Christopher Paolini - Örökség-ciklus

Kicsit rendhagyó kritika lesz ez, mert nem csak arról szeretnék írni, hogy nekem, mint olvasónak mit adott ez a könyvsorozat, bár azt is minimum hatalmas (és hosszan tartó) élményként tudnám jellemezni. Csodálatos fantasy, sárkányok, elfek, mágia, megoldhatatlannak tűnő konfliktusok marha jó megoldásokkal, szóval olyan igazi beleszeretős regényfolyam. De sokkal fontosabbnak érzem mostanában, hogy kezdő íróként hogyan inspirál, mennyi lényeges dologra hívja fel a figyelmemet. Akadnak bizonyos pontok, ahol azt mondom, hogy ez a könyv minden gyerekessége ellenére - vagy éppen azért - egyszerűen zseniális. Komolyan mondom, sokat tanultam belőle, bár főleg utólag visszanézve, anno olvasás közben még nem is voltak különösebb írói ambícióim. Hú de rég volt... :)
Előrebocsátom: nem mostanában olvastam, az idő pedig megszépíti az emlékeket. Meg koptatja is. Lehet, hogy hülyeségeket fogok beszélni, olyan dolgokról, amik nem is úgy voltak, mert szenilis vagyok. De ettől még a gondolatok, amiket az Eragon elemezgetése keltett bennem, ugyanúgy értékesek maradnak számomra :)

Spoiler alert! Aki még nem olvasta, de szeretné, annak eszébe se jusson tovább görgetni. Mondom, sic! Komolyan, ez az a könyv, aminek nem jó tudni a tartalmát, mert elég meglepő dolgok vannak benne. És ezt úgy mondom, hogy egyébként nagyjából immunis vagyok a spoilerekre, nagyon ritkán zavarnak, úgyhogy tessék komolyan venni :)

Szóval először is ott van Murtagh. Basszus, egy 15 éves kissrác alkotta meg az írott és filmre vitt történetek valaha volt legnagyobb hősét. 

Akárhányszor próbálok keríteni valakit, aki Murtaghnál többet szenvedett és maradt mégis a helyes úton, egyszerűen nem sikerül, bármilyen univerzumban keresgélek is. Múltkor elmerengtem Topher Brink tragédiáján, és egy fél napig káromkodtam meg hülledeztem magamban, hogy jézusom, mekkora kicseszés az élete, de hiába, Murtaghot senki nem veri. 
Ez a srác kicsi gyerekkorától kezdve szív, először az apja tartja terrorban, aztán az apja árnyéka, majd a mindenható főgonosz. Mindenhonnan kiközösítik, örülhet, ha csak bezárni akarják és nem megölni, mindenhol meg kell küzdenie mindenért, és ha valami jó történik vele, az is csak azért van, hogy utána még mélyebbre zuhanjon. Ennek ellenére mégis alárendeli magát A Végső Jónak, nélküle elbukna Eragon, elbukna a világ, mindennek vége lenne. Pedig basszus, egyszerűen minden összeesküdött ellene. Végig tipródik és szenved, minden elveszít, és még annál is többet; teljesen egyedül van, mindenféle támogató, mentor vagy barát nélkül; olyan dolgokat kell megtennie, hogy a legtöbb ember inkább öngyilkos lenne, és ezek után az utolsó utáni csepp erejével és józan eszével fogja magát, és megmenti a világot. Pedig baromira feladhatta volna, de nem, a legnagyobb tömény szívásban is kitartott, pontosan tudta, hogy miért szenved, és végigcsinálta. Ráadásul mindezt úgy, hogy közben esze ágában sem volt bosszút állni meg őrjöngeni, végig a lehetőségekhez képest higgadtan fogadta a sorsát. Ennek a sorozatnak ő az igazi hőse, nem Eragon, aki persze baromi nehéz, de mégis kikövezett úton jutott el a végéig, egy fél királyság támogatásával. 

Murtagh példáján keresztül tanultam meg, hogy nyugodtan szívassuk mértéktelenül a karaktereinket, jót fog nekik tenni. Az egyik főhősömbe konkrétan emiatt a gondolat miatt sikerült egy kicsit életet lehelni, hogy végre legyen valami értékelhető jelleme. Még alakul, de most már legalább van mire építeni. Sok irigyelnivaló várhatóan nem lesz rajta :D 

Aztán ott vannak a szerelmi szálak. Hát az valami felháborító, hogy Paolini mennyire pofátlanul figyelmen kívül hagyja az elvárásokat! Konkrétan egyetlen párt sem hoz össze a végén, pedig mindenki mindenkivel kölcsönösen és mélyen, de mégse. És a sorozat befejezésekor ő már azért közel sem volt gyerek, nem lehet erre fogni. Basszus, még a sárkányokat is szétválasztja, egy szinte kihalt faj egyetlen élő párját, és mégis úgy érzem, hogy ez így helyes, ezt hozta magával a történet, nem is lett volna reális ilyen jellegű happy endeket beleerőltetni. Roran és Katrina ott van azoknak, akik mindenáron boldog párokat akarnak látni, de ők ugye már az elején is együtt voltak. Istenem, de utáltam a Roranes részeket... 

A többieknél meg egész egyszerűen az a logikus, az következik az életükből, hogy nem. Mármint most nem. Murtagh lelke egyszerűen nem készült még fel egy kapcsolatra, meg egyáltalán a közösségi létre, ezért ő fájó szívvel ugyan, de ott hagyja Nasuadát újjáépíteni a világot, és eltűnik szem elől, hogy összerakja saját magát, amin őszintén szólva nincs mit csodálkozni. Nem is tudnám elképzelni, hogy csak úgy hirtelen összeköltöznek a palotában, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Nem is ők lennének. Azt viszont azért lehet sejteni, hogy nem itt ért véget a történetük... :)

Aryáék végkifejlete, ha lehet, még hitelesebb, bár az is igaz, hogy magát a szerelmi szálat végig egy kicsit gázosnak éreztem (abban eleinte nagyon benne volt Paolini élettapasztalatlansága, vagy hogy mondják ezt szépen), de ettől függetlenül a vége egészen reális. Arya vonzódik Eragonhoz, ő meg az elejétől bele van esve, de ugye majdnem száz év van közöttük, az már közel pedofília. Eragonnak fel kell nőnie hozzá, meg egyébként is máshol van dolga, a távkapcsolat meg nem működik, úgyhogy viszlát, majd egyszer visszatérek. Hát anyád; mennyire nem várná az ember, és mégis mennyire helyénvaló! Egészen az utolsó pillanatig azt hittem, hogy együtt fognak lelépni, ha már négy könyvön át kerülgették egymást. 
Na, hát ezek meg azt a gondolatot ültették el a fejemben, hogy nem szabad az elvárások rabjaivá válnunk; csak azért ne írjunk le valamit, amit nem akaródzik, mert úgy szokás. Ha az én karakterem nem azt teszi, amit egy bármelyik másik könyvben tenne, akkor nem azt teszi, ezt is meg lehet írni jól. Persze nyilván nem véletlenül alakultak ki ezek a szokások, megfontoltan kell eltérni tőlük, főleg mert ugye az is elsülhet rosszul, ha az ember végül azzal lesz klisés, hogy semmit nem úgy csinál, ahogy szokták. De ha úgy áll össze a történet, hogy szokatlan, de reális és kielégítő, akkor jó lesz az. Bátornak kell lenni, lábujjhegyen soha nem fogunk semmi rendkívülit alkotni. Akinek nem tetszik, majd olvas Twilight-ot (ami ugye mint tudjuk, mormon pornó kislányoknak). 

Meglepő egyébként az Eragon üzenete, vagy inkább üzenetfolyama is. Mármint maga a tény nem annyira meglepő, hogy van neki, hiszen a célközönségnek mindig is szüksége volt az arcába nyomott és random felületeken idézhető ijesztően klisés erkölcsi iránymutatásra, de megint csak az, hogy ezt egy ugyanabban a korban lévő srác követi el... Oké, sokszor érezhető, hogy nem valódi élettapasztalatot ad át a könyv, csak Paolini talált valahol egy általa értékesnek tartott gondolatot, de mégis, vannak benne olyan dolgok, amikre nem számítottam volna. Eleve az, hogy Eragon követ el olyan hibákat, amik élete végéig kísérteni fogják (Brom, Elva), és ezek nyomasztóan nagy hangsúlyt kapnak a történet során, furcsa. Az ember azt gondolná, hogy itt van ez a fantasy, kardozunk egy kicsit, meg röpködünk, megmentjük a világot, és mindenki boldog. Hát nem. Mindenki kimerült, elgyötört, elvesztette a szeretteinek nagy részét (akiket egyébként mi is szerettünk), és rohadt sok munka előtt áll. Meglepően komoly, vagy inkább komor a hangulata ahhoz képest, hogy még mindig az az alapunk, hogy egy gyerek írt egy fantasyt. 
Igen, bocsánat, ezen nem tudok túllépni. De nem is akarok; elég lelkesítő tud lenni, hogy basszus, ha neki sikerült, akkor én miért ne tudnám úgy megírni a regényemet, ahogy elterveztem? Ő valószínűleg annyival tett többet nálam, hogy tényleg megcsinálta, nem csak agyalt rajta. Meg nem akart a lehetetlenségig tökéletes lenni. 
A tett halála az okoskodás. Tényleg ki fogom írni a falra, nagy bölcsesség. 

Ha össze kéne foglalni, talán a bátorságról szól nekem az egész Örökség-ciklus. Hogy volt valahol Amerikában egy kissrác, aki kitalálta, hogy ő márpedig ír egy regényt, mert úgy tartja kedve, most pedig az egész világon ismerik a nevét. Nyilván nem azért, mert olyan hihetetlen írói teljesítményt tudott felmutatni (persze a korához képest de, de az olvasót ez a legritkább esetben érdekli), vagy mert annyira eredeti volt. Egy csomó helyen bele lehet kötni a könyvbe, mint irodalmi műbe, nem is találta fel a spanyolviaszt; egyszerűen összegyúrta a saját - irigylésre méltó - fantáziájával azt, amit olvasott, beletett időt-energiát (magántanulóként, úgy, hogy 15 évesen leérettségizett - tuti, hogy van egy időgépe a szekrényben), és a végeredmény olyan lett, hogy én itt a világ másik végén, 27 éves fejjel, évekkel a könyv olvasása után azon elmélkedek, hogy mennyi mindent tanultam tőle. Egy újraolvasás után biztos találnék még néhány dolgot, de egyelőre nincs energiám nekiesni annak a majd' 3 000 oldalnak. Most csak azokat szedtem össze, amiket így random merengések közben találtam. 

Ó, és egyébként tudtátok, hogy vannak érdekes utalások a könyvben? Néhány Doctor Who-s szösszenet, illetve az első sárkány neve Muad'Dib visszafelé. Néha eszembe jut, hogy milyen vicces dolgokat lehetne így beleírni a könyvbe, de mindig úgy gondoltam, hogy ugyan, más se csinál ilyet, hagyjuk. Aha... :)

Az Eragont lehet utálni, lehet cikinek tartani, de kétségbevonhatatlanul komoly teljesítmény ez a négy vaskos könyv. Nem tökéletes, persze. De érték. Fura helyeken lehet találni fontos dolgokat, csak nyitott szemmel kell járni :) 
(ééés +1 pont a kliséknek! :))

On Sai – Calderon 2., avagy felségáruláshoz bricsesz dukál

Visítvarögöhős agyleolvasztós ponyvaűropera. 
És Istennek hála kétszer olyan hosszú, mint az első rész. Az utolsó oldalakkal ugyan nem vagyok teljesen megbékélve, de egyébként ugyanazt tudom elmondani róla, mint az első részről: még-még-még!

Sztori

Ha nem lenne, ki kéne találni, gondoltam valahol a 300. oldal magasságában. Aztán rájöttem, hogy de hát ezt kitalálta valaki, jézusom, milyen agy kellett hozzá... Meg milyen merészség! Szóval Calderont berakni egy falka veszett anyatigrisként viselkedő harcedzett nő közé... Bevallom, én aggódtam. De ismét bebizonyosodott, hogy egy Ferreróval nem lehet szívózni. 
A közepe táján éreztem, hogy már rajzolnom kéne, hogy ki, kivel, mit, mikor, miért, és meddig, de végül megúsztam folyamatábrák nélkül. Nem merném állítani, hogy fel tudom idézni a világméretű szarkavarás minden részletét, de nem zavarodtam bele, és végső soron ez a lényeg :) Míg az első könyv inkább a szereplők megismertetésével és az alapok lerakásával foglalkozott, itt már mindenki nyakig van a csokiszószban, keresztbe-kasul manipulálják egymást, ki jobban, ki rosszabbul, de a végén minden világos lesz, mint a nap. Sokat egyébként nem tudok elemezni a történeten, mert egyszerűen annyira sok szálon fut, annyira kicsavart, hogy lehetetlen, vagy inkább értelmetlen röviden beszélni róla. Gyönyörűen, hosszan elő van készítve a lezárása, fordulatos, meglepő, ahogy annak lennie kell. 

A vége miatt vagyok csak némileg csalódott, nagyon elszállt már a helyzet az én ízlésemnek is, ráadásul baromira lógva hagyva érzem magam. A tangójelenetnél csak néztem, hogy WTF, most szakadtunk el végleg a valóságtól, valaki biztos beengedett a szellőzőrendszerbe valami durva hallucinogén cuccot, és hát onnantól kezdve nehéz volt komolyan venni az eseményeket. Aztán túl gyorsan túl nagy happy end, négyoldalas kimerítő testi-lelki egyesülős szexjelenet NÉLKÜL, amiért pedig majd' 800 oldal óta szurkoltunk. Végig átéltük Calderonék minden érzését önmarcangolósan részletesen, ezért nekem nagyon hiányzott a végéről a hosszú lelkizés meg miegyéb. Így kívülről nézve valahogy nem volt az igazi. Úgyhogy most lesátoroztam a képzeletbeli könyvesbolt ajta előtt, és türelmesen várom a harmadik részt, hátha. Ugyan nem vagyok híve a lezárt sztorik csakazértis újraélesztésének, de mivel itt úgyis a kivitelezés a lényeg, az se zavarna, ha Calderon csak híreket nézne a bandával egy egész könyvön át. Csak legyen valami. 

Karakterek
Ferrerós pólót akarok hordani. Vagy felvenni vezetéknévnek, ha rászolgálok. Minél többet tud meg róluk az ember, annál szürreálisabbak, és annál jobban beszippantanak. Matteo egyszerűen zseniális körmöstül, mindenestül, bár annyira bizarr, hogy arcot meg külsőt még fejben sem igazán tudtam társítani hozzá, ami azért furcsa jelenség. Eterno meg egy állat. Igen, annál is nagyobb állat. Az ő életéről is elolvasnék egy-két könyvet alkalomadtán... :)
Némi Firefly-os ihletést érzek egyébként egy-két mellékszereplőn, meg úgy általában az egész könyv hangulatán, de meg kéne néznem újra a sorozatot, hogy kiderüljön, nem beszélek-e hülyeségeket :) Dűnés hasonlítgatást is láttam már, az valahol tényleg jogos volt, de magamtól mondjuk eszembe nem jutott volna. Szóval az űrfeudalizmus egy dolog, de annál azért sokkal többről szól mindkét könyv. 
Japán kultúrát meg szamurájlélektant is kapunk rendesen az arcunkba, leginkább a kettes számú jópasi formájában (mert abból ugye sosem elég), Tainával isteni jeleneteik vannak, és annak ellenére, hogy elég nagyot változik a viselkedése a könyv során, nem tűnik önellentmondásosnak. Meg hát ott van ugye a politika; a japánoknál az is bonyolultabb a szokásosnál, és sokkal több halállal meg szeppukuval (most már tudom, hogy így hívják szépen a harakirit) jár, mint általában. Bocsánat, ha nem szó szerint idézek (miért nincs kulcsszavas keresés a papírkönyvekben?!), de: "Nehéz lehet japánnak lenni. Én biztos nem bírnám."
És egy plusz saját élmény: Taináva kapcsolatban fogalmazódott meg bennem, hogy miért nem haladok a saját regényemmel. Néhány ritka kivételtől eltekintve általában magasról teszek rá, hogy mi történik a női főszereplőkkel, akármennyire is jók. Taina is egy iszonyat jó és összetett karakter, szeretem olvasni, de valahogy érzelmileg mégsem igazán érint meg. Még nem tudom, hogyan, de ez a felismerés talán elvisz a megoldáshoz a saját karaktereimmel kapcsolatban :) Addig is inkább pasikról írok, abból nem lehet baj. 

Összefoglalva
Letehető könyv, nem szippant be teljesen (hál'isten, főnököm nem díjazta volna a másnapi állapotomat, ha egy ültő helyemben kell kiolvasnom), ami valószínűleg azért van, mert hiába nincs már fizikai kapcsolatod vele, akkor is próbálod kibontani a sztorit, vagy egyszerűen csak eszedbe jut a buszon valami, és nem tudsz nem felröhögni. Kell is bele egy kis szünet, különben kiégeti az agysejteket.
Mellesleg az ember is olyan hévvel olvassa, mióta sikerült rábeszélnem, hogy kezdje el, hogy komolyan meglepődtem. Vécén olvasós könyvből előlépett munkába cipelős és itthon csak úgy olvasós könyvvé, ami azért elég nagy szó nálunk :) Úgyhogy abszolút nem csak lányos regény, tessék nyugodtan nekiesni. Persze panaszkodik néha, hogy az űr nem is hideg, de hát mint az első résznél is kifejtettem, nem azért szeretjük a Calderont, mert sci-fi. Hanem minden másért. Zseniális; vegyétek, olvassátok! 

"Kisasszony, micsoda bál, nemde? Az ember lánya csak úgy eljön táncolni, aztán hopp, sógun lesz belőle."

U.i.: a fene gondolta volna, hogy ennyire nehéz egy hosszú szőke hajú japán csávóról normális képet találni a neten... Csak egy öreg alkesz fejű zenészt sikerült levadásznom, aki nyomokban emlékeztetett Agurira, de őt inkább nem mutogatom :)

Gyorshír

Meguntam a várakozást, úgyhogy múlt héten korlátozott angoltudásomat latba vetve rákérdeztem Nalini Singh facebookján, hogy mi a fene lesz most nálunk a könyveivel. Aki nem tudná, az a para, hogy az Egmont kivonult az országból, csak a gyerekkönyveik maradnak, úgyhogy per pillanat nincs hazai kiadója a könyveinek. A következő választ kaptam:

Magyarul az ügynökei rajta vannak a dolgon, ami egy fokkal jobb, mint a "fogalmam sincs", de még ők sem tudnak semmi konkrétat. Remélem, találnak valakit, aki átveszi - részemről nem is annyira a hatodik, hanem sokkal inkább a hetedik rész miatt, ami még készen sincs. Igény biztosan lenne rá, már a blog statisztikáiból is meredeken az jön le, hogy Nalini a legnépszerűbb téma, amiről valaha írtunk. Oké, nem mondom, hogy reprezentatív a blog a maga alig 2300 oldalmegtekintésével, de ha annak a negyede egyetlen író egyetlen sorozatához tartozik, az azért jelent valamit. 

Ha bármit megtudok, jelzek :) 

Vámpírakadémia - a film

Huh, hol is kezdjem... Rég akartam ennyire kijönni moziteremből film közben. Folyamatában nagyjából így tudnám röviden leírni: gáz, vicces, gáz, pörgős, gáz, vicces, pörgős, gáz, gáz, vicces, gáz, jajdegáz, pörgős, gáz, gáz, GÁZ!

Amit éreztem közben:

Áááá, ne már, ááá, ÁÁÁ, miaf*sz, ne már, ne, kérlek, ne, öljetek meg, ÖLJETEK MEG, engedjetek ki,  mi ez a szar, VÁGJÁTOK FEL AZ EREIMET!

Mély levegő, na még egyszer.

Végül mégis bent maradtam a teremben a film végéig, az emberrel egymásba kapaszkodtunk, hogy ne ordítsunk fel, hogy mi ez a vállalhatatlan szar. Lehiggadva már azt mondom, hogy csak két dolog nagyon gáz benne: A FORGATÓKÖNYV, MEG A SZÍNÉSZI JÁTÉK!

1... 2... 3... 4... kávé, cigi... 5... 6... 7... 8... 9... 10... 

Epedve várom azt az időt, amikor végre a mi generációnk kezd el filmeket készíteni. Mert amíg azok az öregek próbálják belőni a célcsoportot, akik nem hiszik el, hogy 20 körül, sőt afölött is van élet YA meg fantasy témában, esélyünk sincs. A Csontváros készítői mondjuk a film csúfos bukása után belátták, hogy alábecsülték kis közösségünk átlagéletkorát, és ennek szellemében készítik majd el a Hamuvárost - legalábbis ezt nyilatkozták, aztán hogy sikerül-e, az majd kiderül. 

A Vámpírakadémia ugyanebbe a csapdába esett, a YA legalsó korhatárát célozta meg, vagy talán még annál is lejjebb lőtt. Olyan elképesztően buta mondatokat adtak a karakterek szájába, ami egy bizonyos (elég alacsony) szint fölött teljesen élvezhetetlenné teszi a filmet. Mondom ezt úgy, hogy mesemániás vagyok, tényleg nagyon sok mesét nézek, de azok jórészt képesek úgy érthetőek lenni a gyerekek számára is, hogy közben nem a megboldogult Mónika show színvonalát hozzák. Tegye fel a kezét, aki nem nézi meg bármikor szívesen még egyszer az Oroszlánkirályt (régi szinkronnal, mert Zazu új dala például már ebben a népbutító szellemben készült). Na ugye. A Vámpírakadémia pedig a szövegeket tekintve a közelébe sem ér Szimbáéknak. 

Hogy a meséknél maradjunk: az egyébként élő karaktereket elég gyerekes módon beskatulyázták a jó-rossz kupacba, némelyiküket el is torzították, amivel még sokat kéne szenvedniük, ha lennének folytatások (aminek őszintén szólva nem látom sok esélyét), mivel a többségük elég összetett ahhoz, hogy kiderüljön, hogy tulajdonképpen mégsem/mégis "gonosz". Kirova például annyira gáz lett, hogy arra nem találok szavakat, egy igazi rosszindulatú ribancot csináltak belőle, teljesen indokolatlanul. 

Az is nagyon zavaró volt az elején, hogy Rose narrálásában kaptunk egy VA-wiki kivonatot, amolyan gyorstalpalót a világhoz; szerintem meg lehetett volna oldani frappánsabban is, de ezen még túlteszem magam, egye fene, ők így látták jónak. Azt viszont sokkal nehezebben nyelem le, hogy egy csomó párbeszéd csak miattunk zajlott le, érezhetően nekünk szánták az elhangzott információt, nem egymásnak. Lissának meg ez a vérundora nem is tudom, hogy honnan jött és mi értelme volt, meg hogy mitől változott meg a végére. Ha valaki vágja, kommenteljen már, mert tényleg lövésem sincs, mit akartak ezzel mondani. 

A színészekről egy kicsit nehéz nyilatkozni, mert gyaníthatóan rendezői utasításra olyanok, amilyenek, de azért egy-két mondatot szentelnék nekik is. Zoey Deutsch egész jó kis Rose-t rakott össze, jól áll neki ez a badass-dolog, érzelmes tekintete is van meg minden, szóval az ő karrierjének szerintem jót tett a film. A Lissát alakító Lucy Fry-ra sem lehet egy szavam sem - azon kívül, hogy még mindig szélesszájú kisbéka feje van, és kicsit sem arisztokratikus. Dimitri (vagy ha úgy jobban tetszik, Dmitri) pedig végül is nem volt olyan gáz, mint amire felkészítettem magam, de azért messze volt a szótlan dhampyr félistentől, akit vártam. Sok volt a nyál és kevés a keménység (amit egy orosztól nem várna az ember, de sikerült), a szinkronszínésznek pedig elfelejtettek szólni, hogy az egész magyar fandom egy halálosan szerelmes orosz akcentusos Rózáért eped. Aki meg nem ismeri a könyvet, annak valószínűleg fogalma sincs, hogy ezek ketten mit esznek egymáson, vagy hogy mennyire gáz valójában, hogy egyáltalán bármi is van köztük... Néha megjelennek egy-egy közös jelenetben, verekednek kicsit meg szívatják egymást, és szerelem. Csókolom, Watersék, tetszettek olvasni a könyvet?
Összességében véve sekélyes lett a film, nem fordítottak túl sok figyelmet az emberi kapcsolatokra, vagy a személyiségekre, ami pedig azért egy lányregény adaptációjánál elég nagy hiba. A sztorira ugye nem kellett energiát pazarolni, mert az adott volt, a maradék jeleneteket meg vélhetően elbohóckodták fél kiló fű meg speed mellett. Nem mondom, néha nem a sírástól, hanem a nevetéstől görnyedtem, tényleg voltak ütős poénok, de ez sajnos nem vitte el a hátán a filmet. Egyetlen poént emelnék ki: az "ezek a vámpírok nem csillognak" beszólás az elején teljesen elment volna, ha nem azzal lenne tele az internet évek óta, hogy a fanok világszerte győzködik egymást és a többieket, hogy ez bizony nem Twilight. Az egész bandának valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy mit csinál, miért és kiknek. 

Egy csomó random jelenetet kikapkodtak egyébként a könyvből, valószínűleg ilyen "had örüljenek a fanok" alapon, mert a filmhez mint önálló műhöz semmit nem tesz hozzá például az, hogy Dimitri mikor verte meg az apját, vagy hogy Tatiana lehordja Lissát, sőt, maga Tatiana is egy tök felesleges karakter volt. A könyvben fontosak, mert van hatásuk, itt egyszerűen csak a "húúú, ez is benne volt" effekt a lényeg. Ezek miatt sajnos kevesebb fontos dolog fért bele az időbe, és azokat sem sikerült elmélyíteni. Azt kell mondanom, hogy még a Twilight is mélyebb ennél, ők legalább próbáltak az érzelmekre koncentrálni, ebből meg simán csak egy újabb sulis film lett.

Voltak azért jó megoldásaik, például Rose és Lissa kötelékét nagyon szépen érzékeltették, jó volt ez az elsárguló szem effekt, teljesen egyértelművé tette, hogy mi történik. A varázslatot egész természetesen oldották meg, a harci jelenetek csak néha voltak gázok (az ember szerint akkor se, csak én vagyok helikopter), a jól használt fiatalos szleng egész életszerűvé tette a filmet, és meglepő módon strigaként mindenki sokkal jobban nézett ki, mint egyébként, de ez sajnos mind-mind kevés ahhoz, hogy bármit is akarjak a jövőben ettől a társaságtól. 

Végigkövettem facebookon a film készítését; gyakorlatilag amint bejelentették, rátapadtam a hivatalos oldalukra. A kezdeti lelkesedésem nagyon gyorsan átcsapott gyanakvásba, majd abba, hogy vért izzadva próbáltam nyitott maradni. Hiába. Ugyan egészen más helyeken cseszték el, mint ahol vártam, de végső soron jobban jártunk volna, ha bele se vágnak ebbe. Csináljon minden adaptációt az Éhezők viadala bandája, és kész, mindenki más meg maradjon meg annál, amihez ért. 

Inkább ezt nézzétek, rossz minőségű és csak 3 perc, de sokkal jobban visszaadja a könyvet. És Ben Barnes.

On Sai – Calderon, avagy hullajelölt kerestetik

Magyar. 
Sci-fi. 
Egy NŐTŐL. 
Manapság mindenki írhat könyvet...?

Hát, valahogy így indult a kapcsolatom Calderon kapitánnyal és világával, réges régen, egy messzi-messzi galaxisban. Aztán elsétáltam egy könyvbemutatóra, csak mert sosem láttam még olyat, és feltűnt a moderátor jó stílusa. Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy ez a moderátor volt On Sai / Varga Bea, akinek sajnos a saját bemutatóját már nem volt időnk megvárni, így okosabb akkor sem lettem a Calderon kapcsán (már ha egyáltalán arról volt szó), de azért megjegyeztem magamnak. Így került a könyv a képzeletbeli WTF-polcra Pippa mellé, és miután azt rettentő jónak találtam, úgy döntöttem, a Calderon is kap egy esélyt. 
Hát, kevés ilyen jó döntésem volt könyvekkel kapcsolatban az utóbbi időben. Legszívesebben két példányban tartanám itthon, az egyiket páncélszekrényben, el ne vesszen, vagy meg ne rágja a kutya (bár ő a fantasyre bukik). 

Stílus

Előrebocsátom, nem vagyok egy nagy sci-fi rajongó, legalábbis írott formában. Olvasgattam Asimovot, meg Bankstól ezt-azt, de nem vittem túlzásba; a legtöbbet talán a Jedi növendék sorozat forgott a kezeim között a témában. Tévésorozatok tekintetében már más a helyzet, a BSG és a Stargate univerzumból mindent felfaltam (az SG-1-et nem is egyszer, az SGA-t sokkal többször is), sőt, még a Firefly-t is végignéztem unalmamban, de azért nem nevezném magam különösebben képzettnek a témában. 

Véleményem ettől függetlenül van (épp nekem ne lenne?): az a fajta ember vagyok, akinek a Star Wars nem sci-fi, hanem űrfantasy. A Calderon ugyanez a kategória: elég kevés benne a "sci", gyakorlatilag lejátszódhatott volna a Földön egy tengeralattjárón is, maga az űrhajós környezet nem volt sok hatással a történetre, bár monumentalitást kétségkívül adott neki. Űrbullshit persze van benne bőven, úgyhogy a hangulat adott, de ettől még a sci-fi besorolást kicsit erősnek tartom. A szelektív kiválasztódás kifejezésnél például a biosztagozatos gimnazista énem felsikoltott fájdalmában; kissé nehezményezem ezt a világító LED dióda szindrómát, de mivel ez a kedvenc jelenetem közepén van, amin akárhányadik olvasásra is fetrengek a röhögéstől, igazából nem zavar, csak alátámasztanám vele, hogy nem sci-fi. Az ominózus jelenet amúgy zseniális. "Tudja, mit? Inkább ugorjon!"

Na de ne vesszünk el a részletekben, térjünk vissza a nagy egészhez! Elég ponyvaszerűen indul a könyv, sokkal lazábbra számít a gyanútlan olvasó az első néhány tucat oldalon, mint amivé aztán kinövi magát a sztori. Persze azért sok komolyságot azért nem kell várni, vagy feszültség van, vagy visítvaröhögés, vagy egyszerre a kettő, sírni viszont valószínűleg nem fogunk - hacsak nem a nevetéstől. 

Karakterek
A sablonos nem elég jó kifejezés rájuk, egyik értelemben sem. A szereplők a skatulyáik minden tulajdonságával bírnak, a nemesek nagyon úriemberek, a katonák nagyon kemények, a japánok nagyon japánok, mindenkiről ordít, hogy hová valósi; még a lázadó Calderon és Taina sem kivételek, nekik egyszerűen csak több tulajdonságuk van, mint a többieknek, ettől különlegesek. A mellékszereplők is elég egyszerűek, kaptak egy-két plusz tulajdonságot, amivel kiemelkedhettek, és ezt egyébként nagyon ütősen teszik, éppen amiatt, hogy nincsenek túlbonyolítva a jellemeik. Így lesznek egyszerre rettenetesen sablonosak és elképesztően egyediek is. Tökéletesen ellentmondásos, de a világ támogatja az ilyen személyiségeket, sőt, annyira elrugaszkodott, hogy nem is igazán várunk mást. Egy életszerű karakter ebben a környezetben teljesen életképtelen lenne. 
Az egyes karakterekről nem szeretnék sokat beszélni, úgysem lenne hiteles, olvasni kell, mert a stílusuktól marha jók. Meg a hátterüktől, de azt meg nem lövöm le. Egyetlen mellékszereplőt szeretnék külön kiemelni: Franktől konkrétan kedvem támadt pszichológushoz menni, ami nagy szó azok után, hogy az utamba kerülő iskolapszichológusok sora már zsenge gyerekkoromban meggyőzött arról, hogy ez a szakma a világ legnagyobb átverése. Frankkel azért leülnék néha lerészegedni, vagy csak veszekedni egyet, esetleg egyszerre a kettőt. 
Amit még baromira élveztem ebben a témában, az a karakterek egymás közötti kapcsolatainak alakulása. Ahogy Calderon félig beleszarva, félig nagyon tudatosan maga mellé állít mindenkit maga körül, de úgy, hogy még el is hiszem, hát azért le a kalappal. Jól lejön az emberek működése, a motivációik, a tapasztalataik alapján változó hozzáállásuk, úgy, hogy közben mégis önmaguk maradnak. Tessék, így járunk, ha pszichológusra bízzuk a regényírást, lesz egy remek csoportdinamikánk, és láthatunk életszerű karakterfejlődést, még a mellékszereplők szintjén is. 

Világ
Mint már említettem, elrugaszkodott, de ez engem nem szokott zavarni, Nalini Singh-ért is meg vagyok veszve, pedig ő is erősen el van szállva sok tekintetben. 
Igazából sokat nem tudok mesélni róla, űrkorszak van, feudalizmus van, viszont a gépek nem gondolkodnak, tehát hangsúlyos az emberi tényező, ami ezt az egyszerű modellt gyönyörűen a feje tetejére állítja. Mindenki akar valamit, és ha van a kezében hatalom, neki is áll kavarni, te meg bogozd ki. Mármint Calderon előbb-utóbb kibogozza neked, de azért addig megizzasztja az agysejtjeidet, ha elköveted azt a hibát, hogy leteszed a könyvet. 

Szerelmi szál
Mert azért mégiscsak lányregény, vagy mi. A karakterek életszerűtlensége miatt az "átélhető" kifejezést nem igazán használnám rá, de kellemes, izgulós, Calderon és Taina piszkálódásai nagyon élvezetesek, és nagyon lehet szurkolni nekik, szóval ez is teljesen rendben van - ami nem utolsó szempont egy olyan könyvnél, aminek az a végső célja (legalábbis az egyik), hogy ők ketten valahogy összegabalyodjanak. Furcsa, mert nem is igazán ismerik egymást, és mégis sokkal jobban, mint bárki más a környezetükben; emiatt néha kicsit átmennek drama queenbe, amikor nem tudják eldönteni, hogy a másik tényleg paraszt, vagy valami más motivációja van, de ezt is nagyon intelligensen teszik, kifejezetten élvezetes figyelni, ahogy "táncolnak". 

Összegzés
Ha én lelkesedek valamiért, akkor azt általában nagyon intenzíven teszem. A Calderon után is nagyon gyorsan elfelejtettem a kifogásaimat arra vonatkozóan, miért is nem veszek már könyvet a karácsonyi dömping után. Kiválóan összerakott mű, egyetlen felesleges mondat sincs benne, a párbeszédek zseniálisak, pattogós, humoros - 100% kikapcsolódás. Idegnyugtatónak, gondűzőnek különösen ajánlott, mellékhatása esetleg az lehet, hogy hülyének néznek a buszon, ha percenként felvihogsz olvasás közben. Nem mindenkinek fog bejönni, de aki szereti az igényesen könnyed stílust és az intelligens humort, annak mindenképpen ajánlom. 

Írástechnikai előadás

Oké, a felén már túl vagyunk, de jobb későn, mint soha! On Sai, azaz Varga Bea, a Calderon könyvek, a Scar, és még isten tudja mi szerzője (sorry, novellák terén műveletlen vagyok) nagyon jó hangulatú és hasznos előadásokat tart a gödöllői könyvtárban kéthetente péntekenként. A részvétel ingyenes, az illendőségi beugró 500 Ft (ne kérdezzétek, hozzatok egy ötszázast és kész), ami nevetségesen kevés ahhoz képest, hogy mennyire hasznosak és információdúsak az előadások. Akit érdekel az írás, az ne szalassza el a maradék két alkalmat :) Én személy szerint azokat várom a legjobban, különösen a dramaturgiát, mert az elég szenvedős téma nálam. Részletek itt, a maradék program pedig a következő:

2014. március 7. péntek 18 óra - Dramaturgia, avagy ha neked jó, nekem jó

A cselekményívről. A konfliktusok kapcsolata a világgal és a karakterekkel. Ki legyen a nézőpont egy jelentben, melyik jelenetet érdemes leírni? Író ígéret és annak megtartása. Honnan derül ki, hogy rossz a dramaturgia? Hogyan fejleszthető a dramaturgiai érzék? Lezárások, nyitott végek és függő végek. Az írói eszköztár bővítése. Hogyan sikáljuk el a hibákat?

2014. március 21. péntek 18 óra - A párbeszéd - avagy szólalj meg, megmondom, ki vagy!

Miért fontos a párbeszéd egyedisége? Egy jó jelenetben kik a beszélők és miért épp ők? Mitől túlírt egy dialógus? Hogyan lehet narráció nélkül megmutatni a szereplő nemét, korát, társadalmi státuszát, élethelyzetét, érzelmi állapotát? Mi a maszkolás és fókusz irányítása? Mi az elszórt infoadagolás? Fantasztikumban hogyan lehet világépítésre használni a dialógust?

Apropó, két félkész Calderon kritika vár még befejezésre, de ahhoz egy újraolvasást is illene megejtenem, mert rég volt már, emlékezetből meg nem ér... :) De meglesznek, mert nem lehet szó nélkül elmenni mellettük.

Kemese Fanni – A napszemű Pippa Kenn

Hát basszus, szólhatott volna valaki előbb is, hogy ez a könyv jó. 

Hónapokig nézegettem a kiadó oldalán, facebookján, mindenfelé, de úgy voltam vele, hogy fura címe is van, a fülszöveg alapján kétesélyes, ráadásul magyar író is, úgyhogy a kapcsolatunk sokáig plátói maradt. Azért eszembe jutott néha, mert a cím meg a borító hangulata valamiért megfogott, mégsem jutottam el odáig, hogy közelebbről megnézzem. Aztán egy túl rövid éjszaka után, félkómásan valahogy a semmiből eszembe jutott, hogy bele is lehet olvasni. 

Három perccel később elvesztem. Mint szárnyait próbálgató író, meghajlok Kemese Fanni nagysága előtt, és ünnepélyesen megígérem, hogy ezentúl jobban odafigyelek a magyar szerzőkre.

(Szokásomtól eltérően nem kategóriánként fogok értékelni; így egyben szép a könyv, semmi kedvem hentesbárddal nekimenni és élve felboncolni.)

Azért szeretem, ha bele lehet olvasni egy könyvbe, mert onnantól kezdve nem veszek zsákbamacskát. Rögtön lejön, hogy tetszik-e a stílus, hogy csalódott vagyok-e, amikor egyszercsak elfogynak az oldalak, és motoszkál-e bennem tovább, hogy na vajon ebből mi fog kisülni. Hát ez itt úgy nézett ki, hogy a naplórészletnél már hangosan ujjongtam, hogy sok szemszögből és mindenféle időkből kapunk leírást a világról. Nem tehetek róla, perverz módon vonzódom az alaposan kidolgozott világokhoz, pláne, ha ilyen hangulatosan vannak előadva. Nem is csalódtam: amikor úgy éreztem, hogy már a szereplőknek sincs több információjuk, mindig kiderült még valami, jött az "aha!", meg a "de hisz akkor". A nézőpontkarakterek össztudása elég kiterjedt, így a végére szépen összeáll, hogy ki, mit, kivel, mikor és miért.
A történet egyébként 2214-ben játszódik (kiszámoltam, hah!), 157 évvel a világvége után, amire már - ha minden igaz - élő ember nem emlékezhet. Minden és mindenki génmanipulált (vagy fertőzött, más opció nem nagyon van), enélkül valószínűleg tényleg kihalt volna az emberiség mindenestül. A túlélőknek vannak még régről maradt működő technikai eszközeik - lőfegyver, napelem, okosdolgok -, de nincs kommunikációs hálózat, nincsenek járművek, újra "divatba jött" a kard és az íj. Kicsit steampunkra emlékeztet, legalábbis annyiban, hogy ez a könyv is különböző korok technikai fejlettségét keveri, mégpedig meglepő természetességgel. Az egész nem egyszerűen reálisnak, hanem valódinak tűnik; nem csak el tudom képzelni, hogy ilyen lehet a világ egy globális biológiai katasztrófa után, hanem eszembe sem jut kételkedni, és ez nagyon fontos különbség. 
A szerelmi szálat nem nevezném különösebben ütősnek, de nincs is hiányérzetem. Örülünk, hogy örülnek, és próbáljuk beleélni magunkat, hogy milyen lehet egy ilyen elszigetelt élet után társat találni - ez pont elég gondolkodnivalót ad, nem is kell tovább cifrázni. Belegondolva az egész könyvet ez a mértékletesség jellemzi: az alaphelyzet van annyira erős, hogy nem is férne már belénk egy túl intenzív dráma, úgyhogy csak szépen lassan, emészthető tempóban növelve kapjuk a feszültséget. Nincs is talán érzelmi csúcspontja a könyvnek, vagyis annyi van, hogy nehéz lenne egyet kiemelni. Nincs leharapott ujjú Frodó, nem derül ki, ki az apánk (öhm... mindegy :D), nem esik össze holtan a főgonosz, és nem mentettük meg a világot, mégis a végén beleszédülünk a rohanásba: odaérünk, nem érünk oda, meghal, nem hal meg, ő is, de mégse, háttekivagy, bazmegmostmilesz. Meg a "holatöbbi", de azt már az olvasó költi hozzá. Nem tudom, hogy a következő részben Pippa mennyi szerepet fog kapni, hiszen nem ő a címszereplő, de várnak rá még érdekes dolgok, úgyhogy bizakodom. 
Pippát ugyanis egyszerűen imádom. A karakter nem rendelődik alá a megszokott sémáknak, végig tök logikus és intelligens, a jelentéktelen problémákon gyorsan túllép, a fontosakat minden erejével igyekszik megoldani, akkor is, ha az alapjaiban rengeti meg az egész világát. Olyan döntéseket hoz, amilyeneket a helyzet elvár; soha nem az a konfliktus, hogy mit fog tenni, mert az kifogástalan; inkább az, hogy mit okoz majd, amit tesz. Ha példaképet kellene választani minden általam ismert könyv hősnője közül, akkor Pippa lenne az.
Spoiler, jelöld ki: amikor kiderült, hogy a nagybátyja él, és a nagy szenvedés közepette eszébe jutott, hogy a srác talán azért hazudott neki, mert nem akarja elveszíteni, hát én majdnem sírtam örömömben. Egy csomó könyvben ilyenkor jön az elhúzódó dráma, amit aztán nagyon hatásosan fel lehet oldani, én meg verem a fejemet a falba, hogy miért lesznek az intelligens karakterek hirtelen hisztisek és hülyék. Na, Pippa nem, ő  minden fájdalma ellenére normális emberhez méltóan gondolkodik, nem kezdi el hirtelen másnak látni a srácot, akit ismer és szeret, hanem logikus magyarázatot keres, mert tényleg meg akarja érteni, hogy mi történt. Halleluja!

Ami kicsit zavaró volt, az az, hogy Pippát és Rubent nem mindig tudtam megkülönböztetni, sokszor kellett megállnom és tisztáznom, hogy most éppen melyikük fejében is vagyunk. Valahogy nem különültek el eléggé, sem a stílust, sem pedig a látásmódjukat tekintve, és talán a többieket is csak azért tudtam azonosítani, mert máskor/máshol/másokkal voltak. 
A nevekbe már megint bele kell kötnöm, sajnálom, nálam ez is kritikus, és szó ami szó, nem voltam odáig tőlük. Gage, Gary, Galen (ha jól emlékszem), Paul, Peter, Pippa, Phil, Hester, Hazel - mintha minden család csak egy kezdőbetűvel gazdálkodhatna, mint az állatkerti zsiráfok. A Ruben ugyan kivétel, de az meg egyszerűen nem maradt meg a fejemben; nem tetszik, nem is áll a számra, és folyton el kell hessegetnem Ruben Rybnik, alias Zeddicus Zu'l Zorander képét, aki egyébként a világtörténelem legjobb filmre vitt mágusa, de itt akkor is kicsit furcsán mutat. Pippának viszont még a neve is nagyon jó, gyermekien ártatlan hangzása rátesz még egy lapáttal az elszigeteltségből fakadó kíváncsiságra, és valahogy elveszi az élét a kemény életnek, gördülékenyebb, kedvesebb, pozitívabb lesz tőle minden. 
Még valamit érzek a könyvön, ami nem százas, de azt már nem tudnám megfogalmazni, nem volt időm figyelni rá, és őszintén szólva ha soha nem jövök rá, azt is túlélem. Az egész így ahogy van, értéket képvisel, élvezetes, elgondolkodtató, látszik rajta a tehetség és a belefektetett munka is. Simán megállná a helyét külföldön is, sőt, rohadt jó filmet lehetne (kéne!) csinálni belőle. Angelfall, add át a helyed!