T. M. Frazier: Tyrant - Zsarnok (King 2.)

Hú, bakker, nem hittem, hogy felül lehet múlni az első részt. 

Hát én úgy imádok ilyenekben csalódni... :D

Kicsit lassan haladtam vele, de ennek csak az az oka, hogy mostanában nem sok kapacitásom van nekiállni olvasni. (Meg hát egy olvasószemüveg se ártana, nem vagyok már húsz éves, na.)

De imádtam. Az első fele akciódús alapozás, a második felét meg nem lehet letenni. Ennyi mocskos titkot, ennyi elnyomott érzelmet, ennyi vért és szart és ekkora happy endet rég láttam egy rakáson. 

Az első részre nézve spoileres értékelés jön, a második részt igyekszem nem eldurrantani :)

Szóval Doe ugye az első rész végén hazakerül az eredeti családjához. Most ebben a számára vadidegen környezetben kell kitapasztalnia, hogy kivel hányadán is áll, mert konkrétan nem emlékszik semmire, csak abban biztos, hogy a kissrác, aki leanyukázta, tényleg az ő fia.
Megpróbál beilleszkedni a kifejezetten nem idilli családba, meg kitalálni, mi van közte és a gyermeke apja között, és persze hogy hogy a fenébe került az első rész elejére amnéziásan. Aztán szép lassan jönnek vissza az emlékei, King is teszi a dolgát a háttérben, az se egy fáklyásmenet (ahogy nála általában semmi), és végül kiderül, hogy valójában Doe - aki most már Ray - élete sem volt egy leányálom, hiába a pénz meg a hírnév.
Szép lassan gyűlik a szar, mindig van valami balhé, vagy érzelmileg, vagy ténylegesen; szépen megtervezett hullámvasúton utazhatunk, sőt, a végén még egy sírás is kinéz, ha valaki érzékenyebb. Vagy kettő. 

Preppy, hát ő meg halálában is zseniális. Ha már előre hiányoltad, nyugi, egy ilyen arc nem tud csak úgy nyom nélkül eltűnni. 

A tortán a hab pedig az antagonista, akit legszívesebben én magam beleztem volna ki a végére. Az még újraolvasásért is kiált, hogy megkeressem, volt-e előjel, amiből kitalálhattam volna, de biztos, mert nem az a farzsebből előhúzós érzés volt, amikor kiderült, ki a hunyó. 
A többit igazából nem mesélem el, de higgyétek el, hogy brutál a sztori. Le van zárva minden, de konkrétan minden velük kapcsolatban, nagyon-nagyon kielégítő lett a vége, véres és pozitív oldalról egyaránt. Mindenki megkapja, ami jár neki. 

Persze, bele lehet kötni, mint ahogy az első részbe is. Engem ez semmilyen élvezettől nem fosztott meg, de a rend kedvéért leírom, miken lehetne még dolgozni.
Főleg Doe nézőpontjából látjuk az eseményeket, és nekem pl. nagyon nehéz volt Kingre váltani, nem elég más a hang a két karakternél. Illetve ha reálisan akarjuk vizsgálni a dolgokat, akkor azért még egy kis érzelmi szenvedés belefért volna az előző rész vége miatt, de ezügyben amúgy nem volt hiányérzetem olvasás közben, csak utólag belegondolva egy kicsit izé. 

A fordítás amúgy jó, csak egy-két furcsa szóhasználat kapcsán tudnék belekötni. A Parti Nagymenőkkel például szerintem sose fogok kibékülni, mert max. egy kiskamasz deszkás banda jut róla eszembe, nem a kokainozós motoros gyilkosok, de én már összeteszem a két kezemet, ha csak ennyi furcsaság van egy fordításban. Főleg úgy, hogy fogalmam sincs, mi volt az eredetije, szóval lehet, hogy az író hibája.

De ezeket hagyjuk is, fasza, és kész. És mit ad isten, most nézem, hogy egy héten belül megjelenik a harmadik rész. Vakartam a fejemet, hogy hova lehet ezt még fokozni, vagy felborítani a happy endet, de szerencsére kiderült, hogy sehova (az tényleg beteg lenne, szétbombázni azt a végkifejletet).
Bear sztorijával megyünk tovább, na az is egy érdekes menet lesz ezek után. Tökre könyvstop van itthon, de karácsony környékén ez úgyis megszűnik, szóval egy tétel már biztosan van a listámon. Kell hozzá egy hangulat, hogy én pont egy Frazier könyvet vegyek le a polcról romantikus fantasy helyett, de mindig arra jutok, hogy megéri, mert nagyon üt.

***

Fun fact: Tudjátok, milyen nehéz egy ilyen könyv befejezése után fél órával után úgy bejegyzést írni, hogy ne legyen csurig káromkodással...? :D

***

Fun fact 2: Ha szembe jön veletek az utcán ez a csaj, eszetekbe jutna, hogy biztos ő írja a King könyveket? Hát, nekem se. Pedig de. 

https://www.facebook.com/TMFRAZIERBOOKS

Sarah J. Maas: Föld és vér háza - Crescent city 1. (House of Earth and Blood)

Karácsony óta csorgattam a nyálam erre a könyvre - hiszen Maas végre felnőtt fantasyt írt! -, de annyi volt a meló meg a rohangálás, hogy nem igazán mertem nekiesni. 910 oldal, két könyvnek is hosszú lenne, szóval ha véletlenül letehetetlen, akkor egy egész nap rámegy, ezt meg kell tervezni előre, gondoltam én. 

Aztán mégis tele lett a hócipőm, és nekiálltam akkor, amikor amúgy nem lett volna rá időm. Hálisten, kár lett volna megfosztani magamat az élménytől :) Három este alatt letoltam (bár az utolsó inkább fél éjszaka volt).

De... Eh, ezt a bekezdést inkább figyelmeztetésnek vegyétek; én nagyon örülök, hogy szóltak róla előre, így tudtam, mire számítsak, és nem anyáztam, hanem próbáltam nagyon odafigyelni.
Nem ez az első alkalom, hogy Maas regényfolyam-nyitásával problémám akad, a Tüskék és rózsák udvarát majdnem leraktam az elején - bár azt azért, mert Feyre egyszerűen nem érdekelt. Itt teljesen más nehézség adódott: elég töményen kapjuk a világot az első 50-100 oldalon, és nem tud rögtön összeállni fejben. Mondjuk lehetne sokkal rosszabb is, de ne lepődj meg, ha csak kapkodod a fejed a nevek és helyek és csoportok és miegymások között. Amit nem értesz, hagyd a francba, majd később megmagyarázzák.

Na de lássuk, hogy mitől az év egyik legjobb könyve mégis.

Világ
Szóval ez keményen oda van rakva, összetettségében és hangulatában egyaránt. Olvastam már mindenfélelényes urban fantasyt, de olyat nem, amit ennyire áthatott volna egy nagyváros lüktetése.  A bulinegyed, az összehugyozott kapualjak, a sznobok, minden megvan, és még annál is több, a könyv pedig nem habozik ezt az összes létező érzékszervvel átadni nekünk. Olyan élmény olvasni, mintha egy színes-szagos VR mozit néznél. 
Az embereken kívül rohangálnak itt mindenféle fajok, alakváltók, faunok, angyalok, vámpírok, démonok, meg amit akarsz. Amit nem, az is. A technika fejlettsége is ott tart, ahol a miénk, tehát van autó, mobiltelefon, email, satöbbi, és persze mindet mágia hajtja. A társadalmi berendezkedésük pedig a velejéig el van cseszve, gyanítom, hogy ez lesz a sorozat fő irányvonala. 

Karakterek

Hát azt kell mondanom, hogy Bryce egy nem mindennapi főhősnő. Huszonéves féltündér, akit magassarkú nélkül nagyon ritkán látni, és hát, hogy is mondjam, nagykanállal falja az életet. Az összes barátja sikeres és/vagy befolyásos, állandóan szétcsapják magukat mindenféle drogokkal a bulikon, aztán hülyeségeket tetováltatnak magukra, szóval tipikus balhés fiatal csajok. Egy darabig. Aztán beindul a sztori... :) De ez azért felnőtt fantasy marad, szóval ha valaki egy erkölcsös, szende főhősnőre vágyik, aki nem szokott random oroszlán alakváltókkal dugni a szórakozóhely mosdójában, az bele se kezdjen. 

Másik főhősünk, Hunt egy 200+ éves bukott angyal, ami jelen esetben annyit jelent, hogy elég komoly szerepe volt egy levert lázadásban, ezért most rabszolgaként tengeti az életét, és gyilkolászik a szabadságáért. Sose volt igazán normális élete, és hát hogy is mondjam, durván kilép a komfortzónájából azzal, hogy összezárják Bryce-szal, de becsületére váljon, jól kezeli a helyzetet :) 

Nagy szerepet kap még Bryce bátyja, Ruhn, akit egyébként nagyon bírok, és már a könyv felénél röhögtem, mert tudtam, hova fog kilyukadni az ő szerelmi élete, de imádtam, hogy semmit nem sejt belőle. Amúgy nagyon érdekes elképzelni egy ilyen modern világban egy hosszú felnyírt hajú piercinges tündérherceget. Mondjuk nagyon nem kell elképzelni, szerencsére vannak annyira egyediek a karakterek, hogy tele van az internet fanartokkal. 

Az egyéb mellékszereplők is baromi jól sikerültek, és szívem szerint kiemelnék egyet, de maradjon meglepetés, hogy ki miatt könnyeztem már megint a könyv fölött hajnali háromkor. 

Sztori
Na ez az, ami elég gyorsan arcon vág. Ez az, ami miatt nem érdemes egy ültő helyedben végigolvasni az elejét, mert kell idő, mire leülepszik a rengeteg infó, amit a világról meg az egyes karakterek és érdekcsoportok konfliktusban játszott szerepéről kapsz az arcodba. Ez az, ami miatt álmatlanul forgolódsz, és próbálsz rájönni, hogy melyik lényegtelen félmondat lehetett a kulcs, amit nem vettél észre, vagy nem vettél elég komolyan. Aztán úgyis benyalod, hiába volt gyanús mindenki, arra az egyre pont nem gondoltál soha, akire kellett volna, pedig annyira logikus. (Na jó, ezt-azt azért ki lehetett találni, örültem is neki, mint majom a farkának, hogy bejött valami tippem.) És nagyon díjazom, hogy Maas-szal oztozunk a családi titkok iránti szenvedélyünkben, várnak még itt ránk meglepetések, azt hiszem. 
Szóval kifejezetten krimis, ami magában sose lesz a kedvenc zsánerem, de úgy döntöttem, hogy fantasy körítéssel imádom. Lesz még ebből újraolvasás, tisztán akarom látni az összes kis elejtett utalást. 
A vége meg nagyon durvára sikerült. Nem is tetőpont volt, hanem (tippre) 200 oldal tömény feszültség. Hogy amikor már azt hiszed, itt a vége, akkor jön még valami, és még valami, és egy még nagyobb valami. Kemény menet volt, hajnali fél 4-ig olvasás lett belőle. Ez a "most már akkor is megtudom, mi a vége, ha beledöglök" kategória. 

Stílus
Sokat erről nem fogok beszélni; aki ismeri Maas-t, annak nem lesz újdonság semmi, hacsak az nem, hogy itt már tényleg rendes felnőtt hangot ütnek meg a karakterek is. Mint fentebb is említettem, színes-szagos, lélegző VR-mozi; Sarah egyszerűen életre kelti Lunathiont a fejedben minden szarságával együtt. 
A 910 oldalban én egyetlen felesleges betűt sem találtam, ez bizony nem azért ilyen hosszú, mert kitömték. Ilyen hossznál már senkinek nem is lenne érdeke kitömni, hiszen így is kijönne belőle három könyv. 

Romantika/erotika

Meglepő módon itt is voltak problémáim. Mármint rohadtul szurkoltam nekik, de valahogy túl hirtelen lett túl közeli a viszony Bryce és Hunt között. Legalábbis én hiányoltam még egy-két felvezető jelenetet a "hátam közepére se" meg a kanapén évődés között. 
Úgy egyébként teljesen rendben van a páros. Hunt ugyan nem az én esetem (inkább Ruhn felé hajlanék, ha már), de annyira mélyen tudnak kapcsolódni Bryce-szal, hogy az egyszerűen gyönyörű. Kicsit félek is, hogy a következő részben amolyan Maas-os stílusban dobva lesz Hunt, és majd valaki más lesz Bryce pasija. Ha tippelnem kéne, akkor Tharion lehetne a befutó. Vagy Ithan, aki mondjuk azért utálja annyira Bryce-t, mert halálosan szerelmes belé. De ne legyen igazam, Hunt jó csávó, tartsuk már meg. (Na, és innen kellett kitörölnöm egy mondatot, amit akkor írtam le, amikor még csak a sztori felénél tartottam. Eltaláltam, hogy mi lesz, és mégis meglepett az eredmény. Nem lövöm le, maradjunk annyiban, hogy Maasnál csak az kiszámítható, hogy nem az fog történni, amit vársz.) 
Szóval nagyon remélem, hogy mivel ez felnőtt regény, Maas végre felhagy a pasicserélgetéssel, 25 évesen már igazán megállapodhat Bryce is. Van még elég más karakter, akinek elrendezheti az életét. 
Az erotika meg... Hát, Sarah, kapd be, de tényleg :D Erről most többet nem is mondanék, várom a folytatást... :D 

Na szóval röviden, megvett kilóra. Imádom, hogy semmi nem egyenes vagy egyértelmű, imádom a hangulatos részleteket, a duplacsavarokat, az érzelmeket, imádom az egészet. Kétséget kizáróan a legjobb Maas sorozat, pedig az eddigiek se semmik. Az Üvegtrón összetettsége után kicsit félek is, hogy itt mi lesz a végére. Gyanítom, hogy G. R. R. Martin előre fog köszönni Sarah-nak. (Persze a befejezett epikus regénysorozataik számát tekintve ez már most is aktuális.)
Olvassátok. Ne most, hanem majd ha lesz rá három napotok, hogy átrágjátok és megmésszétek.