On Sai - Apa, randizhatok egy lovaggal?

Ha egy szóban kéne összefoglalnom, azt mondanám: cuki, a lehető legjobb értelemben, bár baromira nem számítottam rá, hogy ezt fogom nyilatkozni róla fülig érő vigyorral. Másodjára azt emelném ki, hogy izgalmas és élvezetes, a nyilvános infókból a sztori felét sem lehetett kikövetkeztetni. Nem tudtam letenni :) 

Karakterek
Na hát azért nagy meglepetés nem ért: főhősünk, Mia Anne már a harmadik bekezdésben rinyál, az első néhány oldalon lényegre törően elsírja egy kamaszlány összes létező és nem létező problémáját, a sulitól kezdve a szülőkig, mekkora kibaszás az élet, satöbbi, amivel rögtön elnyerte a "legrövidebb idő alatt unszimpatikussá váló karakter" díjat, letaszítva a trónjáról Scart. De kemény vagyok, mit nekem egy rinyálós kiscsaj, ennyitől még nem hagyom félbe - mint kiderült, nagyon helyesen. Mia ugyanis élesben nagyon magára talált; amint rájött, hogy mi a pálya, onnantól kezdve nem tudok belekötni, okos, kreatív, gyorsan reagál, nem nagyon néz be nyilvánvaló dolgokat, de addig azért szívem szerint elküldtem volna a francba, hogy kerítsen magának egy pszichológust, ha már barátnője nincs. 
Mia apja, Amon, az Asperger-szindrómás agykutató zseni imádnivaló figura. Nemigen tud semmin megsértődni, és azon sem aggódik, hogy ő megsérthet bárkit, csak kimondja, ami eszébe jut, akármekkora parasztság. Szeretem az ilyen magabiztos bunkókat, nem érzem magam egyedül tőlük. Habár Amon nagyságrendekkel jobban nyomja, mint én, hiszen őt tényleg nem érdekli semmi, tök naivan paraszt. Szeretem :D
(Egyébiránt az egyik kedvenc zenészem is Aspergeres, vagy legalábbis nagyon határeset, de amíg ilyeneket sikerül alkotnia álmatlan éjszakáin, addig én ezt nem vagyok hajlandó fogyatékosságnak tekinteni.)
Kósza lovagról mit mondhatnék, a manapság kihalóban lévő lovagiasság melyik lánynak ne jönne be? Mármint nem ilyen kis talpnyaló módon, ahogy egyes pasik szeretik ezt előadni... Nem, Kósza nagyon mélyen lovag, annyira, hogy azon még a többi lovag is meglepődik. Ráadásul tökös, önérzetes a srác, a kockahasról nem is beszélve. Mi kell még? Sok-sok Kószát a fiataloknak! 
A mellékszereplők között is akadnak arcok, például Bo, Kósza túl intelligens csataménje, vagy Elán lovag, akinek már a nevétől is hanyatt estem, de később is kedvenc maradt a maga egyszerű, lendületes stílusával. 

Világ
Nekem kicsit sok. Egyrészt rengeteg az utalás más könyvekre, animékre, sorozatokra, játékokra, együttesre meg miegymásra, amiket ugyan értek, csak ilyen haggyámá'; másrészt az elvileg mai hétköznapi világban irreálisan sok marhasággal lehet találkozni. Szóval azt én készséggel elfogadom, hogy van ma Magyarországon olyan ember, nem is egy, aki simán tervezne olyan biztonsági rendszert, amiben szerepel egy macska biorobot, meg egy pékség, ahol ilyen összekacsintós életérzéssel kell kérni beteg ízű pékárut ahhoz, hogy tudják, hogy bennfentes vagy - de hogy olyan főnök akadna, aki ezekre rábólint, az kizárt. Bár a fene tudja, ha nemzetközi a projekt, bármi előfordulhat; épp a napokban hallottam például, hogy Svájcban belülről átlátszó nyilvános vécék vannak az utcán, pénisz formájú szappannal. Ezek után végülis egész szolidnak tűnik a macska meg a pékség. 
Maga a világ felépítése egyébként úgy néz ki, hogy van a Föld, ahogy mi ismerjük, van Örökhon, ahol a lovagok meg a mágia laknak, meg van Ég, ahol az istenek. Na utóbbi mondjuk egy érdekes hely lehet, de ez sajnos kimaradt a könyvből :D Elvileg a Földnek egyik világgal sincs kapcsolata, gyakorlatilag mégis, ez az alapvető konfliktus. 

Sztori
Szóval Mia Anne álmaiban átkerül Örökhonba, ahol tud varázsolni, és ahol nagyjából középkori erkölcsök és szokások uralkodnak, és hát hogy mondjam, a kulturális különbségek miatt nem súrlódásmentesek az első találkozások, főleg Kósza lovaggal, aki életében nem látott még női bokát, nemhogy rövidnadrágos lányt. Mia apja közben a szupertitkos kutatólaborban foglalkozik azokkal, akiknek hasonló "álmaik" vannak, de ezt nyilván nem beszélik meg egymással, mert úgy túl egyszerű lenne. 
Az elején megmondom őszintén, csak Amon tartotta bennem a lelket, az ő részei végig izgalmasak voltak, Mia meg inkább volt idegesítő, mint bármi más, de aztán a másik világban is beindultak a dolgok, és onnantól kezdve nem volt megállás. A főgonoszunk ugyan nagyjából a megjelenése pillanatában lelepleződött, meg nem értem, miért nem jutott eszébe senkinek az a megoldás, ami nekem igen, illetve hogy hogy lesz tábornok egy olyan ember, aki néha síkhülye, de ezek igazából apróságok. Elég gyorsan kiderül, hogy a végső cél a Föld megmentése, de hogy pontosan mitől, az már nem olyan triviális, nem is árulom el :) Vannak benne elég ütős részek, Amon ámokfutása a vége felé, amikor szabad kezet kap a laborban, vagy a Mondoconosok beszervezése, ami nekem már majdnem sok volt, de tulajdonképpen abszolút illett a könyvbe, illetve az egésznek a vége, ahol egyszerűen minden jóra fordul... Tele van kisebb-nagyobb csavarokkal a sztori (On Sai ugye, mit vártunk), egy-két dologtól eltekintve nem kiszámítható, nem buta, viszont pörgős; én nagyon élveztem. 

Szerelmi szál
Hát ezek valami rettenetesen cukik. Na jó, csak úgy a könyv felétől, de akkor nagyon. Kósza fedetlen testrészekkel kapcsolatos fenntartásaitól eleinte féltem, mert az éppen lehetett volna gáz is, de nem volt az. Sőt, a taperolós éjszaka a lovagkupiban kifejezetten rém aranyos volt, ami az alap szégyenlős hozzáállás nélkül nem így alakult volna :)
Egyébként ennek az egész tiniszerelemnek van valami utánozhatatlan nosztalgikus bája. Az ember visszagondol arra az őszinte ártatlanságra, amivel fiatalon fordult a másik nem felé, amikor még nem az árulkodó jeleket kereste arra vonatkozóan, hogy hátha a másik mégiscsak pszichopata, mint az előző három... :D 
Szóval Mia és Kósza eleinte csak csipkelődnek, idegelik egymást, közben hébe-hóba megmentik a másik életét, néha meg olyan beleélős romantikus jeleneteik vannak, hogy komolyan visszasírtam a kamaszkoromat. Nincs túlnyomva, abszolút nem nyálas, halál aranyosak együtt. 

Szóval aki vágyik egy igazi "minden-jó-ha-vége-jó", kicsit "te-is-lehetsz-hős" típusú epikus fantasy mesére, és nem jön zavarba az olyan szavaktól, mint cosplay meg anime (vagy igen, de jó barátja a google), kapja le a polcról. Nem kell hozzá 16 évesnek lenni, Amon részei teljesen érettek, Kószáék meg tényleg aranyosak. 
Lélekmelengető :)

És következzenek az idézetek, nem feltétlenül a legjobbak, mert azok a meglepetés erejével az igaziak, azt meg nem lövöm le senkinek:

"A hullaház különösebben nem nyugtalanította, ki nem osont be kamaszként ilyen helyekre, hogy kissé elmélyítse a biológiatudását?"

"Minden barátnőjét szerette volna megtartani, mert se ideje, se türelme nem volt az udvariassági körökhöz, ami a kapcsolatok kezdetét jellemzi, ellenben a heti kétszeri nemi élet optimálisan hat az ember agyműködésére."

"Amon első gondolata az volt, hogy a magyarok nem normálisak. 
A szigorúan titkos kutatólabor bejárata a körúton álló pékség volt, a forgalmas utcára ínycsiklandozó, cukros illatfelhő áradt, ahogy belökték az ajtót. Helmholtz vett egy májas-túrós táskát, ami pontosan olyan gusztustalanul festett, mint a neve, majd a férfi kedvesen intett a csinos, szőke, színes műkörmös kiszolgálólányoknak. Hátrament a belső udvarra, ahol pár kerti szék állt a zöld repkénnyel körbefuttatott falak között. Ablak nem nyílt az udvarra. 
– Ez csak az egyik lejárat – mosolygott a német. – Mindig májas-túróst kérj, ilyet épeszű ember nem eszik. Amúgy a lányok is ügynökök, és csak így engednek hátra, ez a kód."

"Kósza meglepetten fordult hátra. Aztán rögtön zavarba is jött, ahogy tudatosult benne, hogy Miah’En szeme megrebben. Az ő félmeztelen mellkasa hatott rá így, látszott, hogy erősen próbál nem odanézni. 
Kósza nyelt egyet, a lány a pimaszságánál csak egy dologgal tudta jobban zavarba hozni, az ilyen szende rezdüléseivel. 
– Tényleg nincsenek lovagok? Akkor ki menti meg a gyengéket és védteleneket? 
– Senki – sóhajtott a lány, és esdeklőn megragadta a karját. – Figyelj, segítened kell! Nagy bajban vagyok! 
Pontosan olyan könyörgő szemmel nézett rá, mint az élőholtak támadásakor. Kósza féloldalas mosolya akaratlanul felvillant: 
– Éjjel van, és egy félmeztelen férfival vagy egy szobában. Ez szerintem is kimeríti a baj fogalmát."

Iain M. Banks – Nézz a szélbe

A könyv, ami harmadik olvasásra már megríkatott.
A könyv, amiben semmi lényeges nem történik, mégsem unalmas.
A könyv, ami teljes egészében a Kultúrán belül játszódik, egy "minden tökéletes és bármit lehet" utópiában, mégis komoly drámát vonultat fel.
A könyv, ahol nem oldódnak meg a rejtélyek, de a végére rájössz, hogy nem is fontos.
A könyv, aminek a feszültségszintje nem követi a szokásos függvényt, ahelyett, hogy növekedne a végéig és ott teljesedne ki, itt csak úgy zizeg egy kicsit és elhal. De ez a furcsa lötyögés egyáltalán nem teszi élvezhetetlenné.

Sajnos a külföldi kiadások sem rendelkeznek jobb borítóval.

Ha azt kérdeznék tőlem, melyik a leginkább Kultúrás könyv a sorozatból, ez és a Holtpont / Excession lenne a javaslatom, ezek jelenítik meg leginkább a Kultúra hangulatát, szellemiségét, két nagyon különböző szemszögből: míg az Holtpont a kríziskezelésről, a Kultúra szervezettségéről (vagy annak hiányáról) szól, addig a Nézz a Szélbe egyszerűen egy életérzés, a 90 százalékban a mindennapok bemutatása.

A halálkeresésről szól mindkét főszereplőjénél a könyv, ezzel megadva az erős érzelmi hátteret, és a világ bemutatása sem hagy maga után kívánnivalót. Én őszintén meglepődtem, amikor rájöttem, mennyire késői helyen van ez a sorozatban. A legtöbb könyvnél felfedezhetünk újabb technológiákat, szociális vagy más, világbeli fejlődéseket az előzőekhez képest, itt ez egyáltalán nincs meg. Annyira nem koncentrál erre az aspektusára a regény, hogy egészen korainak tűnik ha naívan olvassuk. Az, hogy mégis egy élvezhető és ízig-vérig Kultúra történet, csak emeli az értékét.

Mellesleg kiváló a magyar fordítás, ez talán az egyetlen olyan könyv Bankstől, aminek a fordításával elégedett vagyok.

Nalinisek, talpra!

Titkos forrásaim megsúgták, hogy még mindig folynak a tárgyalások, úgyhogy ösztönzésképpen létrehoztunk egy facebook oldalt, csak hogy lássák, itt vagyunk és nagyon akarjuk, és igenis minden pénzt megér, hogy Nalini Singh megjelenhessen magyarul. Csatlakozzatok, hívjátok az ismerőseiteket, blogoljátok tovább, mutassuk meg, hogy másfél év kihagyás és nulla reklám után nemhogy elfelejtenénk, de még jobban várjuk a folytatásokat és az új sorozatot!

>> Nalini Singh magyar rajongói oldal <<

Csak emlékeztetőül: tizenhat könyvvel vagyunk lemaradva jelenleg. TIZENHATTAL. Ebből kilenc a Psy/Changeling, három a Guild Hunter sorozat, illetve ott van a Rock Redemption, aminek mind a négy megjelent részével adós még az univerzum. Egyik sincs lezárva, folyamatosan jelennek meg az új kötetek, és úgy hallom, nem esett a színvonal, ami pedig sok hosszú sorozattal megörténik. Szóval húzzunk bele, Janvier-ért, Hawke-ért, Naasirért, Kalebért (igen, én is nagyot néztem :D), és a még ismeretlen arcokért, de elsősorban magunkért, mert Nalinit olvasni jó. 

Susan Ee – World after - Túlélők világa

Csak mazochistáknak! 

Egy fillért sem adnék ki érte, soha. Az első részt is vissza kellett volna adnom gariba, mert akárhányszor ránézek, zavar, hogy ebből a szarból valaki meggazdagszik az én közreműködésemmel. 
És tudom, sok lesz már egy kupacban a káromkodás, de kurva bosszantó, hogy Nalinit nem adják ki, mikor hosszú tanulmányokat lehetne írni a népnevelő hatásáról, ami a sérültek tiszteletétől (nem elfogadás! kiérdemelt tisztelet!) kezdve az épeszű és élhető (!) becsületig minden szarra nevel tök természetes és befogadható módon, ez a könyv meg egyetlen dolgot támogat, de azt rettenetesen: az önbecsapást, és mégis mindenki áradozik róla, meg borítékolható az összes folytatás, meg bárminek a hipersebességű kiadása, amit Susan Ee a jövőben kiöklendezik magából. Mondogassuk a hülyeséget, hátha attól igaz lesz, meg ne nézzünk szembe a kellemetlen problémáinkkal, majd valahogy megoldódnak úgyis. Kifejezetten károsnak találom a személyiségfejlődésre nézve, szóval kedves szülők, nagynénik/bácsik, nagytesók: ne ezt vegyétek ajcsiba a gyereknek, ha tudatos embert akartok belőle nevelni. 

Karakterek
Penryn életfilozófiája még mindig a "tudom, de nem érdekel". Már az első öt percben kicsinál a szándékos önámítással, ahogy bénán győzködi magát, hogy nem is retteg a horrorfilmbe illő külsejű és viselkedésű húgától, akitől minden normális ember visítva menekül. Meg az olyan húzásaival, hogy látja, hogy hárman el akarják kapni, de csakazértis kisétál olyan helyre, ahol védtelen, aztán vakarja a fejét, hogy vajon most mit kellene tenni, hogy ne verjenek péppé/erőszakoljanak meg.  Nem is tudom, na vajon mit? Hagyni magad, büntetésből, ha már ennyi eszed volt! Többszörösen halottnak kellene már lennie ezzel a hozzáállással...

Világ
Nem, öcsém, nem. Az egész világ egy értelmetlen katyvasz. Szörnyszülött kislányokat nem tartanak meg a túlélők, különösen ketrec és fegyveres őrizet nélkül, pláne miután megtámadott valakit, és látványosan emberfeletti támadó képességekkel rendelkezik. Hova lett az az alapvető életösztön, ami nélkül rég halottak lennének?
A túlélők más téren is egyre inkább irreálisan viselkednek. Egyszerűen nem retteghet mindenki a nap 24 órájában egy szervezett táborban, ha kaja van a kezében, hogy úristen, biztos elveszi valaki, ha nem szorítom magamhoz nagyon és nem lopakodok egy tömeg közepén. Ott vagy tényleg mindenki lop, de akkor rohadt gyorsan káosz lesz, függetlenül attól, hogy az ember mennyire színészkedi túl a félelmét, vagy nincs lopás, mert aki megpróbálja, az nem jár jól. És mivel az ellenállás még mindig egy jól szervezett társaságnak tűnik, vélhetően rég megoldották, hogy senki ne akarja elvenni a más cuccát erőszakkal. 

Stílus
Hát, az még mindig szar. A könyv első felében nagyjából minden második-harmadik mondatot olvastam csak el, a többi értelmetlen töltelék volt. 
Penryn és a kard "beszélgetései" nagyjából úgy tűntek, mintha az író így próbálna reagálni az első részt ért kritikákra, és utólag megmagyarázni dolgokat. Sajnálattal közlöm, hogy nem sikerült, így se lett több értelme semminek. 
A félreértelmezett szavakra már nem is pazarolok túl sok időt, de kb. kettő perc guglizás lett volna kideríteni, hogy a pánikroham nem a pánik fokozása, hanem egy jogosan pánikot okozó helyzettől tök függetlenül jelentkező pszichés zavar. Baromira ki tudnak zökkenteni ezek, és halál igénytelen lesz tőle az egész.
A fordításért még mindig járna egy kiadós arcultörlés valakinek, különösen a "megaludtunk" és hasonló kifejezésekért. Megaludni mifelénk a tej szokott, vagy esetleg nagyon vidéken bármi más, de nem hiszem, hogy az a magyarázat, hogy Penrynnek hirtelen tájszólása lett, mikor eddig nem volt. Én értem, hogy szar az alapanyag, de legalább tovább rontani nem kéne rajta.

Szerelmi szál
Egy fokkal talán több értelme van, mint az első részben, bár azt már az első nagy találkozáskor biztosra vettem, hogy ebben a könyvben is csak egyetlen csók fog elcsattanni. Aztán persze kiderült, hogy tévedtem: annyi se volt! Szóval én tényleg későn érő típus vagyok, de ez, hogy 17 évesen (Rafi meg ugye sokkal idősebben) mindenféle halálfélelem meg visszatérés meg romantikus repkedések közepette csak ölelkezünk... Cuki, meg minden, csak szerintem a korosztálynak is kevés, meg nem is reális. Próbálja a srác magyarázni, hogy hát ugye a szabályok, és azért nem, de mivel ez a legutóbb sem zavarta, meg az egész romantikus ömlengésben nem zavarja, csak pont a smacinál húzta meg a határt, kicsit már megint hiteltelen. Isten mighty arkangyala nyilván tudja az alapvetést, hogy vétkezni lehet tettel, szóval és gondolattal is (ja, nekem se maradt ki a házi hittan "hogyan tegyük tönkre a gyerek önértékelését minél előbb" alcímű fejezete, még ha ez speciel kudarcot is vallott, mert már tízévesen is ragaszkodtam a gondolataim szabadságához), szóval ha tényleg érdekelné, mi tilos és mi nem, akkor Penrynt úgy ahogy van, hagyná a fenébe. Ezért mondom, hogy marha káros gondolatokat közvetít ez a könyv, mert már megint arról van szó, hogy valaki nem mer szembenézni a valósággal, nem meri eldönteni, hogy szarik-e a szabályokra vagy sem, sőt, magáig a konfliktusig sem hajlandó eljutni. A tudatosság legapróbb szikrája nélkül sodródik, minden késztetését megnyugtatja kicsit, mert hát végülis szereti is meg nem is, a kecske is jól lakik meg a káposzta is megmarad, de az, hogy esetleg el kéne gondolkodni, meg dönteni arról, hogy mi a fontos, eszébe se jut. És ez egész valahol zseniálisan van tálalva, mert akinek nincsenek ilyen elvárásai, annak valószínűleg baromira nem tűnik fel, hogy amúgy ez rohadtul gáz, mint ahogy Penryn meg az anyja viszonya is gázos volt az első részben, hasonló okokból kifolyólag. Még ha aktívan vergődnének a karakterek, érzékelnék, hogy a motivációik összeférhetetlenek, az rendben lenne, de ez a sekélyes beleszarás minden, csak nem oké. 

Sztori
Néha kicsit túlpörgős. Most ez a veszélyes, de közben az is, és még ez is probléma, az angyalok, meg a túlélők, meg a skorpiók, meg a húgom, meg az anyám, meg a huszonhatodik Pistike, és mindent én oldjak meg, pedig nem is vagyok hős, de mindenki annak hisz, pedig csak megmentem az embereket meg a világot meg egy arkangyal a pasim, és még őt is én mentem meg, de nem vagyok hős, hagyjatok már, na jó, megyek és megoldom, mert én kemény csaj vagyok - de nem hős, csak nagyon-nagyon-nagyon kemény, azt is csak azért, mert muszáj, meg mert 17 vagyok és agy nélkül lázadok. Kicsit néha sok, na.
Itt is kb. a könyv utolsó harmadára talált magára az írónő, addig nem igazán tudta, hogy mit kezdjen magával, bár tény, hogy több értelme volt az elejének, mint az előző részben. De azért megtanulhatna már írni, komolyan tudnám értékelni, mert amúgy maga a történet tényleg nem rossz, igazából csak ezért olvasom. Meg mert mazochista vagyok, és szeretem kiélni rossz könyvek fikázásában a felgyülemlett agressziómat.
A vége nekem olyan WTF volt, szerintem oda még illett volna némi történés. Haladunk a sztorival, repülünk ide, aztán oda, aztán amoda, és egyszercsak minden előjel nélkül vége. Paige problémája még mindig nem oldódott meg, sőt, ki se derült, hogy egyáltalán mi a baja, ugyanúgy nem tudunk semmit, mint az első rész végén. Rafi szárnyai még mindig nem kerültek vissza rá, a fő konfliktus még mindig megvan, és lövésünk sincs a megoldásáról, viszont kaptunk pár kérdőjelet (mi az anyám van ezekkel a skorpió/sáska/kiméra/mittudoménmikkel, és a kiscsajnak mi köze hozzájuk), és még mindig nincs ötletünk se, hogy na akkor innen hogyan tovább. 

Pozitívumok
A harcjelenetek még mindig jók, és egye fene, pár hónap krav magát megszavazok az írónőnek. A kard, mint karakter nagyon tetszett, az a mód is, ahogyan kommunikál, a személyisége is, sőt, megmondom őszintén, a spontán hülye névadása is, bár tényleg gáz lehet úgy bemutatkozni a többieknek, hogy "bár ez a picsa Tündérmackónak nevezett el, azért boruljatok térdre előttem, mert így is kicsinállak titeket" (azt most hagyjuk, hogy ha tud szavakkal kommunikálni, akkor miért nem teszi Penrynnel, ha meg nem, akkor miért lényeges a neve, mert a többihez képest olyan apró logikátlanság, hogy igazából nem is fontos). Volt egy-két megmosolyogtató beszólás, Zuckenberg vécéásás közben egész hiteles kép volt, szóval egy részét azért kifejezetten élveztem két dühöngés között. De attól még mindig egy összehányt szar. Csak el kellett volna mesélni a sztorit valakinek, aki tud írni, mennyivel jobb lett volna... 

Brandon Sanderson – Warbreaker

A Blindsighthoz hasonlóan ez is egy, az író által ingyenesen elérhetővé tett könyv, de az előbbi folytatásával, az Echoproaxiával ellentétben Sanderson nem okoz csalódást.

A Stormlight Archive sorozathoz hasonlóan a világ újszerű, érdekes, egyedi. A világ a színek és az emberek "lélekzete" körül forog, amik furcsa hatalmat kölcsönöznek az embereknek. Mindenféle tárgyakat tudnak animálni, korlátozott intelligenciával felruházni, és sok egyéb képesség jár a lélegzetek halmozásával: hosszabb élet, emelkedett színlátás, fejlettebb érzékelés. A történelme a világnak valamelyest ki van dolgozva, de a földrajza nem. Ez köszönhető annak, hogy ez egy egylövetű világ, egy önálló regény. Ennek ellenére jön a folytatás, lassan de biztosan. Várom nagyon. Ez a 2. "sorozat" tőle, aminek a folytatására várok, most kezdtem a Mistbornba, szerintem ott is ez lesz a helyzet, bár ott vannak befejezett trilógiák.

A történet, bár nem E/1-ben íródik, nagyrészt két hercegnő történetét követjük, igen közelről, tehát az ő szemükön, felfogásukon keresztül látjuk a világot. Ezt zseniálisan írta meg Sanderson, olyannyira, hogy teljesen egyértelmű dolgok csak utólag tűnnek fel. A két lány sorsa szinte teljesen párhuzamosan történik, gyakorlatilag ugyanaz a tanulási folyamat zajlik le pepitában.
A bizalom megtörése, a bizalom újra kiépülése, az emberek intrikálása.

Nem is nagyon tudok róla mit írni, érdemes elolvasni, kiváló fantasy, de a világ egyediségén kívül nem sok újat nyújt. Abszolút 7/10-es könyv, nem rengeti meg a világot, de az írás kiváló, a szereplők átélhetőek és a történet tartalmazza a szükséges mélységet.

Nalini Singh - nincs magyar kiadó

Sokan és sokszor kérdezitek, de sajnos még mindig csak ugyanazt tudom mondani: valami rejtélyes oknál fogva még mindig nincs magyar kiadója Nalini Singh sorozatainak. Írtam mailt Ashwininek (az igazinak, aki Nalini húga és asszisztense), és ő is megerősítette, hogy nincs kilátásban semmi, az ügynökeik sem tudnak csodát tenni, ha egyszer nincs megfelelő magyar érdeklődő. Az mondjuk érdekelne, hogy szerinte mi a "suitable option", és ha volt nem suitable, akkor min bukott meg, de azt hiszem, ezt már sosem tudjuk meg. 

Szóval tanuljunk angolul, és olvassuk eredeti nyelven, más opció nincs, és ahogy a dolgok állnak, szerintem nem is lesz. Nagy kár érte, mert zseniális író, elképesztő fantáziával, gazdag és egészséges érzelemvilággal, és hát baromira ránk férne az a csoda, amit ő művel a könyveivel, de úgy tűnik, mindez kevés, hogy létjogosultsága legyen a millió ugyanolyan sekélyes tininyálzás között. Szégyenletes, de ez van. 

Most még itt basszamegezhetnék pár sort a félbehagyott sorozatok kiadóinak, meg azoknak, akiknek van új iphone-juk, és nem vásárolnak könyvet, de tulajdonképpen már mindegy. Megyek Duolingózni... 

:(

Update: mégsem zárult be minden kapu, csak senki nem beszél. Katt a részletekért.

Meiszner Krisztina - MásValaki Problémája

Kicsit későn, a harmadik (de nem utolsó) újraolvasás után írom a posztot, pedig már a könyvbemutatón megszereztem a könyvet, talán decemberben. Amúgy nem terveztem megvenni, de a felolvasott részlet után nem volt kérdés (bár ha tudtam volna, hogy Jenőnek eleinte karakteres női hangja lesz a fejemben a felolvasás miatt, lehet, hogy vártam volna vele még :D).

Mindenesetre nem bántam meg: ennél jobb könyvet nem olvastam ebben az évtizedben, és nem is fogok, hacsak ki nem jön a folytatása. Akárhányszor eszembe jut, legszívesebben átkapcsolnék őrült fangirl-üzemmódba, és zaklatós emaileket írnék az írónőnek, hogy beszéltesse nekünk még Jenőt. 
Igen, most jön az a rész, hogy jó hosszan kifejtem, miért (pedig esküszöm, ez már a rövidített verzió). 

Karakterek

Főszereplőnk és narrátorunk az aktuálisan Jenő néven futó, életunt, de humorát nem vesztett vámpír, aki valami eszméletlen stílussal vezet be minket az élőholtak közel sem rózsás mindennapjaiba. Társa Valéria, egy alapvetően pörgős életet élő vámpír, aki egy kis nyugalom reményében szegődött Jenő mellé (amire értelemszerűen csúnyán ráfaragott). Mindketten élnek már pár száz éve, intelligensek, tapasztaltak, és ami nagyon fontos: nem elrugaszkodottak. Nem szeretem, ha a vámpírok nagyon misztikusak, gyönyörűek, és kényszeresen intenzív lelki életet élnek. Ez a realisztikusabb ábrázolás jobban bejön, hogy Jenő tök átlagosan néz ki, dolgozik, rendesen beolvad a társadalomba, és nem csak mondja, hanem érezteti is, hogy vámpírnak lenni amúgy szívás, és hiába vagy a tvájlájt óta elkötelezett rajongó, nem akarod te ezt, hidd el, tényleg. Ha léteznének vámpírok, akkor így, nem csillogva, meg nem luxuskurvák vérében fürödve.

És ha már realitás, akkor nem mehetünk el szó nélkül a Lakatos família mellett, akik, ha osztanának könyves mellékszereplő Oscart, tíz évre előre megkapnák a díjat családostul. A vámpír cigányvajda meg a pereputtya a lepukkant kőbányai panelház ötödik elemetéről, akik tökéletesen ötvözik a cigány kultúrát a vámpírsággal - hát valami zseniális. Le a kalappal, őszintén. 
Egyébiránt a kisebb mellékszereplők is rendesen kidolgozottak, a főbbek meg aztán hú, több kötetre való előéletet lebegtettek meg ezen a párszáz oldalon, szóval ilyen téren alaposan oda van rakva a könyv.

Világ
Budapest, napjainkban. Rájöttem, hogy tetszenek a budapesti sztorik, elvégre nagyon szeretem ezt a büdös mocskos városkát, és egyébként is: ránk fér egy kis természetfeletti. Nehogymár csak az amcsiknak legyenek minden sarkon vámpírjaik meg félisteneik meg boszorkányaik, meg isten tudja, ufóik - asszem van valami űrlényes menő sorozat is. Igenis ha végigsétálunk a kocsmautcán (Kazinczy), álljunk meg egy pillanatra az egyik sarkon, és mosolyodjunk el, hogy hát bizony, mik történtek itt; keressük azt a falfirkát, ami valószínűleg sose volt, de mi azért odaképzeljük. 

Vámpírnak lenni amúgy szívás, mint azt említettem, főleg a modern technika korában: rejtőzködni kell meg túlélni, nem kapafogú telepata lányokat kúrogatni a louisianai mocsárban, ugye (ez az utalás volt egyébként az a pont a könyvbemutatón, aminél végleg eldőlt, hogy én ezt a könyvet hazaviszem). Jenőék a tök átlagos kocsmatulaj és pultoslány párost adják elő, minden papírjuk rendben van, zacskós véren meg itt-ott elkapott (de meg nem gyilkolt) embereken élnek, amíg be nem üt a ménkű. 
A vámpírok társadalma, életmódja, történelme (!) szerepjátékba illően kidolgozott, de egyáltalán nincs eltúlozva, épp csak némi keretet ad az egésznek, még mindig igen valósághűen. Oké, nem mondom, vannak a rendszernek olyan elemei, amikkel tudnék vitatkozni, de egyik se olyan lényeges, hogy meg is tegyem. 

Sztori
Krimi, tehát értelemszerűen egy hulla indítja be az eseményeket, ami Jenő Bugyor névre hallgató kocsmájának hátsó ajtajánál bukkan fel az éjszakában, és ami a halála módjával önmagában fenyegető üzenet. Tulajdonképpen ennek a felgöngyölítését követjük végig, valami rettenet csavarosan. Útközben belekeveredik a dologba Jenőék múltja, meg a vámpírok kiterjedt és szórakoztató történelme (persze egyiket se részletezi túl, fúrja is az oldalamat, hogy mi a frászt csinált tulajdonképpen az a Tomita, meg mi az isten volt az a dolog Marcussal, az emberem Balatonfüreden nem tud túllépni, szóval lenne itt még mit megmagyarázni). De ettől lesz valahogy élő az egész; ez a sztori nem az első oldalon kezdődött, és nem az utolsón fejeződik be, csak egy epizód Jenőék életében, és nem is feltétlenül a legütősebb. 
A túlélés-központú nyomozást bonyolítja a luna caliente, a tavaszi nap-éj egyenlőség előtti holdtölte, ami minden évben felkorbácsolja a vámpírok ösztöneit, és sokkal könnyebben válnak állattá, mint egyébként. Ilyenkor tényleg bekattannak a vérszagtól, meg egyébként is egész nap vakaróznak az idegtől, néha szó szerint is. 
Amire még fel kell hívnom a figyelmet, az a regény utolsó szava. Én ennyit még életemben nem bazmegoltam egy ültő helyemben, mint amikor odáig eljutottam. Az az egyetlen szó azonnali újraolvasásért kiált, ha az ember figyelt útközben a részletekre. Ha nem, akkor is: másodjára tessék résen lenni. De elsőre NE! - ismétlem: NE! - lapozzatok hátra. Véletlenül se. Az egy élmény, de csak miután az egész megvolt. Ne rontsátok el magatoknak.

Szerelmi szál

Könyörgöm, aki azt hiszi, hogy ebben a könyvben nincs szerelmi szál, az gondolkodjon el az életén, és sürgősen kezdjen el épkézláb pasik társaságába járni. Egy ilyen kapcsolatért bármelyikőtök odaadná a fél karját, ha csak halvány fogalmatok lenne róla, miről van szó. Miért kell mindent kimondani, meg miért kell a szokásos összejövési rituálé egyezményes jeleit tömegével felvonultatni ahhoz, hogy észrevegyétek? Csajok, ne legyetek sekélyesek. Olyan huszonöt fölött legalábbis ne. 

Nem, nem azt mondom, hogy ez egy hangsúlyozottan szerelmi történet, mert tényleg nem az, de ott van, és az egész sztori marhára másképp alakult volna nélküle, különösen a vége a konténerben. Aki nem hiszi, olvassa el még egyszer úgy, hogy kifejezetten az erre utaló jeleket keresi. Még az emberem is megtalálta második olvasásra, úgyhogy nem hiszem, hogy csak én vizionálom be.
Nekem mindenesetre kifejezetten szimpatikus, hogy ilyen éretten van tálalva ez a dolog, és végre nem arról van szó, hogy az események viharában a főszereplők nagyon hevesen egymásba szeretnek, abba meg nem gondolunk bele, hogy mi lesz fél évvel később, a szanaszét heverő büdös zoknik meg a tegnap-is-én-mosogattam idején. Öregszem, basszus, de egyszerűen jó érzés olvasni, hogy ilyen létezik, még ha csak valakinek a fejében is. Megnyugtató. Valahol mélyen mindenki Valéria akar lenni, saját, különbejáratú Jenővel. Akkor is, ha még nem tudja. 
(A képért bocs, nem tudtam kihagyni, annyira cuki :))

Stílus
Hát az valami fergetegesen jó. Jenő intelligens, bölcs unottsága és cinikus-önironikus fekete humora egészen egyedi hangulatot kölcsönöz a könyvnek. Kell is, ellensúlyaként annak, hogy amúgy minden idegbaj és vér és szenvedés, és egyébként is nyomor vámpírnak lenni; így lesz az egész szép kerek, komoly, de szórakoztató és könnyen fogyasztható. Vagy inkább falható.
Szót kell ejtsek egy pár hangulatkeltő apróságról is, amik borzasztóan tetszenek: ott van az egy-két közbeszúrt olasz kifejezés (többnyire szidalmazás), meg az a néhány rövid keretes fejezetet a cápákkal meg az ágyban fetrengéssel, no meg amikor Jenőt elkapja a hév, és kicsit emelkedettebben tálalja a gondolatait - ezek mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ne csak jó legyen a könyv, hanem utánozhatatlan. Megint csak azt mondom, hogy ha én így tudnék írni, már nyugodtan halnék meg. 

Na jó, elég a nyáladzásból: olvassátok el (pasik is!), öt csillagból nyolcat kapna, ha osztályoznék ilyen módon. Különösen annak ajánlom, aki amúgy szereti az urban fantasyt, de már besokallt a gagyi vámpíros tinisztoriktól. Meg aki szereti az intelligens humort. Meg hogy olyan önyvet olvashat, aminek ha megfeszül se találja ki előre a végét - egyiket sem, mert több olyan dolog is kiderül, amitől hátast kell dobni. Az nem szükséges, hogy a krimit szeresd hozzá, én se bírom. Ez a könyv úgy ahogy van, hibátlan.

És akkor jöjjenek a random idézetek, hogy értsétek, miről beszélek:

"És te, tudatlan tagja az élők világának, aki a nap alatt örvendezel a boldog, rövid kis életednek, nem is sejted, hogy bármikor, ha fent van a telihold, ha vér szagát érzem, vagy ha éppen csak úgy akarom, én vagyok az a sárgán világító szemű, falfehér szörnyeteg is, aki a hátad mögé lopakodik. Csak azt az apró zörejt hallod még, amint a szemfogam előugrik, aztán már ott is vagyok a torkodon.
Berezeltél? Úgy kell neked, miért nézel annyi vámpírfilmet."

"Az én agyamban élni maga a tömény nyomorúság. Még önmagamra is gyanakszom, ha nincs a közelben más."

"Csak az utolsó kortyok valamelyikénél tértem annyira magamhoz, hogy értékelni tudjam a helyzet abszurditását: három vámpír, nappal, a huszonegyedik századi Budapesten, egy kicsicsázott taxiban; ketten közülük rémes kis termoszokból isszák a testmeleg vért, a harmadik pedig a visszapillantó tükörben igazgatja a hátrazselézett haját. 
Az életem vagy mim egy zártosztály, amelynek a bejáratáról valaki leszerelte a rácsos ajtót."