Szégyen vagy sem, én rettentően szerettem a Vámpírakadémia sorozatot, ezért úgy döntöttem, magamévá teszem a folytatását is. De mielőtt rátérnék arra, ki kell beszélnem magamból a Végső áldozat okozta csalódást, meg a véleményemet a komplett sorozatról.
A Vámpírakadémia befejező részével egyetlen bajom volt: az égvilágon semmit nem fejezett be. Sokkal inkább volt a Vérvonalak megnyitása, mint bárminek is a lezárása, ami borzalmasan lehúzza annak a hat könyvnek az összértékét. Egészen addig minden könyvet egyfajta megelégedéssel tettem le, lezárultak a fő vonalak, és persze nyíltak újak is, de mégis, éreztem, hogy vége. A hatodiknál meg csak tártam szét a kezem, hogy ez mégis mi az isten nyila, ki engedte ezt így megjelenni, és a többiek miért nem verték agyon?
Rose és Dmitrij kapcsán persze akár lehetne is azt mondani, hogy le van zárva. De azt a vonalat elb*szták akkor, amikor Dmitrij visszaváltozott, és megszűnt önmaga lenni. Értem én, hogy ez így realisztikus, valószínűleg bárki összeomlana egy ilyen élménytől, és nem lenne ugyanaz az ember, de könyörgöm, itt egy bálványozott férfiideálról van szó, akiből csináltak egy picsogó jellegtelen lelki roncsot! A Véresküben mindenki meggyászolta és eltemette Dmitrijt, neki ott és akkor meg kellett volna halnia, véglegesen, és átadni a terepet Adriannek. Végig azért rágtam a körmöm, hogy ugye nem az lesz a sorozat vége, amit már a legelső részben sejteni lehetett, de hiába... Ugyanez volt Lissa vonalával is, az elejétől fogva lehetett tudni, hogy mi lesz a sorsa. Az egyes könyvek kellőképpen csavarosak voltak ahhoz, hogy ne unatkozzak közben, de a vége kiábrándítóan kiszámítható volt.
Az egy dolog, hogy az író nem tud elszakadni Rose karakterétől, és Sydney-ből egy kevesebbet verekedő Rose-t csinált, sokkal lassabb észjárással, mint azt reméltem. De hogy amikor egy csapat vámpír és mindenféle hasonló lény elrejtőzik egy 100%-ig emberi középiskolában, és merő véletlenségből ott is minden csöpög a vámpíroktól, mágiától, lélekhasználóktól, visszaváltoztatott strigáktól, feltámasztott emberektől és kötelékektől, az már azért egy kicsit unalmas.
Sydney karkterét én egy kicsit sablonosnak találtam (illetve néha eszembe jutnak olyanok is, hogy igazából nincs is kidolgozott karaktere), sokkal jobban ki lehetett volna domborítani a szociális hiányosságait, meg úgy általában a hűvös modorát. Kívülről volt jelleme, belülről Rose. Aminek egyébként valahol örülök, mert a Vámpírakadémiában rettentően idegesített a karaktere, abban a stílusban nem élveztem volna ennyire a könyvet, de ha kicsit is szakmai szemmel nézzük, akkor nem sok dicsérnivaló akad rajta. A legelején még jó volt, ott átjött az alkímistás gondolkodásmód, de ez a könyv során gyakorlatilag teljesen elveszett. Volt néhány jelenet, amiben nagyon akarta sulykolni az írónő, hogy ő mennyire vérbeli alkímista, és mennyire más, mint Rose, de nem sikerült. Egész egyszerűen nem hiteles a karakter.
Amiről nem tudom eldönteni, hogy végső soron jó húzás-e vagy sem, hogy volt egy szála a történetnek (Keith), amiről ordított, hogy lesz a végén egy csavar, és kiderül, hogy teljesen másképp néz ki a dolog, mint amilyen valójában, de nem volt csavar. Az tartotta életben a figyelmemet, hogy lestem a jeleket, amikről rájöhetek, hogy valójában ki a sáros a sztoriban, és nem volt ilyen, mert tényleg az volt a megoldás, amit levezettek. Tulajdonképpen ez annyira furcsa volt, hogy inkább jó pontnak könyvelem el.
Egyetlen hatalmas pozitívumot viszont meg kell említenem: Adrian. Eleve egy - szerintem - imádnivaló karakter, érdekes, kiszámíthatatlan, és most még mintha némi jellemfejlődésen is keresztülment volna. Ő az, akit sosem akarok belülről látni, mert így tökéletes, ahogy van, színesíti a történetet, szerethető, és soha nem csinál semmi olyat, amit ne néznénk ki belőle. Laza, őrült, ezért szeretjük. A főbb karakterekbe általában bele tudok kötni, hogy miért nem életszerű a jellemük, de Adrianébe nem. Persze ez valószínűleg csak a szubjektív véleményem, de hát ezért nem diplomamunkát írok ebből, csak egy blogbejegyzést.
Összességében véve én egy szakmailag borzalmas, de élvezhető könyvnek tartom. Akinek tetszettek az eddigiek, annak kötelező olvasmány, irodalomhoz kicsit is konyítók és Martin bácsin felnőttek viszont kerüljék el messzire, mert a hajukat fogják tépni minden második fejezetnél.