A novellákkal az a problémám, hogy ha jó a cucc, akkor túl gyorsan vége van, ráadásul a rövidsége miatt nem lehet belőle rendes lazítós programot csinálni, hogy na most leülök olvasni, és majd egy másik napszakban visszatérek a való világba. Elvisz húsz percet, fél órát max., és aztán...? Kikapcsolódásnak, programnak kevés, nem tudok elképzelni olyan szituációt, hogy én most leülök elolvasni egy darab novellát. Ha meg többet olvasok el, akkor ugyanaz a hatás jön elő, mintha falnám a könyveket, egyiket sem tudom igazán értelmezni, átélni. Többek között ezért is találtam ki, hogy ennek a kötetnek minden novellájáról írok pár sort, addig hátha kicsit kiürül az elmém, meg leülepszik az élmény (update: bejött, ezentúl csak blogolás közben vagyok hajlandó novellát olvasni).
A nyálzást meg gondolom, nem kell magyaráznom, hogy miért rossz. Szeretem a romantikus sztorikat, nincs bajom az epikus romantikus jelenetekkel sem, amennyiben jól vannak tálalva, de ha valami célzottan és legfőképpen erről szól, az azért általában elijeszt.
Na és ennek ellenére a Könyvmolyképző olyan jó reklámot tolt ennek a kötetnek, olyan jópofa részleteket mutogattak, hogy úgy döntöttem, minden viszolygásom dacára megyek vele egy kört. Szóval íme darabról darabra a fantasztikus részleg, aztán majd summázok a végén. A nem fantasztikusok meg majd külön posztban jönnek, hogy ne legyen kilométer hosszú a bejegyzés.
On Sai: Utálom a hétfőt
A garfieldi címadást elegánsan figyelmen kívül hagytam, mert egy raszta nefilimről szóló sztori felőlem akár a "tűzrevaló szar" címet is viselheti, akkor is bele fogok kukkantani. Kicsit össze is voltam zavarodva, mert véletlenül az én fejemben is van egy budapesti angyalos-démonos történet (igen, még raszta angyal karakterem is van), és ez a sztori egész jól illeszkedne a világomba, így valahogy különösen pikáns lett számomra a dolog. Egyébként pörgős volt, laza, humoros, remek kis szösszenet, csak túl hamar vége lett. Nem kimondottan hardcore romantika, annak ellenére, hogy az egész konfliktust egy csók okozza, de könyvmolyoknak azért rátesz még egy lapáttal :)
Sebestyén Kinga: Azok, akik vagyunk
Kicsit csalódtam, mert valahogy azt vártam volna, hogy ne legyen happy end, a háttérvilágban simán benne van, és nagyobbat is ütött volna. Mer'ugye a szerelemhez, a romantikához valójában elég egy karakter is (mint arra a könyvbemutató után egy "miért nem írtunk erre a pályázatra" beszélgetésben rájöttünk). Egyébként ezt is olvastam volna tovább, bár kicsit talán erőltetetten volt hangsúlyozva, hogy minden kaja szintetikus meg laborban növesztett, de ez még nálam belefér. Amúgy jó kis sztori, kicsit titkosügynökös, némi akció is akad benne, mélyebb is, szóval nekem bejött.
Nyírő Szabina: Kristálykastély
Na, ez nyelvileg rendesen ott van, valaki szemmel láthatóan elég szépirodalmat olvashatott ahhoz, hogy meg tudja fogalmazni a szépséget. Meg igazából a teljesen átlagos dolgokat is, de úgy, hogy attól tényleg mindenki megnyalja a szája szélét, aki értékeli az ilyesmit. Kicsit a régimódi mesék hangulatát idézi a maga lágy nyugalmával és visszafogottságával. Tökéletes darab, és azon ritka novellák egyike, ami után nincs hiányérzetem, mert így kerek, ahogy van, eleje-közepe-vége sztori. El vagyok ájulva. Így érdemes novellát írni.
Róbert Katalin: Holdvilág piknik
Könnyed kis vámpíros-vérfarkasos paródia, "norbiápdét" mese, tutira nem fekszi meg a gyomrodat. Jópofa, szórakoztató, és pont annyira elborult, hogy ide még jó volt, de novellánál hosszabb terjedelemben már sok lenne, szóval kivételesen itt is meg vagyok elégedve a formátummal. Egyébként meg a fene gondolta volna, hogy pont egy olyan novellában fogok új szót tanulni, ami kiröhögi saját magát. Szamuklál, hát basszus... :D
V. K. Bellone: Tajték
Valahogy úgy érzem, hogy ez a történet szebb szavakat érdemelt volna. Hiszen szép mese ez is, a szeretet melankolikusabb, fájó oldala. Döntésekről szól, amiket nehéz meghozni, és talán még nehezebb nem megbánni. Ez egyébként kifejezetten tetszett, hogy veszteségről szól, bánatról, de nem megbánásról; az élet tökéletlenségének elfogadásáról, megéléséről, a tudatosan vállalt lemondásról. Sok jó gondolat. Pedig eleinte húztam a számat, hogy tenger, meg selkie, miért nem mindjárt kishableány, de felesleges volt.
Csikász Luca: Lélekbe vésve
Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy soha el nem készült sorozat pilot epizódját nézném, amibe mindent és mindenkit bele akartak zsúfolni, és extrának még odadobtak a végére egy spoileres jelenetet az utolsó részből, hogy azon vakarózzál, hogy mi történt közötte. Túl sok karakter, túl sok lehetőség a háttérvilágban; ebből marhára nem novellát kellett volna írni, mert ennek így se füle, se farka. Szépen le van fektetve a sztori eleje, aztán varázsütésre minden megoldódik, csak mert telt közben az idő. Nem nyalom be, tessék kifejteni, mert ez a világ elég sok kérdést és gondolatot felvet. (Mondjuk azt is, hogy vajon a lelki társak miért nem karcolják bele egyszerűen a telefonszámukat a karjukba, nem kéne ennyire keresni egymást... Ja, ezt a dilemmát lehet, hogy én se vállalnám be regény formájában :))
Kiscsatári Zsófia: Éjfél
Hát lehet, hogy én épültem le szellemileg, de ez nekem egyszerűen csak zavaros volt. Hogy most akkor ki kinek a kicsodája, meg kinek milyen állata van, és miért fontos ez, meg egyáltalán miért élnek ezek kommunában, milyen jelek, hogy jön ide a vér, miért kéne gyilkolni, meg menekülni, szóval mi az isten ez az egész? Majdnem félbe is hagytam, de aztán megerőltettem magam, még kétszer elolvastam az elejét, és nagyjából képbe kerültem legalább azzal, hogy mi történt, de hogy miért, meg mikor, meg egyáltalán micsodák a szereplők, az teljes homály. Ez sem novellának való anyag, túl sok. Jó, csak sok.
Kemese Fanni: Emléket a fejedből
Ez sem az a kimondott romantikus, sokkal inkább thriller, egy - valami nagyon komoly mentális zavarral küzdő - boszorkány ámokfutása a szerelmes húga rovására. Elég para, főleg az olyan helyszínek miatt, ahol azért én is elégszer megfordultam, valahogy ijesztően közelinek tűnik így. Alapvetően szeretek mindent több nézőpontból megvizsgálni, úgyhogy nagyon értékelem, hogy kivételesen a "főgonosz" sztoriját kaptuk meg a saját kis happy endjével, az meg külön marha vicces, hogy mindez egy célzottan romantikus könyvben figyel... :D
Itt a vége a fantasztikus résznek, szóval kicsit összegzek. Az nagyon tetszik, hogy a "szerelem" szó hallatán nem mindenki dobta el az agyát és kapcsolt mélyen érzelmes üzemmódba, a rutinos írók elég lazára vették a dolgot (ugye a kötet egy pályázat győztes műveit tartalmazza, plusz néhány KMK-s író novelláit). Örülök, hogy voltak ilyen lazábban kapcsolódó témák is, mint ahogy az is tetszik, hogy nem mindenki az "első csók" és "bugyinedvesítő jópasi" meg hasonló hívószavakra építette a történetét. Nem mintha azokkal baj lenne, csak tömény lett volna, így viszont egy nagyon kellemes, vegyes hangulatú olvasmány lett. Persze nem ájultam el mindegyik történettől, de hát ez benne volt a pakliban. Ha abszolút győztest kellene hirdetnem, akkor a Kristálykastély nyerne, az úgy perfekt, ahogy van.
Azt meg kell jegyeznem amúgy, hogy a két nézőpontos novelláknál senki nem tudott jól elkülöníthető karaktereket írni, nem volt látványosan más a stílus, a szóhasználat, néha vissza kellett néznem, hogy most éppen ki beszél. Ez nem csak azért zavaró, mert megakasztja az olvasást, hanem azért is, mert azt jelzi, hogy maguk a karakterek tök átlagosak. Ez egyébként nagyjából mindegyik műre igaz, konkrét karakterre csak a felkért írók novelláiból emlékszem, a többieknél annyira mindegy, hogy a teszkóban melyik csajra/pasira nézel rá, bármelyik lehetne a mesélő. Én értem, hogy a szerelem mindenkié, és random üres karakterbe jobban bele tudja sóhajtozni magát az ember, de azért na.
Idáig úgy vagyok vele, hogy már az első fele alapján is maximálisan megérte megvenni a könyvet (majdnem el is kapkodták előlem a bemutatón, már éppen rásunyultam volna az emeleti díszletként kirakott példányokra, amikor előkerült még pár darab). Aki csak úgy szereti a jó sztorikat, de nem igazán vágyik egy émelyítő hajókázásra a nyáltengeren, az is nyugodtan kapja le a polcról, egyedi világok, érdekes történetek, semmi túlzás.
A nem fantasztikus részleggel majd még jövök később :) (Update: Itt van az is.)
Egyetértek, a Kristálykastély tényleg egyedülálló a nemében. :) Nyírő Szabina írásait amúgy is szeretem.
VálaszTörlés