Benina – Bíborhajú

Előrebocsátom, a sorozatnak csak az első részét, A Boszorka fényét olvastam. És soha, de soha nem akarom a kezembe venni a többit! Ha filmről beszélnénk, Szirmai Geri letépné a lovakat a falról dühében. Arra jó volt, hogy azóta tudatosan is értékeljem az olyan apróságokat a többi könyvben, mint a következetesség és az életszerűség, de itt véget is ér a pozitívumok listája. 

Egyszerre vagyok csalódott és dühös a Bíborhajú miatt. Csalódott, mert maga a világ elég érdekes, rengeteg lehetőség rejlik benne; még a sztorival sincs tulajdonképpen semmi komolyabb gáz, ezért is sikerült végigolvasnom, mert baromira érdekelt, mi fog kisülni belőle, noha végigdühöngtem az egészet. Mert a megvalósítás, hát az valami katasztrofálisan szar. Akkor is, ha a fanok - mert minden hibája ellenére durva rajongótáborral büszkélkedhet a sorozat - meglincselnek érte.
Lássuk, miért.

Karakterek: Röviden? Nulla életszerűség. Nulla! Claire, az E/1-ben megnyilatkozó főszereplőnk sokkal inkább tűnik értelmi fogyatékosnak, mint bármi másnak. Ha az érzelmi életképtelenségét valami oknál fogva figyelmen kívül is hagyjuk, akkor sem mehetünk el szó nélkül amellett a tény mellett, hogy Claire-nek körülbelül annyi életösztöne van, mint egy jól átsült rántott húsnak a petrezselymes krumpli mellett fekve. Veszélyben az életed? Szard le, menj, amerre jónak látod, vagy egyszerűen csak aludd át a fél életed, ne figyelj oda semmire, hiszen mi baj érhet, a mentorodat is az orrod előtt gyilkolták meg, kit érdekel? Van egy idegesítő, irracionálisan sablonos és retardált barátnőd, akire az összes, általad valamire is tartott ember sandán nézett? Eszed ágában se legyen még csak gyanakodni se, hiszen mindenki más hülye, csak te vagy helikopter! Történt valami veszélyes? Intézd el egy jaj, ne izélj márral, hiszen miért is lenne igazuk azoknak, akik helyetted is féltik az életedet? Megjelent valaki, aki veszélyesnek tűnik, és hirtelen furcsa dolgok történnek körülötted? Véletlenül se figyelj oda rá, bambulj ki az ablakon, hagyd figyelmen kívül, ez a legmegfelelőbb reakció az ilyen helyzetekben! TARKÓLÖVÉS! Spóroljuk meg annak a zsoldosnak a fáradtságot. Kihalófélben lévő faj vagy, a naivitás egyenlő a halálos ítéleteddel, de te boldogan lobogtatod, akár a céltáblát is kitehetnéd magadra. Egy nyolcévestől ezeket elnézném, tök aranyos lenne, vagy akár egy átlagos tinitől is, de nem egy érettségizni készülő boszorkánytól, aki elveszítette szinte az egész családját, túlélésre nevelik tíz éve, és a történet szerint érettebbnek kellene lennie az embereknél. Mentálisan sérült, nem találok más épkézláb magyarázatot arra, hogy ez a csaj azt sem tudja, hol van, vagy hogy mi folyik körülötte. Néhány valóságfoszlány áttör a mentális szűrőjén, arra valahogy, félig automatikusan, félig irracionálisan reagál, de egyébként abszolút nem él együtt a történettel. 

Gideon és Claire kapcsolata akárhonnan nézem, abnormális. Az a szeretet, amivel egymás iránt viseltettek, meg az érintéseik kihangsúlyozása szerintem túltett a pótpapa-nevelt lány kapcsolaton. Az se segít, hogya Gideon névről én valahogy Gedeonra asszociálok, aki egyrészt a nők bálványa, másrészt meg valami gyerekkori mesekönyvemben egy kecske. Claire mindenesetre teljesen romantikusan viseltetik az "öreg barát" iránt, odáig van attól, hogy szerinte ő nőies, meg a szeme, meg a bőre, meg huh. Hát fuj. 

Hogy ki gonosz és ki nem, azt egyszerűen kockával dobták ki, senki viselkedéséből nem lehetett következtetni semmire, még visszanézve sem. A csodamágia, aminek jeleznie kellene minden rosszindulatot, vagy működik, vagy nem. Minden és mindenki következetlen, értelmetlen, feleslegessé teszi az olvasó minden erőfeszítését arra vonatkozóan, hogy megértse a történteket.
Talán Kellan (miféle név ez?) az egyetlen olyan karakter, akit sikerült nagyjából egységessé alkotni, és még el is hiszem, hogy a jelleme és a motivációi alapján úgy viselkedik, ahogy. Meg David, de ő is csak azért, mert semmit nem tudunk róla, és nem is igazán csinál semmit.
Összefoglalva: az írónő valószínűleg évtizedek óta nem él társasági életet, rossz szerepjátékokon és gyerekkönyveken szocializálódott, és még boltba sem jár, hogy legalább valami távoli fogalma legyen az emberek működéséről. 

A szerelmi szál: Tökéletes káosz. Senki nem érti, miért szeretnek egymásba ezek ketten, illetve Kellan vonzalma még akár érthető is lenne, hiszen ő tényleg ismeri a csajt, még ha nem is a saját tapasztalatai alapján, de Claire részéről annyira varázsütésre történik minden, hogy többször kedvem lett volna falhoz vágni a könyvet. Ja, hogy ő a halott mentorom féldémon fia? Akkor szeretem, halálosan és mindörökké. MIVAN?!
Szóval a vonzalom, az oké. De ez a tökéletes alárendelődés egyetlen információ alapján vagy már megint a Gideon felé fennálló túlfűtött érzelmeket és elmeháborodottságot igazolja, vagy egyszerűen azt, hogy az író soha életében nem volt még normálisan szerelmes, de még csak nem is olvasott róla egyetlen épkézláb könyvet sem.

Még ha toleráns vagyok, akkor is minden oldalon több életszerűtlenségbe is bele tudnék kötni, úgyhogy már ennek a posztnak is a felét kitöröltem, mert valószínűleg relatíve keveseket érdekel, hogy nekem mennyire habzik a szám olvasás közben. Ha sikerül még egyszer végigszenvedni magam rajta, akkor kiegészítem a sztori kritikájával is a posztot, mert azt így emlékezetből nem merném már elemezni. Addig is senkinek nem ajánlom Beninát, még a 10-12 éveseknek sem, mert noha nagyjából az ő értelmi szintjükön van a könyv, kb. annyira építi a jellemüket, mint a Győzike show.

És ezért fákat vágtak ki. Sírok. 

Richelle Mead – Georgina Kincaid sorozat

Imádom. Nem tudok rá jobb szót, a hatrészes (befejezett) sorozatból kettő van kint magyarul, tűkön ülve várom a továbbiakat. Bár ha ezt szó szerint vennénk, nagyon fájna a hátsó felem a végére, ugyanis sajnos az Agave egy időre parkolópályára tette Meadet; csak remélni merem, hogy nem akarják félbehagyni a sorozatot, mert  az angolom, szégyen-gyalázat, de nem elég kifinomult ahhoz, hogy élvezhető legyen eredeti nyelven. Az ember mondjuk végigrágta magát rajta, és még tetszett is neki, ami már önmagában sokat elmond a könyvről, ő ugyanis mindent, ami Banks és Martin bácsi alatt van, kíméletlenül lehúz, elsősorban és mindenekfelett a lányregényeimet.

Mead ezúttal kétséget kizáróan a felnőtt közönséget célozta meg, lévén egy olyan démon a főszereplő, akinek nem csak ennie és innia, de rendszeresen szexelnie is kell a túléléshez. Feladata, hogy ez utóbbival annyi lelket rontson meg, ahányat csak tehet, de hivatásának ezt a részét már nem szívesen gyakorolja. A párkapcsolatokat is megvonja magától, lévén munka közben életerőt szív el a partnereitől, bár ahogy az lenni szokott, ehhez azért annyira nem fogja tudni tartani magát.

Karakterek: Életszerűek, ha azt leszámítjuk, hogy a többszáz-ezer éves démonoknak meg angyaloknak baromira nem úgy kéne viselkedniük, mint a 20-30 éves embereknek, de ez azt hiszem, az összes ilyen karakterekkel dolgozó könyvnek megbocsátható.
Főhősünk, Georgina ízig-vérig nő - ami egy szukkubusztól végső soron elvárható -, életének hosszú évei alatt egyáltalán nem érezte szükségét semmilyen férfias készség elsajátításának, viszont vágyik a romantikára, imádja a gyerekeket, szeret virágot kapni, a férfiak manipulálása pedig szó szerint is a vérében van. Ennek ellenére nem egy sablonos karakter, megvannak a maga problémái, a hibái; a múltja, amire nem feltétlenül büszke. Kellően merész és talpraesett, a stílusa pedig élvezetes, ami egy  E/1 nézőpontú könyvnél nem hátrány. Annak ellenére egyébként, hogy ennek is egyértelműen a női közönség az elsődleges célcsoportja, melegen ajánlom a sorozatot azoknak a férfiaknak is, akik szeretnének egy kicsit jobban belelátni a nők működésébe. Nem mondom, hogy Georgina A Nő általános megtestesítője, de azért elég jó mintapéldány, átadja a ránk jellemző gondolkodásmódot.
És ha már férfiak: kicsit hiányolom az első két könyvből azt a pasifigurát, akiért éjszakákon át lehet nyálat csorgatni, mert hát Seth ehhez túl bölcsész, meg túlságosan halandó ebben a kontextusban; Romanról már az elején sejtjük, hogy valami nem stimmel vele, Bastien meg nekem valamiért egy néger Balázs Paliként jelenik meg lelki szemeim előtt, úgyhogy ő is kiesett. Persze a viselkedésük bizonyos elemei nyilván megmozgatják a női fantáziát, attól nem kell tartani, hogy csak Georgina fogja jól érezni magát, de olyan igazi beleszeretnivaló figurát én nem találtam benne. Ez az olvasásélményből nem igazán vont le, sőt, tulajdonképpen csak most fogalmazódott meg bennem, hogy próbálok negatívumokat is keresni.
A mellékszereplők is kellőképpen kidolgozottak, a könyvesbolt legénysége abszolút hihető karakterekből áll, Carter rettenetesen szimpatikus, nagyon szeretném jobban megismerni a későbbiekben; igaz, a vámpírok kicsit vérszegények (ha-ha), de azért alapvetően mindenki szerethető.

Sztori: Itt is előfordult néha, hogy Georgina előtt jártam fejben, de ez sem volt zavaró, lehet izgulni, hogy mikor jön már rá ő is, mi a szitu, na meg akadt elég csavar és mellékszál, hogy ne legyen unalmas a könyv. Inkább nyomozós, mint akciós a történet, nem fogja senki tövig rágni a körmét, mire a végére ér, de nehéz huzamosabb időre félretenni, túl gördülékeny a sztori ahhoz, hogy bármikor is helyénvalónak tűnjön becsukni a könyvet. Mead jól kihasználja az általa teremtett világot, nem használ sok helyszínt, nem zúdít ránk egyszerre túl sok információt, látszik, hogy rutinos író. Kicsit olyan, mintha egy hógömbbe zárt világról szép lassan törölgetnénk le a port, amíg egyre tisztábban nem látszik, mi zajlik odabent. Ha meg kéne fogalmaznom, mi fogott meg benne, nem tudnék semmit kiemelni, nagyon szépen egyben van a könyv. Egyszerűen csak baromi jó.

Azt mondták, írjak én is arról, amit én is olvastam, és mivel ebben tulajdonképpen jóval tovább (konkrétan a végéig) jutottam, mint a Malac, ezért itt különösen jogos.
Spoilerek előfordulhatnak, semmi komolyat nem tervezek lelőni, de ha érzékeny az olvasó az ilyesmire, akkor nem javaslom a folytatást.
Akkor először is tisztázzuk: nem húzok le mindent, ami Martin/Banks szintje alatt van, ez eleve teljesen más műfaj, nem is igazán összehasonlítható.


A sorozat valóban felnőtt-jellegű lányregény.
Nézzük a pozitív tulajdonságait.
- Az E/1 működik az írónőnek. Nem egyszerű műfaj, de tisztességesen és jól csinálja.
- A karakterek hihetőek, életszerűek (kivéve egyet). Pont az E/1 miatt sokminden megbocsátható a karakterábrázolásban, hiszen mi nem a karaktert ismerjük meg, hanem Georgina percepcióját róluk. Persze egy 1500 éves (vagy még öregebb) személynél nehéz megmondani, hogy mennyire hiteles, de nem is várok el senkitől ilyet (ahogy Bankstől se várom el, hogy hitelesen írjon le olyan MI-ket, amik a hiperűrben létezve olyan sebességgel gondolkodnak, ami egész univerzumok szimulálását lehetővé teszi, egyszerűen nincsenek fogalmaink az ilyesmi leírásához).
- A leírások (legyen az szexjelenet, karácsonyi parti vagy tárgyalás a pokolban) jók. Élvezetesek, nem túl hosszúak, beleélhetők, elképzelhetők, fantáziadúsak és működnek. Sokat fejlődött a Vámpírakadémia óta, még a harci jelenetek is szinte hihetőek.

A negatívumok:
- Seth. Egy ideig tehetünk úgy, hogy a vak szerelem láttatja a főszereplővel olyannak, amilyen, de egy idő után egyértelművé válik, hogy az írónő tényleg azt várja tőlünk, hogy elhiggyük ezt a karaktert. Seth egy olyan szerelmes férfi, aki csak a nők fantáziájában létezik. Amikor nem a szukkubusszal nyalják egymás nyálát, akkor teljesen jó karakter, de azt a viszonyt nagyon elrontotta az írónő. Persze az egész a sztoriban gyökeredzik, lásd később.
- A világ egy kicsit... kicsi. Ugye itt van a Föld. Meg a Menny és a Pokol. Az egy dolog, hogy minden mitológia egyszerre fér el, vannak utalások arra, hogy a hívők mennyisége erre erős befolyással van, és akkor hogy, de hagyjuk. De szóval vannak ezek az űbererős démonok, akik egytől egyik bukott angyalok, és egy hatalmas bürokrácia mögött. Na de minek? A Föld viszonylag kicsi. Ha lenne valami mögöttes dimenzió, amiért érdemes küzdeni, és valahogy megmagyaráznék, miért fontos a Föld területei felett uralkodni, el tudnám fogadni, de ilyesmi nem történik. Folyamatos utalások vannak a szervezet nagyságára, de nincs ennyi emberre szükség. Olyan, mintha egy vatikán méretű országnak lenne komoly nagy igazgatása. Ki van a démonok fölött, és mit csinál?
- Rose jelenség. Georginának gyakran igazat ad a sztori és a világ, még akkor is, amikor irracionális. Ezt először a Vámpírakadémiában figyeltem meg, hogy Rose egy agresszív kismalac, és dühítően mégis mindig igaza van. Gondolom ez a tini közönségnek fontos szempont és nagyon bejött, nekem annyira nem. Itt ez nem annyira prominens, de azért néha érződik.
- A sztori. A könyvsorozat úgy épül fel, mint a House: az egyes részek többnyire önállóan is megállják a helyüket, de mindig van valami ívelő sztori a háttérben, és néha az kapja a fókuszt az adott rész történései helyett. Az első pár rész tényleg rendelkezik egy központi konfliktussal, amit Georgina szépen megold (ahogy Ildi mondta, ezek néha kicsit bután vannak előadva, de elfogadható) a barátai segítségével és mindenki boldog, és közben kezd kibontakozni a háttér. Az utolsó 2-3 rész viszont már nagyrészt ezzel foglalkozik, és meg kell mondjam, nekem nem tetszett. Innentől fehérben. Ha kell a spoiler, jelöld ki.

Szóval. Kiderül, hogy Seth és Georgina valamiféle kozmoszon átívelő szerelmespár. Nem lesz megmagyarázva, hogy miért, és ez kurvára hiányzik, ugyanis az összes többezer (millió?) éves démon és angyal meg van győződve róla, hogy lehetetlen egy dolog, amit megtesznek, tehát VALAMI extrának kéne lennie a szerelmük mögött, de látszólag ők tényleg csak az a pár az antik Görögországból.

Seth köt egy szerződést a Pokollal, hogy legfeljebb kilencszer reinkarnálódik, hogy megtalálhassa a szerelmét, mert nagyon hiányzott neki, amikor meghalt. Kérdem én, hogy került egy imp a halott lelkéhez hogy megkösse a szerződést, és ami fontosabb: mire gondolt Kiriakos (azaz Seth), mit fog elérni ezzel? Semmi pozitív kimenete nem volt a dolognak, de oké, mondjuk hogy egy irracionális döntés, hiszen épp halott volt, és csak érzések alapján cselekedett (hogy lehet félig öntudatlan állapotban szerződést kötni? ez biztos, hogy támadható pont). Nagyon erőltetetten csöpögősnek érződik az egész, azért működik nekik ez az egész, mert különben nem lenne meg a romantikus alaptézis, és az lehetetlen. Pornó kislányoknak.

Az sem tetszik, amit kezd ezzel az egésszel. Az ugye a kimenet, hogy végül mindkettejük szerződése semmis, és megkapják a lelküket. Rendben, én imádom a happy endeket, de ha már a hat részes sorozat első részében megtippelem, hogy mi lesz a kimenetel, ott azért valami baj van. Annyira rohadtul kiszámítható volt, hogy végig, végig reménykedtem, hogy nem ide jutunk el, és ahogy kezdett kibontakozni, egyre biztosabb voltam benne, hogy lesz benne csavar. Hát nem volt.

Boldog házaséletet, Seth és Georgina.

ui: azt sem értem, Carter miért tűnik el a végén, és hogy gondolhatta komolyan az írónő, hogy egyetlen lélek megéri egy angyal több száz évét.

Mozifilmek, amiket várunk

Na jó, leginkább csak én várom, de úgyis együtt mozizás lesz belőle. Próbálom időrendbe szedni:

2013. augusztus 23.: Cassandra Clare - Csontváros

Jace miatt sírok már előre, a többi szereplő ránézésre oké, illetve egy-két interjú, fotó meg miegymás után hivatalosan is Magnus-Alec fanná avanzsáltam, érik egy Godfrey Gao poszter a falamra, pedig a könyvben inkább voltak semlegesek, mint bármi mások. A CGI-jal (így kell ezt egyáltalán leírni?) sem spóroltak, beletették a megfelelő mennyiségű amerikai dollárt, úgyhogy várós.

2013. november 22.: Suzanne Collins: Az éhezők viadala - Futótűz

Nem vagyok kifejezetten fan, kicsit túl komor a körítés az én ízlésemnek, de a könyvek jók, az első film jó lett, úgyhogy várom ezerrel. 

2014. február 14.: Richelle Mead: Vámpírakadémia (Blood Sisters)

Nincs még hivatalos trailer, de a készítők sokat és elég jól kommunikálnak a kiéhezett vámpírista hadakkal, érdemes követni őket facebookon. A színészek számomra ismeretlenek, feltörekvő fiatalok, és nagyon remélem, hogy ez a sorozat fogja nekik meghozni azt az áttörést, amire várnak, mert az azt fogja jelenteni, hogy olyanok lesznek a filmek, amilyennek lenniük kell. Az külön pirospont, hogy Dmitrij szerepére egy orosz csávót (Danila Koslovsky) találtak; bár én egyelőre nem láttam meg benne azt a fenegyereket, akire vágyunk, de próbálok optimista maradni. Zoey Deutch (Rose) első ránézésre átérzi a helyzet komolyságát, ahogy a hírek szerint Lucy Fry (Lissa) is, bár az ő szélesszájú kisbéka fejével sem vagyok teljesen kibékülve, de pozitív leszek, tényleg, és elhiszem, hogy lesz még belőle hercegnő. Végtére is az alacsony költségvetést már elfelejthetik, találtak pénzeszsákot a kivitelezéshez, úgyhogy most már csak azt várjuk, hogy a dhampyrok kigyúrják magukat, és Danilának megnőjön a haja. 

Ó, és állítólag a Georgina Kincaid sorozat megfilmesítési jogait is eladták már, bár arról még ezen kívül semmi hírem nincs. Meadnek mindenesetre bejött az élet, megérdemelten.

Cassandra Clare – A végzet ereklyéi

Ennek a sorozatnak is egy kicsit félve álltam neki, mert a Csontváros - az első rész - fülszövege nem ígért túl sok jót, pontosabban semmit nem ígért egy hülye pandás nevű klubon, egy túlbonyolított világon meg egy tizenöt éves azt-se-tudom-hol-vagyok főszereplőn kívül. Tanulság? Sose higgy a Könyvmolyképzős fülszövegeknek. 

   

Cassandra Clare egy stílusos, kidolgozott fantáziavilágú író, aki egyedi és szerethető karaktereket tud alkotni egy ott-akarok-élni világban. Igen, 16 évesekről ír, de ezzel hálisten egy csomó olyan poént és beszólást is legalizál, amik egy komolyabb könyvbe nem férnének már bele, viszont garantálják a villamoson olvasás közben felvihogást, egy húszperces úton legalább kétszer, második olvasásra is. Oké, a patkányos affér egy kicsit erőltetett és gyerekes volt, de azon kívül nemigen tudok (vagy akarok?) belekötni. Pörgős, érzelmes, érdekes, a főhős művészi vénája pedig olyan hasonlatokat enged meg, amiktől szó szerint életre kel minden, más megvilágításba helyeződik az egész világ, és ezt úgy is nagyra értékelem, hogy egyébként olyan távol állok a művészetektől, mint Garfield a hosszútávfutástól. Még úgy is elhiszem, hogy Jace valójában tényleg minden nő álma, hogy képesek voltak a szerepére Hollywood legvisszataszítóbb képű pasiját megtalálni a filmváltozathoz. Bár jobb pillanataimban a Dragon Age-ből jól ismert és rajongásig imádott Zevran földi helytartójaként el tudom képzelni, de leginkább Theon Greyjoy és Draco Malfoy szürreális keverékének gondolom. Remélem, színészi képességei ellensúlyozzák majd a tenyérbemászó képét, mert kár lenne egy ilyen remek könyvet elrontani egy szerethetetlen álompasival. Mint ahogy azt valószínűleg a Vámpírakadémiával is tervezik, legalábbis vannak kétségeim a Dmitrijt alakító Danila Kozlovsky képességeivel kapcsolatban, de az egy másik történet. 

Visszakanyarodva, egy szép, kiterjedt világot tár elénk A végzet ereklyéi sorozat, az elején talán kicsit túl sok infóval, de azért viszonylag szépen adagolva az egyre bonyolultabb, és mégis egyre inkább összeálló történetet. Az ugyan nagyon látszik, hogy az író eredetileg három kötetesre tervezte a sorozatot (bár ezt sehol nem olvastam, de aki eljut odáig, majd meglátja, miért mondom), és a negyedik könyv kicsit lelombozó is volt az előzőekhez képest, de azért tűkön ülve várom a következő részt. 

A szereplők egész hihetőre sikerültek, bár így lehűlve a könyvélményből a mellékszereplők kicsit inkább sablonosak, de most őszintén, tegye fel a kezét, akinek nincs egyetlen sablonos ismerőse sem. És hát inkább legyenek kiszámíthatóak, mint teljesen következetlenek. Tetszik, ahogy ezt a melegség-problémát kezeli a könyv, bár Magnus éa Alec kapcsolata kicsit olyan életszerűtlen, ok és előzmény nélküli, mint... Hát, mint még sok más szerelem a könyv- és filmtörténelemben, nem sorolom. Sosem fogjuk megtudni, hogy ők hogyan, miért, és egyáltalán mikor szerettek egymásba, jöttek össze, vagy ilyesmi. Megtörtént, amíg mi máshová néztünk, túl rövid idő alatt túlságosan elmélyült a kapcsolatuk. Jó, persze, kamaszéknál ez már csak így megy, annyira nem érdemes meglepődni rajta, de Magnus néhány száz évétől kicsit azért többet vártam volna. 

A Jace és Clary között létrejött testvér-konfliktus tulajdonképpen brilliáns késleltetése a boldog végkifejletnek, még akkor is, ha előre lehet sejteni, hogy szó sincs arról, hogy igaz legyen. Kicsit már így a negyedik könyvre idegesítő lett, hogy valamiért sosem lehetnek boldogok együtt, de hát valamiért végig kell izgulni a sorozatot, ugye. Arra pedig bőven kapunk lehetőséget, szinte végig feszült rohanás minden könyv (bár Clary művészi gondolatmenetei kellemessé lassítják), kapcsolatok születnek, halnak meg és élednek újjá, epikus és hétköznapi problémák kergetik egymást, megoldások szülnek újabb problémákat, ahogy annak lennie kell. Magával ragad, ha hagyod. Engem megvett kilóra. 

Rachel Vincent – Vérmacskák sorozat

Vérmacskák. Igen, elolvastam egy vérmacskás könyvet. Sőt, ami azt illeti, kettőt, mert már a sorozat második magyarul megjelent részén, a Latrokon is túl vagyok. És azt kell mondanom, hogy a téma gyerekes hangzása és az elrettentő fülszöveg ellenére egy igényesen kivitelezett, izgalmas, humoros, jóféle urban fantasyvel akadtam össze. Eleinte kicsit tartottam a Könyvmolyképzőtől, mert amennyire tudom még Lírás koromból, az ő célcsoportjuk az én korosztályom alatt van 10-15 évvel, de rá kellett jönnöm, hogy kiszélesítették a repertoárt az utóbbi időben. 

Egy dolgot azért jó, ha tisztázunk már az elején: a macskák szexik. Nem, nem konkrétan azok a macskák, akik szőrgombócokat öklendeznek fel a kanapénkon az esti whiskas után, hanem kicsit elvont értelemben a macskaszerű viselkedés, mozgás, hozzáállás vonzó. Nem véletlenül hívják párok egymást cicámnak (pedig a malac mennyivel egyedibb), meg használjuk a dorombolta kifejezést a csábító hangon előadott bármire. A vadmacskás hasonlatokról nem is beszélve. Na, ebben a könyvben aztán minden van, ami egy macskában vonzó lehet, és egy kicsit annál is több. A falkásodás mondjuk egy picit érdekes, de megértem, miért kellett a sztorihoz, és bár furán hangzik így elsőre, nekem egyáltalán nem volt zavaró. 

Ami nagyon tetszik a könyvben, az egyrészt főszereplőnk, Faythe (mondtam már, hogy szeretem az egyedi neveket?) maga. Kicsit hasonlít a Vámpírakadémiás Rose-ra, csak életszerűbb, intelligensebb, és hát sokkal többet káromkodik. Meg szexel. E/1-ben íródott a sztori, úgyhogy a velejéig belelátunk a gondolataiba, ami nekem újabban a zsánerem lett, valamiért szeretek mások fejében turkálni. Sokkal érettebben viselkedik, mint az általam ismert young adult főhősök, valószínűleg ezért is nem 16-17 éves lett, hanem 23. Egyébként a többi karakter is abszolút szerethető, Faythe apjába például teljesen bele vagyok zúgva, ő a tökéletes vezető, nem is igen tudnám negatív tulajdonságát említeni. A pasik se semmik, Marc (hogy a Vámpírakadémiás hasonlatoknál maradjak) egy laza Dmitrij, aki általában szintén higgadt és jó vezetőként viselkedik, viszont ha bepöccen - általában akkor, ha a nőjéről van szó -, bármikor bárkit felkoncol, szó szerint. Jace (már megint egy Jace) karakterére még kíváncsi vagyok; ha minden igaz, a következő könyvekben több szerep jut majd neki, bár engem már a bemutatkozásával is megnyert egy életre. 

Maga a könyv pörgős, életszerű, jó stílusú, bár a Latrokban már kicsit sokkalltam a meleg szaros hasonlatokat, de hát a stresszes élet ezt hozza ki az ember lányából, na. Nem emiatt fogom lehúzni. A szereplők macskás megnyilvánulásai egészen érdekes hangulatot teremtenek, nekem bejött a fújás, karmolás, dörgölőzés, a folyamatos evés, a szagok és hangok kihangsúlyozása. A bonyodalmak feloldása sokszor már azelőtt nyilvánvaló, hogy a szereplők rájönnének, de engem ez annyira nem szokott zavarni. Ha egy krimi bonyolultságára vágynék, azt vennék. Apropó, venni: nagy előnyként említeném, hogy tartós kemény- és olcsóbb puhafedeles verziót is lehet belőle kapni. 

Szóval röviden, Rose-ék felnőttek, és mázsás fekete párducok lettek. Vér, törött csontok, átharapott torkok, kiélezett érzékek, vad karmolós szex, nemi erőszak, dráma, meg ami kell. Szigorúan csajoknak, de csak ajánlani tudom. Aki nem hisz nekem, szedje le az első három fejezetet (borítókép alatti felirat) a kiadó oldaláról, ennyi esélyt érdemes adni neki :) 

A sorozat többi része:

• Pride - Falka