Ezt a könyvet is egy "mit olvassak ha olyat akarok mint X?" kérdésre való válasz miatt kezdtem olvasni, és 100%-ig megérte. Az X itt George RR Martin Tűz és Jég Dala regényfolyama volt, és a találóan pureasoiaf-nak nevezett (találó, mert a sorozat egyre rosszabb, egyre távolabb a könyvektől, és mivel mainstream, minden társalgást megfertőz) subredditen jött szembe velem a fonál.
Mivel a fő téma az volt, hogy már megint várni kell a következő könyvre (én a 3. könyv óta csinálom ezt), a Mistborn sorozatot javasolták, mert befejezett, jó, szép. Megemlítették mellé a The Stormlight Archive-ot, ami visszaadja a Martini életérzést, mert befejeztlen, jó nagy szünetekkel a könyvek között. Én persze az utóbbit kezdtem olvasni, mert szeretek szenvedni.
Bár a második könyv előszava alapján nem bíznék a 2016-os megjelenésében a harmadik résznek, sok másban nem hasonlítanak a könyvek. Sanderson jóval kisebb szereplőgárdával dolgozik és jelentősen magasabb mágiaszinttel. A hangsúly nem az intrikán és a személyközi kapcsolatokon van... igazából nem is tudnám megmondani, min van a hangsúly. Személyek, sorsok, a karakterek formálódása.
A The Way of Kings bevezet minket egy olyan világba, ahol még nem jártunk. Teszi mindezt a végletekig hitelesen. Az író első szabálya kiválóan bemutatja a hozzáállását a mágiához. Ahol Martin azt mondja, hogy nem használ túl sok mágiát, mert nem jó, ha a mágia hozza és oldja meg a problémákat, mert végső soron az emberek világán az emberek okozzák, és néha oldják meg a bajt, ott Sanderson egy kőkemény sci-fi hozzáállást tanúsít a mágiával szemben: a mágia működik (mint írói eszköz), ha nem a történetet megoldó varázskulcsként kezeljük, hanem a fizika szabályainak kibővítéseként, következetesen.
A hozzáállását és a stílusát egy másik, híres fantasy szerzőéhez hasonlítva: Sanderson sokat ígér, de Eriksonnal szemben (Malazan Book of the Fallen sorozat) nem hagyja lógva az olvasót. A világ, amit elénk tár fura, jóval idegenebb a Erikson kreálmányánál, de mégsem érezzük magunkat idegenül benne.
Sanderson megtanít minket bízni benne, az íróban. Szerencsére a könyv hosszú, így van is időnk kialakítani ezt a bizalmat. Bízunk benne, hogy ha valamit bevezet, arról ki fog derülni, hogy mi az, mi szerepe van, hogy működik. A legfurább dolgokat a világ legnagyobb természetességével kezeli, és nem erőszakos tanítóbácsi módjára, hanem a bemutatás, a leírás erejével illeszti bele a világképbe. Az elején volt néhány rész, ahol csóváltam a fejem, mondom ez ostobaság, ez hülyeség, de aztán mindig rájöttem, hogy csupán nem értettem még mindent. A könyv első tizede után már kifejezetten vártam az ilyesmiket, mert tudtam, hogy később mindennek lesz értelme, és ezek nagyon érdekes koncepciókat vezettek be.
Csak ízelítőül. A világ egyik alapvetése a highstorm. Ez egy ránézésre rendszertelenül, de matematikai módszerekkel jósolható, pár naponta érkező hatalmas vihar. Ez kihat az emberek (és igazából minden életforma) életének szinte minden aspektusára. A hajózás gyakorlatilag a partmenti lavírozásra korlátozódik, az épületek mind egy irányba néznek és megerősített keleti oldallal rendelkeznek. És még számtalan egyéb, például a kő alapzatig lekopaszított tájak, és ehhez alkalmazkodó növényzet, teknőspáncélszerű héjakkal rendelkező állatok.
Nem akarok túl sokat lelőni a vlágból, mert a könyv egyik legnagyobb élvezeti értéke a környezet furcsaságainak felfedezése, azok következményeinek feltérképezése.
Csak pozitívumokat tudok mondani a könyvről. Egyszer sem akartam letenni, hiába hosszú, hiába bombáz egyenletesen új és új dolgokkal. A karakterek átélhetők, a nemesek nemesként ábrázolása is teljesen hiteles, a különböző társadalmak megosztottsága jól ábrázolt, a világ mindenféle tájai, sajátosságai érdekesek, ötletesek.
Biztos, hogy fogok még olvasni tőle, ha végzek ezzel a sorozattal, és ezt mindenki másnak is javaslom, aki szereti a racionálisan felépített fantáziadús írásokat. Nem Martin, egészen más stílusban ír, örülök, hogy sikerült tágítanom a tűrhető fantasy kategóriámat.