Varga Csaba Béla - Santa és az Éj asszonya

Tegnap falhoz basztam egy könyvet.

Képletesen csak, mert az ember aludt mellettem; így az érzés fizikai manifesztációja pusztán annyi volt, hogy ciccegve lekúrtam az éjjeliszekrényre, és felvettem az egyetlen másik könyvet, ami kartávolságon belül volt, de magamban igenis falhoz vágtam, csattanósan, hogy kiessenek belőle a lapok is, és mehessen tüzelőnek.

Nagyon régen történt velem ilyen, hogy olvasás közben úgy felhúztam magam, hogy letettem a könyvet, és többet fel se akartam venni, de egyszerűen nem bírtam tovább. 

Igen, ez volt a Santa és az Éj asszonya. 

Nem tehetek róla, de amikor a századik oldal környékén ott tartok, hogy:

- nem tudom, miről szól a könyv,

- nem tudom, ki kicsoda, és mi köze van a többihez,

- nem tudom, hogy működik a világ, miféle lények mászkálnak benne, mert csak nevük van, de infó egy szál se,

- és még csak nem is vicces vagy szórakoztató, nem kapcsolja ki az agyamat a napi melóból,

akkor nincs mit tenni: kuka. 

Mintha minden fejezet egy új könyv bevezetője lenne, komolyan. Hiszen új a helyszín, újak a karakterek (vagy volt már róluk pár szó, de még mindig nem ismerem őket - kb. három megjegyezhető arccal találkoztam azon az első száz oldalon), és a kedves olvasó semmit nem tud hova tenni. 

Hát, nagyjából ez rövid kapcsolatom még rövidebb története a Santával. 

Ugyanitt egy példány a könyvből becserélhető tábla mogyorós csokira. Egyeztetés kommentben, vagy a jobb fertályra frissen kirakott mailcímen.