Hát basszus, szólhatott volna valaki előbb is, hogy ez a könyv jó.
Hónapokig nézegettem a kiadó oldalán, facebookján, mindenfelé, de úgy voltam vele, hogy fura címe is van, a fülszöveg alapján kétesélyes, ráadásul magyar író is, úgyhogy a kapcsolatunk sokáig plátói maradt. Azért eszembe jutott néha, mert a cím meg a borító hangulata valamiért megfogott, mégsem jutottam el odáig, hogy közelebbről megnézzem. Aztán egy túl rövid éjszaka után, félkómásan valahogy a semmiből eszembe jutott, hogy bele is lehet olvasni.
Három perccel később elvesztem. Mint szárnyait próbálgató író, meghajlok Kemese Fanni nagysága előtt, és ünnepélyesen megígérem, hogy ezentúl jobban odafigyelek a magyar szerzőkre.
(Szokásomtól eltérően nem kategóriánként fogok értékelni; így egyben szép a könyv, semmi kedvem hentesbárddal nekimenni és élve felboncolni.)
Azért szeretem, ha bele lehet olvasni egy könyvbe, mert onnantól kezdve nem veszek zsákbamacskát. Rögtön lejön, hogy tetszik-e a stílus, hogy csalódott vagyok-e, amikor egyszercsak elfogynak az oldalak, és motoszkál-e bennem tovább, hogy na vajon ebből mi fog kisülni. Hát ez itt úgy nézett ki, hogy a naplórészletnél már hangosan ujjongtam, hogy sok szemszögből és mindenféle időkből kapunk leírást a világról. Nem tehetek róla, perverz módon vonzódom az alaposan kidolgozott világokhoz, pláne, ha ilyen hangulatosan vannak előadva. Nem is csalódtam: amikor úgy éreztem, hogy már a szereplőknek sincs több információjuk, mindig kiderült még valami, jött az "aha!", meg a "de hisz akkor". A nézőpontkarakterek össztudása elég kiterjedt, így a végére szépen összeáll, hogy ki, mit, kivel, mikor és miért.
A történet egyébként 2214-ben játszódik (kiszámoltam, hah!), 157 évvel a világvége után, amire már - ha minden igaz - élő ember nem emlékezhet. Minden és mindenki génmanipulált (vagy fertőzött, más opció nem nagyon van), enélkül valószínűleg tényleg kihalt volna az emberiség mindenestül. A túlélőknek vannak még régről maradt működő technikai eszközeik - lőfegyver, napelem, okosdolgok -, de nincs kommunikációs hálózat, nincsenek járművek, újra "divatba jött" a kard és az íj. Kicsit steampunkra emlékeztet, legalábbis annyiban, hogy ez a könyv is különböző korok technikai fejlettségét keveri, mégpedig meglepő természetességgel. Az egész nem egyszerűen reálisnak, hanem valódinak tűnik; nem csak el tudom képzelni, hogy ilyen lehet a világ egy globális biológiai katasztrófa után, hanem eszembe sem jut kételkedni, és ez nagyon fontos különbség.
A szerelmi szálat nem nevezném különösebben ütősnek, de nincs is hiányérzetem. Örülünk, hogy örülnek, és próbáljuk beleélni magunkat, hogy milyen lehet egy ilyen elszigetelt élet után társat találni - ez pont elég gondolkodnivalót ad, nem is kell tovább cifrázni. Belegondolva az egész könyvet ez a mértékletesség jellemzi: az alaphelyzet van annyira erős, hogy nem is férne már belénk egy túl intenzív dráma, úgyhogy csak szépen lassan, emészthető tempóban növelve kapjuk a feszültséget. Nincs is talán érzelmi csúcspontja a könyvnek, vagyis annyi van, hogy nehéz lenne egyet kiemelni. Nincs leharapott ujjú Frodó, nem derül ki, ki az apánk (öhm... mindegy :D), nem esik össze holtan a főgonosz, és nem mentettük meg a világot, mégis a végén beleszédülünk a rohanásba: odaérünk, nem érünk oda, meghal, nem hal meg, ő is, de mégse, háttekivagy, bazmegmostmilesz. Meg a "holatöbbi", de azt már az olvasó költi hozzá. Nem tudom, hogy a következő részben Pippa mennyi szerepet fog kapni, hiszen nem ő a címszereplő, de várnak rá még érdekes dolgok, úgyhogy bizakodom.
Pippát ugyanis egyszerűen imádom. A karakter nem rendelődik alá a megszokott sémáknak, végig tök logikus és intelligens, a jelentéktelen problémákon gyorsan túllép, a fontosakat minden erejével igyekszik megoldani, akkor is, ha az alapjaiban rengeti meg az egész világát. Olyan döntéseket hoz, amilyeneket a helyzet elvár; soha nem az a konfliktus, hogy mit fog tenni, mert az kifogástalan; inkább az, hogy mit okoz majd, amit tesz. Ha példaképet kellene választani minden általam ismert könyv hősnője közül, akkor Pippa lenne az.
Spoiler, jelöld ki: amikor kiderült, hogy a nagybátyja él, és a nagy szenvedés közepette eszébe jutott, hogy a srác talán azért hazudott neki, mert nem akarja elveszíteni, hát én majdnem sírtam örömömben. Egy csomó könyvben ilyenkor jön az elhúzódó dráma, amit aztán nagyon hatásosan fel lehet oldani, én meg verem a fejemet a falba, hogy miért lesznek az intelligens karakterek hirtelen hisztisek és hülyék. Na, Pippa nem, ő minden fájdalma ellenére normális emberhez méltóan gondolkodik, nem kezdi el hirtelen másnak látni a srácot, akit ismer és szeret, hanem logikus magyarázatot keres, mert tényleg meg akarja érteni, hogy mi történt. Halleluja!
Ami kicsit zavaró volt, az az, hogy Pippát és Rubent nem mindig tudtam megkülönböztetni, sokszor kellett megállnom és tisztáznom, hogy most éppen melyikük fejében is vagyunk. Valahogy nem különültek el eléggé, sem a stílust, sem pedig a látásmódjukat tekintve, és talán a többieket is csak azért tudtam azonosítani, mert máskor/máshol/másokkal voltak.
A nevekbe már megint bele kell kötnöm, sajnálom, nálam ez is kritikus, és szó ami szó, nem voltam odáig tőlük. Gage, Gary, Galen (ha jól emlékszem), Paul, Peter, Pippa, Phil, Hester, Hazel - mintha minden család csak egy kezdőbetűvel gazdálkodhatna, mint az állatkerti zsiráfok. A Ruben ugyan kivétel, de az meg egyszerűen nem maradt meg a fejemben; nem tetszik, nem is áll a számra, és folyton el kell hessegetnem Ruben Rybnik, alias Zeddicus Zu'l Zorander képét, aki egyébként a világtörténelem legjobb filmre vitt mágusa, de itt akkor is kicsit furcsán mutat. Pippának viszont még a neve is nagyon jó, gyermekien ártatlan hangzása rátesz még egy lapáttal az elszigeteltségből fakadó kíváncsiságra, és valahogy elveszi az élét a kemény életnek, gördülékenyebb, kedvesebb, pozitívabb lesz tőle minden.
Még valamit érzek a könyvön, ami nem százas, de azt már nem tudnám megfogalmazni, nem volt időm figyelni rá, és őszintén szólva ha soha nem jövök rá, azt is túlélem. Az egész így ahogy van, értéket képvisel, élvezetes, elgondolkodtató, látszik rajta a tehetség és a belefektetett munka is. Simán megállná a helyét külföldön is, sőt, rohadt jó filmet lehetne (kéne!) csinálni belőle. Angelfall, add át a helyed!
(Szokásomtól eltérően nem kategóriánként fogok értékelni; így egyben szép a könyv, semmi kedvem hentesbárddal nekimenni és élve felboncolni.)
A történet egyébként 2214-ben játszódik (kiszámoltam, hah!), 157 évvel a világvége után, amire már - ha minden igaz - élő ember nem emlékezhet. Minden és mindenki génmanipulált (vagy fertőzött, más opció nem nagyon van), enélkül valószínűleg tényleg kihalt volna az emberiség mindenestül. A túlélőknek vannak még régről maradt működő technikai eszközeik - lőfegyver, napelem, okosdolgok -, de nincs kommunikációs hálózat, nincsenek járművek, újra "divatba jött" a kard és az íj. Kicsit steampunkra emlékeztet, legalábbis annyiban, hogy ez a könyv is különböző korok technikai fejlettségét keveri, mégpedig meglepő természetességgel. Az egész nem egyszerűen reálisnak, hanem valódinak tűnik; nem csak el tudom képzelni, hogy ilyen lehet a világ egy globális biológiai katasztrófa után, hanem eszembe sem jut kételkedni, és ez nagyon fontos különbség.
A szerelmi szálat nem nevezném különösebben ütősnek, de nincs is hiányérzetem. Örülünk, hogy örülnek, és próbáljuk beleélni magunkat, hogy milyen lehet egy ilyen elszigetelt élet után társat találni - ez pont elég gondolkodnivalót ad, nem is kell tovább cifrázni. Belegondolva az egész könyvet ez a mértékletesség jellemzi: az alaphelyzet van annyira erős, hogy nem is férne már belénk egy túl intenzív dráma, úgyhogy csak szépen lassan, emészthető tempóban növelve kapjuk a feszültséget. Nincs is talán érzelmi csúcspontja a könyvnek, vagyis annyi van, hogy nehéz lenne egyet kiemelni. Nincs leharapott ujjú Frodó, nem derül ki, ki az apánk (öhm... mindegy :D), nem esik össze holtan a főgonosz, és nem mentettük meg a világot, mégis a végén beleszédülünk a rohanásba: odaérünk, nem érünk oda, meghal, nem hal meg, ő is, de mégse, háttekivagy, bazmegmostmilesz. Meg a "holatöbbi", de azt már az olvasó költi hozzá. Nem tudom, hogy a következő részben Pippa mennyi szerepet fog kapni, hiszen nem ő a címszereplő, de várnak rá még érdekes dolgok, úgyhogy bizakodom.
Pippát ugyanis egyszerűen imádom. A karakter nem rendelődik alá a megszokott sémáknak, végig tök logikus és intelligens, a jelentéktelen problémákon gyorsan túllép, a fontosakat minden erejével igyekszik megoldani, akkor is, ha az alapjaiban rengeti meg az egész világát. Olyan döntéseket hoz, amilyeneket a helyzet elvár; soha nem az a konfliktus, hogy mit fog tenni, mert az kifogástalan; inkább az, hogy mit okoz majd, amit tesz. Ha példaképet kellene választani minden általam ismert könyv hősnője közül, akkor Pippa lenne az.
Spoiler, jelöld ki: amikor kiderült, hogy a nagybátyja él, és a nagy szenvedés közepette eszébe jutott, hogy a srác talán azért hazudott neki, mert nem akarja elveszíteni, hát én majdnem sírtam örömömben. Egy csomó könyvben ilyenkor jön az elhúzódó dráma, amit aztán nagyon hatásosan fel lehet oldani, én meg verem a fejemet a falba, hogy miért lesznek az intelligens karakterek hirtelen hisztisek és hülyék. Na, Pippa nem, ő minden fájdalma ellenére normális emberhez méltóan gondolkodik, nem kezdi el hirtelen másnak látni a srácot, akit ismer és szeret, hanem logikus magyarázatot keres, mert tényleg meg akarja érteni, hogy mi történt. Halleluja!
Ami kicsit zavaró volt, az az, hogy Pippát és Rubent nem mindig tudtam megkülönböztetni, sokszor kellett megállnom és tisztáznom, hogy most éppen melyikük fejében is vagyunk. Valahogy nem különültek el eléggé, sem a stílust, sem pedig a látásmódjukat tekintve, és talán a többieket is csak azért tudtam azonosítani, mert máskor/máshol/másokkal voltak.
A nevekbe már megint bele kell kötnöm, sajnálom, nálam ez is kritikus, és szó ami szó, nem voltam odáig tőlük. Gage, Gary, Galen (ha jól emlékszem), Paul, Peter, Pippa, Phil, Hester, Hazel - mintha minden család csak egy kezdőbetűvel gazdálkodhatna, mint az állatkerti zsiráfok. A Ruben ugyan kivétel, de az meg egyszerűen nem maradt meg a fejemben; nem tetszik, nem is áll a számra, és folyton el kell hessegetnem Ruben Rybnik, alias Zeddicus Zu'l Zorander képét, aki egyébként a világtörténelem legjobb filmre vitt mágusa, de itt akkor is kicsit furcsán mutat. Pippának viszont még a neve is nagyon jó, gyermekien ártatlan hangzása rátesz még egy lapáttal az elszigeteltségből fakadó kíváncsiságra, és valahogy elveszi az élét a kemény életnek, gördülékenyebb, kedvesebb, pozitívabb lesz tőle minden.
Még valamit érzek a könyvön, ami nem százas, de azt már nem tudnám megfogalmazni, nem volt időm figyelni rá, és őszintén szólva ha soha nem jövök rá, azt is túlélem. Az egész így ahogy van, értéket képvisel, élvezetes, elgondolkodtató, látszik rajta a tehetség és a belefektetett munka is. Simán megállná a helyét külföldön is, sőt, rohadt jó filmet lehetne (kéne!) csinálni belőle. Angelfall, add át a helyed!