Érints meg! - II. Életed életem (antológia)

A könyv első része meglepően jóra sikerült, mégis kissé nehezen vettem rá magam a második felére. Alapvetően azért olvasok, hogy kicsit kiszakadjak a valóságból, ezért is utazom elsősorban fantasztikusra; a való életben játszódó sztorikkal kicsit úgy vagyok, hogy van nekem elég bajom, köszönöm, a máséra nem tartok igényt. Kivételt képezett az utóbbi időben Tavi Kata Sulijegyzetek sorozata, amiről tapló módon nem írtam, pedig élveztem, de ugye ott is az a helyzet, hogy a szereplők gimnazisták, teljesen más kaliberű problémákkal. Szóval ezek a novellák így tényszerűen kívül esnek a komfortzónámon, de ha már itt vannak, csak elolvasom, aztán meglátjuk.

Mondjuk fél napom már biztos ráment arra, hogy ennek a második résznek az alcímét próbáljam értelmezni, de hiába, az "Életed életem" még mindig csak két random egymás mellé rakott szónak tűnik. Ha valaki megfejtette, világosítson fel légyszi. 

Szóval lássuk ezeket is egyesével.

Helena Silence: Álmomban, egy életben

Élettelen. A szóhasználat inkább idézi egy pszichológiai magazin figyelemfelkeltőnek szánt esettanulmányát a bántalmazó kapcsolatokról, mint az irodalmat. Érzékeltetve nemigen van semmi, a novella nagy része csak tényszerű közlés, ami így E/1-ben nagyon nem oké. A kétharmadát csak átlapoztam, belepillantva a fontosnak tűnő mondatokba, de nem érzem, hogy lemaradtam volna bármiről. 

Eszes Rita: Ajtók

Egy regény zanzásítva. Annak valószínűleg nem lett volna rossz, de így csak annyi sikerült, hogy idement, odament, megcsókolt, satöbbi, egy-két éves ugrásokkal és sablonos jelenetekkel. A sztori maga nem rossz, de érzelmi hatást nemigen sikerült kiváltania, a végét ennek is már csak átfutottam. A címadás mindenesetre rendkívül találó :)

Istók Anna: Frissen pigmentált bűneink

Hát arra nem jöttem rá, hogy a bűnök hogy jönnek ide, de itt már felcsillant valamiféle koncepció meg egyediség, habár a mesélőről számomra nem derült ki, hogy akkor ő most végső soron művész-e vagy atomfizikus, esetleg mindkettő egyszerre. Illetve így érzelmileg nem igazán tudok azonosulni az ihletett művésszel, aki egy-egy múló kaland érzéseibe beleeszi magát, és azon rágózva alkot évekig ahelyett, hogy mondjuk megkísérelné rendezni a dolgot így vagy úgy. Szóval fura volt, de átlapozni azért nem kellett. Mondjuk az tényleg gáz lett volna, merthogy nagyon rövid. 

Novák Vica: (Át)hangolókulcsok

Na, az első, amire azt mondom, hogy tényleg aranyos, és mosolyogtam a végére. Ez is megérdemelt volna egy kicsit hosszabb kifejtést, de azért rendben volt, minden franciasága ellenére is. Hiszen ki ne álmodott volna már arról, hogy a legnagyobb tanácstalanságban felbukkan az életében egy vadidegen gitáros srác, és hirtelen az egész világ szép lesz, és tervekkel teli? Kis modern párizsi mese arról a fiatalkorról, amit a nagy felnőtté válásban már akkor se mernénk megélni, ha ott állna az orrunk előtt, homlokán az "Életed Nagy Lehetősége" felirattal.

Itvás Éva: A filmrajongó lány különös betegsége

Hát ez egy kicsit hülyébbnek nézi az olvasót annál, mint amit még elviselek. A sztori valami elképesztően buta, ez az egész betegség-dolog nagyon erőltetett, a konfliktus meg nagyjából magától megoldódik, és én értem, hogy ez tök jó, ha az ember benne van, de így kívülről nézve különösebben nem tudott megfogni. Mondjuk legalább gördülékenyen végigolvastatta magát, ami az eddigi felhozatalt tekintve már komoly eredmény. 

Rácz-Stefán Tibor: Ó, Rómeó!

Na ezt konkrétan nem tudtam végigolvasni. Nem voltam kíváncsi a témába vágó erőszakos, szájbarágós népnevelésre; köszönöm szépen, van kialakult véleményem, nem szorulok rá máséra. Egyébként is elég izzadtságszagú volt nekem, de mivel már az elején feladtam, ennél többet nem tudok mondani róla. Akár még jó is lehet, ha az embert nem zavarja az ilyesmi, neadj'isten kimondottan szereti látni az élet nagy igazságait szóról szóra kinyilatkoztatva.  

Miklóssy Niki: Merülés

Hát ez is mélyebb téma egy novellánál. A népharagot nem lehet három bekezdésben elintézni. Majdnem azt is hozzátettem, hogy egy rendes egymásba szeretést se egy üveg borral, de rájöttem, hogy kamaszkoromban nekem ennél kevesebb is elég volt, úgyhogy maradhat :) Mindenesetre így lóhalálában elmesélve nem ütött, pedig alapvetően nem lenne rossz se a téma, se a hangulat. (És nem, nem azért tetszik ez jobban, mint az előző, mert itt lányokról van szó fiúk helyett, hanem azért, mert a karaktereknek nem kellett telibe kimondaniuk a véleményüket, bőven elég volt, hogy csak úgy viselkedtek, ahogy szerintük az rendben van. Mint ahogy általában azt sem kell kijelenteniük, hogy két lábuk van, mégis tudjuk róluk, mert használják.)

Nagy Roxána: Zsongás

Eddig is sejtettem, hogy a méhészkedés érdekes (a végeredmény pedig isteni), de most már biztosan tudom. Hangulatos, szép történet, a háttér miatt egész egyedi is; kicsit persze nekem ez is hirtelen, de ezen lassan meg sem lepődök. A karaktereknek viszont végre van valami egyedi jelleme, végre van valami tényleg komoly érzelmi történés, és végre nem akarunk húsz oldalban a teljes ismeretlenségből az örökkévaló szerelemig eljutni. Halleluja, köszönöm!

Misz Anna: Színteória

A teóriát nem egészen értem benne, illetve szerencsére beleélni sem tudom magam a dologba, de egyébként szép kis szösszenet a szerelem időtállóságáról. Elég rövid is, úgyhogy sokat nem tudok róla mondani; tényleg kedves történet, de engem annyira nem érintett meg.

Na hát összességében véve azt mondom, hogy ez a gyengébbik eresztés, de hogy ebben mennyire vannak benne az előítéleteim, azt nem tudom. Sikerült egy ültő helyemben végigolvasni őket (a fantasy részleg két estémbe került), hiszen alig volt néhány darab, ami érzelmi-szellemi energiát igényelt volna. 

Mer'ugye ott vannak az iskolai fogalmazás szintű E/1-ek, amiktől agyfaszt kapok, hiszen a kedves olvasó romantikus témában nem csak arra kíváncsi, hogy mi történt, hanem arra is, hogy hogyan. Hogy az adott karakter, az az egyedi személyiség hogyan élte meg a történteket. Érzelmeket akarunk, benyomásokat, nem hivatalos jelentéseket. Lehetőleg sablonos fordulatok nélkül, de sajnos abból is akadt elég sok. Amúgy majdnem az összes történet E/1 volt, amit szintén nem értek, vagy legalábbis többnyire nem látom indokoltnak. De a legjellemzőbb probléma számomra az, hogy nagyon sokan egy komplett regény, de minimum kisregény történetét és érzelmi fejlődését akarták húsz-harminc oldalba belepréselni, ami egyszerűen lehetetlen. Nem véletlenül írják azokat húszszor ilyen hosszúra. Sokszor az alapötlet tök jó volt, csak a választott forma nem. Regény, kisregény, novellafüzér, bármi lehetett volna, és érdemes lett volna lennie, de így nem működik. 

Ebből a kupacból a Zsongás az abszolút győztes, egészen sárga-feketében látok tőle. A Kristálykastélyt nem üti, de az egész könyvet nézve a második helyet megszavazom neki. Milyen érdekes, mindkettőnél csak valaminek a kezdetéig jutottunk el, sok-sok körítéssel, és mégis jóval többet adtak a komplett élettörténeteknél. A kevesebb itt is több. 

Mindenesetre a különálló (nem valamilyen világhoz vagy történethez kapcsolódó) novellákat továbbra sem szeretem, kevés kivételtől eltekintve egy tök értelmetlen forma. Az egész könyv tizenhét novellájából volt három-négy, amire azt mondom, hogy nem érdemes kihagyni, még ugyanennyi, amit igazán élveztem, és még egyszer ennyi "szódával elmegy". Meg mondjuk kettő, amiről nem igazán tudok nyilatkozni, mert nagyon nem az én világom. A többi ilyen eeeh. De persze ki tudja, talán idővel majd értelmet nyer még néhány darab, ami most még valamiért homályos.

Nem bántam meg, hogy megvettem, mert azért a néhány történetért tényleg megérte (igazából már csak a fantasztikus részért is), és magát a könyvet továbbra is kívül-belül szépnek látom. Minden szájhúzogatás ellenére azt mondom, hogy akinek megfordult már a fejében, hogy belenéz, az tegye meg nyugodtan, van benne érték, még ha nem is virágzik ki kis rózsaszín lelkecském mindegyik történettől. Na meg nem árt, ha az ember lányának van egy kicsit töményebben lelkizős könyve. 

Részemről a jövőben is szívesen látnék ilyen tematikus novellásköteteket, biztosan van még pár olyan kulcsszó, amire lehet építeni. Mondjuk valami laza humoros, kreatív agymenésben biztos jó egy csomó író. Na az tényleg érdekelne... :)

Érints meg! - I. A fantázia szárnyain (antológia)

Mivel egy romantikus novellákat tartalmazó antológiáról beszélünk, jó előre le kell szögeznem két dolgot: nem szeretek novellát olvasni, és irtózom az öncélú romantikusnak titulált nyálzástól. 

A novellákkal az a problémám, hogy ha jó a cucc, akkor túl gyorsan vége van, ráadásul a rövidsége miatt nem lehet belőle rendes lazítós programot csinálni, hogy na most leülök olvasni, és majd egy másik napszakban visszatérek a való világba. Elvisz húsz percet, fél órát max., és aztán...? Kikapcsolódásnak, programnak kevés, nem tudok elképzelni olyan szituációt, hogy én most leülök elolvasni egy darab novellát. Ha meg többet olvasok el, akkor ugyanaz a hatás jön elő, mintha falnám a könyveket, egyiket sem tudom igazán értelmezni, átélni. Többek között ezért is találtam ki, hogy ennek a kötetnek minden novellájáról írok pár sort, addig hátha kicsit kiürül az elmém, meg leülepszik az élmény (update: bejött, ezentúl csak blogolás közben vagyok hajlandó novellát olvasni).

A nyálzást meg gondolom, nem kell magyaráznom, hogy miért rossz. Szeretem a romantikus sztorikat, nincs bajom az epikus romantikus jelenetekkel sem, amennyiben jól vannak tálalva, de ha valami célzottan és legfőképpen erről szól, az azért általában elijeszt. 

Na és ennek ellenére a Könyvmolyképző olyan jó reklámot tolt ennek a kötetnek, olyan jópofa részleteket mutogattak, hogy úgy döntöttem, minden viszolygásom dacára megyek vele egy kört. Szóval íme darabról darabra a fantasztikus részleg, aztán majd summázok a végén. A nem fantasztikusok meg majd külön posztban jönnek, hogy ne legyen kilométer hosszú a bejegyzés. 

On Sai: Utálom a hétfőt

A garfieldi címadást elegánsan figyelmen kívül hagytam, mert egy raszta nefilimről szóló sztori felőlem akár a "tűzrevaló szar" címet is viselheti, akkor is bele fogok kukkantani. Kicsit össze is voltam zavarodva, mert véletlenül az én fejemben is van egy budapesti angyalos-démonos történet (igen, még raszta angyal karakterem is van), és ez a sztori egész jól illeszkedne a világomba, így valahogy különösen pikáns lett számomra a dolog. Egyébként pörgős volt, laza, humoros, remek kis szösszenet, csak túl hamar vége lett. Nem kimondottan hardcore romantika, annak ellenére, hogy az egész konfliktust egy csók okozza, de könyvmolyoknak azért rátesz még egy lapáttal :)

Sebestyén Kinga: Azok, akik vagyunk

Kicsit csalódtam, mert valahogy azt vártam volna, hogy ne legyen happy end, a háttérvilágban simán benne van, és nagyobbat is ütött volna. Mer'ugye a szerelemhez, a romantikához valójában elég egy karakter is (mint arra a könyvbemutató után egy "miért nem írtunk erre a pályázatra" beszélgetésben rájöttünk). Egyébként ezt is olvastam volna tovább, bár kicsit talán erőltetetten volt hangsúlyozva, hogy minden kaja szintetikus meg laborban növesztett, de ez még nálam belefér. Amúgy jó kis sztori, kicsit titkosügynökös, némi akció is akad benne, mélyebb is, szóval nekem bejött. 

Nyírő Szabina: Kristálykastély

Na, ez nyelvileg rendesen ott van, valaki szemmel láthatóan elég szépirodalmat olvashatott ahhoz, hogy meg tudja fogalmazni a szépséget. Meg igazából a teljesen átlagos dolgokat is, de úgy, hogy attól tényleg mindenki megnyalja a szája szélét, aki értékeli az ilyesmit. Kicsit a régimódi mesék hangulatát idézi a maga lágy nyugalmával és visszafogottságával. Tökéletes darab, és azon ritka novellák egyike, ami után nincs hiányérzetem, mert így kerek, ahogy van, eleje-közepe-vége sztori. El vagyok ájulva. Így érdemes novellát írni.  

Róbert Katalin: Holdvilág piknik

Könnyed kis vámpíros-vérfarkasos paródia, "norbiápdét" mese, tutira nem fekszi meg a gyomrodat. Jópofa, szórakoztató, és pont annyira elborult, hogy ide még jó volt, de novellánál hosszabb terjedelemben már sok lenne, szóval kivételesen itt is meg vagyok elégedve a formátummal. Egyébként meg a fene gondolta volna, hogy pont egy olyan novellában fogok új szót tanulni, ami kiröhögi saját magát. Szamuklál, hát basszus... :D 

V. K. Bellone: Tajték
Valahogy úgy érzem, hogy ez a történet szebb szavakat érdemelt volna. Hiszen szép mese ez is, a szeretet melankolikusabb, fájó oldala. Döntésekről szól, amiket nehéz meghozni, és talán még nehezebb nem megbánni. Ez egyébként kifejezetten tetszett, hogy veszteségről szól, bánatról, de nem megbánásról; az élet tökéletlenségének elfogadásáról, megéléséről, a tudatosan vállalt lemondásról. Sok jó gondolat. Pedig eleinte húztam a számat, hogy tenger, meg selkie, miért nem mindjárt kishableány, de felesleges volt. 

Csikász Luca: Lélekbe vésve
Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy soha el nem készült sorozat pilot epizódját nézném, amibe mindent és mindenkit bele akartak zsúfolni, és extrának még odadobtak a végére egy spoileres jelenetet az utolsó részből, hogy azon vakarózzál, hogy mi történt közötte. Túl sok karakter, túl sok lehetőség a háttérvilágban; ebből marhára nem novellát kellett volna írni, mert ennek így se füle, se farka. Szépen le van fektetve a sztori eleje, aztán varázsütésre minden megoldódik, csak mert telt közben az idő. Nem nyalom be, tessék kifejteni, mert ez a világ elég sok kérdést és gondolatot felvet. (Mondjuk azt is, hogy vajon a lelki társak miért nem karcolják bele egyszerűen a telefonszámukat a karjukba, nem kéne ennyire keresni egymást... Ja, ezt a dilemmát lehet, hogy én se vállalnám be regény formájában :))

Kiscsatári Zsófia: Éjfél
Hát lehet, hogy én épültem le szellemileg, de ez nekem egyszerűen csak zavaros volt. Hogy most akkor ki kinek a kicsodája, meg kinek milyen állata van, és miért fontos ez, meg egyáltalán miért élnek ezek kommunában, milyen jelek, hogy jön ide a vér, miért kéne gyilkolni, meg menekülni, szóval mi az isten ez az egész? Majdnem félbe is hagytam, de aztán megerőltettem magam, még kétszer elolvastam az elejét, és nagyjából képbe kerültem legalább azzal, hogy mi történt, de hogy miért, meg mikor, meg egyáltalán micsodák a szereplők, az teljes homály. Ez sem novellának való anyag, túl sok. Jó, csak sok. 

Kemese Fanni: Emléket a fejedből
Ez sem az a kimondott romantikus, sokkal inkább thriller, egy - valami nagyon komoly mentális zavarral küzdő - boszorkány ámokfutása a szerelmes húga rovására. Elég para, főleg az olyan helyszínek miatt, ahol azért én is elégszer megfordultam, valahogy ijesztően közelinek tűnik így. Alapvetően szeretek mindent több nézőpontból megvizsgálni, úgyhogy nagyon értékelem, hogy kivételesen a "főgonosz" sztoriját kaptuk meg a saját kis happy endjével, az meg külön marha vicces, hogy mindez egy célzottan romantikus könyvben figyel... :D 

Itt a vége a fantasztikus résznek, szóval kicsit összegzek. Az nagyon tetszik, hogy a "szerelem" szó hallatán nem mindenki dobta el az agyát és kapcsolt mélyen érzelmes üzemmódba, a rutinos írók elég lazára vették a dolgot (ugye a kötet egy pályázat győztes műveit tartalmazza, plusz néhány KMK-s író novelláit). Örülök, hogy voltak ilyen lazábban kapcsolódó témák is, mint ahogy az is tetszik, hogy nem mindenki az "első csók" és "bugyinedvesítő jópasi" meg hasonló hívószavakra építette a történetét. Nem mintha azokkal baj lenne, csak tömény lett volna, így viszont egy nagyon kellemes, vegyes hangulatú olvasmány lett. Persze nem ájultam el mindegyik történettől, de hát ez benne volt a pakliban. Ha abszolút győztest kellene hirdetnem, akkor a Kristálykastély nyerne, az úgy perfekt, ahogy van. 

Azt meg kell jegyeznem amúgy, hogy a két nézőpontos novelláknál senki nem tudott jól elkülöníthető karaktereket írni, nem volt látványosan más a stílus, a szóhasználat, néha vissza kellett néznem, hogy most éppen ki beszél. Ez nem csak azért zavaró, mert megakasztja az olvasást, hanem azért is, mert azt jelzi, hogy maguk a karakterek tök átlagosak. Ez egyébként nagyjából mindegyik műre igaz, konkrét karakterre csak a felkért írók novelláiból emlékszem, a többieknél annyira mindegy, hogy a teszkóban melyik csajra/pasira nézel rá, bármelyik lehetne a mesélő. Én értem, hogy a szerelem mindenkié, és random üres karakterbe jobban bele tudja sóhajtozni magát az ember, de azért na. 

Az illusztrációkról még kell ejtenem pár szót, mert megérdemlik: minden novella kapott amolyan saját kis borítót, sőt, még az oldalak alján is van egy-egy kis apróság, ami az adott történethez kötődik, nagyon hangulatos lett tőle a kötet. A könyvborítóért pedig külön pacsi, a realisztikus szívábrázolás szépen kiütötte a nyálfaktort, ugyanakkor megjelenik rajta a szépség és a törődés is, az érzelmek kivirágzása, meg pici szín, hogy kihúzzon a mindennapi szürkeségből. Szimbolikailag tulajdonképpen nehéz lett volna ennél jobbat összedobni. Szeretem, amikor valaki ért ahhoz, amit csinál, és érzi is, hogy mi hogyan lesz jó. László Mayáé az érdem. 

Idáig úgy vagyok vele, hogy már az első fele alapján is maximálisan megérte megvenni a könyvet (majdnem el is kapkodták előlem a bemutatón, már éppen rásunyultam volna az emeleti díszletként kirakott példányokra, amikor előkerült még pár darab). Aki csak úgy szereti a jó sztorikat, de nem igazán vágyik egy émelyítő hajókázásra a nyáltengeren, az is nyugodtan kapja le a polcról, egyedi világok, érdekes történetek, semmi túlzás. 
A nem fantasztikus részleggel majd még jövök később :) (Update: Itt van az is.)