2014. május 22., csütörtök

On Sai - Scar (Szivárgó sötétség 1.)

Mondták már, hogy konzervatív személyiség vagyok, és lassan kénytelen vagyok beismerni, hogy igaz, hiába tagadtam bőszen sok éven át. Valószínűleg ebből fakad, hogy mindig gyanakodva nézek az új könyvekre, nehezen kezdek bele ismeretlenbe - ezért is ilyen szűklátókörű még a blog, de igyekszem ezt a hibámat kiküszöbölni, és bátrabban olvasni.
A Scar is emiatt maradt ki eddig az életemből, sokáig bele se akartam nézni, Calderon ide vagy oda. Eleve miféle név az, hogy Scar (=heg, sebhely)? Elég asszociatív szó, és nem pozitív értelemben. Most őszintén, mit nyújthat egy olyan főhős, akinek már a neve is szenved? Persze azért beleolvastam a kiadó oldalán a könyvbe, mert hát a kíváncsiság, ugye, és találjátok ki, mivel indult! Igen: szenvedéssel. A pasim nem szeret, Isten nem beszél velem, nem hagynak hajót vezetni, szar az élet, megszököm. Öhm, oké, kösz, akkor ezt a könyvet is pihentetjük még egy darabig...
Aztán így könyvfesztivál előtt keresgéltem, hogy mit kéne megvenni, és hát a Scar valahogy mindig szembejött velem; gondoltam, valamit mégiscsak tudhat, ha ennyien szeretik, úgyhogy beleolvastam még egyszer. Átszenvedtem magam Scaron, és akkor jött Don. Vidám, lelkes, kíváncsi, jóindulatú - ugyan a felét sem értem annak, amit vakerál, elsőre iszonyú tömény és fárasztó, viszont nagyon pozitív hangvételű. Végülis a Gyűrűk urában is csak Frodóékat szoktam áttekerni, mert nyomaszt a szenvedésük, de azt is kibírtam egyszer, úgyhogy egye fene, Scar jött haza velünk könyvfesztről.
Ezt sem bántam meg :) 

Karakterek
Végül mégsem Scar volt az, akit szívesen átlapoztam volna, egész érdekes lett, meg nem idegesített, csak hozzá kellett szokni. Kicsit zavart a "vak" hite, főleg mert nem vak; ezt így nehéz volt hova tenni, hogy van egy mindenható istenség, akivel amúgy mindennapos csevegőviszonyban vagy, és mégis olyan magasztosnak tartod, amilyennek egy istent kell (a kisbetű szándékos, bármilyen hasonló erejű létezővel ugyanez lenne a helyzet). Néha kicsit Tainás érzésem volt tőle, gondolom a kadét- meg navigátor-dolog miatt is, de ez csak ritkán villant be. Összességében véve nem volt vele semmi gáz, szóval óvatosan azokkal az első benyomásokkal. 
Bezzeg Artúr... Hát azt a srácot alaposan fel kéne pofozni, hogy kapja össze magát. Szóval persze, teljesen érthető, hogy szegény azt se tudja, hol áll a feje, és két oldalanként világnézeti válságba keveredik, de akkor sem tetszik, ahogy kezeli a helyzeteket. Mármint a végeredmény oké, csak valahogy a folyamat olyan savanyú, na, nesztek, jó leszek, mert én ilyen vagyok. Meg eleve hogy feleségül akart venni valakit, akire aztán két gondolatot se pazarol a könyv során, elég furcsa, normális ember nemigen csinál ilyet. Az meg milyen már, hogy nem veszi észre, hogy halálosan szerelmes? Erre nem lehet mentség az se, hogy pasi. Szóval brr, nem, Artúron nem fogunk összeveszni, felőlem vihetitek. 
Egyébként az egész keresztény közösség szégyellje össze magát. Ha ilyen halált megvető bátorsággal bújkálnak, akkor legalább a tízparancsolatot komolyan vehetnék. Sok a külsőség, de kevés a tartalom - akárcsak a valóságban. No offense, nagyon örülök, ha valaki rendes keresztény, de lássuk be, a többség nem az.
És ha már a keresztények: a magyaros írású neveket meglepően könnyű volt megszokni, pedig azt hittem, végig idegesíteni fognak. De még ha úgy is lett volna, meg ha az összes ember irrtálna, hát a mentálokért akkor is akárhány kötetet elolvasnék a sorozatból. Pedig eleinte baromira fárasztóak, nagyon töményen beszélnek, sallang nélkül - basszus, még a wikipédiában is több a rizsa, mint egy mentál fejében. Oké, Don néha elmereng ezen-azon, de alapvetően inkább elemeznek, mint... Hát, mint nem. Na de csak sorjában.
Lucy körülbelül a harmadik mondatánál Summer Glauként materializálódott a fejemben, és úgy is maradt. Amellett, hogy a Sarah Connor krónikáiban elég jól állt neki a terminátoragy, a Dollhouse- és az Arrow-beli karakterét is kb. úgy képzelem el, mint ahogy Lucy megjelent a lapokon: zseniálisan intelligens, megszállottan céltudatos, először para, aztán ő lesz a megbízható partner, aztán kiderül, hogy maga az ősgonosz, akit azért sajnálni is lehet alaposan, amiért ilyen lett. Oké, Lucy végülis kevésbé tűnik pszichopatának, mint a fenti karakterek közül bármelyik, de azért a hangulat megvan. Kíváncsi vagyok, hogy melyik szerepénél marad a végére... :)
Don meg maga a megtestesült tökély. Csak szuperlatívuszokban tudnék róla beszélni, de nem kezdek el áradozni, mert lelövöm a poént. Legyen elég annyi, hogy ő az, aki mögé beállnék, és évekig figyelném, hallgatnám, csak hogy jobb ember legyek. A szándékai teljesen rendben vannak, pont kellő mértékben tiszteli a szabályokat, de szembe is száll velük, ha az igazságérzete úgy kívánja, és aztán vállalja is a következményeket; egyenes, nyitott, kíváncsi, és hát mentál, na, analitikusan gondolkodik. Róla tessék példát venni az élethez, minden téren. Ha nem tudod, hogyan dönts, kérdezd meg magadtól, mit tenne Don, és jó lesz. 
Sajnos a jópasi szerephez ő túl szelíd, ezt a jelzőt gyakorlatilag egyedül Chesterre tudnám ráhúzni; ő tud kellő mértékű huncutságot felmutatni ahhoz, hogy lássak benne fantáziát ;) Tetszik, ahogy irányítja a dolgait, hogy élvezi a polgárpukkasztást, és hogy a rangja ellenére nem egy arrogáns idióta. Kár, hogy különösebben romantikus jelenetekre nem számíthatunk vele kapcsolatban, hiszen Scarnak ugye Artúr a fejlövése, és az ilyen jó kislányok még csak félrenézni se szoktak, nemhogy lépni, még akkor se, ha a kapcsolatuk csak a fejükben létezik. 

Világ
Hát, az fura :D Ez a vallásháború meg keresztényüldözés valahogy szürreálissá teszi az egészet, fejlett társadalmak nem csinálnak ilyen értelmetlen vérontást, a mentáloktól meg olyan civilizált életérzése van az embernek (pedig...), szóval elég ellentmondásosnak tűnik. Az meg még furább, hogy mentálokkal a fenekükben nem leplezték még le az egész bandát, és főleg hogy senkinek nem tűnik fel, hogy ez mennyire irreális. Attól nem félek, hogy a sorozat végére nem lesz minden tiszta, de egyelőre sok kérdést felvet az alaphelyzet, és gyanítom, hogy a mostani magyarázatok erősen ideiglenesek. Legalábbis remélem, mert az agyam kidobta a vallásháború részleteit (vissza a gimibe! olvasd el, írd meg a dolgozatot (na ez nem sikerült elég gyorsan), és felejtsd el az egészet!), és nagyon utálnám, ha kimaradnék a lényegből... Újraolvasás lesz ebből is... 

Sztori
Az egész a mentálok miatt van. Igen, kenjünk mindent rájuk! Az ő tudásuk, intelligenciájuk és képességeik mellett baromi nehéz bármit is rejtve csinálni, ettől lesz igazán kacifántos az egész. Elképzelésem sincs, hogy mi fog ebből kisülni, ki a ludas, miben, és egyáltalán. Asszem aki látta már a Calderont (1., 2.) közelről, annak nem okoz nagy meglepetést, hogy ez a sztori is keresztül-kasul van csavarva, és kétszer átfordítva önmagán. És gyaníthatóan fog ez még fokozódni, pedig már most is elég kusza. Az egyetlen félig épkézláb magyarázatom eddig a történtekre az, hogy Chester maga Jézus, vagy valami hasonló vad dolog van a háttérben, de azt hiszem, egyelőre még korai lenne ilyen súlyú dolgokat kijelenteni :D Folytatást akarok, na. Ahhoz képest, hogy el se akartam olvasni, elég jó, nem? 

Mit üzen a Scar?
Mert hogy üzen valamit, az nyilvánvaló. Végtére is tömve van vallással, morális kérdésekkel, élettel, halállal, és hasonló mély dolgokkal. Csupa kemény téma. Azt hittem, nehéz lesz megfogalmazni, hogy miről is szól valójában, aztán letettem a könyvet, és két percen belül megvolt a válasz.
A Scar lényege - szerintem - az, hogy bármit is teszel, tudatosan tedd. Döntsd el, ki/mi a fontos, gondold végig alaposan, és aszerint élj, ne csak sodródva, bele a vakvilágba. Hogy ha visszanézel, elmondhasd, hogy semmit nem csináltál volna másképp, mert sosem cselekedtél a természeted ellen, akkor sem, amikor hibáztál. Tulajdonképpen mindegyik szereplő ennek szellemében él, őszinték önmagukkal (oké, Lucyben nem vagyok biztos, de ő eleve egy elég erős bizonytalansági faktor), és igyekeznek nem keresztbe tenni saját maguknak. Azért ez elég pozitív üzenet :) Lám, mi mindent ki lehet hozni a szenvedésből... :) 
(Az élettörténetemet hallottátok két bekezdésbe sűrítve, köszöntem a figyelmet :D)

2014. május 15., csütörtök

Christopher Paolini - Örökség-ciklus

Kicsit rendhagyó kritika lesz ez, mert nem csak arról szeretnék írni, hogy nekem, mint olvasónak mit adott ez a könyvsorozat, bár azt is minimum hatalmas (és hosszan tartó) élményként tudnám jellemezni. Csodálatos fantasy, sárkányok, elfek, mágia, megoldhatatlannak tűnő konfliktusok marha jó megoldásokkal, szóval olyan igazi beleszeretős regényfolyam. De sokkal fontosabbnak érzem mostanában, hogy kezdő íróként hogyan inspirál, mennyi lényeges dologra hívja fel a figyelmemet. Akadnak bizonyos pontok, ahol azt mondom, hogy ez a könyv minden gyerekessége ellenére - vagy éppen azért - egyszerűen zseniális. Komolyan mondom, sokat tanultam belőle, bár főleg utólag visszanézve, anno olvasás közben még nem is voltak különösebb írói ambícióim. Hú de rég volt... :)
Előrebocsátom: nem mostanában olvastam, az idő pedig megszépíti az emlékeket. Meg koptatja is. Lehet, hogy hülyeségeket fogok beszélni, olyan dolgokról, amik nem is úgy voltak, mert szenilis vagyok. De ettől még a gondolatok, amiket az Eragon elemezgetése keltett bennem, ugyanúgy értékesek maradnak számomra :)

Spoiler alert! Aki még nem olvasta, de szeretné, annak eszébe se jusson tovább görgetni. Mondom, sic! Komolyan, ez az a könyv, aminek nem jó tudni a tartalmát, mert elég meglepő dolgok vannak benne. És ezt úgy mondom, hogy egyébként nagyjából immunis vagyok a spoilerekre, nagyon ritkán zavarnak, úgyhogy tessék komolyan venni :)

Szóval először is ott van Murtagh. Basszus, egy 15 éves kissrác alkotta meg az írott és filmre vitt történetek valaha volt legnagyobb hősét. 



Akárhányszor próbálok keríteni valakit, aki Murtaghnál többet szenvedett és maradt mégis a helyes úton, egyszerűen nem sikerül, bármilyen univerzumban keresgélek is. Múltkor elmerengtem Topher Brink tragédiáján, és egy fél napig káromkodtam meg hülledeztem magamban, hogy jézusom, mekkora kicseszés az élete, de hiába, Murtaghot senki nem veri. 

Ez a srác kicsi gyerekkorától kezdve szív, először az apja tartja terrorban, aztán az apja árnyéka, majd a mindenható főgonosz. Mindenhonnan kiközösítik, örülhet, ha csak bezárni akarják és nem megölni, mindenhol meg kell küzdenie mindenért, és ha valami jó történik vele, az is csak azért van, hogy utána még mélyebbre zuhanjon. Ennek ellenére mégis alárendeli magát A Végső Jónak, nélküle elbukna Eragon, elbukna a világ, mindennek vége lenne. Pedig basszus, egyszerűen minden összeesküdött ellene. Végig tipródik és szenved, minden elveszít, és még annál is többet; teljesen egyedül van, mindenféle támogató, mentor vagy barát nélkül; olyan dolgokat kell megtennie, hogy a legtöbb ember inkább öngyilkos lenne, és ezek után az utolsó utáni csepp erejével és józan eszével fogja magát, és megmenti a világot. Pedig baromira feladhatta volna, de nem, a legnagyobb tömény szívásban is kitartott, pontosan tudta, hogy miért szenved, és végigcsinálta. Ráadásul mindezt úgy, hogy közben esze ágában sem volt bosszút állni meg őrjöngeni, végig a lehetőségekhez képest higgadtan fogadta a sorsát. Ennek a sorozatnak ő az igazi hőse, nem Eragon, aki persze baromi nehéz, de mégis kikövezett úton jutott el a végéig, egy fél királyság támogatásával. 
Murtagh példáján keresztül tanultam meg, hogy nyugodtan szívassuk mértéktelenül a karaktereinket, jót fog nekik tenni. Az egyik főhősömbe konkrétan emiatt a gondolat miatt sikerült egy kicsit életet lehelni, hogy végre legyen valami értékelhető jelleme. Még alakul, de most már legalább van mire építeni. Sok irigyelnivaló várhatóan nem lesz rajta :D 

Aztán ott vannak a szerelmi szálak. Hát az valami felháborító, hogy Paolini mennyire pofátlanul figyelmen kívül hagyja az elvárásokat! Konkrétan egyetlen párt sem hoz össze a végén, pedig mindenki mindenkivel kölcsönösen és mélyen, de mégse. És a sorozat befejezésekor ő már azért közel sem volt gyerek, nem lehet erre fogni. Basszus, még a sárkányokat is szétválasztja, egy szinte kihalt faj egyetlen élő párját, és mégis úgy érzem, hogy ez így helyes, ezt hozta magával a történet, nem is lett volna reális ilyen jellegű happy endeket beleerőltetni. Roran és Katrina ott van azoknak, akik mindenáron boldog párokat akarnak látni, de ők ugye már az elején is együtt voltak. Istenem, de utáltam a Roranes részeket... 
A többieknél meg egész egyszerűen az a logikus, az következik az életükből, hogy nem. Mármint most nem. Murtagh lelke egyszerűen nem készült még fel egy kapcsolatra, meg egyáltalán a közösségi létre, ezért ő fájó szívvel ugyan, de ott hagyja Nasuadát újjáépíteni a világot, és eltűnik szem elől, hogy összerakja saját magát, amin őszintén szólva nincs mit csodálkozni. Nem is tudnám elképzelni, hogy csak úgy hirtelen összeköltöznek a palotában, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Nem is ők lennének. Azt viszont azért lehet sejteni, hogy nem itt ért véget a történetük... :)
Aryáék végkifejlete, ha lehet, még hitelesebb, bár az is igaz, hogy magát a szerelmi szálat végig egy kicsit gázosnak éreztem (abban eleinte nagyon benne volt Paolini élettapasztalatlansága, vagy hogy mondják ezt szépen), de ettől függetlenül a vége egészen reális. Arya vonzódik Eragonhoz, ő meg az elejétől bele van esve, de ugye majdnem száz év van közöttük, az már közel pedofília. Eragonnak fel kell nőnie hozzá, meg egyébként is máshol van dolga, a távkapcsolat meg nem működik, úgyhogy viszlát, majd egyszer visszatérek. Hát anyád; mennyire nem várná az ember, és mégis mennyire helyénvaló! Egészen az utolsó pillanatig azt hittem, hogy együtt fognak lelépni, ha már négy könyvön át kerülgették egymást. 
Na, hát ezek meg azt a gondolatot ültették el a fejemben, hogy nem szabad az elvárások rabjaivá válnunk; csak azért ne írjunk le valamit, amit nem akaródzik, mert úgy szokás. Ha az én karakterem nem azt teszi, amit egy bármelyik másik könyvben tenne, akkor nem azt teszi, ezt is meg lehet írni jól. Persze nyilván nem véletlenül alakultak ki ezek a szokások, megfontoltan kell eltérni tőlük, főleg mert ugye az is elsülhet rosszul, ha az ember végül azzal lesz klisés, hogy semmit nem úgy csinál, ahogy szokták. De ha úgy áll össze a történet, hogy szokatlan, de reális és kielégítő, akkor jó lesz az. Bátornak kell lenni, lábujjhegyen soha nem fogunk semmi rendkívülit alkotni. Akinek nem tetszik, majd olvas Twilight-ot (ami ugye mint tudjuk, mormon pornó kislányoknak). 



Meglepő egyébként az Eragon üzenete, vagy inkább üzenetfolyama is. Mármint maga a tény nem annyira meglepő, hogy van neki, hiszen a célközönségnek mindig is szüksége volt az arcába nyomott és random felületeken idézhető ijesztően klisés erkölcsi iránymutatásra, de megint csak az, hogy ezt egy ugyanabban a korban lévő srác követi el... Oké, sokszor érezhető, hogy nem valódi élettapasztalatot ad át a könyv, csak Paolini talált valahol egy általa értékesnek tartott gondolatot, de mégis, vannak benne olyan dolgok, amikre nem számítottam volna. Eleve az, hogy Eragon követ el olyan hibákat, amik élete végéig kísérteni fogják (Brom, Elva), és ezek nyomasztóan nagy hangsúlyt kapnak a történet során, furcsa. Az ember azt gondolná, hogy itt van ez a fantasy, kardozunk egy kicsit, meg röpködünk, megmentjük a világot, és mindenki boldog. Hát nem. Mindenki kimerült, elgyötört, elvesztette a szeretteinek nagy részét (akiket egyébként mi is szerettünk), és rohadt sok munka előtt áll. Meglepően komoly, vagy inkább komor a hangulata ahhoz képest, hogy még mindig az az alapunk, hogy egy gyerek írt egy fantasyt. 
Igen, bocsánat, ezen nem tudok túllépni. De nem is akarok; elég lelkesítő tud lenni, hogy basszus, ha neki sikerült, akkor én miért ne tudnám úgy megírni a regényemet, ahogy elterveztem? Ő valószínűleg annyival tett többet nálam, hogy tényleg megcsinálta, nem csak agyalt rajta. Meg nem akart a lehetetlenségig tökéletes lenni. 
A tett halála az okoskodás. Tényleg ki fogom írni a falra, nagy bölcsesség. 



Ha össze kéne foglalni, talán a bátorságról szól nekem az egész Örökség-ciklus. Hogy volt valahol Amerikában egy kissrác, aki kitalálta, hogy ő márpedig ír egy regényt, mert úgy tartja kedve, most pedig az egész világon ismerik a nevét. Nyilván nem azért, mert olyan hihetetlen írói teljesítményt tudott felmutatni (persze a korához képest de, de az olvasót ez a legritkább esetben érdekli), vagy mert annyira eredeti volt. Egy csomó helyen bele lehet kötni a könyvbe, mint irodalmi műbe, nem is találta fel a spanyolviaszt; egyszerűen összegyúrta a saját - irigylésre méltó - fantáziájával azt, amit olvasott, beletett időt-energiát (magántanulóként, úgy, hogy 15 évesen leérettségizett - tuti, hogy van egy időgépe a szekrényben), és a végeredmény olyan lett, hogy én itt a világ másik végén, 27 éves fejjel, évekkel a könyv olvasása után azon elmélkedek, hogy mennyi mindent tanultam tőle. Egy újraolvasás után biztos találnék még néhány dolgot, de egyelőre nincs energiám nekiesni annak a majd' 3 000 oldalnak. Most csak azokat szedtem össze, amiket így random merengések közben találtam. 

Ó, és egyébként tudtátok, hogy vannak érdekes utalások a könyvben? Néhány Doctor Who-s szösszenet, illetve az első sárkány neve Muad'Dib visszafelé. Néha eszembe jut, hogy milyen vicces dolgokat lehetne így beleírni a könyvbe, de mindig úgy gondoltam, hogy ugyan, más se csinál ilyet, hagyjuk. Aha... :)

Az Eragont lehet utálni, lehet cikinek tartani, de kétségbevonhatatlanul komoly teljesítmény ez a négy vaskos könyv. Nem tökéletes, persze. De érték. Fura helyeken lehet találni fontos dolgokat, csak nyitott szemmel kell járni :) 
(ééés +1 pont a kliséknek! :))