Brandon Sanderson - Elantris

Első körben szeretném leszögezni, hogy a gombák nem autotróf lények, nem képesek fényen elélni.
Raoden úgy tűnik, mégse olvasott eleget, de nagyon okosnak akart tűnni. Aztán lehet, megint Brandon hiányos természettudományos ismereteibe ütköztünk, mint mikor Kaladin majdnem elájult egy szűk fordulóban (ti. szabadesést nem érzi az ember).

Az Elantris egy régi adósságom volt Sanderson felé, az utolsó megjelent rendes regény a nagy Cosmere univerzumából. Ez volt az első regénye, így kicsit félve nyúltam vissza a kezdetekhez; Sanderson tisztes iparos, de sosem éreztem a kifejezett ihletettséget tőle, így valamelyest aggodalommal töltött el a korai munkássága.
Nem kellett volna aggódnom, az Elantris nagyjából ugyanazt a kiforrottságot képviseli, mint a későbbi regények, ugyanazokkal a hibákkal és erősségekkel.

Élvezhető, átélhető karakterek (többnyire). Okés sztori, kiváló kezelése a feszültségnek, végén felemeli, ahogy kell, van benne néhány csavar is. A világ... rendben van. Kicsit kicsinek érzem, mégiscsak egy egész bolygóról beszélünk, de úgy érződik, mintha a görög városállamok csatároznának egymással, miközben mindent elborító téritések vannak. A mágia maga nem túl izgalmas, rúnák a levegőben, viszont érdekesség, hogy ránézésre nincsenek meg a szokásos sandersoni korlátozások. Itt nem a híres három törvényére gondolok, mert olyan értelemben le van szépen írva, hanem termodinamikai/mágiadinamikai szemszögből. A Dor úgy tűnik, mintha kifogyhatatlan lenne, és korlátot csupán a rúnák ismerete és precíz rajzolási tempója szab neki. Nincs szükség viharfényre, nem kell fémeket égetni vagy lélegzetet kölcsönözni a hatásoknak.

Mint említettem, tisztes iparosmunka, kifejezetten jól olvasható volt, pozitívan csalódtam. Jó lenne még olvasni ebből az univerzumból.
Két fő kritikám azért akad:
1. Néha túl modern a világ, a megfogalmazás vagy mindkettő. Az emberek olyan szavakat használnak, amik kilógnak a környezetből. A leírások támaszkodnak a modern értelmezésünkre, kilógnak a világból. Ez működhetne a megfelelő regényben, posztapokaliptikus vagy szándékosan modernre írt fantasy (példaként hozhatnám a Hősöknek való vidék trilógiát Richard Morgantől, ahol épp csak nem lóg ki a nyomtatott áramkör a mindent beborító nyálka és hamvak közül), de itt nem éreztem, hogy indokolt lenne.
2. Sarene. Sandersonnak problémája van a nők ábrázolásával. Olyannyira progresszív mormon, hogy a középkori jellegű világba is visszatuszkolja az egyenjogúsági törekvéseket. No meg Sarene önmagában is idegesítő: vénlány (amit Sandersonnak sikerült leírna úgy, hogy egyedülálló vénlány, ami meglehetősen redundáns), de ezt mindenki másnak a hibája, hiszen ő tökéletes. Okos, szép, erős, karddal is jól bánik, kiváló diplomata, egy másik regényben tökéletes Mary Sue lenne, még az ellenfeleit is meglágyítja a tiszta szívével, de ez szerencsére csak részben az ő sztorija. Csak a buta férfiak félnek egy okos nőtől. Ez még lehetne egy jó karakter, ha ez hibaként lenne tálalva, de nagyon úgy érződik, hogy az író igazat ad neki.
A humorérzéke nem süllyed shallani mélységekbe, túljut a primitív szellemeskedésen, de azért Sandersonra jellemző, van, akinek ez tetszik, van, akinek nem. Nem volt zavaró.
Ami viszont igen, hogy képtelen megállni, hogy ellőjjön egy nagyon epikus és menő egysorost amikor alkalma lenne lefejezni egy főgonoszt és befejezni a sztorit, ezzel elszúrva az esélyt. Nem tudom, honnan szedte, az akciófilmek még nem voltak divatban ekkoriban. Gyermeteg.
A kép a legjobb állapotában ábrázolja a hercegnőt: nőként, jótékonykodva, kedvesen szemlélődve. Néha azért szerethető figura.

Charles Stross - Pokoli ​archívum

Nem hagyott mély nyomokat bennem a könyv. A Stross-tól megszokott hihető de fantáziadús ötletparádé itt nagyrészt elmarad, kapjuk helyette ezt a féltudományos miszticizmust, szinte viccként tálalva. Brit humor? Nem tudom.
A sztori, a világ és a karakterek leginkább a Halting State-re (még nincs fordítása) hajaz, titkos szervezetek, számítógép-zsokék, bürokrácia. Annak, ami (egy könnyed sztori néhány fordulattal) nem rossz, de úgy érzem sem ezt, sem a Merchant Princes sorozatát nem fogom követni, maradok a komolyabb regényeinél.

A szörnyetegek, másvilági entitások egészen lovecrafti hangulatot ütnek meg, de kacsintósan, inkább utalásként, kimondott ráépülésként, mint ihletett továbbgondolásként.

A fordulatok száma és minősége is hagy kívánnivalót maga után, gondolom a későbbi könyvekben tovább bonyolódik a történet, de ez a könyv megmaradt a világba való bevezetésnek, ami szerintem különösebben nem volt szükséges, hisz annyira nem tér el a mi valóságunktól, leginkább egy alsó, láthatatlan réteget ad hozzá.
Bájos viszont a 2001-es technológia és a korai Internet.

A magyar verziónak a borítója sokkal szebb, úgyhogy azt kapjátok.

A könyv, amit nem tudok értékelni

Bármennyire is teljes szívemből rajongok Nalini Singh műveiért, és bármennyire is a falat kapartam az Angyalháborúért, ezt a posztot is gyalázkodással kell kezdenem.

Hogy mégis, ki az isten engedett egy olyan fordítót bármilyen szöveg közelébe, aki képes ilyet leírni már a 23. oldalon, hogy valakinek az írisze "kék és zöld árnyalatú kristályként, hegyesen meredt ki szemgolyója felületéből"? Senki nem képzelte maga elé ezt a képet, mielőtt nyomtatásba ment? Vagy csak senki nem olvasta át a szöveget? Szegény Aodhant soha többé nem fogom tudni normális arccal látni magam előtt, csak úgy, mint akinek belevágtak egy bazári hegyikristályt a szemgolyója közepébe. Ennél gusztustalanabb félrefordítást életemben nem láttam még. 
Aztán ott vannak a rendszeres szóismétlések, egyéb magyartalanságok is, a követhetetlen nézőpontváltások, satöbbi, satöbbi, satöbbi... Öt oldalanként találok valami gyanús mondatot, vagy olyat, amit egyszerűen nem értek, sőt, olyan mondatok is félre lettek fordítva, amiket egy másodikos gimnazista félrészegen is képes értelmezni (összenézem az eredetivel), szóval sajnos nem arról van szó, hogy pont ezt az egy leírást nézték be, de amúgy minden rendben van. Semmi nincs rendben, a könyv hangulata se, pedig Nalininek azért van egy elég sajátos stílusa, legalábbis az eddigi fordításokban volt. Azt hittem rosszul látok, amikor Elena szájából elhangzott az alábbi kérdés: "Így szoktak fosatósat játszani a halhatatlanok?". Fosatósat, azt. Game of chicken, ja, teljesen ugyanaz a hangulat. 
Szóval egyszerűen süt a könyvről, hogy össze lett baszva, pedig idejük éppen lett volna rá. Annyit vártunk erre a részre, és aztán annyit csúszott a kiadónál is, hogy baromira ráért volna még akármeddig, csak hogy rendben legyen. 

Na, hát szóval ezért tartott ennyi ideig nekiesnem ennek a könyvnek, mert már a neten elérhető első pár oldalból láttam, hogy szar lesz a fordítás. De hogy ennyire undorító legyen, azt azért legszörnyűbb rémálmaimban sem gondoltam volna. 
Tudom, most magam ellen beszélek, mert ha nem fogy a könyv, sose lesz következő rész, de őszintén, épeszű ember erre az aljadék minőségre nem ad pénzt. Maximum azért érdemes megvenni, hogy jöjjön a folytatás, de érdemes mellé írni egy szerelmeslevelet a kiadónak is, hogy az már kapjon egy olyan csapatot, aki úgy tud bánni a szöveggel, ahogy kell. 

Az a jó fordítás, amiről eszébe se jut az embernek, hogy ez egy fordítás. 
Ez a szöveg viszont nem hagyja, hogy elfelejtsem. 

***

A posztnak ezen része jó ideje állt vázlatként, de sajnos itt be is kell, hogy fejezzem, mert egyszerűen nem tudtam így végigolvasni a könyvet. Elkezdtem kiírni a kiadónak a fordítási hibákat, úgy meg ugye nehéz élvezni, hogy oldalanként két mondatot össze kell hasonlítani az eredetivel, meg ugye az is bennem van egy kicsit, hogy amúgy ezért a melóért már fizettek valakinek, minek csináljam meg ingyen, úgy, hogy idegbajt viszont kapok tőle. De még ha a jegyzetelést el is hagyom, akkor is párhuzamosan kell olvasnom az angollal, hogy jól értsem, ami történik, ami szintén rohadt idegesítő. 
Szóval egyelőre fogalmam sincs, hogyan végződik a történet. Egyszer biztos megemberelem magamat és végigolvasom, de előbb túl kell tennem magam a sokkon, amit Aodhan szeme meg a többi okozott. Egyelőre hónapok alatt sem sikerült, szóval sorry, de erre az értékelésre még várni kell. 

A hanyag fordítások elkövetőinek pedig remélem, hogy külön bugyor van fenntartva a Pokolban.

T. M. Frazier - King

Hát basszus, én úgy álltam neki ennek a könyvnek, hogy egész gördülékenyen van megírva, de valószínűleg akkor se lesz több egy hatásvadász közepesnél, ami csak arra épít, hogy csurig van vérrel, szexszel, kokainnal, kurvákkal és káromkodással. Ehhez képest szám szerint a 71. oldalon csordult ki először a könnyem. Mondjuk utoljára is, de azért kéretik jegyzőkönyvbe venni, hogy erős a hangulat. 

Amúgy tényleg csurig van vérrel, szexszel, kokainnal, kurvákkal és káromkodással, ami már önmagában hatásvadász. Sok szempontból pedig tényleg közepes, de meg tud lepni, magával a stílussal is, illetve a kissé sablonosnak induló történet is vesz azért olyan fordulatokat a vége felé, hogy várjam a folytatást. 

Világ

Habár realista a regény, mégis muszáj beszélni róla, mert ez az, ami beszippant és visz. Van pár közepesen zűrös barátom, akik ugyan kimaradtak a sűrűjéből, de mesélni azért tudnak, szóval hallottam kemény sztorikat, viszont a gengszterkedésnek ez a foka ennyire belülről nézve mégis egész más élmény. Az utca sötét oldala, amire mindenki kíváncsi, de senki nem meri közelről megnézni. Hát, tessék, premier plánban a drogkereskedők varázslatos élete. Azt nem tudom, mennyire hiteles ennek a világnak a leírása, amerikai viszonylatban pedig végképp nem tudok ítéletet mondani, de eddigi szakmai ismereteim alapján azért nem egy teljesen légből kapott rendszer. 

Stílus
Mint mondtam, patakokban folyik a káromkodás, de engem ez sose zavart. Szerintem a magyar nyelv része a trágárkodás, és nagyon kifejezően lehet használni. Néha rettenetesen szenvedek, amikor  kultúremberek között vagyok, és káromkodás nélkül kell fogalmaznom, végtére is a "nagyon-nagyon, de tényleg nagyon fájt" nem ugyanazt jelenti, mint a "kibaszottul kurvára fájt". Nyilván megvannak a helyettesítésre a megfelelő eszközök, lehet káromkodás nélkül is erősen fogalmazni, de egy rövid, velős, életszerű párbeszédben és belső monológban ezek ott vannak a mindennapjainkban. Az enyéimben legalábbis... :)
Szóval ettől kap egy hangulatot, keménységet a szöveg, és elég gyorsan lejön, hogy itt több lesz a házban a fegyver, mint a desszertvilla. Ez nem is az a regény, ahol mindenki fenyegetőzik, hogy itt bizony farkastörvények vannak, hanem néha tényleg fröcsög az agyvelő meg minden. Nincs eltúlozva, nem kell rosszul lenni az ilyen jelenetektől, de aki szereti, ha mindig minden rózsaszín, az ne ezt a könyvet keresse. Nekem tetszett, hogy nem óvatoskodnak, hanem tényleg gyilkolnak, ha kell. 

Karakterek

Sok regény épít rá, hogy a rosszfiúkra bukunk, de csajok, King tényleg rossz. Nem az a fajta szőke herceg a fehér lovon, aki csak kamuból rossz, vagy csak belekényszerítették az egészbe, esetleg bunkó, de senkinek nem akar ártani. Ő tényleg az a fajta ember, aki jobb, ha észre se vesz, akkor nem lesz belőle baj. Rendben, ezen felül amúgy meg túl szép, hogy igaz legyen, sőt, kicsit már unalmas is, hogy a nagydarab széttetovált gyilkos fenegyerekről (aki amúgy nyilván nagyon szexi zöld szemű kigyúrt félisten) kiderül, hogy van szíve, ezt aláírom. De azért tényleg gázos a srác. Meg itt-ott kifejezetten hülye is, de hát nem azért lett bűnöző, mert erős a jó döntések meghozásában, ugye. Szóval olvasni jó, de itt vége is; ha szembejönne velem az utcán, én menekülnék, nagyon gyorsan nagyon messzire. 

Doe már más tészta, ő tényleg kedvelhető. Egy kicsit magamra is ismertem benne. Bár én már nagyrészt megtanultam befogni a számat, de néha még megkapom a kérdést, hogy tényleg meg akarom-e veretni magam egyszer a beszólásaimmal. Kicsit a mostani és a kamasz énem keveréke a karakter, szóval nem dühöngök az olyanokon, hogy miért csinált ezt vagy azt, miért hozta meg ezeket a döntéseket. Jóban lennénk, azt hiszem. A dilemmája pedig kifejezetten érdekes és elgondolkodtató. Ugye az az alapszituáció, hogy amnéziás a csaj, és nagyjából úgy tekint magára, mint egy ideiglenes személyiségre, aki vigyáz a testére és az életére, amíg az emlékei visszatérnek, amíg a "másik lány" visszatér. Furcsa lehet így élni.
Preppy... Na őt egészen a könyv végéig nem tudtam hova tenni. Egy rendkívül kedves beteg fasznak gondoltam, aki ugyanúgy lehet az ügyeletes áruló, mint a sírig tartó jó barát. És ezt így ennyiben is hagynám, hátha másban is hasonló érzéseket kelt, és szeret meglepődni. 

Az összes karakter valahol az életszerűség és az idelizáltság metszetében mozog; elég érdekesek ahhoz, hogy odafigyeljünk rájuk, de ezen túl teljesen normális ember módjára viselkednek, hitelesen beszélnek egymással, hitelesen gondolkodnak. Szívatva meg vannak rendesen, ebben sincs hiba, elég sokszor találják magukat a farok rossz végén. De hogy elég rossz végén, és ez nem is mindig metafora. 
Szintén a jegyzőkönyv kedvéért mondom, hogy nem szoktam különösebben empatizálni a női főhösökkel, pláne a regény elején, de Doe nyomora azért arcon vágott. Ezt a regényfolyamot kivételesen nem a pasik miatt fogom olvasni. Ritka dolog. 

Romantika/erotika

Hát, izé, mit mondjak, sokáig bődületesen sablonos, ezerszer láttuk már ezt a forgatókönyvet, de olvasás közben nem zavart, tisztességesen meg van írva. A rosszfiú menthetetlenül beleszeret az ártatlan kislányba, akinek meg sorsszerűen gyorsan nedvesedik a bugyija a csávóra. Részemről már lemondtam arról, hogy szégyelljem, ha tetszenek sablonok. Jól van megírva, kiváltja a megfelelő hatást, élvezetes olvasni, akkor most mit szidalmazzam? Aki az újdonságokra bukik, és szereti, ha a love story meglepi, az megint csak ne ebben a könyvben keresse az ilyesmit, de úgy egyébként teljesen élvezhető ez a része is. Bár végül ebbe is sikerül beletenni egy hurkot, amitől fejreáll a sablon, szóval nem tudom eldönteni, hogy most ez a könyv tényleg közepes minőség, vagy csak elaltatja az éberségedet, hogy aztán arcba verjen a végén. 
A szextől azért nem estem hanyatt (haha), sőt, néha kifejezetten zavart, hogy durva a leírás, de azért nem kellett átlapozni. 

Összességében nekem egy élmény volt olvasni; nem egy mestermű, de tisztességes szórakozás olyankor, amikor az embernek nincs kedve tündehercegekhez és világmegmentéshez. Durva, érzelmes, életszagú, az eleje meg a vége elég csavaros is, sőt, néhol arconvágós. Mert beletolja a képedbe, hogy nesze, ilyen a valóság, és hiába ülsz te otthon a kanapén a takaród és a bögre kakaód védelmében, másoknak akkor is tényleg ez az életük, haláluk. 
Mindenképpen ajánlom, és várom a folytatásokat :)