Iain M. Banks – Nézz a szélbe

A könyv, ami harmadik olvasásra már megríkatott.
A könyv, amiben semmi lényeges nem történik, mégsem unalmas.
A könyv, ami teljes egészében a Kultúrán belül játszódik, egy "minden tökéletes és bármit lehet" utópiában, mégis komoly drámát vonultat fel.
A könyv, ahol nem oldódnak meg a rejtélyek, de a végére rájössz, hogy nem is fontos.
A könyv, aminek a feszültségszintje nem követi a szokásos függvényt, ahelyett, hogy növekedne a végéig és ott teljesedne ki, itt csak úgy zizeg egy kicsit és elhal. De ez a furcsa lötyögés egyáltalán nem teszi élvezhetetlenné.

Sajnos a külföldi kiadások sem rendelkeznek jobb borítóval.

Ha azt kérdeznék tőlem, melyik a leginkább Kultúrás könyv a sorozatból, ez és a Holtpont / Excession lenne a javaslatom, ezek jelenítik meg leginkább a Kultúra hangulatát, szellemiségét, két nagyon különböző szemszögből: míg az Holtpont a kríziskezelésről, a Kultúra szervezettségéről (vagy annak hiányáról) szól, addig a Nézz a Szélbe egyszerűen egy életérzés, a 90 százalékban a mindennapok bemutatása.

A halálkeresésről szól mindkét főszereplőjénél a könyv, ezzel megadva az erős érzelmi hátteret, és a világ bemutatása sem hagy maga után kívánnivalót. Én őszintén meglepődtem, amikor rájöttem, mennyire késői helyen van ez a sorozatban. A legtöbb könyvnél felfedezhetünk újabb technológiákat, szociális vagy más, világbeli fejlődéseket az előzőekhez képest, itt ez egyáltalán nincs meg. Annyira nem koncentrál erre az aspektusára a regény, hogy egészen korainak tűnik ha naívan olvassuk. Az, hogy mégis egy élvezhető és ízig-vérig Kultúra történet, csak emeli az értékét.

Mellesleg kiváló a magyar fordítás, ez talán az egyetlen olyan könyv Bankstől, aminek a fordításával elégedett vagyok.

Nalinisek, talpra!

Titkos forrásaim megsúgták, hogy még mindig folynak a tárgyalások, úgyhogy ösztönzésképpen létrehoztunk egy facebook oldalt, csak hogy lássák, itt vagyunk és nagyon akarjuk, és igenis minden pénzt megér, hogy Nalini Singh megjelenhessen magyarul. Csatlakozzatok, hívjátok az ismerőseiteket, blogoljátok tovább, mutassuk meg, hogy másfél év kihagyás és nulla reklám után nemhogy elfelejtenénk, de még jobban várjuk a folytatásokat és az új sorozatot!

>> Nalini Singh magyar rajongói oldal <<

Csak emlékeztetőül: tizenhat könyvvel vagyunk lemaradva jelenleg. TIZENHATTAL. Ebből kilenc a Psy/Changeling, három a Guild Hunter sorozat, illetve ott van a Rock Redemption, aminek mind a négy megjelent részével adós még az univerzum. Egyik sincs lezárva, folyamatosan jelennek meg az új kötetek, és úgy hallom, nem esett a színvonal, ami pedig sok hosszú sorozattal megörténik. Szóval húzzunk bele, Janvier-ért, Hawke-ért, Naasirért, Kalebért (igen, én is nagyot néztem :D), és a még ismeretlen arcokért, de elsősorban magunkért, mert Nalinit olvasni jó. 

Susan Ee – World after - Túlélők világa

Csak mazochistáknak! 

Egy fillért sem adnék ki érte, soha. Az első részt is vissza kellett volna adnom gariba, mert akárhányszor ránézek, zavar, hogy ebből a szarból valaki meggazdagszik az én közreműködésemmel. 
És tudom, sok lesz már egy kupacban a káromkodás, de kurva bosszantó, hogy Nalinit nem adják ki, mikor hosszú tanulmányokat lehetne írni a népnevelő hatásáról, ami a sérültek tiszteletétől (nem elfogadás! kiérdemelt tisztelet!) kezdve az épeszű és élhető (!) becsületig minden szarra nevel tök természetes és befogadható módon, ez a könyv meg egyetlen dolgot támogat, de azt rettenetesen: az önbecsapást, és mégis mindenki áradozik róla, meg borítékolható az összes folytatás, meg bárminek a hipersebességű kiadása, amit Susan Ee a jövőben kiöklendezik magából. Mondogassuk a hülyeséget, hátha attól igaz lesz, meg ne nézzünk szembe a kellemetlen problémáinkkal, majd valahogy megoldódnak úgyis. Kifejezetten károsnak találom a személyiségfejlődésre nézve, szóval kedves szülők, nagynénik/bácsik, nagytesók: ne ezt vegyétek ajcsiba a gyereknek, ha tudatos embert akartok belőle nevelni. 

Karakterek
Penryn életfilozófiája még mindig a "tudom, de nem érdekel". Már az első öt percben kicsinál a szándékos önámítással, ahogy bénán győzködi magát, hogy nem is retteg a horrorfilmbe illő külsejű és viselkedésű húgától, akitől minden normális ember visítva menekül. Meg az olyan húzásaival, hogy látja, hogy hárman el akarják kapni, de csakazértis kisétál olyan helyre, ahol védtelen, aztán vakarja a fejét, hogy vajon most mit kellene tenni, hogy ne verjenek péppé/erőszakoljanak meg.  Nem is tudom, na vajon mit? Hagyni magad, büntetésből, ha már ennyi eszed volt! Többszörösen halottnak kellene már lennie ezzel a hozzáállással...

Világ
Nem, öcsém, nem. Az egész világ egy értelmetlen katyvasz. Szörnyszülött kislányokat nem tartanak meg a túlélők, különösen ketrec és fegyveres őrizet nélkül, pláne miután megtámadott valakit, és látványosan emberfeletti támadó képességekkel rendelkezik. Hova lett az az alapvető életösztön, ami nélkül rég halottak lennének?
A túlélők más téren is egyre inkább irreálisan viselkednek. Egyszerűen nem retteghet mindenki a nap 24 órájában egy szervezett táborban, ha kaja van a kezében, hogy úristen, biztos elveszi valaki, ha nem szorítom magamhoz nagyon és nem lopakodok egy tömeg közepén. Ott vagy tényleg mindenki lop, de akkor rohadt gyorsan káosz lesz, függetlenül attól, hogy az ember mennyire színészkedi túl a félelmét, vagy nincs lopás, mert aki megpróbálja, az nem jár jól. És mivel az ellenállás még mindig egy jól szervezett társaságnak tűnik, vélhetően rég megoldották, hogy senki ne akarja elvenni a más cuccát erőszakkal. 

Stílus
Hát, az még mindig szar. A könyv első felében nagyjából minden második-harmadik mondatot olvastam csak el, a többi értelmetlen töltelék volt. 
Penryn és a kard "beszélgetései" nagyjából úgy tűntek, mintha az író így próbálna reagálni az első részt ért kritikákra, és utólag megmagyarázni dolgokat. Sajnálattal közlöm, hogy nem sikerült, így se lett több értelme semminek. 
A félreértelmezett szavakra már nem is pazarolok túl sok időt, de kb. kettő perc guglizás lett volna kideríteni, hogy a pánikroham nem a pánik fokozása, hanem egy jogosan pánikot okozó helyzettől tök függetlenül jelentkező pszichés zavar. Baromira ki tudnak zökkenteni ezek, és halál igénytelen lesz tőle az egész.
A fordításért még mindig járna egy kiadós arcultörlés valakinek, különösen a "megaludtunk" és hasonló kifejezésekért. Megaludni mifelénk a tej szokott, vagy esetleg nagyon vidéken bármi más, de nem hiszem, hogy az a magyarázat, hogy Penrynnek hirtelen tájszólása lett, mikor eddig nem volt. Én értem, hogy szar az alapanyag, de legalább tovább rontani nem kéne rajta.

Szerelmi szál
Egy fokkal talán több értelme van, mint az első részben, bár azt már az első nagy találkozáskor biztosra vettem, hogy ebben a könyvben is csak egyetlen csók fog elcsattanni. Aztán persze kiderült, hogy tévedtem: annyi se volt! Szóval én tényleg későn érő típus vagyok, de ez, hogy 17 évesen (Rafi meg ugye sokkal idősebben) mindenféle halálfélelem meg visszatérés meg romantikus repkedések közepette csak ölelkezünk... Cuki, meg minden, csak szerintem a korosztálynak is kevés, meg nem is reális. Próbálja a srác magyarázni, hogy hát ugye a szabályok, és azért nem, de mivel ez a legutóbb sem zavarta, meg az egész romantikus ömlengésben nem zavarja, csak pont a smacinál húzta meg a határt, kicsit már megint hiteltelen. Isten mighty arkangyala nyilván tudja az alapvetést, hogy vétkezni lehet tettel, szóval és gondolattal is (ja, nekem se maradt ki a házi hittan "hogyan tegyük tönkre a gyerek önértékelését minél előbb" alcímű fejezete, még ha ez speciel kudarcot is vallott, mert már tízévesen is ragaszkodtam a gondolataim szabadságához), szóval ha tényleg érdekelné, mi tilos és mi nem, akkor Penrynt úgy ahogy van, hagyná a fenébe. Ezért mondom, hogy marha káros gondolatokat közvetít ez a könyv, mert már megint arról van szó, hogy valaki nem mer szembenézni a valósággal, nem meri eldönteni, hogy szarik-e a szabályokra vagy sem, sőt, magáig a konfliktusig sem hajlandó eljutni. A tudatosság legapróbb szikrája nélkül sodródik, minden késztetését megnyugtatja kicsit, mert hát végülis szereti is meg nem is, a kecske is jól lakik meg a káposzta is megmarad, de az, hogy esetleg el kéne gondolkodni, meg dönteni arról, hogy mi a fontos, eszébe se jut. És ez egész valahol zseniálisan van tálalva, mert akinek nincsenek ilyen elvárásai, annak valószínűleg baromira nem tűnik fel, hogy amúgy ez rohadtul gáz, mint ahogy Penryn meg az anyja viszonya is gázos volt az első részben, hasonló okokból kifolyólag. Még ha aktívan vergődnének a karakterek, érzékelnék, hogy a motivációik összeférhetetlenek, az rendben lenne, de ez a sekélyes beleszarás minden, csak nem oké. 

Sztori
Néha kicsit túlpörgős. Most ez a veszélyes, de közben az is, és még ez is probléma, az angyalok, meg a túlélők, meg a skorpiók, meg a húgom, meg az anyám, meg a huszonhatodik Pistike, és mindent én oldjak meg, pedig nem is vagyok hős, de mindenki annak hisz, pedig csak megmentem az embereket meg a világot meg egy arkangyal a pasim, és még őt is én mentem meg, de nem vagyok hős, hagyjatok már, na jó, megyek és megoldom, mert én kemény csaj vagyok - de nem hős, csak nagyon-nagyon-nagyon kemény, azt is csak azért, mert muszáj, meg mert 17 vagyok és agy nélkül lázadok. Kicsit néha sok, na.
Itt is kb. a könyv utolsó harmadára talált magára az írónő, addig nem igazán tudta, hogy mit kezdjen magával, bár tény, hogy több értelme volt az elejének, mint az előző részben. De azért megtanulhatna már írni, komolyan tudnám értékelni, mert amúgy maga a történet tényleg nem rossz, igazából csak ezért olvasom. Meg mert mazochista vagyok, és szeretem kiélni rossz könyvek fikázásában a felgyülemlett agressziómat.
A vége nekem olyan WTF volt, szerintem oda még illett volna némi történés. Haladunk a sztorival, repülünk ide, aztán oda, aztán amoda, és egyszercsak minden előjel nélkül vége. Paige problémája még mindig nem oldódott meg, sőt, ki se derült, hogy egyáltalán mi a baja, ugyanúgy nem tudunk semmit, mint az első rész végén. Rafi szárnyai még mindig nem kerültek vissza rá, a fő konfliktus még mindig megvan, és lövésünk sincs a megoldásáról, viszont kaptunk pár kérdőjelet (mi az anyám van ezekkel a skorpió/sáska/kiméra/mittudoménmikkel, és a kiscsajnak mi köze hozzájuk), és még mindig nincs ötletünk se, hogy na akkor innen hogyan tovább. 

Pozitívumok
A harcjelenetek még mindig jók, és egye fene, pár hónap krav magát megszavazok az írónőnek. A kard, mint karakter nagyon tetszett, az a mód is, ahogyan kommunikál, a személyisége is, sőt, megmondom őszintén, a spontán hülye névadása is, bár tényleg gáz lehet úgy bemutatkozni a többieknek, hogy "bár ez a picsa Tündérmackónak nevezett el, azért boruljatok térdre előttem, mert így is kicsinállak titeket" (azt most hagyjuk, hogy ha tud szavakkal kommunikálni, akkor miért nem teszi Penrynnel, ha meg nem, akkor miért lényeges a neve, mert a többihez képest olyan apró logikátlanság, hogy igazából nem is fontos). Volt egy-két megmosolyogtató beszólás, Zuckenberg vécéásás közben egész hiteles kép volt, szóval egy részét azért kifejezetten élveztem két dühöngés között. De attól még mindig egy összehányt szar. Csak el kellett volna mesélni a sztorit valakinek, aki tud írni, mennyivel jobb lett volna... 

Brandon Sanderson – Warbreaker

A Blindsighthoz hasonlóan ez is egy, az író által ingyenesen elérhetővé tett könyv, de az előbbi folytatásával, az Echoproaxiával ellentétben Sanderson nem okoz csalódást.

A Stormlight Archive sorozathoz hasonlóan a világ újszerű, érdekes, egyedi. A világ a színek és az emberek "lélekzete" körül forog, amik furcsa hatalmat kölcsönöznek az embereknek. Mindenféle tárgyakat tudnak animálni, korlátozott intelligenciával felruházni, és sok egyéb képesség jár a lélegzetek halmozásával: hosszabb élet, emelkedett színlátás, fejlettebb érzékelés. A történelme a világnak valamelyest ki van dolgozva, de a földrajza nem. Ez köszönhető annak, hogy ez egy egylövetű világ, egy önálló regény. Ennek ellenére jön a folytatás, lassan de biztosan. Várom nagyon. Ez a 2. "sorozat" tőle, aminek a folytatására várok, most kezdtem a Mistbornba, szerintem ott is ez lesz a helyzet, bár ott vannak befejezett trilógiák.

A történet, bár nem E/1-ben íródik, nagyrészt két hercegnő történetét követjük, igen közelről, tehát az ő szemükön, felfogásukon keresztül látjuk a világot. Ezt zseniálisan írta meg Sanderson, olyannyira, hogy teljesen egyértelmű dolgok csak utólag tűnnek fel. A két lány sorsa szinte teljesen párhuzamosan történik, gyakorlatilag ugyanaz a tanulási folyamat zajlik le pepitában.
A bizalom megtörése, a bizalom újra kiépülése, az emberek intrikálása.

Nem is nagyon tudok róla mit írni, érdemes elolvasni, kiváló fantasy, de a világ egyediségén kívül nem sok újat nyújt. Abszolút 7/10-es könyv, nem rengeti meg a világot, de az írás kiváló, a szereplők átélhetőek és a történet tartalmazza a szükséges mélységet.