Sarah J. Maas - A hajnal tornya / Tower of Dawn (Üvegtrón 6.)

Ez a könyv is elég sokáig hevert a polcomon, azon egyszerű oknál fogva, hogy az eddigiektől eltérően Chaol a főszereplője. Chaol meg nem a szívem csücske. Nem őszinte, magába forduló, depresszióra hajlamos karakter, akinek ugyan volt egy pár érdekes megmozdulása az eddigi részekben, de valahogy nem lopta be magát a szívembe semmilyen formában. Igazából mindig az volt az érdekesebb, ahogy rá reagálnak a többiek. A másik két nézőpontkarakter, Yrene (a novellákból lehet ismerős) és Nesryn szintén nem tettek rám mély benyomást, szóval nem siettem elővenni a könyvet. Nemrégiben viszont két másikat is kénytelen voltam félbehagyni (az egyik Nalini, a másik pedig egy ősrégi sci-fi, Bankstől a Sötét háttér előtt, amit Marci próbál lenyomni a torkomon, de megakadt), és Maas még így is jobb választásnak tűnt, mint azokat folytatni, úgyhogy csak nekiestem. 

Nem akarom részleteiben kivesézni, hiszen Maasról tudjuk, amit tudni kell (aki nem, az meg ne egy hatodik résszel akarja megismerni), inkább azt emelem ki, ami szerintem más, mint eddig. 

Részemről elég nagyokat pislogtam az elején. Sem Chaolnak, sem Nesrynnek nincs igazán egyedi hangja, és valamiért mindkettejüknek baromi fontosak a ruházatok meg az építészet. Aelinnek ezt elnéztem, mert ő királyi vér, meg mindig pénzes volt, de itt úgy tűnik, mintha csak a leírások kedvéért érdekelné a karaktereket, hogy nekünk meglegyen a megszokott hangulatunk. Persze, bele lehet magyarázni, ha nagyon akarjuk, de nekem akkor is furcsa volt, és mellesleg unalmas is. 

Egyébként ahogy vártam, rettentő depressziós és negatív mindenki, és kivételesen nincs egyetlen felvágott nyelvű karakter se, hogy humorizálással oldja a feszültséget, csak tocsogunk az önsajnálatban és a világvége-hangulatban. Konkrétan semmilyen szellemes megnyilvánulással nem találkozunk kb. az első száz oldalon, csak akkor csillan fel némi humor, amikor Yrene meg Chaol elkezdik egymást ugratni. De mondjuk attól sem estem hanyatt. 

Az új közeg is kicsit sok volt nekem, pontosabban a tálalása. A szomszéd kontinensen járunk, ami ugye nagyon más, ráadásul minden mellékszereplő idegen, szóval mindent és mindenkit az első fejezetek gyorstalpalóján kellene megismernünk és megjegyeznünk, ami nekem baromira nem ment. A kagán gyerekei először teljesen megzavartak, hogy most akkor ki kicsoda - egyáltalán ki milyen nemű, mert az se volt tiszta először -, miért felelős, mennyire para, satöbbi. A belső hatalmi harcaik meg abszolút nem illenek bele a fejlett, modern gondolkodású világukba, az kifejezetten irritált. Az öröklés azért nem olyan bonyolult dolog, meg amúgy nem is olyan fontos, hogy állandóan áskálódni kelljen, meg pláne gyilkolni családon belül. Szóval furcsa volt. 

Nem tudom, ki gondolta volna, vagy ki nem, de én mondjuk nem lepődtem meg azon, hogy már megint azért történik meg egy egész könyvnyi konfliktus, mert Chaol hazudik, elhallgat dolgokat. Na, ezért utálom a srácot. Ha egy világhódító démonhadsereg ellen akar embereket kérni, akkor ugyan mondja már el, hogy mi az istennel állnak szemben. Egyrészt az esélyei is jobbak, ha betojik a kagán, hogy ő is el lesz taposva, másrészt meg... Most őszintén, mit csinált volna, ha az első kérésre megkapja a sereget? Odafelé félúton mondta volna nekik, hogy bocs, srácok, de amúgy nem is emberekkel kell megküzdeni, viszont most már nem lehet visszafordulni? Vagy ezt mégis hogy gondolta? Értem, hogy így nagyon drámaian jött ki a vége, de akkor is logikátlannak érzem. Egy szerencse, hogy a karakter jellemhibájába tökéletesen megmagyarázza a dolgot, és nem tudom csak az írónőt hibáztatni érte. 
Az viszont nagyon tetszik, hogy a regény elején fogalmunk sincs, hogy ki kivel fog kavarni. Eddig Aelin ugyan váltogatta a partnereit, de minden részben elég gyorsan letisztázódott, hogy ki lesz az aktuális pasija. Itt viszont az elején csak abból tudtam tippelgetni, hogy kinek hány választási lehetősége van, ha feltételezzük, hogy mindenki össze fog jönni valakivel, de ugye ez sem biztos. Egy pont után persze ez is nyilvánvaló lesz, és mindenki megkapja az idilli nagy szerelmét, ahogy illik. Bár Chaolék szarban lesznek, ha Maas továbbra is életszerűen akarja kezelni a párkapcsolatokat, és neadjisten később szétmennek, miközben meg össze vannak kötve egy életre. Na, az legalább vicces lenne. 
Az utolsó százötven oldalért végső soron megérte elolvasni, ott azért volt olyan infó, hogy leültem bazmegolni. Illetve nagyon remélem, hogy a kagán gyerekeit viszontlátjuk később nézőpontkarakterként, mert voltak köztük érdekesek. Őszintén szólva ebben a részben is el tudtam volna viselni őket, hogy végre valakiben legyen élet is. Nagyon mély volt ez a történet, lelkizős, meg döntéshozós, meg szenvedős, szóval nekem egy kicsit töményre sikerült. 

Mivel a sorozat amúgy marha jó, nyilván eszembe nem jutott volna kihagyni ezt a részt, illetve mint információ, elég hasznos volt, szóval semmiképpen nem nevezném felesleges időtöltésnek. De azért Chaolt továbbra sem kedvelem. 

Ja, és el ne felejtsem, mert az előző véleményeim után azt hiszem, fontos kiemelni: a fordítás nagyságrendekkel jobbra sikerült, mint az előző részeké - köszönhetően annak, hogy lecserélték a fordítót. Halleluja, végre hagynak olvasni! Köszönöm!