembe, nem a kokainozós motoros gyilkosok, de én már összeteszem a két kezemet, ha csak ennyi furcsaság van egy fordításban. Főleg úgy, hogy fogalmam sincs, mi volt az eredetije, szóval lehet, hogy az író hibája.

De ezeket hagyjuk is, fasza, és kész. És mit ad isten, most nézem, hogy egy héten belül megjelenik a harmadik rész. Vakartam a fejemet, hogy hova lehet ezt még fokozni, vagy felborítani a happy endet, de szerencsére kiderült, hogy sehova (az tényleg beteg lenne, szétbombázni azt a végkifejletet).
Bear sztorijával megyünk tovább, na az is egy érdekes menet lesz ezek után. Tökre könyvstop van itthon, de karácsony környékén ez úgyis megszűnik, szóval egy tétel már biztosan van a listámon. Kell hozzá egy hangulat, hogy én pont egy Frazier könyvet vegyek le a polcról romantikus fantasy helyett, de mindig arra jutok, hogy megéri, mert nagyon üt.

***

Fun fact: Tudjátok, milyen nehéz egy ilyen könyv befejezése után fél órával után úgy bejegyzést írni, hogy ne legyen csurig káromkodással...? :D

***

Fun fact 2: Ha szembe jön veletek az utcán ez a csaj, eszetekbe jutna, hogy biztos ő írja a King könyveket? Hát, nekem se. Pedig de. 

https://www.facebook.com/TMFRAZIERBOOKS