Gaura Ágnes - Túlontúl

Na, hát ezen nem kellett sokat gondolkodnom, kedvenc írótól bármi jöhet bármikor, úgyhogy Könyvhéten le is csaptam rá - poszterestül, mert a borító megint csodaszépre sikerült. 

Őszinte leszek: először a vastagsága sokkolt (600+ oldal), aztán az ára (még akciósan is többe került egy átlagos könyvnél), úgyhogy nagymértékben bizalmi döntés volt elhozni. Már csak ezért is megpróbálok úgy írni róla, hogy aki szívja a fogát az árcédula láttán, az el tudja dönteni, hogy jó lesz-e neki. 

Stílus

Nem teljesen a Borbíró Borbála sorozatban megszokott stílus, bár le se lehetne tagadni a kapcsolatot: a sajátos humor és gondolkodásmód, a bakancs és a málna(pálinka)fétis olyan védjegyek, amikről bármikor be lehetne azonosítani az írót. Viszont a Túlontúl tündéres részei inkább klasszikus népmesei hangulatot hoznak, ami elsőre idegenül hat, és aki nem bírja, az nagyon fog tőle vakarózni, úgyhogy inkább bele se kezdjen. Én még a Hetvenhét magyar népmesén szocializálódtam, szóval inkább nosztalgikus volt, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt egy-két olyan bekezdés, amit átugrottam, mert sok volt már a hangulatteremtésből. Mondjuk lehet, hogy ha nem egy ültő helyemben tolok le 450 oldalt, akkor nem telítődök így vele. És az sem kizárt, hogy így kihagytam néhány érdekes információt, mert amúgy nem rizsázik a könyv, csak néha... Hát, mesél. 

A hangulat viszont annyira magával ragadó, annyira természetesnek láttatja a tündérvilágot, hogy a fejemben konkrétan egy négyórás Magyar Népmesék forgott olvasás közben, épp csak a főcímdalt nem kezdtem dúdolgatni, zseniális. Az elején kissé fura, de hamar bele lehet szippantódni, a napjainkbeli Budapesten játszódó részek pedig kellően kihúzzák az embert, hogy ne kapjon nosztalgiagörcsöt már az első ötven oldalon. 

Sztori

Iszonyat lassan sikerült összeraknom, hogy ki kinek a kicsodája, és hogyan érnek össze a szálak, de mivel ez egy iszonyat hosszú könyv, azt hiszem, így van rendjén. És valami rejtélyes módon mégsem lett ettől zavaros a sztori, nem tudom, hogy csinálta Gaura, de emlékszem, hogy félúton valamelyik nagy röhögés után felnéztem, és közöltem magammal, hogy "fogalmam sincs, mi történik, de ez kurva jó". (Na jó, ez túlzás, értettem, mi történik, csak a nagy kép nem volt még meg.) Mondjuk egyébként sem krimiken nevelkedtem, általában lassan esnek le az összefüggések, nem bírom követni memóriával az összetett szálakat, szóval simán lehet, hogy normális emberek már az elején tudták, hogy most akkor melyik pasi Ilonáék melyik gyereke. 

A sztori fele ugye napjaink Budapestjén játszódik, a másik fele Tündérország különböző részein, és eltart egy darabig, mire megértjük, hogy pontosan hogy kapcsolódnak össze, de akkor aztán beindul a buli. Na nem mintha az eleje unalmas lenne, van benne történés bőven, csak addig kicsit olyan, mintha két könyvet olvasnánk egyszerre. Két folyamatosan összeolvadó könyvet. Ez persze sok más könyvnél is így van, de ritka, hogy ennyire különböző stílussal íródik a két történetszál, azt meg így utólag visszanézve furcsállom, hogy a végén, amikor összekeverednek, nem lesz egy katyvasz az egész. Azt hiszem, ilyen az, amikor valaki tényleg tud írni. 

Szóval egy igazi modern népmesét sikerült alkotni, szinte észrevétlenül csúszunk át az irodaházból Tündérhonba, és a végén már meg se lepődünk a sárkányon. Így kell ezt csinálni. 

(Az alaptörténetet meg nem regélem el, olvassatok fülszöveget. A többi úgyis spoiler lenne.)

Humor

Nem az a csorgó könnyel röhögős, de a párbeszédek és a belső monológok elég szellemesek hozzá, hogy végigmosolyogjam, és hát azért párszor nem bírtam ki, hogy fel ne visítsak. Nem szeretem, amikor egy regény tele van szórva mai magyar és nemzetközi popkultúrális utalásokkal, de a Túlontúlban ez abszolút a tolerálható szinten belül van, kifejezetten élveztem az ilyen be- és kiszólásokat. 

Ettől függetlenül itt érezhetően nem az volt az elsődleges cél, hogy a kedves olvasó három napig feküdjön otthon rekeszizomlázzal, nem is fenyeget senkit ez a veszély, épp csak annyira lazán vicces, hogy jó hangulatú legyen, dacára a sok komorságnak, amit a sztori nyers valójában tartalmaz. 

Karakterek

Sorozatos íróknál néha belefutok abba, hogy egy új könyv főszereplőjéről automatikusan egy régebbire asszociálok, mert valahogy nem sikerült elszakadni az alapkoncepciótól, de ez itt csak nyomokban volt jelen. Liliom nem "Bori light", konkrétan egyszer sem ugrott be Bori, talán csak a gondolkodási stílusról lehet felismerni, hogy egy tőről fakadnak. Liliom nem beszólogatós (legalábbis nem direkt), nem ilyen durrbele típus, mindent háromszor átrág, és inkább hallgat, minthogy hülyeséget mondjon, ami lássuk be, nagyon nem Bori. Szóval respect.

A többi szereplő is abszolút rendben van, a kis egyéni sztorijaikat nagyon szerettem, meg persze a stílusukat, amiktől megint egész pattogós-vitázós párbeszédeket sikerült összehozni. Oké, a manókat néha nagyon lecsaptam volna, de Schrödinger macskája meg a Mátrix miatt egye fene, maradhatnak :) Margarétát meg imádtam. Végre egy olyan kattant mentor, aki nem veterán férfi, hanem egy nagyon szerethető nagymamatípus. 

Ami külön tetszett, hogy a tündérek elég furák ahhoz, hogy érezzük, nagyon nem emberek. Kifejezetten elgondolkodtató, ahogy ők élik az életüket; valahogy sokkal bonyolultabbak, és mégis sokkal egyszerűbb alapelvek mentén hoznak döntéseket, mint mi. Eldöntik, hogy miért élnek, mindent ennek a célnak rendelnek alá, és nem zaklatja fel őket különösebben, hogy ehhez ölni kell, hazudni, vagy nyomorba dönteni a saját életüket. Még nem döntöttem el, hogy ez végső soron jó vagy rossz példa-e, de rajta vagyok. 

Összefoglalva

Aki nem mászik falra a népmeséktől, neadjisten ismeri és kedveli Gaura Ágnes stílusát, az bátran vállalja be, minden furcsasága dacára egy nagyon jó egyensúlyérzékkel összerakott könyvről van szó, tényleg megéri a pénzét, főleg, ha beleszámoljuk azt az információtömeget, amit a méltatlanul hanyagolt magyar tündérmitológiáról kapunk. Igen, méltatlanul; eddig nem gondoltam, hogy ki lehet ebből hozni bármit, ami akciós és nem gagyi, pedig de. 

Sajnos nem sikerült olvasás közben jegyzetelnem, úgyhogy biztosan kimaradt ez-az, de a lényeg talán megvan. Hangulatos, szórakoztató, Gaurás. Csak a kétoldali népmeseundor lehet akadály. 

Ide meg most csak úgy berakok egy kis "crossovert", mert miért ne :) A hangulata nagyjából ugyanaz :D Innen loptam. 

Sarah J. Maas - Üvegtrón (1-4.)

Még mindig nehezen veszem rá magam a hype-olt sorozatokra, ami amúgy hülyeség, mert általában kiderül, hogy vagy tényleg jók - vagy égetnivalóak, de mégis van bennük valami, ami miatt megéri elolvasni őket (ha másért nem is, azért, hogy tudjam, mit NE csináljak soha). Ehhez is úgy keveredtem el, hogy ajánlották Maas új könyvét, mire én nyilván elkezdtem olvasni a régieket, mondván ha bejön, akkor ne kaparjam a falat a második részért, hanem legyen még mit olvasnom. 
Persze bebuktam, mert négy rész után is kaparom a falat.
Azt kell mondjam, hogy akinek eddig kimaradt, az essen neki, ne fossza meg magát az élménytől. És ne is feltétlenül olvasson tovább, mert ez a poszt most spoileres lesz, abból kiindulva, hogy nyilván mindenki olvasta már, én csak a közléskényszeremet élem ki rajta :)
(Egyébként az internetnek hála én is millió spoilerbe belefutottam, hogy ki kivel fog kavarni, ki hal meg, ki kinek a kicsodája, de nem zavart különösebben. Eleve nem vagyok érzékeny az ilyenekre, meg hát nem is az információ a lényeg, hanem a tálalás.)

I. Üvegtrón
Egy mondatban: Kifejezetten jó könyv.
Kellemes meglepetés. A könyv felénél hallottam csak azt a jelzőt, hogy ez a Trónok harca csajos verziója, és nem akartam olyan nagyon cáfolni, tényleg sok a hasonlóság, mármint minőség, alapszituáció és összetettség tekintetében. Annyira nem több rétegű és csavaros, de ez nálam speciel pluszpont. A mai napig nem tudom felidézni, hogy Westerosban pontosan ki kinek a kicsodája, ki kit utál és miért, ki él, ki nem (kiről nem tudjuk, ki támadt fel, milyen állapotban, satöbbi), egyáltalán ki hol van és hogy került oda, és marhára idegesít. Az eddigi utolsó rész végéig máig nem jutottam el, annyira belezavarodtam, miután félbehagytam kicsit az olvasást. 
De Celaenák sztorija teljesen követhető, kellő mértékben meglapozza a későbbieket, egyébként meg a felvágott nyelvű főhősnek hála egy jó hangulatú, szellemes, de ugyankkor fájón reális történet. 
Amit kiemelnék belőle, az az, hogy a felvázolt szerelmi háromszögnek egy ponton az egyetlen értelmes feloldása az lenne, ha Chaol és Dorian partiba vágnák Celaenát (csak hogy Chaolnak ne legyen bűntudata, hogy lecsapja a herceg kezéről a nőt). De sajnos ez nem az a korosztály... :D 

II. Éjkorona

Egy mondatban: Hmm, Maas tényleg tud valamit, mert ez nem átlagos.

Csak azért nem idegesítő az egész szerelmi háromszög, mert a csaj elfelejtett rinyálni azon, hogy mennyire szar ez így, hogy két pasi, akik legjobb barátok, ő meg hol ebbe, hol abba van beleesve (na nem így állandóan, csak szép sorban). Illetve miután kiderül, hogy tényleg nem akar visszatáncolni Dorianhez, nagyot nőtt a szememben a karakter is, meg a könyv is. Ez nem az idegesítő típusú romantikus vergődés, hanem életszerű párkapcsolat-ábrázolás. 

A pasik amúgy jók. Tényleg. Viszont egyik sem egy igazán egyenes fickó, nem véletlen, hogy Celaena végül nem is köt ki mellettük. Amúgy meg wtf, mikor láttunk utoljára YA-ban olyat, hogy egyik elején bemutatott jópasi sem Az Igaz Szerelem? Zseniális. Ilyenkor mindig rájövök, hogy nekem még nem kell írnom, mert meg se tudom közelíteni ezt a színvonalat. 

Egyébiránt: végre egy rendes ámokfutás! Ami nem drámai beszélgetéssel meg fenyegetőzéssel indul, hanem natúr mészárlás: elvittétek az embert, akit szeretek, úgyhogy dögöljetek meg mind. Csak így egyszerűen. És aminek a második sokk után nem nagy lelkizés a vége, meg hogy kiesik a tőr a kezéből, hogy "úristen, mit tettem!", aztán másnap mindenki úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna, hanem igenis majdnem megöli a pasiját, jogosan, le kell ütni, bezárni, és hetekig tart, mire összevakarja magát, és nincs megbocsájtás, nincs kibékülés. Megbékélés van csak. Asszem, itt szerettem bele a sorozatba. Még hogy a második részek szoktak a legrosszabbak lenni... :) Imádtam, elejétől a végéig.

III. A tűz örököse
Egy mondatban: Aztakurva. 
Itt már felfedeztem néhány olyan pontot a sztoriban, ami talán nincs kellően megalapozva, mintha fontos részek lettek volna kihagyva a karakterek egymás közötti viszonyainak alakulásáról, de ez különösebben nem zavart meg, csak mondom, hogy sajnálom, mert egyébként tökéletes darab lenne. 
Pl. Celaena és Rowan kapcsolata nekem kicsit hirtelen váltott normálisba, de akkor viszont annyira mély volt, hogy le kellett tennem a könyvet emészteni, pedig ez nem sűrűn fordul elő velem. Aztán többször elő is kellett vennem újraolvasni, csak ezeket a részeket, mert ütnek. Szóval lelkizős a könyv, és nem azon a kicsit bután romantikus YA módon (amivel amúgy nincs problémám), hanem komolyan, olyan érzelmi szinteket piszkál, amikhez a legtöbb embernek egy élet is kevés, hogy megélje, megértse. Az írónő meg velem egykorú. Egyszer marhára leülnék vele sörözni. 
Sajnos belefutottam a neten mindenféle spoilerekbe, úgyhogy Manon részein nagyokat néztem, hogy ez mégis hogy fog összejönni Doriannel, mert ehhez valami nagyon bravúros csavarás kellene. Alapvetően amúgy nem szerettem őt olvasni, mert kicsit lehangoló és eleinte semmihez nem kapcsolódik igazán, de valami brutálisan eltalált hangulata van a csajnak, meg az egész helyzetnek. Annyira furcsa a gondolkodásmódja, és mégis annyira egyben van, hogy ez tényleg elviszi az embert egy másik világba. Zseniális. 
A könyv vége meg komolyan kiborítja a bilit, Kicsit talán ez is sok, meg gyors, de logikus, hogy komoly hatással vannak egymásra a történések. 
Egyébként már az előző részben is zavart, de itt már baromi feltűnő, hogy a fordításban semmi következetesség nincs, szóval már megint sajnálom, hogy az angolom kevés az eredeti nyelven olvasáshoz. 

IV. Árnyak királynője
Egy mondatban: Na végre. 
Na kérem, ez már közel Martinian komplex. Nehezebben követhető, egyre több a nézőpontkarakter is (számolja a nyavaja, de 7-8-an biztos vannak), egyre bonyolultabbak az emberi kapcsolatok, ennek következtében az ember egyre többet vakarózik, hogy oldódjon már meg - ha nem is az egész, de valami, mert ez így sok. 
Rowan és Aelin (jól kivitelezett névváltás pipa) szenvedése előrevetíti, hogy a következő résznek kicsit át kell fordulnia pornóba, mert amit ezek művelnének egymással, az az lesz, főleg, ha még sokáig húzzák egymás agyát. Egyébként irreális és marha idegesítő, hogy ott fekszenek minden nap egy ágyban, és semmi. Azért a torkonharapós jelenetért meg nagyon megütném Maast, hogy még azután is lógva hagyta őket. Semmi értelme, semmi alapja, csak az olvasó szívatása az egész, hogy fogyjon a következő kötet. Más tekintetben is átment ez a rész egy átlagos(an jó) történetvezetésű fantasybe, amit kicsit bánok, mert eddig mindig volt valami meglepő fordulat, ezt a sztorit meg nagyjából bármelyik jobb író össze tudta volna rakni a megfelelő terjedelmű és átlátható jegyzet birtokában. Remélem, a későbbiekben azért lesznek még nem kiszámítható epizódok. 
Igazából örülök, hogy most olvastam el, és nem mondjuk a harmadik rész végén kellett abbahagynom, mert itt nagyon sok minden megoldódott, lezárult, lenyugodott. 

Összességében véve azt mondhatom, hogy az egyik legjobb könyvsorozat, amit valaha olvastam, minden rész másért kiemelkedő. Az első azért, mert megcsillantotta, hogy egy lányos fantasy is lehet nyálmentes és valósághű, a második a love story alakulásáért és az ámokfutásért, a harmadik Rowanért és mindenért, ami vele és miatta történt Aelinnel, a negyedikben pedig minden összeállt egy iszonyatosan komplex és az átverések átverésének átverését leíró, két földrészen és több száz éven átívelő gigasztorivá. 
Sokkal több benne a realitás, fizikai és érzelmi szinten is, mint amit az ember egy YA-tól várna, a karakterek jók, szerethetőek, a világ kidolgozott, összetett, lehet izgulni, mert baromira nem egyértelmű, hogy egy necces helyzetet az adott karakter túlél-e vagy sem - tényleg nem sok ponton tudok belekötni, és az is inkább egyéni ízlés kérdése. Illetve ugye néhány problémáról nem tudom eldönteni, hogy a könyv hibája-e vagy a fordításé, pl. a nyelvezete nem különösebben kiemelkedő, sőt, az idézetkeresgélés közben leginkább a "proli" szó ugrott be róla, minden gagyinak hangzik a környezetből kiemelve. Szóval aki a szépirodalomba hajló nyelvezetet kedveli, annak lehet, hogy nem fog bejönni. 

Ezt meg csak úgy iderakom, ha már kiemelésre érdemes idézetet nem találtam. Tökre nem kapcsolódik, de mivel amikor nem olvastam, akkor ezt hallgattam végtelenítve, összeforrt az agyamban a könyvvel: