A Saturn's Children volt a másik könyv, amit Charles Strosstól ajánlottak, kezdésnek. A Glasshouse után nem is volt kérdés, hogy lelkesen nekiugrok.
Képzeljük el, hogy az emberiség a saját képére megteremtette az intelligens robotokat (azért a saját képére, mert rendes AI-t nem tudott gyártani, csak a saját agyszerkezetét volt képes lemásolni). Ezek a szorgos robotok a rabigában senyvedve megteremtették az élet feltételeit több bolygón, holdon és kisbolygón, majd ahogy az emberiség szép, egyenletes tempóban kihalt, ők tovább ügyködtek, az emberiség fogyatkozásával párhuzamosan egyre inkább önálló társadalmukban.
A történet kezdetén ott tartunk, hogy nagyjából egy évszázada halt meg az utolsó ember, és főhősünk szegény egy szexrobot, aki emberek híján meglehetősen célját vesztett. Ráadásul otromba formája (a kor szépségideálja szerint) is sok gondot okoz neki.
A könyv mottója "space travel is shit". Sokáig tart, szűk helyre vagy elrakva, és potenciálisan még gamma-sugárzás is ér, ha épp olyan a hajó (márpedig nagy távolságokra ésszerű időn belül csak olyan hajók tudnak odaérni). A regény világa nem igazán rugaszkodott el a valóságtól, a jelenleg ismert fizika határain belül maradunk, tehát átszelni egy naprendszert az bizony nem triviális feladat és legfőképp nem gyors. A csillagközi utazás pedig életre szóló kaland, szó szerint.
Szokás szerint Stross nem vesz félvállról semmit, a témákat, technikai lehetőségeket alaposan, mélyen bejárja. A Glasshouse-ban sokat használt tudatmódosítás itt is megjelenik, enyhébb formában, gyakorlatilag személyiségeket hordozó "pendrive-ok" formájában. Az alap funkcionalitásuk az volt, hogy azonos típusú robotok között a tudásátadás gyorsabban menjen, de ha elég ideig hordozod valami más chipjét, az egész személyisége rád tud nyomódni. Egy kicsit Richard Morgan Takeshi Kovacs regényeire emlékeztetett az egész.
Nem csak azért, mert a személyiséget, emlékeket belesűrítik egy chipbe (amivel aztán létrehozhatnak akárhány másolatot, vagy megcsalhatják a halált), hanem mert a könyv gyakorlatilag detektívregény. Nem igazán a kedvenceim ezek, néha-néha szódával elmegy egy, és itt a környezet nagyon is kárpótol érte, de akkor is tagadhatatlanul detektívregény (a végére derül ki minden, a főhős addig látszólag sodródik és bántják meg manipulálják stb.).
Összefoglalva, egy lebilincselően érdekes világ, nagyszerű alappal és alapvetéssel (kihalt az emberiség? nekem ez új), Stross szokásos alapos és mélyre hatoló stílusával, átgondolt implikációkkal.
Space travel is shit.
Charles Stross írásait az interneten javasolta egy kedves idegen, amikor épp azon keseregtem, hogy milyen rossz néha úgy felébredni, hogy soha többé nem fogok új Banks regényeket olvasni. Emiatt voltak elvárásaim a könyvvel szemben, bár nem reménykedtem sokban.
Noha a könyv világa és stílusa nem igazán emlékeztet Banks-re, a Glasshouse mégis lekötött és kiváló szórakozás volt.
A regény egy űropera, aminek lakó rutinszerűen használják a világot keresztül-kasul behálózó (mesterséges) féreglyukakat (T-gate), a távolság inkább topológiai fogalom (tehát hány féreglyukon kell átmenni, hogy odaérj), mintsem méterben mérhető. Ugyanígy magasan fejlett az assemblerek használata, ezeknek a bármit lebontó és bármit előállító gépeknek, a bármibe beleértve többek között az embereket is. Így mindenki pont úgy néz ki, ahogy ki szeretne nézni, legyen az fiatal sármos férfi, négymellű másfél ember magas óriásnő vagy épp kentaur. Itt jegyezném meg a regény számomra egyetlen gyenge pontját, amit nem tudtam hova tenni: ha mindenkinek rendelkezésére állnak az A-kapuk, amik gyakorlatilag tetszőleges igény kiszolgálására alkalmasak, akkor hogy beszélhetünk pénzről? Márpedig a pénz mint eszköz többször is előkerül a történet folyamán, csak nem tudom, hogy és miért. Az sem derült ki, hogy a féreglyukakat hogy nyitják/szállítják és hogy akadályozzák meg, hogy időutazás és kauzalitás-törés jöjjön létre, de erre azt mondom, hogy biztos megvan a technológiájuk.
A történet kezdetén megismerjük Robint, aki nemrég (elvileg) önszántából átesett egy igen komoly memóriatörlésen (azért elvileg, mert hát nem emlékszik rá). Itt jött be az első dolog, ami nagyon tetszett: ez a nagykiterjedésű amnézia komoly disszociációs stresszt okoz benne (és a többi hasonló dolgon átment emberben), ami megjelenik a regényben, komoly lelki tényezőként. Robinnak mondják, hogy van ez a szociológiai kísérlet, és be kéne menni pár évre egy elzárt közösségbe.
Akkor szerettem bele igazán a regénybe, amikor a főszereplő csinál magáról egy mentést (beül az A-kapuba, az felfüggeszti a működését a személynek, lebontja, elmenti mint információt, majd normál esetben újraépíti ugyanúgy, 1-2 órás művelet), majd amikor felébred a kapuban, pánikba esik. Ugyanis nem a saját testében ébred fel. Aztán persze rájön, hogy valamikor a mentés után aláírta a kísérletben való részvételt, és ez, aki most ő, csak egy példánya Robinnak, akit beraktak a kísérletbe, nem identity-theft áldozata lett. Azt persze nehéz tudni, hogy az agyával, személyiségével mit csináltak (hiszen az is információként utazik). Nagyon jó előszele volt ez annak, ami a regényt végigkíséri, az író nagyon tudatosan foglalkozik a lehetőségekkel és ezek következményeivel.
Nagyon banksi módon tele van pöttyözve a regény visszaemlékezésekkel (ami itt természetes, hiszen egy amnéziás nem törölt csak diszasszociált, tehát lassan visszatérő emlékeiről van szó), amik jól bemutatják a világot és a benne rejlő lehetőségeket, mert a fő sztori egy elég zárt, korlátozott lehetőségekkel körbevett helyszínen játszódik: az üvegházban.
Összességében: nagyon örülök, hogy elolvastam a regényt, így a második regény közepén tartva kijelenthetem, hogy elég nagy rajongója lettem Charles Strossnak. Csak azt sajnálom, hogy a Glasshouse standalone regény, nem készült és valószínűleg nem is fog készülni több történet az adott világban.
