Nalini Singh - nincs magyar kiadó

Sokan és sokszor kérdezitek, de sajnos még mindig csak ugyanazt tudom mondani: valami rejtélyes oknál fogva még mindig nincs magyar kiadója Nalini Singh sorozatainak. Írtam mailt Ashwininek (az igazinak, aki Nalini húga és asszisztense), és ő is megerősítette, hogy nincs kilátásban semmi, az ügynökeik sem tudnak csodát tenni, ha egyszer nincs megfelelő magyar érdeklődő. Az mondjuk érdekelne, hogy szerinte mi a "suitable option", és ha volt nem suitable, akkor min bukott meg, de azt hiszem, ezt már sosem tudjuk meg. 

Szóval tanuljunk angolul, és olvassuk eredeti nyelven, más opció nincs, és ahogy a dolgok állnak, szerintem nem is lesz. Nagy kár érte, mert zseniális író, elképesztő fantáziával, gazdag és egészséges érzelemvilággal, és hát baromira ránk férne az a csoda, amit ő művel a könyveivel, de úgy tűnik, mindez kevés, hogy létjogosultsága legyen a millió ugyanolyan sekélyes tininyálzás között. Szégyenletes, de ez van. 

Most még itt basszamegezhetnék pár sort a félbehagyott sorozatok kiadóinak, meg azoknak, akiknek van új iphone-juk, és nem vásárolnak könyvet, de tulajdonképpen már mindegy. Megyek Duolingózni... 

:(

Update: mégsem zárult be minden kapu, csak senki nem beszél. Katt a részletekért.

Meiszner Krisztina - MásValaki Problémája

Kicsit későn, a harmadik (de nem utolsó) újraolvasás után írom a posztot, pedig már a könyvbemutatón megszereztem a könyvet, talán decemberben. Amúgy nem terveztem megvenni, de a felolvasott részlet után nem volt kérdés (bár ha tudtam volna, hogy Jenőnek eleinte karakteres női hangja lesz a fejemben a felolvasás miatt, lehet, hogy vártam volna vele még :D).

Mindenesetre nem bántam meg: ennél jobb könyvet nem olvastam ebben az évtizedben, és nem is fogok, hacsak ki nem jön a folytatása. Akárhányszor eszembe jut, legszívesebben átkapcsolnék őrült fangirl-üzemmódba, és zaklatós emaileket írnék az írónőnek, hogy beszéltesse nekünk még Jenőt. 
Igen, most jön az a rész, hogy jó hosszan kifejtem, miért (pedig esküszöm, ez már a rövidített verzió). 

Karakterek

Főszereplőnk és narrátorunk az aktuálisan Jenő néven futó, életunt, de humorát nem vesztett vámpír, aki valami eszméletlen stílussal vezet be minket az élőholtak közel sem rózsás mindennapjaiba. Társa Valéria, egy alapvetően pörgős életet élő vámpír, aki egy kis nyugalom reményében szegődött Jenő mellé (amire értelemszerűen csúnyán ráfaragott). Mindketten élnek már pár száz éve, intelligensek, tapasztaltak, és ami nagyon fontos: nem elrugaszkodottak. Nem szeretem, ha a vámpírok nagyon misztikusak, gyönyörűek, és kényszeresen intenzív lelki életet élnek. Ez a realisztikusabb ábrázolás jobban bejön, hogy Jenő tök átlagosan néz ki, dolgozik, rendesen beolvad a társadalomba, és nem csak mondja, hanem érezteti is, hogy vámpírnak lenni amúgy szívás, és hiába vagy a tvájlájt óta elkötelezett rajongó, nem akarod te ezt, hidd el, tényleg. Ha léteznének vámpírok, akkor így, nem csillogva, meg nem luxuskurvák vérében fürödve.

És ha már realitás, akkor nem mehetünk el szó nélkül a Lakatos família mellett, akik, ha osztanának könyves mellékszereplő Oscart, tíz évre előre megkapnák a díjat családostul. A vámpír cigányvajda meg a pereputtya a lepukkant kőbányai panelház ötödik elemetéről, akik tökéletesen ötvözik a cigány kultúrát a vámpírsággal - hát valami zseniális. Le a kalappal, őszintén. 
Egyébiránt a kisebb mellékszereplők is rendesen kidolgozottak, a főbbek meg aztán hú, több kötetre való előéletet lebegtettek meg ezen a párszáz oldalon, szóval ilyen téren alaposan oda van rakva a könyv.

Világ
Budapest, napjainkban. Rájöttem, hogy tetszenek a budapesti sztorik, elvégre nagyon szeretem ezt a büdös mocskos városkát, és egyébként is: ránk fér egy kis természetfeletti. Nehogymár csak az amcsiknak legyenek minden sarkon vámpírjaik meg félisteneik meg boszorkányaik, meg isten tudja, ufóik - asszem van valami űrlényes menő sorozat is. Igenis ha végigsétálunk a kocsmautcán (Kazinczy), álljunk meg egy pillanatra az egyik sarkon, és mosolyodjunk el, hogy hát bizony, mik történtek itt; keressük azt a falfirkát, ami valószínűleg sose volt, de mi azért odaképzeljük. 

Vámpírnak lenni amúgy szívás, mint azt említettem, főleg a modern technika korában: rejtőzködni kell meg túlélni, nem kapafogú telepata lányokat kúrogatni a louisianai mocsárban, ugye (ez az utalás volt egyébként az a pont a könyvbemutatón, aminél végleg eldőlt, hogy én ezt a könyvet hazaviszem). Jenőék a tök átlagos kocsmatulaj és pultoslány párost adják elő, minden papírjuk rendben van, zacskós véren meg itt-ott elkapott (de meg nem gyilkolt) embereken élnek, amíg be nem üt a ménkű. 
A vámpírok társadalma, életmódja, történelme (!) szerepjátékba illően kidolgozott, de egyáltalán nincs eltúlozva, épp csak némi keretet ad az egésznek, még mindig igen valósághűen. Oké, nem mondom, vannak a rendszernek olyan elemei, amikkel tudnék vitatkozni, de egyik se olyan lényeges, hogy meg is tegyem. 

Sztori
Krimi, tehát értelemszerűen egy hulla indítja be az eseményeket, ami Jenő Bugyor névre hallgató kocsmájának hátsó ajtajánál bukkan fel az éjszakában, és ami a halála módjával önmagában fenyegető üzenet. Tulajdonképpen ennek a felgöngyölítését követjük végig, valami rettenet csavarosan. Útközben belekeveredik a dologba Jenőék múltja, meg a vámpírok kiterjedt és szórakoztató történelme (persze egyiket se részletezi túl, fúrja is az oldalamat, hogy mi a frászt csinált tulajdonképpen az a Tomita, meg mi az isten volt az a dolog Marcussal, az emberem Balatonfüreden nem tud túllépni, szóval lenne itt még mit megmagyarázni). De ettől lesz valahogy élő az egész; ez a sztori nem az első oldalon kezdődött, és nem az utolsón fejeződik be, csak egy epizód Jenőék életében, és nem is feltétlenül a legütősebb. 
A túlélés-központú nyomozást bonyolítja a luna caliente, a tavaszi nap-éj egyenlőség előtti holdtölte, ami minden évben felkorbácsolja a vámpírok ösztöneit, és sokkal könnyebben válnak állattá, mint egyébként. Ilyenkor tényleg bekattannak a vérszagtól, meg egyébként is egész nap vakaróznak az idegtől, néha szó szerint is. 
Amire még fel kell hívnom a figyelmet, az a regény utolsó szava. Én ennyit még életemben nem bazmegoltam egy ültő helyemben, mint amikor odáig eljutottam. Az az egyetlen szó azonnali újraolvasásért kiált, ha az ember figyelt útközben a részletekre. Ha nem, akkor is: másodjára tessék résen lenni. De elsőre NE! - ismétlem: NE! - lapozzatok hátra. Véletlenül se. Az egy élmény, de csak miután az egész megvolt. Ne rontsátok el magatoknak.

Szerelmi szál

Könyörgöm, aki azt hiszi, hogy ebben a könyvben nincs szerelmi szál, az gondolkodjon el az életén, és sürgősen kezdjen el épkézláb pasik társaságába járni. Egy ilyen kapcsolatért bármelyikőtök odaadná a fél karját, ha csak halvány fogalmatok lenne róla, miről van szó. Miért kell mindent kimondani, meg miért kell a szokásos összejövési rituálé egyezményes jeleit tömegével felvonultatni ahhoz, hogy észrevegyétek? Csajok, ne legyetek sekélyesek. Olyan huszonöt fölött legalábbis ne. 

Nem, nem azt mondom, hogy ez egy hangsúlyozottan szerelmi történet, mert tényleg nem az, de ott van, és az egész sztori marhára másképp alakult volna nélküle, különösen a vége a konténerben. Aki nem hiszi, olvassa el még egyszer úgy, hogy kifejezetten az erre utaló jeleket keresi. Még az emberem is megtalálta második olvasásra, úgyhogy nem hiszem, hogy csak én vizionálom be.
Nekem mindenesetre kifejezetten szimpatikus, hogy ilyen éretten van tálalva ez a dolog, és végre nem arról van szó, hogy az események viharában a főszereplők nagyon hevesen egymásba szeretnek, abba meg nem gondolunk bele, hogy mi lesz fél évvel később, a szanaszét heverő büdös zoknik meg a tegnap-is-én-mosogattam idején. Öregszem, basszus, de egyszerűen jó érzés olvasni, hogy ilyen létezik, még ha csak valakinek a fejében is. Megnyugtató. Valahol mélyen mindenki Valéria akar lenni, saját, különbejáratú Jenővel. Akkor is, ha még nem tudja. 
(A képért bocs, nem tudtam kihagyni, annyira cuki :))

Stílus
Hát az valami fergetegesen jó. Jenő intelligens, bölcs unottsága és cinikus-önironikus fekete humora egészen egyedi hangulatot kölcsönöz a könyvnek. Kell is, ellensúlyaként annak, hogy amúgy minden idegbaj és vér és szenvedés, és egyébként is nyomor vámpírnak lenni; így lesz az egész szép kerek, komoly, de szórakoztató és könnyen fogyasztható. Vagy inkább falható.
Szót kell ejtsek egy pár hangulatkeltő apróságról is, amik borzasztóan tetszenek: ott van az egy-két közbeszúrt olasz kifejezés (többnyire szidalmazás), meg az a néhány rövid keretes fejezetet a cápákkal meg az ágyban fetrengéssel, no meg amikor Jenőt elkapja a hév, és kicsit emelkedettebben tálalja a gondolatait - ezek mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ne csak jó legyen a könyv, hanem utánozhatatlan. Megint csak azt mondom, hogy ha én így tudnék írni, már nyugodtan halnék meg. 

Na jó, elég a nyáladzásból: olvassátok el (pasik is!), öt csillagból nyolcat kapna, ha osztályoznék ilyen módon. Különösen annak ajánlom, aki amúgy szereti az urban fantasyt, de már besokallt a gagyi vámpíros tinisztoriktól. Meg aki szereti az intelligens humort. Meg hogy olyan önyvet olvashat, aminek ha megfeszül se találja ki előre a végét - egyiket sem, mert több olyan dolog is kiderül, amitől hátast kell dobni. Az nem szükséges, hogy a krimit szeresd hozzá, én se bírom. Ez a könyv úgy ahogy van, hibátlan.

És akkor jöjjenek a random idézetek, hogy értsétek, miről beszélek:

"És te, tudatlan tagja az élők világának, aki a nap alatt örvendezel a boldog, rövid kis életednek, nem is sejted, hogy bármikor, ha fent van a telihold, ha vér szagát érzem, vagy ha éppen csak úgy akarom, én vagyok az a sárgán világító szemű, falfehér szörnyeteg is, aki a hátad mögé lopakodik. Csak azt az apró zörejt hallod még, amint a szemfogam előugrik, aztán már ott is vagyok a torkodon.
Berezeltél? Úgy kell neked, miért nézel annyi vámpírfilmet."

"Az én agyamban élni maga a tömény nyomorúság. Még önmagamra is gyanakszom, ha nincs a közelben más."

"Csak az utolsó kortyok valamelyikénél tértem annyira magamhoz, hogy értékelni tudjam a helyzet abszurditását: három vámpír, nappal, a huszonegyedik századi Budapesten, egy kicsicsázott taxiban; ketten közülük rémes kis termoszokból isszák a testmeleg vért, a harmadik pedig a visszapillantó tükörben igazgatja a hátrazselézett haját. 
Az életem vagy mim egy zártosztály, amelynek a bejáratáról valaki leszerelte a rácsos ajtót."

Peter Watts – Echopraxia

A Blindsight után nagyon vártam az Echopraxiát. A könyv potenciállal telve végződött. De meh. Ez elvileg a folytatása lenne, de sok köze nincs sem történetben (ez normális), sem hangulatban, sem tematikában.

Történet téren egy időben nagyjából ott kezdünk, ahol a Blindsight befejezte, és van egy összekötő szál is: Siri apja. De minden más tekintetben az események párhuzamosan zajlanak, függetlenül egymástól.

Míg a Blindsight egy követhető, végig érthető, mégis érdekes megoldásokat és agydurrantó ötleteket vetett fel, addig az Echopraxia olvasása során szinte végig nem értettem mi történt (ez köszönhető annak is, hogy a nézőpont karakter (Daniel Brüks) úgynevezett baseline, nem augmentált ember, a többiek körülötte viszont erősen turbózottak, míg a Blindsightban a főszereplő maga is tele volt pakolva elektronikával). De legfőképpen a miértek hiánya zavar. Mindkét könyvben a vámpír (mert itt is van egy A vámpír) valamiért megtámadja a többieket. Nem derül ki, hogy miért, vagyis alapvetően nem kérdéses, hiszen a vámpírok az emberek ragadozói, de akkor miért lett bennük egész eddig megbízva?

A tematika itt talán a hivemindokról szól, arról, hogy több tudat összekötése esetén azok egy tudatként viselkednek (lásd az ember két agyféltekéje). Azért talán, mert nagyon szétszórt az egész könyv. Csapong a témák között, mindenbe belenyal, ami önmagában még nem lenne probléma, de nem ragad ki egyet sem határozottan és helyezi a középpontba. A könyv végén Watts persze megmagyaráz minden utalást, sok-sok referenciával megtámogatva.

És persze isten. Vagyis Isten. Előjön a digitális fizika, és ennek implikációi, meg a nem konzisztens fizika (persze ha a fizika nem konzisztens, akkor az nem a fizika, csak egy szelete, lásd a newtoni fizika sem konzisztens, ha elég gyorsan megyünk). Elég ködös, hogy merre akart ezzel menni, és ez az a szekció, amire a könyv utolsó 13%-át kitevő függelékben nem is hoz egy hivatkozást sem, bevallva, hogy ez egy elég nagy ugrás volt a most még gyerekcipőben járó területről.
Tényleg nem értem, minek kellett valamiféle vallást idekeverni, hiszen ha van is egy vírus az univerzumszimulációban, annak mi köze bármiféle valláshoz?

Mindegy, ez most nem jött be. Azt hiszem értem, Watts mit szeretett volna, talán, de a kivitelezés nem jött be.

J. Goldenlane: A herceg jósnője 1-2.

Yep, visszatértem. Olvasgattam útközben is, csak írni nem volt kapacitásom, de igyekszem majd pótolni a kimaradt könyveket újraolvasás után. 

Most maradjunk a témánál: megismerkedtem Goldenlane-nel. 

Azt nem mondhatom, hogy zökkenőmentes volt a haverkodás: az elején egyszerűen nem hittem el, hogy komolyan olyan könyvet olvasok, ami egy szerencsétlen ostoba parasztgyerekről szól, aztán egy falka álomvilágban élő idealista bölcsészről, aztán egy teljesen képtelen karakterről, aki annyira naivan hülye, hogy élnie se lenne szabad, viszont néha rátörnek ilyen IQ-rohamok, amikor mindent megold, aztán mindezt megkoronázta a hülye véletlenek idegesítő sorozata, és az a tény, hogy az égvilágon semmi lényeges nem történt az egész könyvben - szóval nem estem hanyatt, na.

Viszont ez az egész annyira gördülékenyre sikerült, hogy nem volt kedvem abbahagyni. Meg ugye vártam, hogy mikor történik végre valami. A második rész végére tulajdonképpen egészen összebarátkoztunk, de azért kedvenc sose lesz.

Na de nézzük részletesebben.

Karakterek

Hülye nevűek, nem túl részletgazdagok (nem mintha hiányérzetem lenne, ilyen könyvben ne is legyen senki túl mély és összetett), de fejlődőképesek. Lehet bennük bízni, nincs nagy köpönyegfordítás, a barát a maga módján tényleg barát, aki meg kis geci volt, az úgy is marad. A hangsúly a maga módján van, elég furán tudják értelmezni a barátság meg a jóindulat fogalmát, de nagy bazmegolást azért egyik sem okozott.

Főhősünk, Arcsin (tarkónbaszást érő név, minden egyes alkalommal ütni támadt kedvem, amikor megláttam leírva) elméletileg női ivarszervekkel rendelkezik, gyakorlatilag meg a franc tudja. Lelki szemeim előtt hol egy koszos, mezítlábas, fogatlan, teheneket hajkurászó parasztfiúként jelenik meg (ezt a szerepet a legelején szedte össze, aztán szépen lassan elhagyta), hol meg zsákruhás kócos szemüveges kis tudós geekként. Valószínűleg az utóbbit szerette volna láttatni az írónő, én igyekeztem is, de az előbb azért majdnem leírtam, hogy Hatal pasija, és időbe tellt, mire észrevettem, hogy valami nem stimmel. 
A lányzó amúgy borzalmasan szerencsétlen, életképtelen, és szociálisan hátrányos helyzetű, aztán valahogy ő lesz a legnagyobb manipulátor, és igazából nálam itt került át a mese kategóriába a könyv, mert ilyen nincs. Ha valaki beszűkült tudatú szerencsétlen hülye bölcsész, akkor az nem manipulál magabiztosan senkit, hanem előbb-utóbb egy középkori mekiben fog sajtos teveburgert árulni a jónépnek nagyobb kumisszal, ha meg nem ölik előbb. A karakterfejlődésnek is kéne hogy legyen határa, vagy legalább kézzel fogható oka. Ezt egyszerűen nem tudom hova tenni, főleg ezen a pislákoló neonlámpa-módon, hogy alapból sötét, aztán néha megvillan, és egyszercsak égve marad. Nem is tudom, mit utáltam jobban: a sötét énjét, vagy az oda nem illő megvilágosodott pillanatait. Kezdő RPG-s első trollja szindróma. 

Sztori

Szóval ez a csodálatos Arcsin valami véletlen folytán átkerül a fél évnyi hajóútra lakozó homoki cigányokhoz a mágia földjére, ahol jól ott felejtik, majd a semmiből felvakarja magát nagyon magasra, mindezt kizárólag azért, mert mindig pont úgy balfaszkodik, hogy aztán véletlenül zseninek tűnik tőle. Utóbbi jelenségtől amúgy telibe rosszul vagyok, nem is értem, miért vagyok ilyen toleráns ezzel a könyvvel. Persze, ki lehet magyarázni, hogy biztos az istenek, de maga a könyv nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, találd ki egyedül, ha érdekel, ami marha zavaró. Ahogy az is, hogy a legelején felvázolt kérdés, ami engem végig foglalkoztatott - ki a frász volt Arcsin anyja, és mi történt vele - megválaszolatlanul marad, még csak említés szintjén sem kerül szóba később. Ami gáz, mert ha nem fontos, akkor meg miért kellett neki ez a misztikus háttérsztori? Idegelni az olvasót? Sikerült, köszi.
Olvastam a napokban egy interjút az írónővel, és igazából az után már semmin nem csodálkozom; annyira laza, hogy majd' szétesik, ő nem néz utána semminek, nem hajlandó foglalkozni vele, hogy egyáltalán mit ír, nincs is értelme egyik könyvének se, csak leírta és vicces lett. Hát nem tudom, én hallottam már az írói ígéret fogalmát, és ha szabad megjegyeznem, annak speciel érdemes lett volna utánanézni. Nem mai a könyv, szóval remélem, azóta sikerült. 
Maga a sztori amúgy nem rossz, történnek dolgok, problémáról problémára haladunk, egész csavaros megoldásokkal, - már amikor épp nem deus ex machina oldódik meg a helyzet. A második részben kicsit magára talál a csaj, meg a pasi is kezd emberformát ölteni, azt jobban szerettem, csak a felvezetés volt marha idegesítő.

Stílus

Nem elég humoros, és nem elég komoly, inkább éppen csak komikus, amit speciel pont nem szeretek, de még belefért. E/1, az elején marha idegesítő szófordulatokkal, meg néha zavaró, hogy telibe neked, az olvasónak mesél a csaj, de még mindig sokkal jobb, mint az erőltetettt vinnyogóspicsás E/1. Aki bírja a ponyvát, az vélhetően meg fog vele barátkozni. Vagy baromira fogja utálni. Esetleg felváltva. Ki kell próbálni. Én még mindig nem döntöttem.

Szerelmi szál

Hát, nyomokban azt is tartalmaz. Nem romantikus regény. Van benne pasi, kettő, ahogy a nagykönyvben meg van írva, de itt véget is ér a dolog. Nincsenek érzelmes beleélős jelenetek, csak tényszerű elmesélés (az is odáig terjedt, hogy "megcsókolt" meg "velem aludt"), szóval Hatal miatt senkinek nem lesznek álmatlan éjszakái, hacsak fantáziából nem pótolja a kimaradt jeleneteket. És most egyáltalán nem a szexre gondolok, mert maga az udvarlási fázis is kimaradt (nem, csajok, higgyétek el, az nem minősül udvarlásnak, hogy egy arrogáns pöcs kevésbé pöcs lesz veled); egyszerűen csak egy idő után gyanús lett, hogy ezeknek most már illene összegabalyodniuk. Szóval aki romantikát keres, másik könyvben tegye. 

Összességében fogalmam sincs, miért olvastam végig. Jól van előadva, ez tény, unalom ellen nem rossz, munkába, hosszú vonatútra, meg hát nyilván nem véletlenül szeretik marha sokan, szóval biztos az én készülékemben van a hiba, de egyelőre nem érzek késztetést mást is olvasni Goldenlane-től. Egynek elment, végülis nem szenvedtem nagyon, de vélhetően tudtam volna élni nélküle.