Míg a Száműző (The Algebraist) egy sokkal megbízhatatlanabb és lassabb FTL (Faster Than Light - fénysebesség feletti utazás) mechanizmus miatt klikkesedő és szeparálódó hatalmas galaxist fest le annak változatos életformáival, a Feersum Endjinn (amit nem vagyok hajlandó a lefordított nevén emlegetni, sőt, a fordítás létezését is tagadom) a Sötét Háttér Előtt (Against a Dark Background) hagyományait viszi tovább, egy zárt, önmaga hosszú és változatlan létezésébe belebetegedett világgal.
Alapvetően nem szeretem az olyan science fiction világokat, ami a valaha volt, de aztán elvesztett technológiáról szól, és a jelenkor szereplői egy lebutított technológiai szinten vegetálnak. Ezt csalásnak érzem, az író ezzel gyakorlatilag a saját helyzetét könnyíti meg, és persze kap egy jó adag felfedeznivalót is, szinte ingyen.
Bár a regény egy ilyesféle világot ír le, Banks itt ezt kétféle módon kerüli meg. Egyfelől sokkal kisebb a szakadék a valaha volt technológia a jelenkor között, mint az szokás, másrészt a zseniálisan jó világleírás és világérzékeltetés gyakorlatilag elmossa ezt a problémát.
A cím azért az, ami, mert a három (négy) főszereplő egyike diszlexiás, és benyomásaim szerint kissé értelmi fogyatékos is, és csak fonetikusan tud írni. Épp emiatt a könyv idejekorán, gyászos hirtelenséggel véget is ér, mert az utolsó negyed a fonetikusan leírt szövegek átírását tartalmazza (ebből következik az is, hogy a fonetikusan írt rész csak a könyv kb. harmada, a többi normális).
A regény szerkezete Banks-nél szokásosan több szálon halad, de meglepő módon elsőre úgy tűnik, az idősíkokkal nem variál, senki nem emlékszik vissza, senki nem flashbackkel. Azért csak elsőre, mert a fent említett négy főszereplő igazából három, de inkább csak úgy van közük egymáshoz az összevontaknak, mint a hernyónak és a lepkének.
A szereplők itt csak a regény legvégén futnak össze, amikor megtalálják a keresett deus ex machina-t, a címadó gépezetet.
A történet szerint a Földön visszamarad emberekre hatalmas vész leselkedik egy a naprendszerbe beóvakodó gázfelhő képében, ami súlyos fényhiányt (és emiatt kihűlést) okozna, meg persze a Napnak sem tesz jót. A világ uralkodói nem kívánják a problémát megoldani, ellenben van a Cryptosphere nevű valami, egy számítógépes hálózat, ami (amellett, hogy virtuális valóságot ad és lehetővé teszi, hogy mindenki nyolc életet éljen (plusz még nyolc a virtuálban utána)) tartalmaz egy alrendszert, ami működésbe lép erre, legyártva egy organikus kulcsot, ami majd jól beindítja az eltávozott emberek által itthagyott megfelelő védelmi rendszert. Spoiler: sikerül neki(k, mert többen is lesznek a végére, akik akarva-akaratlan, de segédkeznek ebben), de nagyon érzékletesen leírja egy "látomásban" (a rendszer által tett predikciók), hogy mi történne a világgal nélküle.
A világon mindenki be van drótozva (valamilyen szinten még az elvileg implantmentes priviliged státuszú emberek is), minden tele van chimeric lényekkel (amik nem több állatból összevarrt lények, hanem emberi tudatok módosított állati testekben, nagyon sok madár van a könyvben, illetve egy jegesmedve-követ és Ergates, a hangya), és hogy mi védi meg az embereket a rosszindulatú akaratátvételtől? Hát, nagyjából semmi. Rendkívül szemléletes, hogy amikor a "megbabonázott", túlmotivált katonák bontják a berendezést, ami a Cryptosphere-t részben tartalmazza, az meg úgy "védekezik", hogy mindenféle "hallucinációkkal" próbálja elrettenteni őket a munkától, csábító nők, csecsemő a kalapács alá, akármi.
A regény Bankstől szokatlanul keveset magyaráz. Amikor elindulunk az utazásra (szó szerint és átvitt értelemben is), elképzelésünk sincs, ki micsoda és mit miért csinál. Az emberek emberek, de nem mindig, az állatok néha emberek, és ami a virtuális térben történik az nem mindig tűnik is el ott nyom nélkül. A többi regényét könnyebben emésztettem meg, ez majdnem a kétharmadáig tartott, mire azt mertem mondani, értem, mi történik.
De rendkívüli kaland volt, köszönöm, hogy egy végső útra még elmehettem önnel, Mr Banks!